Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-11 / 106. szám
: V' ■fr’ v •' Czinke Ferenc: Giterások Elment-e Rapport esze? A harmadik emelet hatos számú lakásában leszakadt a csillár. Senkinek nem történt semmi baja, csupán az a porfogó alkalmatosság ment ri- pityomra. Ami azt illeti, nem kár érte. Láttam a megboldogultat életében, s álmomban nyöszörögtem az 'emlékén: szörnyűséges instrumentum volt. Ügy ránehezedett arra a családi fészekre, hogy szinte semmit sem lehetett tó. le látni: sem a szép modern bútort, sem pedig az ugyancsak. modem képzőművészeti alkotásokat. Minden csak futott a csillár mellett. Egyszóval ronda valami volt, A háziasszonynak azonban az enyémtől homlokegyenest eltérő volt a véleménye. Ezt főként akkor tudtam meg, amikor a lakásban esett károk felmérésére megérkezett a táskás ember. Kávé helyett panaszáradat fogadta: — Mégiscsak szörnyűség — törőlgette szemét a csinos háziasszony — mennyire gyengén építik meg ezeket a mostani mennyezeteket. Bezzeg, az én drága jó anyukám házában sosem szakadt le a csillár.... — Tehát antik darab volt? A menyecske csak hápogott. — Hova gondol! Nézzen csak rám, s képzelje el rólam, hogy idős lehet-e az én drága anyukám. Segíteni próbált a férj, aki bizonyára arra gondolt: ha antik darab, akkor feltétlenül többre megy a kártérítés, ám az asszony nem hagyta magát, — Te csak ne szólj egy szót sem! A.nyuka mindössze tíz évvel idősebb nálad! — De kérem vetette közbe a táskás ember — az antikvitást nem a tulajdonos életkora határozza meg. Láttam én már fiatal házaspárnál is remek antik darabokat ... — Szóval most már mi is idősek vagyunk? — keseredett méregbe az asszony, s a táskás ember ezen a vonalon már nem is kísérletezett. — Rossz volt talán a rögzítés? — kérdezte inkább mint vélte — s nem bírta a terhet. Erre meg a férj háborodott fel. — Azt én magam csináltam, s amit én egyszer megcsinálok, az többnyire egy életre szól. ' Sírássál vegyes kuncogás volt a válasz, mire a férj gyorsan sarkon fordult. — A nagy kép sem azért szakadt le, mert én, hanem, mert a kőműves... — Ne hallgasson rá — legyintett a feleség —, amikor valaki bírálja mindjárt dadogni kezd. A táskás ember úgy gondolta, jó lenne mielőbb végezni. Az asszony azonban, amint meglátta kezében a tollat, azonnal rákezdte: — Az egy olyan csillár volt, amilyet manapság már múzeumban sem lehet ' találni. Nyolc karja volt, s mindé• gyikről egy-egy ólomkristály körte fityegett le. — Tehát — készítette a mérleget a táskás — volt nyolc kar. ugyanannyi fityegő... — Aztán a szára egészen érdekes kovácsolt réz volt. Ez már egy kicsit soknak tűnhetett a táskásnak, mert gyanakodva elmosolyodott. — Meg lehetne nézni azt a szárat? — Iznyi szilánkokra tört. — Akkor talán valamilyen idegen tanút, ha szabadna, aki látta a csillárt. Erre került elő Rappert, aki a házban mindenről és mindenkiről mindent tud, — Igaza van az asszonyságnak — emelte fel a kezét már a küszöbön. — A kép mestermunka volt, a rámája külön megért két pirosat, hogy a vászonról ne is beszéljek. A csillárról van szó? Abban is igaza van az asz- szonyságnak. Nekem különösen az a halványlila drót tetszett, aminél fogva a mennyezetre akasztották. Gyakran emlegettem... Hogy mit emlegetett ásd a táskás nem tudta meg, mert Rappertet az asszony egy mozdulattal túltette a küszöbön. Végül aztan csak megegyeztek. Kaptak valameny- nyi kártérítést, de a háziasz- szony azóta is csak siratja a csillárt, s jóformán szünet nélkül szidja Rappertet, akinek pontosan náluk ment el az esze. Szolnoki István Fábián Zoltán Orgonaszó Kisgyerek kórom óta szeretem a zenét. Vasárnaponként mindig fent voltam a kóruson, s harsogtam a zsoltárokat, ta- postam-tiportam az orgona fújtatópedalját. Ez volt az én legkedvesebb foglalatoskodásom, vasárnapi játékom A polgári iskola után tanítóképzőbe mentem. Erre biztatott az osztályfőnököm, Brúnó bácsi, gkinek éppen olyan gyapjas-göndör fekete haja és fekete arcbőre volt, mint egy négernek; de magamtól is a tanítóképzőbe vágytam, mert úgy gondoltam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor kiorgonálhatom magamat kedvemre. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édesapám egyedül engem tudott taníttatni; a többiek — három néném, két bátyám — rám kerestek: ruhára, tankönyvre, vonatbérletre. Aztán egyik évben jött a bolettas búza, a kővetkező év tavaszán meg egy pengőért vesztegették a választási malacot, s a negyedik Osztályba már nem tudtam beiratkozni. A nyár elején még bíztam, bizakodtam. Rögtön a vizsgák után elszegődtem egy kőművesmester mellé malterhordónak; úgy reméltem, őszig megkeresek annyit, ami kitartást ad télire. Tévedtem. Harmadik osztály után abba kellet hagynom a tanítóképzőt. Nem is ültem orgona mellé, csak egyszer, egyetlen egyszer. Jóval később, már felnőtt fővel, ezerkilencszáznegy- vennégy decemberében, amikor megszöktem a katonaságtól, s elfogtak a németék. Pest alatt állt már a front, Lőrinc határában; azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkón, hanem bezártak egy templomba. Éjszaka volt, ködös, decemberi éjszaka. A templomban úgy megsűrűsödött a sötétség, hogy körülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte nem láttam semmit, aztán meg csak azt, hogy valahol messze-elöl vörösen pislákol az örökmécses. Amikor a szemem lassanként megszokta a sötétséget, az oltárig óvakodtam. Hatalmas templom volt, körös-körül tele mellékoltárokkal, szobrokkal, gyertyatartókkal, képekkel, s mindenütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben — Meg — Kifizette mindenki? — Az állam hitelt adott rá. Tíz év alatt kell kifizetni. Utak egy kortyot, felbontották a disznói, s bevitték a konyhába, további m inkára. — Hisz akkor csali évente ketszazhatvan forintot kell f űzetni egy portának — mondta Gábor —. Annyit. — Ez a bánat? Akkor odajött hozzájuk Gábo,r édesanyja: — Miről beszéltek ti? — A vízről. —■ Van bor, igyátok — mondta Gábor édesanyja. — Mi a fenének kell most nektek az a víz? Munkálkodtak rendesen egész nap. Megszfedték a szalonna tetejét, formásra alakították a négy sonkát, kockára vágták a zsírnakvalót, megdarálták a kolbásznak- való húst, megtöltötték a hurkát; szóval elvégeztek mindent, annak rendje-mód- ia szerint. Este megvolt a tor a víz nem kellett hozzá egyáltalán. Volt még bor. Másnap délután Gábor fészkelődött. — Hová indulsz? — kérdezte az anyja. — Járok egyet — Ha akarod, viheted a rokoniknak a kóstolót. — Benézek inkább a tanácshoz — mondta Gábor — Minek? — Megnézem Boksa GedeAz anyja csak állt. — Nem vagytok ti olyan jó barátok. — Együtt jártunk iskolába. — Na és? Akkor már menni kell hozzá? — Ha itthon vagyok, mindig elmegyek. Az anyja elfordult: — Menj csak, ha az anyád házánál nem érzed jól magad. Gábor cigarettára gyújtott. — Eddig sose tiltotta — mondta. — Nem tiltok én most se semmit. Oda mégy, ahová akarsz. Megitatnak, telebe- szélik a fejedet, dehát az kell néked, nem a jó, csendes nyugalom. — Hát akkor nem megyek — mondta .hunyorítva Gabor. Játszott az ölbe való gyermekével, este megvacsoráztak, s a rádió halk zenéje mellett csendesen beszélget-, tek. — Ee a víz — mondta egy- szercsak az anyja —, kár beszélni róla. Kidobolták rendesen, hogy aki vállalja, hogy tíz év alatt kifizeti, írja alá az ívet. Aki nem írja alá, azon hat hónap alatt behajtják. Tíz év, meg hat hónap. Csak nevetni tud az ember, nem? Gábor azt kérdezte: — Édesanyám aláírta? — Mit? — A tíz évet. Az anyjának nagyon nyílt és tiszta volt a tekintete: — Buta vénasszonynak képzelsz te már engem — mondta. D e másnap Gábor mégiscsak elment Boksához. a tanácselnökhöz, anélkül, hogy az anyja tudott volna róla. Kártyát kerítettek, áthívták az iskolaigazgatót, tíz filléres alapon ultiztak egy keveset. — És aki nem írta alá — kérdezte hirtelen Gábor —, azon valóban behajtjátok hat hónap alatt a kétezer-hatszá- zat? — Be. Csend volt. — Muszáj — mondta Boksa. — Az ember tartsa meg a szavát, a jót is, a rosszat is. Különben szétfolyik és a népek szemében semmivé lesz. Nem akartam én ilyen módszerhez folyamodni, de nekem is csak úgy biztosította a pénzt a beruházáshoz a bank, ha viszem az aláírásokat. A vizet a község érdekében egyszerűen bűn lett volna kihagyni. Megszavazta hát a tanács, hogy aki nem írta alá, azon behajtjuk. Ha dolgozik valahol, levonjuk a fizetéséből. Ha egyéni, hozzátesszük az adójához. — Hányán nem írták alá a tíz évet? Boksa letette a kártyát, felállt: — Azt kérdeznéd inkább: hányán írták alá? — Hogyhogy? — Egyszerűen nem hitték, hogy behajtjuk. Legyintettek. Mosolyogtak rajtunk. Még némely tanácstag is. Behajtani? Ha egyszer az állam tíz év türelmet adott? Hol van még az a tíz év? És hátha nem is kell fizetni egyáltalán? Nem kell azzal az aláírással sietni. Várjunk csak a végére. Hiába könyörögtem. Hiába tettem ki a lelkemet. Magam mentem el legalább kétszáz portára. Vasárnap, amikor az emberek kijöttek a templomból, a tanácsháza előtt beszédet tartottam. — Nem hittek? — Nem. — Hányán nem hittek? — Nyolcvankét százalék nem írt alá. Gábor ivott egy korty bort. — A szomszédunk, Gagó Béni, a tsz raktárosa, aláírt? — Nem. — És az anyám? Boksa leült, hogy megkeverje a kártyát és osszon: — Ne haragudj — mondta. K ésőn, éjféltájban került haza Gábor. Felesége és a gyermek már aludt. Csak az anyja várta és ő kérdezte villanó tekintet- t6l l — Hol voltál? — Kártyáztunk Boksáéknál. — És? — Semmi más. Csak kártyáztunk. És alyan nyíltan nézett az anyjára, mint ahogyan az tagadta, le előtte a múlt napon a szégyenét. Mert mért kellett volna még megtetéeni ezt? a fák. Hamarosan azt is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül: két oldalt a padsorokban emberek szuszogtak, horkoltak, a térdeplőre bukva, vagy elnyúlva az ülésdeszkán, belesüllyedve a hideg sötétségbe. Olyan hideg volt, hogy állandóan kínozott a vizelhetnék; kimenni nem lehetett, így csak szorongattam magamban, ténferegtem ide-oda, hogy valahogy uralkodni tudjak magamon. Ag egyik fogoly a szószék lépcsőjén ült ,s oldalvást fordulva, ráhajtotta a fejét a díszes, faragott karfára. Először azt hittem, szobor, de amikor eléje kerültem, megszólalt „Térdelj le és bánd meg bűneidet! Aztán aludj! Reggel úgyis felakasztanak bennünket”. Az arcát nem. láttam, csak a lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hallottam, rekedt, suttogó hangját, amely erőszakos volt, és kísérteties. Minduntalan ismételgette: „Térdelj le, bánd meg bűneidet! Aztán aludj!” Akárhová mentem, nem tudtam megszabadulni a hangjától, mindenütt hallottam; s a végén mintha már nem is ő. hanem, én hajtogattam volna a litániázó szöveget. Akkor eszembe jutott: az orgona. Alulról, a templomhajóból nem látszott az orgonából jóformán semmi, éppen csak sejteni lehetett a karzaton a karcsú fémsípokat. Mikor és hogyan szántam el magam, ma már nem tudom; arra emlékszem, hogy egyszerre fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapagotóztam a játékasztalhoz. Nem akartam hinni a szememnek: a játékasztal teteje nyitva volt, a fehér billentyűk úgy világítottak a sötétben, mint az akkortájt divatos órák foszforos számai. Mohó szomjúság, vad kívánság vett erőt rajtam: orgonáim, orgonálni! Egyik pillanatról a másikra kiesett a fejemből minden más — háború, fogság —, s beültem a játékasztal mögé a lócára. Hatalmas orgona volt, négy manuálos, s billentyűsorok fölött akárhova nyúltam, mindenütt regisztergombokba ütközött az ujjam. A képzőben annak idején elég jól megtanultam harmóniumozni, zongorán is sokat játszottam, így ismertem a billentyűk rendjét. Néhány regisztergombot is kitapogattam, s találomra kihúztam, hogy egészen olyat, legyen, mintha igazából orgo- nálnék. Nyomkodtam a billentyűket, nyomkodtam, hatalmas tele- akkordokat fogtam le, lábpedállal zengetve meg a basszus alaphangokat, és mögöttem — némán meredeztek a sipok; a