Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-18 / 113. szám

t Nagy idők tanúi (X.) ZfflLKIl MATE Pierre Gaeear* M ÁR V Ä N Y „Búcsúzzunk tőled szép magyar huszár te, L'sekista baj társ, bátor partizán. Búcsúzzunk tőled Perekor vitéze Vcél* tábornok Madrid torlaszán. .. Van ki nyugatnak, van ki megy keletnek A kommunista ember. a forradalmár katona és a szo­cialista író emléket egységben kell megőrizni. Ez Zalka Má­té művének egyetlen lehetsé­ges és Igazságos értékelése — valljuk egyik mél tatójával. Külön-külön is megérdemelné tiszteletünket, de csak együt­tes értékelés alapján rajzoló­dik ki előttünk a világszabad­ság felejthetetlen katonájának messze kimagasló, példát su­galló alakja. Szatmár megyében, Matol- eson született 1896. ápr. 23- án. Heten voltak testvérek és az apa ügyvédet szeretett vol­na nevelni a fiából. De a 48- as szabadságharc küzdelmei­ért lelkesülő ifjú, aki értelme ébredésekor Kemény László (Kossuth katonája, majd Amerikában Észak és Dél há­borújában a rabszolgaság el­törléséért küzdő) vitéz példá­ján akart emberré fejlődni, nem ilyen pályáról álmodott. A szülői akarat ellenére meg­szökött otthonról és vándor- színész lett. Ebben a lépésben közrejátszott Petőfi iránti ra­jongása is. „Annyira imádtam Petőfit, hogy mindenképpen utánozni akartam. Zseniális tetteit nem tudtam utána csi­nálni, hát legalább bolondsá­gait majmoltam. ígv lettem színész.” Ám a színészi pálya nem sok babért nyújthatott, nem­csak a különösebb tehetség hiánya, hanem azért is, mert az első világháború véget ve­tett e kalandnak. A nyíregyházi honvédhu­szárokhoz vonult be, hamaro­san zászlósi rangot is kap, de a kezdeti „huszárvirtust” rö­videsen felváltja a józanabb felismerés: ez a háború nem az ő háborúja. Ahogy ismert regénye a Doberdó főhősével elmondja; — „A háború első napjaiban komor eltökéltség­gel, a sértettek naiv felhábo­rodásával mentem a szerb frontra. Tavaly tavasszal a Kárpátokban a magyar sík­ságra vezető utakat védtem a benyomuló orosz csapatok el­len, Volhyniáhan a győző gondtalan nyugalmát éreztem, hisz idegen, hódított földet ta­postunk. ..” Doberdó gyilkos ágyútüzében látta elpusztulni a magyar bakák ezreit és ott döbbent rá, hogy az öldöklés nem a haza védelmét, csupán a tábornokok, a nagytőkések és földbirtokosok hatalmi tö­rekvéseit szolgálja. Megdöb­benéssel látja, hogy csak azért kell a sziklákba csá­kánnyal újabb és újabb sír­gödröket ásni, lapáttal szórni a klórmeszet a „császári és királyi konzervekbe”, mert Frigyes főherceg nemcsak hadsereg-főparancsnok, ha­nem egyúttal sörgyáros is, és ezért megtiltják, hogy az osztrák—magyar katonák az olasz front arra a szakaszára lőjenek, ahol a gyár fekszik. Ezt aa eseményt egyébként megírta a Sörgyáros című el­beszélésében is. s emiatt Iiad- bíróság elé került. A nem kétséges ítélettől csak a Bru- szilov-féle 'offenzíva menti meg, kiviszik az orosz frontra, ahol hamarosan hadifogságba is esik. A krasznojarszki ha­difogolytáborban azután meg­ismerkedett a bolsevikok esz­méivel, s • ő aki mindig arra vágyott, hogy a világszabad- ságért verekedjék, most vég­re rátalált epre a harcra az októberi forradalom és a pol­gárháború küzdelmeiben. Magyar hadifoglyokból szer­vezett ezredével ott küzdött a forradalom valamennyi front­ján: harcolt Kolcsak ellen, ő kísérte Moszkva felé a híres, hat vangból álló „aranyvona­tot”, a Vrangel elleni hadjá­rat pedig a Vörös Hadsereg egyik legvitézebb hősévé avatta a monarchia egykori tisztjét. Kijev elfoglalásakor magatartásáért megkapta a Vörös Zászlórendet. 