Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
,V«gr idők tanúi (XI.) Csillagok, csillagok A dicsőséges Tanácsköztársaság nehány tanújára, Írói irodalmi munkásságán keresztül emlékeztünk e rovatban. Kisebb vagy nagyobb fénnyel világi Le csillagai ők irodalmunknak. De a csillag nemcsak világít, melegít, hanem melegre is vágjuk emberekre, újabb' és újabb igazolásra, visszhangra, visszfényre. Ezt a visszhangot szerettük volna szolgálni, hogy a ma embere lelkében is szépen hangozzék az ének. amellyel e nagyszerű korszak hőseiről énekeltek. MADARÁSZ „EMIL neve szinte Összetört Csihajda Pál matrózparancsnok történetével. E felejthetetlen szép eposz hőse is, akár csak a költemény írója, egyike azoknak a hősöknek, akik törhetetlen internacionalizmusukkal is fényessé tették igaz hazaszeretetüket. „öt év. tíz év egy emberöltő, / Idők homokja elpereg, / Hol jársz, hol élsz Csihajda matróz, / Ki merre látta,»emberek? / Ki látta tépett zászlaját / Dúlva mikor rohamra ment / S tűzvörös büszke zászlaját, mely / Csóvaként lángolt odafent?” Pesti fiúk és rongyos mogorva emberek hittel hiszik, hogy a Tanácsköztársaság bukása után is él Csihajda, valahol épp rohamra ront és ezzel is hirdeti „hogy él a harc.” Madarász Emil Nagyszent- miklóson született 1884-ben. Tanítói oklevelet szerzett, de ‘rendes állást nem kapott, csak magániskolákban taníthatott. A Népszavában jelennek meg versei, és ciki ismeri későbbi költészete népies hangvételét, csodálkozva olvashatja, hogy az első időkben ő is a szimbolista vers híve: „Holt alkonyata.' Álomra készül / a néma tó. / Maradjon otthon minden ember: ez az álma irtóztató. / Maradjon otthon minden ember / s őrizze törpe tagjait / Éjfélkor feltör a tó vad jajja- / az Óceánról álmodik.” 1918-ban a gödöllői katona- tanács tagja, a város katonai parancsnoka, 1919-ben a Vöröskatona című lap politikai biztosa. Á proletárdiktatúra védelmében fegyveresen is harcol, majd ő a népbiztosokat Ausztriába vivő vonat parancsnoka. Először ő is Ausztriába emigrál, majd 1923— 1946-ig a Szovjetunióban él. Költészetének fő témája a Tanácsköztársaság emléke. Erről szól Az árulás c. elbeszélő költeménye is. 1919. augusztusába visz el bennünket, egy borsodi kis gyárváros életén keresztül mutatja be' azt az időt, amikor a Pe- idl-kormány vette át a hatalmat, de a vöröskatonák nem nyugodtak bele annak megalkuvó politikájába, fegyverben maradtak és küzdöttek az árulás, a mind kegyetlenebbé váló fehérterror ellen. Az eposzból nagyszerű kommunista hősöket ismerhet meg az olvasó: Serie Jánost, a megfogyatkozott munkászászlóalj parancsnokát, az öreg Szerdát, aki Pestről érkezett, hogy segítsen az összetartásban, előkészítse őket a holnapi harcra is. Vitálist, Kocsi Pált és a férjük mellett hősiesen kitartó méltó társaikat, a proletárasszonyok emlékezetes alakjait. Az emigráns sorsot nehézzé teszi a hazája ügye iránti aggódás mellett az az érzés is, hogy az emigránsok gyerekei már .keveset tudnak a hazáról. Megkapóan örökítik meg ezt az érzést a „Hol az a Vengria?” című verse. Május elsejét ünnepeli a Török család. örülnek a szovjet sikereknek, az újságokat tanulmányozva látják a burzsoázia kegyetlenkedéseinek