billentyűk halk nyisszenése- koppanása hallatszott csak, meg a távoli ágyúzás, amitől állandóan rengett a vastag fal. De én akkor mégis hallottam az orgonaszót. Fényesen, hatalmasan zengett, s gondosan ügyeltem, hogy mellé He fogjak, hogy hidegtál gémberedett ujjaim még ne botoljanak a billentyűkön. Az orgonának köszönhetem az életemet. Ott nyomott el az álom a játékasztalnál. Rábuktam a manuálokra, s azt hiszem horkoltam is, mert felfelriadtam a saját hangomra. Hajnal felé kivágódott odalent a templomajtó. aztán német vezényszavak harsantak fel. Először riadt-görcsös engedelmességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a lesüllyedő pedálokon, s a kottatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyorsan bekuporodtam a lóca alá, mélyen hátra, mintha légiriadó lenne, s a bombarepeszek tői óvnám magamat. Nem tartott sokáig az egész, néhány — „Sofort!" — meg „Vorwärts!" —, s üres lett a templom. Egyedül maradtam. A karzaton hátul, az utca felé nem volt ablak, így nem tudtam kinézni, nem láthattam merre viszik a többieket; nem láttam, de tudtam, mi vár rajuk. Tudtam, és képtelen voltam másra gondolni. Mind az járt fejemben, hogy cserben hagytam őket, hogy velük kellett volna mennem, mert ah én sorsom sem lehet más, mint az övék. Katonaszökevény voltam azok voltak ők is: akármiért is szöktek, akármivel is indokolták ömaguk, és mások előtt, bátorságuk nem volt kisebb az enyémnél, ugyanazt vállalták, amit én. Akkor pedig aljasság, gyávaság, elfogadnom a sors kezéből a szerencsét, az életmentő véletlent. Ilyen kusza, gyötrő gondolataim voltak. Ettem-rágtam magámat, de közben nem mertem lemenni a karzatról. Utólag, mai ésszel könnyű tegnap okosnak lenni, s meg- foglamazni a tisztába tevő gondolatokat. De akkor, amikor kutyaszorítóban vagyok — tudva a törvényt! — cselekedni, ez a nehéz. Az volt a legszörnyűbb, hogy akkor és ott is felismertem, mi lenne a kötelességem, mit kellene csinálnom, de képtelen voltam parancsolni magamnak; — mentettem a bőrömet. Szovjet járőr talált rám. Persze, rögtön látták, hogy katona vagyok. Hiába magyarázkodtam, hiába mondtam nekik, a szökést, a fogságot, és hogy elébe akartam menni a történelemnek; nem sokat értettek belőle, azt felelték rá: — „Nicsevó!” meg „Daváj!” — s betuszkoltak a menetoszlopba. Hadifogoly lettem. Azon a fagyos, csípős reggelen nem sok biztatót vártam a jövendőtől; nem tudóm ma már felidézni, mi minden fordulhatott meg a fejemben, de olyasformán gondolkozhattam, hogy nem igen úszom meg két-három évnél és egy flekktífusznál kevesebbel. Tévedtem. Szerencsém volt. Decemberben akkor már működött az ideiglenes magyar kormány, s szervezték a demokratikus hadsereget Aradról fordították vissza a szerelvényünket, fél órával a kivagonírozás előtt. Visszakerültünk Debrecenbe, ugyanoda', a „Pavillon"-laktanyába, ahol azelőtt egy héttel még hadifoglyok voltunk. Az volt a terv, hogy megyünk a németek ellen, de erre már nem került sor, mert közben vége lett a háborúnak. A háborúnak vége lett, de az én katonáskodásomnak nem. Rengeteget gondolkoztam akkoriban: mit csináljak, hova menjek, mit is kezdjek ezentúl az életemmel?! Volt időn rá bőven; naphosszat csak líg- tünk-lógtunk a laktanyaudvaron, sepertük a havat, lapátoltuk a latyakot, sötétedés után meg hevertünk a deszkaprics- csen, amit pár héttel ezelőtt, hadifogoly korunkban eszká- báltunk össze. A sok gondolkodásnak. töprengésnek az lett a vége, hogy úgy döntöttem: bezupálok. Sok minden akartam lenni addig az életemben, többféle foglalkozást elképzeltem magamnak — leginkább, mondom. a kaniorsagot —, csak azt az egyet nem gondoltam éppen, hogy valaha hivatásos katona leszek: tiszt. Miért határoztam akkor mégis így? Mondhatnék rá ezt is, azt is. de ha igazán mélyen magamba nézek, akkor azt felelném rá: az a vereség, az önmagam gyarlóságától elszenvedett vereség, az kényszerítette ki belőlem, a döntést. NÓGRAD - 1969. május 11., vasárnap r.
