Nógrád, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
Az argó nyelv legnagyobb ismerője, íróink között jelenleg Kolozsvári Grandpierre Emil. <3, ha egy kicsit neki- durálja magát, akár egy egész regényt is tudna írni argó nyelven és talán még Moldova György. Moldova viszont csak Itt-ott vegyít szövegébe egy-egy argó szót. nem brillíroz velük, mint Kolozsvári Grandpierre, csupán ott használja, ahol szereplője jellemének festésére éppen alkalmas vagy nagyon keli Furcsa probléma a magyar nyelvben az argó szavaknak ez a szinte rohamos terjedése, pedig kétélű a dolog. Kosztolányi még tolvajnyelvnek nevezte, hiányolta és azt írta róla, hogy különböző alvilági alakokról és bűnügyi rendőröktől alig kétszázat tudott összegyűjteni, az egész egypároldalas iskolai füzetecskéket tett ki Nem kis irigységgel emlegeti: a francia argó nyelvnek viszont vaskos szótára van. Olyan nosztalgiával szólt róla, mintha szinte ijesztő szókincséhez és hatalmas nyelvtudásához nélkülözhetetlen lett volna az argó nyelv ismerete is. Mindehhez hozzáfűzi, hogy ugyancsak igen bő argó szókincse .van az angolnak is. (Egy régi disszidens család két ifjú csemeteje, ha azt akarják, hogy a szülők ne értsék mit beszélnek, elkezdenek „angol-argóul” dis- kurálni...) A mi kicsi argó szókincsünk nagyrésze német és jiddisch eredetű volt és az irodalmi igényeket — mint jellegzetes, akkoriban még teljesen alvilági kifejezési forma — jellemfestésre, egyes szituációk érzékeltetésére teljesen kielégítette. Igaz, lehetett volna bővebb, nagyobb, gazdagabb, de nem volt, s az alvilágnak — és az íróknak — ezzel kellett megelégedniük. Ma egész más a helyzet Az argó nyelv kiszabadult egy szűk kör, az alvilág szókincséből, betört ifjaink kö- zés, s ma terjed „vertikáliKuHHinsxhy Endre Az argóról san és horizontálisan” egyaránt. Annyira, hogy tisztesen őszülő családapák szájából olyan szavak hullanak, amelyek egy évtizeddel ezelőtt méltán megbotránkoztatták volna a hallgatót Nagyrészük henye, tiszteletien, fölényeskedő, sokszor bántó, sértő, sőt megalázó arra, akire alkalmazzák. Az ,Urreglány” kifejezés például a gyermektől anyjára vonatkoztatva ma szinte még a jámborok, elfogadottak közé tartozik. S hadd idézzem az egyik azóta is agyonemlegetett, ilyen kirívó példát. Egy egyetemi hallgató leányka levélben így értesítette barátnőjét, egyébként igen szeretett anyja haláláról: „... és képzeld, az öreglány egy szép napon ki.. .gott.” A leányka azonban nem pontozta ki a hiányzó betűket. Amellett van az argó szavaknak — legalábbis nálunk — egy nagy veszélye. Meglepően rövid idő alatt kimennek a divatból. Ifjaink felkapnak egy szót, használgat- ják, azután megunják, abbahagyják, keresnek — s találnak helyette mást. Amikor 16 éves fiam először nevezett ..öreg szivarnak”, kicsit meglepődtem. „Gondolod, hogy öreg szivar vagyok?” — kérdeztem. „Hát az ilyen korú- akat, mint Te, mi úgy nevezzük!” — válaszolta. Aztán lettem apafej, és az atyaúristen tudja, még mi nem. Az egykori fiúcska ma 32 éves, és megnyugodván, édesapámnak nevez. Valahogy megnyugtatóbb... Ügy emlékszem, mintha ma történt volna. Megjelent Utcnznsnek a i u«vv,u, uuo című müve, új kiadásban. Egyik lapnál azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy méltassam, írjak róla. Számos megjegyzésem közül egyik az volt, hogy kifogásoltam annak a jelenetnek szövegét, amelyben Pickwick úr összeverekszik a bérkocsissal, s a közbelépő álszínész ezt mondja: „Miféle cirkusz ez'!’1 Ezt a szituációt az előző fordítás még így fejezte ki: „Miféle tréfa ez!” Ez az utóbbi fordítás értékállóbb, a tréfa szót ma is mindenki megérti és nem érti félre. Egy kis magán-boxmérkőzés keretében senki sem hiszi, hogy ott viccet mondtak volna, miközben Pickwick úr és a bérkocsis enyhén szólva verekedett. A cirkusz szó viszont múló divatnak van alávetve, hiszen ezt a helyzetet ifjaink nevezték már zrinek, mondták azt is ilyen esetben, hogy áll a balhé, a finomabbak úgy, hogy áll a bál. és ha értesüléseim nem csalnak, ma azt mondják: — „Valami hézag van.” (Bár lehet, hogy magam is kissé maradi vagyok, és a hézag szó már réges-régen idejét múlta.) Tehát: a divat. Ki nevezi ma már a cipót topogónak (mint két eve), és ki a kalapot bré-nek (ugyancsak két éve?...) Valaha azt is mondták a zordabb ke- delyűek, pofázik. Aztán enyhítettek rajta, lett belőle dumál. Hol van ez ma már ? Ma gyermekeink süketéinek, szövegelnek, sóderolnak, sőt nyomják a sódert. (Fordító legyen, aki megbirkózik ez aggasztó szavakkal). Az okos ember klasszikusainknál, Petőfinél, Aranynál például még „fej” volt. A fej ma is áll, de inkább főnők értelemben használják. Es leszállt arról a piedesztálrói, amelyre annak idején klasszikusaink állították. Ma már fej lett a bandavezér is, az egyszerű halandó pedig, aki valaha pali volt később alak. maiidra, pók, pacák, lett. ma pedis mkább srác. tag. ürge, kra- pek. A legklasszikusabb eset azonban fiamnak 5fi-ban „eltávozott” barátia. 0 az 195R- ban nálunk divatozott argóval ír ma is levelet, hogy mutassa, milyen jó pofa. Bocsánatot kérek a hasonlatért. de levelét, mintha a Halotti beszédet, olvasnám... MŰSORNÉZÖK ÜNNEPLŐBEN (Koppány György felvételei Azt mondják, akik látták meghalni, hogy a barna, egyenletesen felhajtott szélű kalap végig a fején maradt. Akkor is, amikor a villamos ormótlan sárga teste meglódította és később is, amikor már a két kocsi közé ékelődve próbált lépést tartani az egyre gyorsuló szerelvénnyel. Azt a versenyt nem bírhatta, senki sem birta volna. Bekerült a kerekek alá... Nem si- koltott, nem kiabált, nem kö- nyörgött az életéért, némán küzdött Csendben, egyedül harcolt egész életében. Miért lett volna egyszeriben hangos, amikor váratlanul, értelmetlenül a végére ért? Tulajdonképpen mindig számítani lehetett arra, hogy örök és töretlen makacssága egyszer majd végzetes veszélybe sodorja — arra azonban nem gondolt senki, hogy ez a veszély éppen egy poros kerekű villamos formájában jelenik meg. Túlélt két világháborút, az elsőben maga is részt vett, ha jól emlékszem az erről szóló elbeszéléseire, haditudósító volt és valamilyen hegyek között lövöldöztek rá, túlélte a rendszereket, azokat is, amelyek halálra ítélték, megbélyegezték, túlélte őket. A nemzetmentőket-vesztőket, talán azért mert békés eszközeivel: mintázófával. rajzszénnel. kalapáccsal és vésővel csendben, de nagyon határozottan harcolt ellenük. És annyi veszély, valóságos végzet után éppen egy villamos ... Megjelenhetett volna — meg is jelent életében nem egyszer — emberibb formában. Emberiben, emberként, gyilkosán. Most huszonnégy éve. hogy Kassák Lajos vékonyka könyve megérte a kiadást (talán a legelső háború utáni könyvünk ez), ilyen címmel: Kis könyv haldoklásunk emlékére. Azt írja Kassák, Bokros Birman Dezsőről, az egyik legnagyobb tehetségű, legelfe- ledettebb magyar szobrászról, hogy egyedül élt. Ő mindig egyedül élt. Nemcsak akkor, amikor haldoklásuk ideién a nyilas fasizmus éveiben (éveiben? — inkább veszekedett csavkndásénak. őrületének Utolsó viUenetnihanl ők ketten összetalálkoztak. Bokros szerette hangsúlyozni, hogy nem tartozik senkihez, de valójában mindenkihez köze volt — akár ötszáz évvel ezelőtt, akár a jelenben élt az illető — aki így vagy úgy küzdött az emberi csúfságok ellen. Nem volt mestere, autodidakta volt a legnemesebb értelemben: az önképzés szüntelen, véget nem érő dolgát végezve, nem volt diplomája sem. (Díszítő szobrászként rö- vid időt töltött a főiskolán, és mert egyetlen tekintélyt ismert, az átlagon felüli munkát, „kíméletlenségét” eltaná- csolással torolták meg tanárai. Akkor mindentől elköszönt és mindenkitől, Párizsba ment, hogy azzal a tíz fillérrel, ami a hosszú út után a zsebében maradt, valamilyen értelmes életet kezdjen. Műteremről műteremre járt, ismerős festőknél, szobrászoknál dolgozott, és közben mindenkitől tanult. Akkoriban kezdte hordani a később jellegzetesen, egyedül rá jellemző módon megformált és viselt kalapot. Kalapja lehetett akárhány, mindig egyféleképpen hordta, és ettől úgy tűnt, — évtizedeken át ygyanaz az egy van a fején. Az egyenletesen felhajtott szélű, tarkóján támaszkodó fejfedő az egyik legsikeresebb önportréja révén vált igazán széles körben ismertté. A Kalapos önportré-t fiatalon mintázta, aki látta már, biztosan emlékszik a forma végtelen tisztaságára, a kalap és az alatta plasztikusan mintázott arc elválaszthatatlan egységére). A senkihez sem tartozás nem jelentett elzárkózottságot, legalábbis nem abban az értelemben, ‘ ahogy a világtól útálkozó zsenit és az elefántcsonttornyot szoktuk emlegetni. Különállást jelentett, az igaz. hogy dacos és sokak előtt érthetetlen makacssága, elkülönülést mindentől, ami divatos. Tulajdonképpen ezt fejezte ki a kalap is, amely sohasem változott. Visszatérve Kassákra és arra, amit az új élet születése előtti pillanatokról és Bokrosról írt — szólni kell bátorságáról is. Ez mindenki számára kielégítő magyarázatát adja Bokros Birman Dezső sokat és sokfé- lekévpen, ..ködösítve” is emlegetett különállásának, de legfőképpen hovatartozásanak. Pataki László íré Kassákot szerette. Ez kiderül a festő-költő visszaemlékezéséből is. Amikor találkoztak, Bokros már viselte a kabátjára varrt megkülönböztető jelet. Emiatt hívta félénken (Kassákot féltve, nem önmagát) magához a műterembe. Műterem? Egyetlen helyiség,' amely valamikori üzlet átalakításával válhatott műteremmé és lakássá is egyben — ebben a környezetben találkozott az író Bokros bátorságával. Nagyon régen olvastam a könyvet, ezért nem tudom pontosan idézni, csak annyira, amennyire emlékezetemben megmaradt a kép: a szobrász az ablakkal háttal ülteti le az írót, hogy a legjobb megvilágításban láthassa legutóbbi munkáját. Az a szobrocska (alig arasznyi az egész, ma a Nemzeti Galériában látható) félkarú, rokkant katonát ábrázolt. Ez is a címe: Rokkant katona. Akkor mintázta, amikor a „nagy” szobrászok és festők egymással versengve vésték kőbe, öntötték bronzba, mázolták vászonra a magyar vitéz Don-ka- nyarban is helytálló alakját, amikor a virtus és nem azel- esettség, az értelmetlenül m,egnyomorodás ábrázolása iiolt a kifizetődő — ezt követelte őfőméltósága is, akiről számos, vagy inkább számtalan biiszt és egészalakos szobor készült abban az időben. Erre mondta Kassák szintetizálva mindazt, ami őt és mást, mindenkit, aki gondolkodni. tudott és mert, meghatározott — „haldoklásunk ideje.” Az új élet. az új rend megbecsülje: az elsőit között ka- veft Kos*1»fh-d.ítat. egűik köztérre fill it elf s-ghráárt. a? ra,fptln„„-t am.elii sok tá-sn- től eltérően kikerült a repterem, a múzeum zárt légköréből — betöltve minden szobor hivatását, azt, hogy körüljárható — nézhető. A szobor Budapesten, a Dózsa György úton áll: kalapáccsal üllőre támaszkodó vasmunkást ábrázol. A folytatás azonban elmaradt. Nyugdíjat kapott az államtól, műtermet — megbízást nem.' Keveset dolgozott, de nagy tervek foglalkoztatták. Megbízatást szeretett volna, alkalmat, helyet a kiállításra, mert mint mondta, „semmit sem ér az a szobrász, amelyik önmagának dolgozik." Ilyen élő tőről fakadt az a terve is, amelyet évekig dédelgetett, de amelyet végül is csak azután tudott megvalósítani, hogy a véletlen hozzá vezérelt, tanítványává tett. A terv csak mostanában vált szokatlanná, azelőtt egyre-másra rendezték a festők és szobrászok a műtermi kiállításokat. Manapság a művésznek már nem elég ■ ott kiállítani, ahol dolgozik, ma inkább évekig vár a sorára a fiatal festő, grafikus vagy szobrász, hogy valamelyik nagyforgalmú kiállító helyiséget megkapja. Nem emlékezem, hogy akkoriban — hat-hét évvel ezelőtt — bárki is rendezett volna ilyen tárlatot. Ha meggondolom, nem is olyan egyszerű ilyet rendezni. Ki kellett festeni a hét méter magas Lehel téri műtermet, napokba tellett, amíg a mész- foltokat sikerült eltüntetni, és csak hosszas utánjárással tudtunk megfelelő állványokat szerezni a Műcsarnoktól. A meghívókat egyszerű géppapírral íratta a Mester, a Luxor kávéház irodájában. A lapokat — ötven-hatvnn darab lehetett — sorra aláírta és borítékba téve föladtuk n barátoknak. ísmerősöknak' elküldtük ..az enész szakmának" — ahogy ő mondta. Itt mutatta meg először azt a Bartók-portrét, amelyet nem sokkalr a műtermi kiállítás megnyitása előtt fejezett be. Pontosabban két Bartók-portrét állított ki (úgy tudom, mindkettőt megvette a Nemzeti Galéria). Nehéz eldönteni, semmiképpen sem vállalkozom rá, hogy melyikkel okozott nagyobb meglepetést. A túldimenzionált portré olyan asszimetrikus formákban ábrázolta a nagy zeneszerzőt, amilyent a külső hasonlóság valamelyes megtartása mellett egyáltalán elképzelni lehet, a másik éppen ellenkezőleg, miniatűr méretével (négy és fél centi volt a kis plasztika „magassága”, ehhez mintegy tíz centiméteres oszlopszerű posztamens tartozott, az egész együtt nem volt tizenöt centiméter) okozott őszinte csodálatot, megdöbbenést. Mindenki a vérmérséklete szerint reagált ezekre a Bartók-portrékra, amelyek ak. kor készültek, amikor még nem volt divat Bartókot mintázni. Sajnos, nem vagyok zenész, zeneértőnek sem elég jó, mégis úgy éreztem akkor és úgy vélem ma is. hogy a két munkában jelentkező harmonikus finomság és az ellenpontozott asszimetria nem idegen Bartóktól. Persze sokan ebben a műtermi tárlatban is az extra- vagányságot és semmi mást— Bokros örökké tartó különállását, sehova-tartozását látták. Sokan nem jöttek el, elintézték az egészet egy kézlegyintéssel, de azok, akik értették Bokrost, vagy legalábbis szerették volna megérteni, mind ott voltak. Eljött egy pedagógus, aki magával hozta az egész osztályát. Műtermi kiállításról lévén szó. természetesen nem szedtünk beléptidijat. A gyerekek megnézték a tárlatot, egyáltalán mindent megnéztek, amit lehetett: minden ajtót kinyitottak, mindenhova bekukkantottak, mindenen csodálkoztak, mindennek nagyon örültek, azután, amikor kifelé vonultak, egyikük, félrehívott és azt mondta: — A nagy Bartók-fej alá tettük a pénzt... — Elkésve tilfakoztam, a Mester nem is tudott a dologról, csak akkor tudta meg amikor a negyvenkét egyforintost ex asztalára borítottam. Ez a házi kiállítás egyéb- ként nekem az első és egy be® utolsó képzőművészeti szereplést jelentette. A tárlaton Jc*- állíthattam egy terakatta önportrémat és három rajzomat s mint ahogy az ilyenkor szokás — mindenki „nagy jövőtM jósolt az idős Mester tehetséges tanítványának. De végül az űzött el tőle, amit éppen tőle tanultam: ne higgyek a nagy neveknek, nevekkel nem lehet semmit sem alkotni, semmi lényegest, a rutinból végzett munka pedig egyetlen fabatkát sem ér, látszat, alkalmas a megtévesztésre, de végeredményben semmi másra. A művészethez semmi köze. Mi a művészet, mi a szobrász művészete? Erre azt mondta: — Az egész nem más mint kilencvenkilenc százalék gyakorlat, azt meg lehet tanulni az iskolában is. Azt az egy százalékot, ami még ezután van, mindennél fontosabbnak tartom... Nem lehet tanulni, vagy benned van vagy nincs, de az értékét is az adja, ha „tisztán" rutinnal nem sekélyesíted el... Rutinról persze magamról szólva még nem beszélhettem, de nem nagyon hittem abban sem, hogy középszerű szobrásznál valaha is jobb lehetek, vagyis eljutok majd a rutinig, de legalábbis a rutint- rozottságíg, s mindahhoz, ami ezzel együtt jár — nagyon szigorúan fogalmazva — a tucatmunkáig. Ilyet 6 sohasem csinált. Ilyet meg sem nézett, el- siklott felette, mintha nem lé. tezne, ha mégis belebotlott azt mondta: — Ez rossz, rósz- szabb, mint az, ami a helyén volt. A levegő. A levegő jó. nagyon. Nagy tervekkel élt együtt úgy, hogy mindig egyed- volt. Szerette volna felnagyítva újramintázni egyik, korúb ban készített, kisplasztikáját. A szobrocska tudtommal az egyetlen Mednyánszky szobo"- vázlat, még 1924-ben készít? - te. Köztéri, szobrot akart be löle, fáradhatatlanul járta <■, hivatalos utat. A villamosa'! elgondolkodott, már csenget tek, amikor lelépett. NOGRÁD — 1969. április 13., vasárnap Q <