számos megnyilvánulását világszerte, A hírek olvasása közben a kis Török fiú ezt a hírt találja: Két kommunista Vengriában az éhségsztrájkba belehalt.. Csend lett, néhány percig szótlanul ült ekkor az apa és fia. „Majd a fiú megszólalt halkan: / — Apám., hol az a Vengria?” Madarásznak számos írása orosz nyelven jelent meg. magyarul inkább csak a másochk 8 NOGRÁD - 1969. világháború küszöbén, amikor kétségbeesve figyelmeztet: .. halálmezőköh vonatok robognak / száz poklon át hoz- zátak, értitek... Világ anyái, egyesüljetek!” . . Madarász Emil 1946-ban tért haza. Budapesten több mint másfél éven át á Szovjet Hadsereg magyar nyelvű lapjának, az Űj Szónak volt irodalmi munkatársa. A lap megszűnése után visszatért a Népszavához, s annak munkatársaként is teljesítette hivatását. Tanított, példát mutatva elvhűségből, szerénységből, áldozatkészségből azoknak az eszméknek megvalósítása érdekében, amelyekért egész életében, 1962-ben bekövetkezett haláláig kitartóan harcolt. KARIKÁS FRIGYES-t életrajzírói modern reneszánsz emberként jellemzik írói képességei, politikai és gazdasági szervezőképessége, rendíthetetlen kommunista hősiessége és helytállása alapján. Hivatásos pártmunkás volt, aki már 1917-ben részt vett a moszkvai fegyveres felkelésben és ettől kezdve mindig ott van, ahol a legnagyobb szükség van rá: bátor magatartása, helyzetfelismerése, kezdeményezőkészsége alapján. A KMP megalakulása után a kispesti szervezet titkára, a Tanácsköztársaság alatt pedig, mint a 39-es dandár politikai biztosa, fegyverrel küzd a néphatalomért. Az emigráció éveit Bécsben, a Szovjetunióban, Franciaországban tölti, majd pártmegbízatással visszatér Magyarországra. A Sallai és Fürst-féle per során elítélik és a börtönből, ahol súlyos tüdőbetegséget szerez — csak fogolycsere folytán szabadul. A Szovjetunióba való visszatérése után ő is áldozatul esik a személyi kultusz önkényének 1938-ban, Irodalmi munkásságából elsősorban elbeszélései emelkednek ki, amelyekben nagyszerű népi hősöknek állít emléket. A 39-es dandárról szóló kisregényéből filmet is készítettek. Korbély Jánosról szóló elbeszélése például azt mutatja, miként állják meg a helyüket a számadó csikósokból lett zászlóalj- és dandárparancsnokok, akik a legnehezebb helyzetből is*' kivágják magukat, mert azt vallják „a-vörösháborúban nincsen túlnyomó erő”. Ez az elbeszélés egyébként szép példája annak, hogyan is látja és ítéli meg a proletárnemzetköziséget egy egyszerű ember. A salgótarjáni zászlóaljjal együtt szorongatják a cseheket és a csomóba terelt cseh és szlovák katonák könyörögnek, hogy ne bántsák őket, ők nem ellenségei a vörösöknek. Az öreg Korbély előbb keményen lehordja őket: „Kódus, haszontalan semmire- való népe. Annyira a lelketek- re vettétek, hogy az Almássy grófok földönfutók lettek? Ezt bírja ki olyan nehezen a szlovák kódus?.. .Ha ez a csipás itt ni — s az öreg egy fiatal cseh hadnagyra mutatott —, lő rá a Korbély Jánosra, azt Korbély János megérti.. .De ti lűt- tök énrám ?... Hisz vissza se tudlak ütni benneteket... Én látom bennetek a testvért, akármilyen szlovákok vagytok is...” És az öreg parancsnok a cselédtisztesség nevében kiválogattatja az ellenséges