8 NÓGRÁD - 1969. Százfelé mennek veterán sasok, Ezredmagaddal sehová se mégy el Márvány sírodban csendben alszol ott Zalka tábornok. Generál Lukács. (Madarász: Búcsúzik a Brigád) Ezeknek a történelmi ese­ményeknek feldolgozása a „Bolygók visszatérnek” című regénye, amely ugyan csak be­fejezetlen vázlat maradt, de benne nemcsak írói, hanem katonai és forradalmár becs­vágy is vezeti Zalkát, hogy emlékművet állítson a magyar internacionalistáknak. A mű fő törekvése: megmutatni, mi a titka, hogy az a néhány nemzetközi ezred, nagyobb­részt magyar szegénylegény, a forradalmi eszme és a haza- vágyás érzelme által összefor­rottan még akkor Is kitart, midőn már semmi reményük nincs a hazatérésre. Miképp érti meg ez a nép, hogy Uk­rajna földjén ontva vérét, a Tanácsköztársaságért hoz ál­dozatot? Zalka „megénekli” ezt a nagyszerű internaciona­lista gondolatot és a róla énekelők is azt látják fő ér­demének, hogy mindig a ha­zájáért harcolt, mindig oda vágyott vissza. saját népe igazságát akarta kiverekedni. Így látja Szimonov is: „Nem látta be rég a hazáját, /de jött vele, bárhová ért:/ a lá­ba alatt a magyar föld, a feje felett magyar ég. /A magyar vörös lobogó az. mely harcait ékesíti./ És bárhol is áll a csatába, /őt harcban hazája viszi-” Az oroszországi polgárhá­ború befejezése után Török­országba utazott és ott Ke­mény László rféven harcolt a török feudális nagybirtokosok uralma ellen. Szolimában szobrot is állítottak Kemény László ezredesnek, mint aki a legjobb szolgálatot tette Ke- mál pasa seregében a Török­ország függetlenségéért vívott harcban. A forradalmak lezajlása után a Szovjetunióban élt, fontos társadalmi megbízatá­sai mellett tevékeny irodalmi munkásságot fejtett ki. A polgárháború emlékeit novel­lák sorába tömörítette, él- ményszerűen, a valóság hű tükrözésének igényével. Írá­sai legtöbbjét maga is csak vázlatnak tekintette. De olyan vázlatnak, amelyet kötelessé­ge megírni. „A történetírás majd megállapítja, hogy száz­ezer magyar harcolt a Vörös Hadseregben, és azt is meg­állapítja, hogy jól harcoltak a magyar fiúk a szabadságért, a magyar jövőért. De ki tudja majd holnapután, hogy mi fájt Kovács Jánosnak, mialatt Szibériában harcolt, és mit remélt Nagy István, amikor Taskent alatt ment szurony­rohamra?. .. És ezt mégis tudniok kell majd másoknak, akik az új Magyarországot építik. A törhetetlen internaciona­lista öntudat vitte őt Spanyol- országba is, ahol a legendás XII. nemzetközi brigád pa­rancsnoka volt — Lukács Pál tábornok név alatt. Harc köz­ben érte a halál is 1937. júni­us 11-én Huesca-nál. A világ gyászolta benne a rettenthe­tetlen internacionalistát s mi magyarok az igazi hazaszere­tet megtestesítőjét is, hisz ő mondta: „A világnak bármely sarkán harcolsz a szabadság­ért: a magyar népért is küz- desz.” Hősi életével és irodalmi munkásságával is számíthat rá. hogy neve nem fog elhal­ványulni az utókor emlékeze­tében. Nem ok nélkül hitt ab­ban: „Ml halhatatlanok va­gyunk, mert az ügy, amiért élünk, az emberiség jövője. A proletariátus győzelme, a szo­cializmus megvalósulása a mi életünk folytatása lesz, igaz életünk.” Csukly László április 18., vasárnap O laszországban a márvány kitermelése többnyire még ma is évszázados módszerekkel történik. A tömböket bezsirozott fősíneken engedik át' a völgy­be, s a tömbök mögött egy-egy ember halad, aki derekára erő­sített kötél segítségével szabá­lyozza a csúsztatás sebességét. Ez a munka nagy testi erőt kí­ván, de nem lenne túlontúl bonyolult, ha nem szabdalnák fel a hegyoldalt az összefutó utacskák; a keresztezéseknél fékezni kell a teherrel, hiszen a simára csiszolódott lejtőn egyszerre többfelől zúdulnak a tömbök egymás felé. Attól ke­vésbé kell tartani, hogy• a tömbök rázuhannak a munká­sokra, s összezúzzák karjukat, lábukat — inkább az alatto­mos, kemény ütésektől, melyek nyomán megkékül a bőr, ela­kad a lélegzet. A munkások ezért többrétegű anyaggal, bőr­rel vagy nemezzel burkolják törzsüket, és puszta védekező ösztönből, anélkül, hogy annak bármi gyakorlati jelentősége lenne, gyapjúsapkájukat a sze­mükbe húzzák. Legnagyobb részük távoli vidékről jött a bányába, s agglegény volt. Barakk lakásai­kat a hegyoldalba építették, fenyvesek közé, ahonnan már nem látszik a tenger. Egyik csoportjuk feljebb, közel a csúcshoz, egy kisebb csoport a bányában fejtette a fehérmár­ványt, amelyet másképpen szo­bormárványnak is hívnak: ez nem tartalmazhat' egy szikrá- nyi salakot, s még sötétes ere­ket sem, oly fehérnek és folt- talannak kell lennie, mint a háj. A munkások is tudták, hogy ezt a márványt a völgy­ben épült kisvárosok szobrá­szai vásárolják meg, s hogy a fél országot innen látják el vallásos tárgyú szobrokkal, ba­rokk angyalokkal, madonnák­kal. Fejtés közben a sok magá­nyos férfi a nagy hófehér tö:nüöK.üe meoorobálta beleál­modni a madonnát, a női test formáit, hajlatait, amelyet ma­gába zárt a hűvös márvány, mint kígyót a zsák. De gyer­meteg képzeletük nehezen bir­kózott a feladattal. Egy napon aztán megtudák, hogy a városban, ahol vasár­napjaikat töltik, él egy fiatal nő, s a leghíresebb szobrász róla mintázza a madonnákat, és világi tárgyú szobrokat. Clara, mert így hívták a fia­tal nőt, hol a Szűzanya leplé­ben állt modellt, hol mezíte­lenül, a Béke vagy az Évsza­kok allegorikus nőalakjaként. Szép volt, telt és arányos, és jóval karcsúbb, mint a völgy parasztasszonyai. Hamarosan szeretője lett Manucenak, a szobrásznak. Sajnálkozva em­legették, állhatatlannak ne­vezték, de vélekedésükből so­Fordította: Zilahi Judit • Pierre Gascar francia Író főbb müvei: a Bútorok és az Asszo­nyok című elbeszéléskötet, az El­veszett léptek című dráma, vala­mint két regény: A korallzátony és a Menekült. Fenti elbeszélését a Napok cfmfl kötetéből vettük. sem csendült ki megvetés: ha Clara végigment az utcán, büszkesége, eleganciája elné­mította az embereket. Inkább csak önmagukban kárhoztatták a fiatal, igéző teremtést, amiért odaadta magát Manucenak, a testes, göndör hajú, duzzadt ajkú, fekete bajuszos szobrász­nak, akiről az a hir rtrtn, hogy kapzsi és mohó: pénzre, dicső­ségre egyaránt. Clara létezése megzavarta a márványbányászokat. Az arc- nélküli asszony, akit oly soká­ig próbáltak beleképzelni a márványba, íme testet öltött. Szerettek volna találkozni ve­le, de Clara keveset járt el ha­zulról, ők pedig ritkán juthat­tak le a völgybe. Így csak tá­voli, ismeretlen alakja köré szőtt legendáik gyarapodtak, s mintegy öntudatlan bosszúként magányos estéikért, s azért hogy nem láthatják az eleven Clarát, a legendák Claraját gonosznak, megvásárolhatónak festették. A márványbányászok csapa­tában a sok meglett, sorsába beletörődött férfi között dol­gozott egy■ álig húszesztendős fiú is, Carlo. Szüleinek Po- környéki birtokát tönkretette az árvíz, s így kényszerűségből állt be a márványbányászok közé. Arcának gyermekes bája különös ellentétben állt kifej­lett, férfias, erős Üstével, s ez a gyermeteg arc, valamint csendes modora, s a természeti csapásba, valamint a kemény munka terhébe belenyugvó tiszta embersége atyai érzése­ket ébresztett iránta társaiban. Talán ennek ist köszönhette, hogy gyakran bízták meg ki­váltságos feladatokkal. Így tör­tént aznap is, amikor Carlót jelölték ki, hogy elkísérje a teherautó-szállítmányt, ame­lyet Manuce, a szobrász házá­nál kellett lerakniuk. / ndulát előtt Carlo levet­te a törzse köré csavart nemez védőt, s a nagy hőségben ingét is ki­gombolta. Amikor a kocsi beállt Ma­nuce házának udvarába ö is segédkezett a sofőrnek a hatalmas tömbök lecsúzta- tásában. Egy rossz mozdulat következtében egy éles sarok mély, vérző sebet ejtett csu­pasz mellkasán. Manuce — a fiú zavart til­takozásával mit sem törődve — bevezette a házba, és Clarát szólította. Carlo még jobban zavarba jött, zsebkendőjét a sebre szorította, s éppen szólni készült, hogy a vérzés már el is állt, amikor belépett Clara fésülködőköpenyben. — Tegyél rá egy kötést — fordult felé Manuce —, én majd a sofőrrel befejezem a lerakodást. Clara intett Carlonak, hogy kövesse. Felmentek néhány lépcsőn, s egy kis öltözőfülké­be értek, ahol Clara előreha­jolva matatni kezdett q gyógy­szeres-szekrényben. Clara fel­egyenesedve elkapta a tekin­tetét. De szótlanul jött köze­lebb, alkoholos tamponnal megtisztította a seb környé­két, és borogatást tett rá. Az­tán ismét elfordult, hogy seb­tapaszt keressen. Carlo a fog­lalatoskodás közepette egyre nevetségesebbnek érezte ma­gát. Szinte ellenállhatatlan vá­gyat érzett, hogy megsimogas­sa Clara haját. Arrébb ment néhány lépéssel, ahol. a kis er­kélyről láthatta Manucet és a társát: a szobrász hangosan nevetve, kurjongatva emelte a tömböket, mintegy hetvenked- ve azzal, hogy mennyire élve­zi a nehéz testi munkát. Ami­kor Clara ismét odajött Car- lóhoz, megfogta a fiú csukló­ját, s ekkor megint találkozott a tekintetük. Carlo megértette, hogy neki kell leszorítania a friss kötést, amíg Clara lera­gasztja a tapasszal. Morgott még valami köszönetfélét, s aztán nagyon gyorsan, és na­gyon zavartan ingét gombol- gatva kiment a házból. Este a seb fájdalma ismét Clarat juttatta eszébe. S más­nap, amikor felkelt, még min­dig szédült egy kicsit, pedig a sebe igazán nem volt veszé­lyes. Társaival ellentétben Carlo sosem próbálta magában élet­re kelteni a márványtömböket, de közömbösen, megbocsátóan hallgatta az újra meg újra el­ismételt vaskos tréfákat. Most minden megváltozott. A két­értelmű tréfák, megjegyzések sértették, annál is inkább, mert immár őbenne is egyre gyak­rabban felötlött a madonna és Clara testének egymásbamosó- dó képe. Beköszöntött a nyár. Vasár­nap Carlo lement a városba, és elbújt a Manuce házával szemközti kapualjban, órák hosszat várt, amíg aztán este­felé Clara és Manuce kijött a házból, mindketten beültek a kocsiba. Amíg a férfi az in­dítással foglalatoskodott, Cla- ra észrevette őt, s egy hosszú, végtelennek tetsző pillantást vetett rá. Másap Carlo ismét elfog­lalta előző napi őrhelyét. Ne­gyedóra múlva mellette ter­mett Clara. Keveset beszéltek, csupán á találkozó időpontjá­ban állapodtak meg. Clara pontosan érkezett, és még az­nap Carlo szeretője lett. Ettől kezdve hetenként két­szer-háromszor találkoztak egy-egy városszéli kiskocsmá­ban. Meséltek egymásnak éle­tükről. Carlo könyörgött Cla- ranak, hogy hagyja ott Manu­cet, de a lány haladékot kért. A bányászok egyike-másika meglátta Carlót a leány társar ságában. Meglepte őket a nő szépsége és eleganciája, tuda­kozódtak kiléte felől, s hama­rosan rájöttek, hogy Carlo ba­rátnője azonos a szobrok le­gendás darájával. A hir nagy megbotránkozást váltott ki az egész hegyoldalban. Annak örültek volna, hogy Carlo meg­találta a szerencsét, hogy im­már valóban férfivá serdült. Am sértette apai érzéseiket, s va­lóságos szentségtörésnek tar­tották, hogy Clarát szereti, bűntársa lesz annak a lénynek, aki alig dobja le a Szüzanya köntösét, s máris átadja magát a hívságos testi örömöknek. Carlo szótlanul fogadta kor- holdsukat. Nem akart lemon­dani daráról, s ezért, amikor legközelebb találkoztak, ismét kérlelte, hogy hagyja ott a szobrászt, és egész korábbi foglalatosságát, s kösse hozzá az életét. Clara most sem adott választ. Eközben a bányában immár sértések követték a szemrehá­nyásokat. Carlo rejtekufakon, az omladékok között mert csak lelapózkodni a városba. Aztán elhatározta, hogy nem találko­zik többé Clarával. Társai visszafogadták maguk közé, el­halmozták szeretetükkel, de 6 álmatlanul kínlódott éjszakán­ként, kiült a sziklákra, a ma­ga: kiszögellésekre, és bámul­ta a tengert. De Clara még jobban szen­vedett Carlo hiányától. Most döbbent rá, hogy mindaz, amit addig átélt, amit szeretett, amintk örült, tulajdonképpen halott «olt, úgy kapcsolódott csupán a való élethez, mint a hűvös márványszobrok a hús­vér emberekhez. Vajon miért nem jön Carlo? Gyötrődve töprengett magában, de való­jában tudta a választ. Elhatá­rozta, hogy elhagyja Manucet, és elindult, hogy döntése hírét maga vigye meg Carlónak. Ahol az ösvény elkeskenye­dett, leállította kocsiját és gyalog vágott neki a hegyol­dalnak. Két kézzel hajtotta szét a sűrű bokrokat, úgy tört magának utat. Hamarosan el­viselhetetlennek tűnő szomjú­ság gyötörte. Vajon eléri-e va­laha is a csúcsot? Aztán egy­szerre arra gondolt, hogy mi­lyen szokatlan, mélységes csend veszi körül. Egyetlen em­bert, egyetlen mozgó alakot sem látott, s ettől különös ijedtség szakadt rá: mit is keres ' ő ezen az elhagyatott vadregényes hegyoldalon, egye­dül a fehéren izzó ég alatt. kkor kiirtjelzés hasított a csendbe. Clara d hang irányába pillan­tott, s észrevett egy furcsán beburkolt, sáp-, káját szemébe húzó alakot, aki széles, izgatott taglejtésekkel integetett felé. Clara nem hal­lotta a mozdulatokat kísérő ki­áltást, s rövid habozás után ar­ra felé irányította lépteit, amerre az embert látta, noha az integető, s néhány társa épp ellenkező irányba szaladt. Hamarosan el is tűntek a sze­me elől. Clara megállt pihen­ni, s hátát nekivetette egy árnyékos, hűvös sziklán&k ... Robbanás reszkettette meg a levegőt, s az ismét beálló csendben a márvány finom­szemcsés, fehér porfelhője ölelte körül Clarát. Immár örökre. Pedig épp akkor a hegy túlsó oldalán Carlo elha­tározta, hogy aznap este mégis megkeresi Clarát.. BÉNYEI JÓZSEF BENCZE JÓZSEF 'Szemben a kamaszkoreat &úzaezem Elavultak a régi nagy szavak, tartalmukat az idő szétszedi. Örökké csak a percek tartanak, a bizonyosság kőpillérei. Belőlük nőnek hétköznapjaid, vetkőzd le összes ünnepi ruhád, az idő úgyis földdé alakít. Ültess virágot. Nincsenek csodák. Parasztok zsákjából kiestem, cíngár kis búzaszem. Ezüstgyökér szép lábaim hantdombokra másztak. De megkent fénnyel a harmat, kis búzaagancsot, szarvat, ' és az ég sátoros árnyat ígért. Kezednek mennyi mozdulata vanl Ezekre építs. Tárgyak fénylenek. Havas hegycsúcsra futni hasztalan, a völgyben kedvesebbek a füvek. Szél nem cibál. A csend árkában élsz, s míg ujjaidon mászik egy bogár, s kövér sugárban száll a napsütés, csak az ember halandósága fáj. Most sárkány-szelek dér-taraja, cicka-szelek kakas zaja csipked, vagdos, rubint'karmos vadborona kínnal. Mégis, ó tavasz, nyári Csak addig kibírjam. I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom