Nógrád, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-20 / 89. szám

Számunkra a valóság sok­szor csupán annyi, amennyi az emlékezetünkben megmarad belőlp. * Kihallgatási jegyzőkönyv. Készült az R.-i rendőrőrs hi­vatali helyiségében K. G. (született 1928. december 21- én, anyja neve Balogh Ilona, R. Károly Ferenc tér 5. sz. alatti lakos, villanyszerelő) kihallgatásáról, akit a köz­rendet sértő botrányokozás miatt kellett őrizetbe venni. A kihallgatott személy a feltett kérdésekre az alábbi­akat mondja el (vallomását magifetofonszalagra vették fel): — Amikor lejárt a munka­idő, beugrottunk egy fröccsre a „Vadvirág” kisvendéglőbe. Én, a Pocok, vagvis V. B. meg a brigádvezetőnk. Aztár szépen iszogattunk, nem ií volt semmi baj. Nem bántot­tunk mi senkit. Már leheteti úgy hat óra. Éppen hazafelt indultunk, csak még egy y rundot iszunk, mondom a haveroknak, azt még beha- jítjuk, aztán továbbéltünk mintha ott se lettünk volna, Mert nekem, higgye el a tisz. Pataki József: HEGYEK KÖZÖTT NÖGRAD — 1969. április 20., vasárnap 9 A szabadságharcban tör­tént. 1849. május 21-ikére vir­radókig megkezdődött a hon­védroham Budavár visszavé­teléért. Az általános roha­mot előkészítette a tüzérség, amelynek ütegei alkalmas ré­seket törtek a Krisztinaváros felőli várfalakon. Ezúttal csak a 42. zászló­aljról szólunk, amely a bécsi kapu felől vonult a vár felé. E zászlóalj, már több csatá­ban kitüntette magát, ez al­kalommal is nagy bátorság­gal és harcvággyal indult ro­hamra, a tábori zene hangjai mellett. (Akkor még ez így volt!) A zászlóalj zenekara, amely fegyverrel nem harcolhatott, egy ház védelme alatt hátra­maradván harsogta a lelke­sítő „Rákóczi'’-indulót. Azon­ban a zenekar legnagyobb hangszerének mestere a bom­ba rdista egyszerre csak fel­káromkodott és elordította magát, hogy ő nem marad a ház mögött, hanem a bajtár­saival akarja a várfalakat megvívni. Futva ő is a roha­nó honvédekkel tartott, fújva rettenetes hangszerét. A várfalnak hágcsókat tá­masztottak. Az elsőn egy nagyváradi Farkas nevű tiszt mászott legelöl, a másodikon gróf Festetits vadászszázados, a harmadikon pedig if j. LENDVAY MÁRTON főhad­nagy a színész, a Nemzeti Színház későbbi oszlopa. Mö­götte másodiknak egy Szemes nevű honvéd kapaszkodott, aki mint plébános vidékről lépett be közvitéznek és korára nézve nem számított a fiata­lok közé, de mégis közhon­védnek állott, s hasztalan kí­nálták tisztséggel, mindig visszautasította, mondván csak akkor fogadja el, ha a harctéren kiérdemelte. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a zászlóaljban a tisztek mjnd jó baratai voltak és „szent atyá”-nak szólították, nem gúnyból de tiszteletből. Mint ahogy említettük te­hát, ezen a hágcsón Szemes volt a második és a bombar- dista zenész a harmadik, Amikor felfelé kúsztak Lend- vay az őt követő Szemeshez fordult és kedélyesen megje­gyezte: — „Szent atyám, vezess most bennünket a menyor­szágba!” — Bízzál az Istenben és bátran előre, fiam! — volt a válasz. Azonban alig hogy ki­mondta a hős pap a kenettel­jes szavakat, megingott a lét­ra és alázuhantak valameny­nyien. Sokn fel sem keltek többé. A bombardista sem. Lendvay és Szemes sértetle­nek maradtak. Amikor felci- helődtek, Lendvay megszólalt: — Szent atyám, hát lefe­lé haladunk a menyországba? Mire Szemes nyugodtan vá­laszolta: — „Tudnod kell fiam, hogy a menyorszagba nem olyan könnyű