tiszteket, az egyszerű katonákat pedig szélnek eresztette: ’’Hadd menjenek vissza a falujukba, mondják el, hogy a szabad veres cseléd hazaengedte a fehérek cselédjét”. Karikás szépen megrajzolt hősei haj „de sokadmagukkal belevesztek a grófok feneketlen, fekete börtönébe”, de emlékük és írójuk emléke is csendesen világító csillaga marad szépen kiteljesedő új világunknak Csukly László május 25., vasárnap / Dessetrffv Lasst ó Majdnem világcsúcs A tömeg nem moccant. A szomszéd. „fater”-ja, mint a cövek állt a telep kapujában, mellette egy fekete ruhás asz- szony. Hajnal óta fogták a helyet, bizonyára jól kibeszélgették magukat, meg egy kis visszeret is szereztek a régi mellé. Erősen fújtattam, mögöttem. meg egy kis szöszt lány, mire a csődületen átvágtuk magunkat, — Csak jobbra! — mondta a „fater", és a tárcájából elő- nyálazott egy utalványt, — De ne a lapostetőshöz mert az a mázsaház, hanem a másik bódéhoz. — Na mi lesz! Most már négyen maradnak ott? — ordították hátulról. — Mire várnak, tapsra? A „fater” meg az özvegy nekilódult. A tömeg úgy vált ketté előttük, mint Mózesnek a tenger. Mi maradtunk a kis szőkével, a kapuhoz lapítva. Ronda nagy kapu volt, gerendákból és deszkákból tákolták valamikor aztán kátránnyal feketére mázolták, de most már csak a ráfröcskölt sár védte a korróziótól. A sár tetejére krétával írták, hogy mi nincs o telepen. Hát sok minden nem volt, meg kell hagyni. Es mégis, egyre jöttek, akik nem tudták, hogy itt fél ötkor kezdődik a műszak. Mármint a vevőké, mert a telepieké csak úgy nyolc óra körül. A kis szöszt is melegítőben volt és tornacipőben, akárcsak én. ö látszott a legesélyesebb ellenfelemnek. Ámbár, mit lehet tudni? Most egy újabb autó érkezik. egy piros Skoda. Porzott mögötte az összeszáradt sár. Aztán megtorpant és tülkölt. Nem mozdult senki. A többi autós is megvadult, mert voltak többen is, köhögtették az öninditót, túráztatták a motort. Lassan, megpróbáltak előrenyomulni. De a kerékpárosokon fennakadt a roham, a gyalogosok pedig olyan zajt csaptak a kapu. védelmében, mint valami szélesvásznú ostromjelenetben. Aztán lassan elült a lárma, csak mellettem gőzölte egy szőrös manusz a pálinkabüzt. — Mit képzelnek? Mert autójuk van? Egy kövér, vállas ember rászólt. ' — Maga csak hallgasson! — Miért hallgassak? Hát nem így van? Mi sorba állunk egy hétig. Az állami lakást meg kik kapják? — Jobb lesz, he. hallgat. Nem úgy van az. — Hát hogy? Talán jobban tudja? Mi maga? — Figyeljen ide! Ismerem magát. Nem épít maga semmiféle házat. A szőrmókus erre nagyon elcsendesedett, a másik se szólt többet. A kis szőke közben addig forgolódott, amíg a kapunyílásba nem került. Jól kitaníthatta a mamája, akárcsak engem a szomszédék „fa- ter”-ja. De hiába, mert kétszáz méteren senki sem verhet rám. Kétszáz méter — húsz másodperc. Na jó, hu- huszonkettő. És ha harminc? Mire az autósok és a biciklisták elindulnak, ipics-apacs, én már a célban vagyok. A kapu mögött zörgést hallottam, néztem az órámat. Itt a nagy pillanat! Lánc csör- rent, tolózár nyikordult, tompán puffant egy farönk, és a szárnyak között embernyi rés nyílt. A szöszt már be is ugrott rajta, utána én. Egy dagadt alak tartotta a kapu szárnyát, és majd megszakadt, miközben húzta hátrafelé. Nem az erőlködéstől, hanem a röhögéstől. Gondoltam, odamázolok egyet, de most nem lehetett ilyen mellékes ügyekre vesztegetni az időt, a kislány előttem húzta a csíkot, és hátulról is szorongattak. Elöl a kis szöszt, mögötte én. Valamit már behoztam az előnyéből, de még vezetett. Közvetlenül mögöttem egy pár bakkancs trappolt. Hátrakaptam a fejem, a pálinkás volt, mögötte is néhányan a fiatalabb korosztályból, távolabb a szétszóródott gyalogosok mezőnyét már befogták a biciklisták. De a hátrapillantásom elég volt a szöszinek, hogy újra rámverjen egy lépést. Rossz érzés volt. Hát lehet az, hogy nem én állok majd. a győzelmi emelvény legmagasabb fokán? Nem én állítom fel a telepi cementfutás újvilágrekordját? A kislány már be is robbant a célba, a házikó szutykos ablakához. Én is odaértem, másodiknak. Traptraptrap. A pálinkás is belthegett Azután a többiek A sereg zöme még a farakások között fújtatott, amikor egy svájcisapkás kiszólt a kisablakon: — Emberek, ne várjanak! Csak tíz utalványra adunk ki cementet. Naponta csak tíz utalványra. Nem értik? Harmincon állhattunk az ablak előtt, de senki nem mozdult. És még mindig jöttek. Tudták, hogy csak tízen kaphatnak cementet, de azért jöttek. Hátha csoda történik. Felemelik a kontingest. Vagy huszonkilencen hirtelen összerogynak, és a harmincadikkal kezdik a sort. A „fater" és az özvegy most fordultak be a kapun. Szép kényelmesen jövögettek, a jegyesek nyugalmával. A kis szöszt még mindig erősen lihegett, igaz, én is. A „trap- trap” pálinkáielhőket szuszogott a nyakamba. De ő is válogatott szinten futott, neki is jut cement. Végre az öreg beállt a helyemre, és ötvenest nyomott a markomba. Kicsit huzakodtunk, aztán elfogadtam. Néhány lazító mozgás, indulhattam is hazafelé. De ni- csak! Valaki integetett a farakás mellől. Szörnyen fújtatott, pedig végig se futotta a távot, leállt a cél előtt. Csuda asztmás volt a lihegése, így közelről. — Szakikám, pfü, pfü — szólt —, megkérhetem valamire? —t Attól függ. — Maga jól fut. Én már harmaszor vagyok itt... Ha rágondolok, hogy futni kell, már elakad a„ lélegzetem. Pfü... Nem ér rá véletlenül holnap reggel? Félfordulat balra, irány n kapu. — Nem ingyen gondoltam. ötvenes elég lesz? Földbe g-’ökerezett a lábam. Üjabb ötvenes. Minden reggel egy ötvenes. Az any- nyí, mint ötször huszonöt, ezerkétszázötvén. És mi ez a kis futás? Armin Hary egy ilyen pillanatban határozhatta el, hogy profi futó lesz. Szép kényelmesen idejövök hétre, beállók a „verebem’1 helyére, és nyolckor már slaty- tyoghatok hazafelé. A strand- ra, a moziba, a hegyekbe. Ahová akarok. Csak a formámat kell tartanom, nehogy úgy jár jaki mint ez az ember. Kár, hogy minden második héten délelőttös vagyok. Otthagyjam az üzemet? És ha két „verebet" csípek fel minden reggel? Ez hát a gyors meggazdagodás titka? Egy óra. egy százas. így csinálják a nagymenők. De az üzemet mégsem hagyhatom ott. Hogy egész életemben egy pálinkás- butykos előtt trappoljak? — Na, el tud jönni holnap?■ — sürgetett az ürge. — Én nem tudok, de tudok valakit... ' — Ne ajánljon nekem senkit. Látom, maga jól fut,phü. Mégsem akarok ehhez a szeszkazánhoz fordulni. Hogy ct szemembe röhögjön? — Mondtam, hogy tudok valakit. Az profi. Legalábbis azt olvastam. De gondolom, eddig nem nagyon ment neki. segíthetnénk rajta. Megadom a címét, írja csak. Armin Hary, München ... Na nem írja?... Felkapott egy dorongot. Éf még szaladni is tudott! Hiába, mégis csak az amatőr sport az igazi. Ha befelé nem is, kifelé biztosan új világcsúcsot futottam. Kiss Sándor Hét kis konyak H aza megyek. Fél hat. Vettem pontosan tizenkét deka kenőmájast a sarki üzletben. Élőhalászom a táskámból a tiszta ingek, zoknik, zsebkendők, két német nyelvkönyv és a József Attila kötet mellől. Kenyér egy forintért. Az öt centiméter vastag szeletet sietve ketté vágom — éhes vagyok. Dél óta nem ettem semmit. S délben is mi volt az? Bableves, káposztás- tészta? — elkenem a májkrémet a kenyéren, enni kezdek. Közben Petrarcát olvasok. Aztán fél óra nyelvtanulás. Az elégedettség apró szikrái villannak fel bennem, gyorsan kihunynak, mégis jóleső érzés. Az idegen szavakat elég kétszer-háromszor elolvasnom, hogy megjegyezzem őket. Was macht säe? Mit csinál ő? Vajon mit is csinál? S ki az az „ő”? Az embert az első húsz évben leggyakrabban ez a két kérdés foglalkoztatja. Valami viharos, minden megfontolást elsöprő érzésről álmodozunk mindnyájan, bárhogyan is tagadjuk. Később mégis minden érzést beteggé laposítunk.. . Rendet csinálok a szobában. Vége. Ülök, ölembe rakom kezem. Most mit csináljak? Veszem a kabátom, elindulok. Hová? Minek? Nem tudom. Beülök a Velen- ce-bárba. Nyugtalan és zavart vagyok. Lehet, hogy nem látszik rajtam, de így van. Kellemetlen lenne, ha most valakivel kezet kellene fognom. Nyirkos a tenyerem. Körülnézek. A közelemben középkorúak kávéznak. Arrébb tizenévesek, vidámak, hangosak, de az egész erőltetett harsányság- nak tűnik. Kislány-lábak. Érett női combok. Mellhez simuló blúzok, pulóverek. A nőd ruha ma már semmit sem takar. Kiemeli a mell, a felső test formáit, szabadon hagyja a lábakat. A bugyi az egyedüli ruhadarab, amely még megóv bennünket attól, hogy mindent lássunk. Jó ez? Nem jó? Azt hiszem jó, csak valahogy hazug Egy egészséges f^-rfi rögtön arra gondol, milyen jó lenne valamelyikükkel lefeküdni. Akár józan fejjel kiválaszthatja bárki, akit szívesen vinne az ágyba. Ennek semmi köze a szerelemhez. Ösztön, annak Is a leggyatrább fajtája. Miért is hazug a ruha. Nincsen mögötte tartalom, legalábbis nem az van, aminek lennie kellene. A miniszoknyában sokszor öreganyókás életecskék rejtőznek, belül kis fortélyok, ásatag romantika és buta k ön yvélmények szemétdombja pöffeszkedik, vagy önjelölt szajhák kínálják fel magukat, akik valójában attól lesznek szajhává, amitől tulajdonképpen gyönyörű, szép lehetne az életük, ha átéreznék, amit többnyire megjátszanak. Két konyak. Három konyak, négy konyak. A szőke kiszol- gáltólánv mosolyogva hozza az ötödiket. Mit is mondtam neki? Szép vagy ügyes? Ez túlságosan szépen hangzik. Talán azt. hogy szeretném meg- sdmogatni az arcát, sima. hosszú haját, a homlokától pihés tarkójáig. Aztán a nyakától mintha fojtogatni akarnám, két kézzel elindulni, elidőzni a mellénél, kis hasán végig, a comb hajlatáig — Éva — szólítom meg, amikor a közelembe ér. — Ugye Évának hívnak? Innál velem egy konyakot? — kérdem tőle. Most néz meg először alaposan. Vizsgálja az arcomat. Hát igen, szomorú, túlságosan komoly arc az enyém. Lehet, hogy nem így van, de én így érzem. Minden meglátszik rajta. Egyszer szerettem egy lányt. Ma már tudom, nagyon szerettem. A kamaszok tiszta ösztönével, szertelenségével, zavarával. Meghalt. Egy üveg benzin felrobbant a kezében, amivel be akart gyúj tárni a kályhába. Szép hamvas bőre elégett, mint a selyempapír. . „ S két hétiig hánykolódott eszméletlenül az élet és halál mezsgyéjén. Talán ez is látszik az arcomon. Éva szeme nevet, de ez csak játék. Megszán. — Most nem lehet — mondja gyengéden. — Itt van a főnök. Majd ha elmegy... Majd zárás után. Várj meg zárás után, jó? — Jó... Boldog vagyok. Milyen kevés kell hozzá! öt konyak, pár szó, egy ígéret. Követem a lépteit szememmel. Hányán mondják el naponta, amit én? Ki tudja. Sokan. Mégis engem választott. Velem jön eL Konyakot iszunk együtt. Megyünk az utcán, öt ujjamat összeakasztom az övével, körmöm a tenyerébe mélyesztem. Fáj. De nem ott. Valahol máshol. Milyen örült is vagyok! Nem a meztelen testét látom magam előtt. A nőnél egyszerre valami fontosabb lese. Szeretném, ha ölébe hajthatnám fejem, bársonyos fényű szemmel nézne rám, meleg tenjre- rét a halántékomra tenné, azt suttogná, s ez mélyből jönne, zengő lenne, mint a harangszó, húsos és vérből, mint egy déllgyümölcs: „Kis fiam! Fiacskám!” Kicsit anyáskodna, pajkosan, minit a gyerek, végletesen és sallagtalanul, mint a haldokló. Anyám! Anyám!... A többi már úgy jönne magától, ahogy a folyó megindul, mint a víz árja, ha fölnyitják a esdliipeket. * * sszeszedj az üres pohafj rakat az asztalról. . Hozzáérek a kezéhez. üicit szétnyílik a szája Valamit mondani akarok neki, de csak banális dolgok jutnak az eszembe. Nézem a szerelmes, kicsit részeg, gátlástalan férfi alázatával, kavargó, emelkedő indulatokkal, szótlanul. Kisegít. — Megvársz? — kérdi. Bólintok. Egy pillanatra a szememet is lehunyom. Meg; tovább. Még egy óra van a zárásig. A hatodik konyái;. Ring a csípője, ahogy suha az asztalok között. Mentolo leheletét még áz orromba!, érzem. Valaki megállítja. Beszélgetnek. Most bármire képes lennék érte. Hülyeség? A szesz hatása? Meglátni es megszeretni... Marhaság! De most nem is erről van szó. Csak belemenekülni, beleme- nekülnl, kéjesen lubickolni benne. Itt még mindent sza-' bad, amit jól esik. Ez a néhány felület maradt, ami ösz- szeköt bennünket a természettel, a víz, az élet, a levegő. a test. Hívom magamhoz a szememmel. Nem jöhet. — Fizet — szólnak neki. S megy. Mint egy kutya, ha rá füttyén te nek. Mit tehetne? Soha sem élhetünk már kedvünk szerint, ahogy szeretnénk. A civilizá - ció feneketlen gyomra elnyelt mindent. Reggel kitöröljük az álmot a szemünkből, pedig még olyan jó lenne aludni. Eladó vagy? Jönnek a vásárlók. Azoknak is sokszori elegük van mindenből, unják már, hogy mennyire teljes az élet, semmi sem hiányzik belőle. csak éppen semmit sem kanunk Tn*“* akkor és úgv. amikor és ahogyan szeretnénk. A tudás megkeseredik a számban. . . A dinnyébe be- levizel a Lőrinc. . . Álmainkat feleresztjük kis ronda fogá*