feljutni, előbb meg kell járni a poklot is!” — „Fel tehát!” — Ekkor ismét száz kar ra­gadta meg a hágcsót és a sű­rű golyózáporban haláltmeg- vetö bátorsággal kúsztak fel­felé. Lendvay Márton most elsőnek ért a vár fokára és hátranyújtva kezét az őt‘ kö­vető Szemesnek, azt besegít­ve így szólt: — „Szent atyán! Igazad volt! Megjártuk a poklot, de most a menyországba jutot­tunk!” — — Ámen! — volt rá a fe­lelet. Az öldöklő, véres harcot nem e jelen sorokat lejegyző krónikás hivatott elmesélni. Budavárát a honvédek visz- szavették. Ám, mi történt a pesti ol­dalon?! A vérengző budai ostromot, sok apa. anya, szorongó szív­vel, halálos remegés között szemlélte és hallgatta, akik­nek fiai ott fenn a haláltu­sában küzdöttek. Ezek között volt ünnepe't nagy művé­szünk idősb. Lendvay Már­ton is. A csatazaj megszűnté­vel azonnal elindult ouitey és Lisznyay Kálmán írókkal együtt Budára. Űtközben a fia egy bajtársával találko­zott és érdeklődött felőle. A honvéd röviden közölte, hogy Marci mindjárt az ostrom elején elesett és ott fekszik a bécsi kapu falai alatt és az­zal tovább sietett E hír hallatára elképzelhe­tő az apa fájdalma! De mekkora volt az öröme és meglepetése amikor a harctól kipirult arccal szem­be jön vele a fia! Ki írhatná le az apa örömét! A halálhírt hozó honvéd té­vedése valószínűleg onnan eredt, hogy látta ifj. Lend- vayt a hágcsóról lezuhanni, de arról, hogy sértetlen ma­radt és ismét felkúszott a hágcsón, nem volt tudomása. Sírva ölelte meg egymást apa és fiú, a két nagy mű­vész és mosolyogva mondott erre is áment a katona „szent atya”! Fehér Tibor az Állami Déryné Színház tagja Krónika Színész Budavár fokán Kinn Sándor , Verekedés a kisvendéglőben élt bíróság, a család az el­lő ... Akkor elkezd lökdösni ingem a G. M., sérteget, meg minden. Azt mondja, hogy lump alak vagyok, meg ilye­nek. Jobb lenne, ha nem ran- lalíroznák és a fizetésemet nem a kocsmába hordanám, hanem hazaadnám az asz- szonynak. Pedig nem csinál­tam én semmit. A fizetése­met is haza szoktam adni, megmondhatja az asszony. Nem mondom, elveszem be­lőle a magamét, dehát dol­gozó ember vagyok, nekem i* jár, ami jár. Először csak szépen szóltam neki, (G. M.- nek. A szerző) hagyja abba, mert nem állok -jót maga­mért De akkor még hado­nászni kezd a kezével, hogy így, meg úgy, ne járjon a szám, meg hogy akkora po­font ad, ha hozzá merek nyúlni, hogy attól rögtön kl- józanodok. Ezzel leverte a sapkámat a fejemről. Én, ké­rem, hát, megvadultam, őszintén megmondom, hirte­len haragú ember vagyok Amikor leverte a sapkámat odacsaptam neki... Erre ki­tört a botrány..., A tárgyalóterem. Tanúkihallgatás. Részle­tek. Magnófelvételről. G. M. sértett hangja: — Aznap a szokott időben mentem haza. Ettem valamit, mit, márt nem tudnám meg­mondani, aztán lementem a Vadvirágba meginni egy kor­só sort Mi, kéremszépen, ott szoktunk kártyázni. Az ulti megy nálunk, tíz-huszas ala­pon. Nem hazardírozunk, csak úgy szórakozásból, ma­gunk között.. Összejött a kompánia, le is játszottunk néhány partit, de abba kellett hagynunk, mert K. G.-vel nem lehetett bírni. Talán le sem ülne vele senki kár­tyázni, nem is hívta senki, mégis odajött hozzánk, volt már benne jócskán tiyomás, belebeszélt a játékba, han­goskodott, mit értünk mi az ultihoz, fafejűek vagyunk hozzá, inkább dominózzunk. Előbb ráhagytuk, utána fi­gyelmeztettük is, de hiába. A haverjai is mind odajöttek hozzánk, megjegyzéseket tet­tek ránk, kötözködtek ve­lünk. No, fiúk, mondom, menjünk haza, majd legkö­zelebb folytatjuk. Szedelöz- ködni kezdtünk. Még a pult előtt megálltam, hogy fize­tek, volt három söröm, de sokan voltak, várakoznom kellett. Közben látom, hogy K. G.-ék ott pusmognak az asztaluknál. Nem is törőd­tem velük. Egyszercsak K. G. már ott állt mellettem. — Nem tetszik a képem? Büdös a melós? — kérdezte tőlem. Csak semmi idegesség, nyug­tatgattam magamat. Ez az ember be van rúgva, nem tudja, hogy mit csinál. De csak folytatja: „Az úrnak nem derogál szóba állni a prolival?” És szorongatja a karomat. Bennem is fölforrt az epe, ellöktem magamtól, már mérges voltam, mond­tam neki, inkább haza vinné a fizetését, ne a kocsmába. Ö meg az öklével belecsapott az arcomba. Erre a haverjai, meg mindenki, fölugráltak, ránktámadtak. Ezek (a vádlott felé bökött a kezével) minden­kit ütlegelni kezdtek, még azo­kat is, akik békítgetni akartak bennünket... ■k A „Vadvirág” kisvendéglő. Egészen tűrhető. Nemrégen újították fel. Már nem tal­ponálló, de a törzsgárda a régi. Még a pultnál is kiszol­gálnak. Pasztellszínű, már ki­csit füstlepte falak. Natur vendéglátopult. Üveges hűtő- szekrény. Kirakatszerű. Tor­ta, sütemény. Több napos. Presszógép. Fémesen csillog a villanyfényben. Polcok. Ita­lok. Három, tört mozaikkal burkolt oszlop. Asztalok, szé­kek. Bőrkárpit. Már feslik. A sarokban dob sárga cir.- tányér, dobogó. Az ablakokon vászonfüggöny. A „tulaj” magyaráz valaki­nek. — Mindenki azt hiszi, a gebines az isten. Strapás, hidd el, nagyon strapás. A múltkor is olyan zrí volt itt, csak úgy rengtek bele a fa­lak. Két szódásüveg, négy borospalack, vagy félszáz pohár... Mint a csatatér. Annyira elfoglalt a kimérés, már csak arra figyeltem föl, hogy ezek lökdösni kezdik egymást. „Hogy az anyád ...! Nekem te ne játszd meg ma­gad — kiabálja az egyik. — íszok, hát iszok! Hol voltál te ötvenhatban? Elbújtál az egérlyukban, te piszok! Min­dig is gyáva voltál, én meg az életemet kockáztattam.., Most meg a technikus urnák nem derogál szóba állni ve­lem. Büdös a melós, mi? Zsebrevágni a három és fe­let, prémcsi, meg minden, az igen... Fehér köpeny, kis Trabant, egy gyerek, egy sör, összkomfort; te meg mariul K, gürcölhetsz a kétezerért.”' G. M. szabadulni igyekszik tőle, de nem tud. A fene se érti, mintha a földbe gyöke­rezett volna a lába, pedig máskor mindig idejében olaj­ra lép. Aztán pofon csattan, mire magamhoz térek a meglepetéstől, összeakaszko­dik a vendégsereg. Ki kellett hívnom a rendőrséget. Akik melegében Uiszagolták a dol­got, frissen leléceltek. Már jóformán minden elcsendese­dett, néhányan huzakodtak csak a törött üvegcserepeken az egymásra hányt asztalok, székek között, a haverok mindkét részről, meg G. ré­gen eltűntek, de ez a szeren­csétlen még mindig verte » tamtamot. Hát, elvitték.. • *• Szoba, konyhág bérlakás. Apró, riadt asszony. Három gyerek. A legkisebb harma­dik éves, a nagyobbik ötö­dikbe jár. Zsúfolt, kis szoba, (A lakásügyi előadótól tud­tam meg, hogy rövidesen na. gyóbb lakásba költöznek.) Televízió. A konyhában mo­satta n edények. Szürke, bar­na, sárga színek. Barna, ko­pott bútorok. Fakósárga füg­göny a konyhaablakon. Szö­szt fejek. Kíváncsi, aprc szemek. Harsány zöld. Pár szobanő vény larka viaszos­vászon. Az ülőkén is. — Ezer forint — panasz­kodik a törékeny asszony színtelen hangon. — Nem is tudom, hogyan fogjuk kifi­zetni. Itt a papír. Visszaeső ként elkövetett garázdaság, könnyű testi sértés miatt Pedig, igazán nem rossz em ­ber az én férjem. Csakhát a haverok, azok mindenbe be­leviszik. Ha nem iszik, akár' kenyérre lehetne kenni. Még amit elkölt is a kocsmában vasárnap behozza, elmegy valahova dolgozni, akármi lyen munkát elvállal, meg­keresi a pénzt, hogy ne érez­ze meg a család. Dehát olyan érzékeny, annyi mellőzés érte már, ha „rájön” nem lehet bírni vele. Tör-zúz, üt-vág. Aztán megbánja, hetekig sen vesz italt a kezébe, dolgozik mint egy állat.. Sokszor csak beleborul az ölembe, sír, sír, mint egy gyerek. Hogy őt senki sem szereti, senki sem érti meg, neki semmi sem sikerül, gyűlölik, megvetik, kitolnak vele mindenhol. Mit csinálhatnék? Több mint tíz éve vagyunk együtt... Meg­vagyunk egymással. Engem soha nem bánt. A gyerekeket, is csak akkor, ha rossz fát tesznek a tűzre. Nekünk nem is az a bajunk, hogy iszik... Igyon, ha jól esik. Hanem ez, az ezer forint. Hiányozni fog nagyon. Mennyi mindenre tellett volna belőle! Én nem dolgozok. Három gyerek mel­lett? Milyen könnyű is a mai asszonyoknak, ott a gyermek- gondozási segély. . Mi arról is lemaradtunk. Csak a fér­jem fizetéséből élünk. A bír­ságot húsz napi elzárásra le­hetne átváltoztatni. Akár le­ülném helyette, ha lehetne. * Számunkra a valóság sok­szor csupán annyi, amennyi az emlékezetünkben megma­rad belőle. szövőket közben megereszke­dett. ellazult. S már csak ké­sői feketékkel tudta ismét fel­szítani magát. A késői feketék viszont éjjél után is ébrén tartották. Mielőtt Miklós elaludt, a vil­lany kávédaráló hangját hal­lotta. .. tompán, a konyhából, de tompán is szirénázás volt. elalvásig beszélgetünk anyu­kámmal mindenféléről, amit én gondolok és történik. Emiatt nem vásárolunk tele­víziót, mert beszélgetni töb­bet ér és igaz, a játék is, együtt anyukámmal. Én na­gyon nem szeretnem, ha tele­víziót vennénk. Azonkívül anyukám dolgozik is, vegyész." Erről több szó semmi. „Az én anyukám’’. Negyven­négy dolgozatban akad bősé­gesen meglepetés. Séd Miklós dolgozata egyenesen megdöb­bentette Bíró Helgát. Anyu­kám minden reggel leszalad tejért és zsemléért, mert csak a frisset szeretjük és akkor hímzett abrosszal terített asz­talunknál sokáig reggelizünk és a vajon kívül dzsem is van mindig, amit anyukám maga tesz el nyaranként, és amikor szétfő a gyümölcs és bugybo­rékol, jobb illat van nálunk, mint a Paradicsomban. Délben is, amikor hazamegyek, illat fogad, vagy süteményé vagy sült húsé, vagy másé, de min­dig. Édesanyám olyan nagysze­rű háziasszony, hogy éppen ak­kor készül el az ebéd, amikor hazaérek, és akkor még sokkal tovább ebédelünk együtt, mim logyan reggeliztünk." Bíró Helga nem volt tisztá­ban a tudományos intézetek mai munkarendjével. Nem gon­dolta volna, de úgy látszik: hosszú ebédidőt tartanak. S ez a kitüntetett tudósnő rohan haza, süteményekkel és sült húsokV-al tölti az idejet, nyil­vánvalóan csak a gyerek keó-- véért! „Egész este és vasárnap, ahogy felébredtem, teljesen B író Helga számolt. Be­vásárlás, főzés.., há­romórás ebédidő... ak­kor nagyon korán kezd és na­gyon későn végez. Este a gye­rek, vasárnap a gyerek ... éj­szaka írja a tanulmányait. Re­mek háziasszony is. Minden­ben kitűnő. Mindent bír. Helgát tűrhetetlen nyugta­lanság fogta el. Negyvennégy egyéniség. Tizenkét éves ko­rukban azok egytől egyig. Nem igaz, hogy az ő óraszáma és az iskola többi követelménye mellett bárki is képes lenne negyvennégy egyéniséghez iga­zodni, akárcsak megközelíteni őket. Bárki is ... Séd György- né talán az ő helyében ...?! Neveljünk, ne csak tanítsunk! Szépen hangzik. Tízet még— Húszat még, erőfeszítéssel. Negyvennégyet képtelenség! Csak az értelmüket ismeri. A puszta agyműködést. Mi min­denen múlik az is! A maximalista követelmé­nyek vége: csőd. Kisebb le­gyen a cél, de azt teljesítsük is! Ö eleven, érdekes órákat tart, kedvet ébreszt a tárgyá­hoz. Egyszóval: jól tanít. Csak alapos felkészüléssel sikerül­het. Nem csekélység. Neki si­kerül. Rákényszerült, hogy meg­nyugtassa magát. + Bíró Helga megdicsért né­hány gyereket a dolgozatáért. Séd Miklós is köztük volt. Ezért délután azt gondolta az üres lakásban, hogy még egyet ír... Nem mutatja meg senkinek, de ír, mert jó. „Az én osztályfőnököm”. Éjféltájban jutott Séd Györgyné eszébe, hogy torna- felmentést kell kérni, Miklós picit megrándította a bokáját, ne reggel kapkodjanak. A cé­dulát betette a gyerek fiókjá­ba. Itt összehajtott papírlappi talált. Kinyitotta, hátha ez is aláírni-, elintéznivaló. )rAz én osztályfőnököm”. Milyen va­jon? Nem is igen hallott róla. „Az én osztályfőnököm ven­dégségbe hívja a gyerekeket, minden héten kettőt, de egyen­ként. így évente kétszer is sor kerül ránk. Engem mind­járt ebéd után hívott, és ott maradtam egészen hét óráig, csak kicsivel előbb érteni ha­za, mint anyukám. A kávéhoz csokoládés kaláccsal kínált, amit Helga néni sütött nekem, nem amilyet kapni. De ez még mellékes. Helga néninek sem­mi dolga nem volt és nem za­vart minket senki. Folyton be­szélgettünk, mindenféléről, amit én gondolok és történik." Séd Györgyné nem olvasta tovább. Elkeseredett, majd rög­tön arra gondolt, hogy ez in­dokolatlan és ostoba lelkiálla­pot. S tovább nyelte-nyeldeste a keserűséget. Miklós nem me­sélte, hogy vendégségben járt az osztályfőnökénél. Nem bi­zalmas az anyjával... Helga nénivel más! Ha bizalmatlan, akkor... talán nem is olyan megbízható, mint hinni sze­retné ... Nézte a fiát. Tejízüen aludt, az ösztönlét bölcsőjében, akár a csecsemők. A halknál halkabban csukta rá az ajtót. Elnyúlt ruhástól a rekamién. Helga néni heti két délután­ján a tanítványait vendégeli... Van&aki negyvennégynek vi­seli gondját... van aki egynek se igazán ... „Folyton beszél­gettünk mindenféléről, amit én gondolok és történik”. Egy óra esténként... nem mondja, mit gondol, talán mert sietős, ketyeg és a karóra... Miklós akar gombfocizni nem ő... feszültséggel biztosan, mert ke­tyeg a karóra... S éd Györgyné a téli sza­badságára, a karácsonyi ünnepeket követő hétre szállodaszobát foglalt Szolno­kon. Ha hallaná valaki, azt hinné: bújni való szerelem.. Na iszen! Négy fal egyedül, hogy naphosszat dolgozhassák. Erre vágyott. Itthon Míklóska vasárnap, vagy a szünetben pillanatonként... Üres szo­bára vágyott, elmélyülésre a legcsekélyebb kötöttség nél­kül. Ezért nem megy üdülőbe, ott is az emberi kapcsolatok... Miklós addig a távoli roko­noknál ... Azok megismernék a. gondolatait?! Helga néninek negyvennégy gyereke van. Visszaült az íróasztalához. Levelet írt Szolnokra. Le­mondta a foglalt szobát. Ekkor már éjjel egy körül járt és reggel hatkor szól a vekker. Még fel kell húzni. Be­állítani nem kell, a felkelés hatkor: állandó.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom