Nógrád, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-20 / 89. szám
Tímár Máté Hétköznapi történet ségét is rokonította amannak elbizonytalanodásával, ott az Astoria-aluljáró közepén: „Mondja kedveském, merre igyekezzek abba a nagy egyetemi iskolába ?” S minél jobban elfoglalta ez a gondolat, annál inkább elégedetlen lett önmagával, s a „branccsal”, ahová szinte jóízlése ellenére odakapcsolta Dezső. Czinke A boldog emberből idézett: „Annyi sok fejércseléd közül a legjobbat választottam ki. Hálát adhatok az istennek, hogy ebbe a szerencsébe részelhetett, hogy lelki boldogságot adott...” Véletlenül találkozott a tekintetük, éppen akkor, amikor nyüt az ajtó és belépett rajta a sokszoknyás, hátikosaras öregasszony. A legkisebb zavar nélkül „Jó napot kívánok”-ot köszönt, odament a fiához, megcsókolta. — Csakhogy megleltelek — mondta örvendezve, mintha ketten lettek volna csupán. — El sem képzelnéd, te Miska, milyen jókat mondott felőled az a főtanár úr. A hallgatóság kíváncsian figyelte a közjátékot, s miközben a tanár a folyoísóra kísérte az édesanyját a legkülönfélébb véleményeik, hangzottak el. — Tipikus kádemyanya — mondta Lukács Győző, a „nagymenő” szűcs fia, akit gépkocsijáért Onassds-nak hívtak. — Ha ilyet látok, mindig attól félek, hogy megint balra megy a parti. — Húnyd be a szemed! — szólt rá Lakatos Vince. — Többet érhet az, mint ti mindnyájan. — Azt hiszem, hogy Ázsiában élek az ilyen népi sereg- lések idején. Többen is rápisszegtek- Azután visszajött a tanár és folytatta az órát, de az előbbi természetességét nem nyerte többé vissza, mintha érezte volna, milyen megosztott a hallgatósága. Hamarosan megszólalt a csengő is, nem kellett kínlódnia tovább. Janka kilépett a folyosóra, ahová az újra keveredett vita hívatlanul is elkísérte. — Mi az elvtikém, mégsaj- dult az osztályharcos szived? — kérdezte Onas&is. — Miért nem vitted el kikúrálná valahová? Az Astoria-aluljárőban nagyon nagy volt a reggeli forgalom. Az újságos belerekedt a napi szenzációba; az öreg lottós szelvénykínálgatása szinte könyörgésszámba ment: „Ne menjenek el a szerencséjük mellett”; a négy feljáró nyílásán át együtt tolakodott lefelé a napfény a villamosok zakatolásával, fékek csikordulásával, keveredett az alul közlekedők sietős kipp-koppjával, úgy, hogy azt a sokszoknyás, idős nénikét, aki ott bizonytalankodott az áradat közepén, hol ide, hol oda sodorták a rohanók, miközben a hangja a lármába fulladt: — Mondják kedveskéim, merre igyekezzek abba a nagy egyetemi iskolába?! Janka is csak a mondat kérdő lejtését, s az egyetemet értette belőle, amikor Dezső elragadta mellette, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy feléje fordítsa a tekintetét. , Valahogy azonnal ismerősnek tűnt az öregasszony szeme. Hangjának elbizonytalanodása úgy csendült a fülébe, mint egy idegen lakásból a falon átszűrődő, valahol már hallott zene, s egész esettke valósága úgy megfogta, mintha feléje nyújtotta volna a kezét. Megállott, lefékezte Dezsőt is — egyelőre csak eny- nyire futotta belőle. Majd — mert a dús sörényes, far- mernadrágos fiú rántott egyet rajta, kivonta a hóna alól a karját , — Mit akarsz Jan? — kérdezte ingerülten Dezső és ismét utánanyúlt — Néha olyan vagy, mint akinek kirándulni ment az esze! Miért lennék olyan? A lány tiszta arcán kétkedés suhant át 6 szemöldökének ikerhídját is ívbe görbítette a csodálkozás. — Mert csak úgy megállaz és — bámulsz. — Nem hallod, hogy az a néni az egyetemet keresi? — Bizonyosan tökmagot akar árulni előtte. — Szégyellő magad! Dezső rándított egyet a vállán, és íelinalt a lépcsőn. Janka pedig átevickélt a tömegen és odament az öregasszonyhoz. Minden lépéssel ismerősebbnek tűnt néki pirossal szegett sokráncos szoknyájával, vesszőből fonott hátikosarávál, berlinerkendőjével együtt Mintha a nagyanyja lett volna, ahogy utolsó képe a kétéves gyermek íriszére vetült Az édesanyja vonásai időben közelebb hozták hozzá, de ő is elihent nyolc évvel ezelőtt Honnan való hát akkor ez a nagy hasonlóság? A hátikosaras néni is őt nezte már, s egyenesen hozzá címezte a kérdést: — Mondja, kedveském, merre az a nagy egyetemi iskola? — Fogd be a szád, te szeméti Még a csattanást is hallotta, mégse fordült vissza, pedig azt sem tudta, hová igyekszik annyira. Olyan mélyen kavargóit benne minden, hogy a Dezső köszönése is váratlanul érte, a szokott helyen, az V- ös előadóterem iránt. — Szia Jan— Szervusz... — „Csombé"-nak Bécsibe ment a mamája, estére lesz kégli! — Nem érek rá... — Mit izélsz? Te mondtad az este, hogy még egv nap! És megint várni kell?... Tudod, hogy milyen tele vagyok! — Akkor sem érek rá! Nagyon szégyellte magát, s úgy ment tovább, hogy meg sem állt. A lépcsőfordulóban utolérte az öregasszonyt meg a fiát, s amikor elkocogott mellettük, a néni utánaszólt— Várjon csak leányom! — Ránevetett a fiára. — Ez volt az a kedves, Miskám, aki reggel ideveeetett. Ismered? — Persze, hiszen a tanítványom. — Hát akkor hívjuk meg estére kacsapecsenyére. Hiszen olyan sápadtka, mint a holdvilág. Eljönne? Janka elpirult. — Nem szeretnék terhűkre lenni— Jöjjön nyugodtan — Invitálta a tanár is —mondjuk hétre. Jó? — Köszönöm szépen, ott leszek... Dezső a porta iránt érte utóL.. — Ugye csak marhüLtál Jan.? Szótlanul végigmérte. — Szóval nem? — Nem... — És mikor? — Azt hiszem soha? Ahogy kimondta, mindjárt erősebbnek érezte magát-. — Miért dilizél Jan? — Vége van Dezső, vége!.. Visszafordult egy percre, megfürdette az arcát a lefelé lépkedő kosaras néni mosolyában, azután kilépett az utcára. Az Erzsébet-hídon már legszívesebben táncrapedült volna.-. Hullámpala A zt mondja egy osztályvezető ismerősöm: ha egy akta harminc nap alatt nem intézi el magát — haj van az aktával. \ No lám, mit nem hall az ember. Arcom mégsem lehet meggyőzően értelmes, mert a következő történettel bizonyítja igazát. N. termelőszövetkezeti istállót épít. Szüksége van 400 négyzetméter hullámpalára. Hiánycikk, nem megy köny- nyen a dolog. Mindenesetre a megrendelőpapirokat elküldik. De azért az elnök is felutazik Pestre. Beszél az öccsével, segítsen az ügyben. Felméri a helyzetet és segít. Nem, nem telefonon. Átmegy a vállalat igazgatójához és megbeszéli vele az ügyet. „Termelőszövetkezetről van szó, komám. Légy szíves, mihamarabb intézkedni, ha módodban áur Ezzel az ügy elintézett — gondolnánk mi. De mégsem. Nézzük csak a főagronómust. Hiú ember, de rossz tulajdonságát most jóra használja. Mit az elnök, majd én! Felugrik ő is Pestre, az újságíró barátjához. Együtt rágják az ügyintéző osztályvezető lelkét: „Csináld meg öregem”. Az elnökről egy szót sem szólnak. Amikor elmennek, az ügyintéző osztályvezető leszól telefonon az ügyintéző előadónak. ,JCovács kartárs, N. termelőszövetkezetnek sürgősen adja ki a hullámpalát.“ — Jó, jó osztályvezető kartárs. De már maga a második. Az igazgató elvtárs is szólt kora reggel ebben es ügyben. — Ahá, komolyan? Na és~? — Semmi baj, de én már tegnap a megrendelő levél alapján leszállítottam a palát. Es nem tudom most mit tegyek? Kétszer küldjem meg ugyanazt a mennyiséget? — Nem, dehogy, rendben van, köszönöm — válaszolja. Az elnök hazautazott és a palát látva, szeretettel és büszkeséggel gondolt az öccsére. Meg is irta levélben a nagy hálát. Az öccs is kanyaritoít egy köszönőlevelet az igazgatónak. Az igazgató a napi postát olvasva, megállapította, hogy a hála virága mégsem a síron nyílik. _ A fóagronómus felbuzdulva, öt liter kisüsti pálinkát küldött az újságírónak. Nem foZ gott fei rajta az elnök! Az újságíró összehozott egy tűrhető kis dolgozatot a vállalat eredményes gazdálkodásáról, kiemelve az osztályvezető tevékenységét. Az osztályvezető szólt a titkárnőjének: hozasson konyakot, délutánra meghívja az újságírót. A z előadó munka után ha- zament és szólt az asz- szonynak, ne melegítse meg a babfőzeléket, talán ebben a hőségben hidegen jobban ötlene. (sahn) PARDI ANNA lAny am Anyám, anyám juharfa lombja lehúz téged a föld magasa lehúz szádon a gyökérnyi sóhaj fehér térítők szépen kivasalva zöld tengeriszár térdeid fölött rég holtak s szGIetendők éjszakái között tudsz engem úgy betakarni hogy ne hallgatódzon semmiféle csönd. ! Lassít» Anna, — Tessék velem jönni — mondta neki szelíden és kézeníogta. — Éppen odamegyek. Ezután együtt tiporták felfelé a lépcsőfokokat, együtt léptek ki a fényes Kossuth Lajos utcára, s ahogy belevegyültek a tömegbe, s olyanok voltak, mint a jelen és a múlt groteszk ellentéte. Sokszoknvás néni. kendősen, hátikassal, s szolidan minis — diákleány a háta közepéig lendülő hajsátorral. Csak éppen Janka nem foglalkozhatott ezzel a kedves kontraszttal, mert a néni egyre beszélt — Tudja kedveském felszállítottunk húsz tömött kacsát, azt adtam el a csarnokban. Csak a három legkövérebbéit vágtam le magunknak. Egyet nekünk az öregemmel, kettőt pedig a fiamnak. Lesütöttem zsírba. Jó lesz neki, ha már háza- sulatlan maradt. Janka végre rést talált a tömegben. — Hány éves a fia néni- kém? — Huszonkilenc lesz István vértanúkor. — Itt dolgozik az egyetemen? — Azt írta, de majd most megtudom. Janka nem értette első szóra. — Tudja kedveském — folytatta az öregasszony —-, a Serfőző ángyom Lacija is öt évig húzta a lózungot, hogy tanul, a végén már mérnöknek mondta magát, amikor meg feljött az apja, kiderült, hogy csak valami rajzoló. Az én Mihályom nem ilyen, de azért körülnézek. A lány elgondolkozott. Micsoda múlt ültethette beléjük azt az önvédelmet, hogy még a gyereküknek sem hisznek? A fia nevét is szerette volna megkérdezni, de már ott jártak az egyetem alagútjában, s a karórája is sürgette a búcsúvételt — Megérkeztünk nénike — mondta mosolyogva. —- A portán majd eligazítják, hogy hol találja a fiát — Rámparancsolt az öregem mondta az asszony, hogy először a főnökségét gyóntassam meg, hogyan dolgozik, nincs-e rá panasz, meg mi, csak azután keressem. Elköszöntek. Janka felrobogott a lépcsőn, s véle az a megnevezhetetlen gondolat is, ami nem hagyta békén az óra alatt sem, miközben Czinke Mihály előadó, Móricz Zsigmond paraszt- ábrázolásáról magyarázott De nemcsak hogy nem hagyta el, egyre inkább birtokába is vette ez a gondolat, annyira, hogy már az előadó tanárban is a néni alakmását látta. Eleven tekintetét ennek két szeme tükrében, szavainak muzsikáját a kandidátus kottáznivalóan szép mondataiban, sőt még a járását, gesztusainak kedves félszeg8 NOGRAD — 1969. április 20* vasárnap A KULCSOS FIŰ A napilap-hir nyugtalanná tette Bíró Helgát, s ezt nem szépítgette önmaga előtt. Séd Györgynét kitüntették, tudományos rangja megnőtt. V egyészmérnoknő. Idős nem lehet, ha a fia tizenkét éves. Séd Miklós ... Helga nem sokat tudott róla, a többi negyvenháromról sem. Idén kellett átvennie az osztályt hatodikban. Néhány hónap telt el szeptember óta, még arra is kevés, hogy minden szülő nevét-foglalkozását megjegyezze. Annyit tudott, hogy Sédék elváltak, az asz- szony él a kisfiával. És, hogy vegyészmémöknő. Tanárnők a legritkább esetben ugranak így ki... Többségük ugyanazt morzsolja nyugdíjig... Pillanatnyilag zaklató, hogy viszont mások ... Az pedig állandóan zaklató, hogy negyvennégy gyereket nem is lehet igazából megismerni. Ekkor eszébe ötlött: dolgozatot írat velük. „Az én anyukám”. Nem valami eredeti téma és inkább kisebbeknek való. De egy és más okvetlenül kiderül belőle. Adalékok a családi életformáról, szemléletről. +■ A kitüntetést rendkívüli hét követte. Esténként folytonosan csengett a telefon Sédéknél, gratuláló dísztáviratok és ex- pressz-levelek érkeztek. Ki nem szeret egyetlen egyszer, egyetlen hétig filmszínésznöl játszani?! Séd György né igen örült. Kivált, mert a reflektorok között a legkevésbé sem érezte magát védtelennek. Mint olykor-olykor kimerült óráin, ha abba fáradt bele, hogy minden terhet egymaga visel. Miklós is örült anyja dicsőségének, mert jó fiú volt. Aztán visszatértek a hétköznapok és Séd Györgyné már aggódott. A tudományos rang kötelez, még többre kötelez. Még többre és még többre, az idő meg.. szinte zsugorodik. Legalábbis zsugori. Visszatértek a hétköznapok. Anya és fia reggel állva hajtotta fel a kakaót, az előző napit a hűtőgépből. Egy leszakadt gomb, egy elfelejtett igazolás Miklósnak, egy elkallódott, okvetlenül szükséges jegyzetpapir anyának, keresgélés, kapkodás, menthetetlenül. Tanítás után Miklós vendéglőben ebédelt, külön asztalnál, akár a felnőtt férfiak. Majd saját lakáskulcsával nyitott haza. Néha takarított, mert jó fiú volt. Néha egész délután tanult, mert jó fiú volt. Máskor csak rádiózott, mert azt szerette, mert este úgysem lehet, és mert félt. Nem, nem félt, de az üres lakást hanggal kellett feltölteni. Barátokkal próbálkozott, ám a barátságok nem alakultak szerencsésen. Akilcet Ő kiszemelt magának, azoknak volt apjuk és televíziójuk. A kölcsönösség elkerülhetetlen, Miklós nem akart az apjáról beszélni apás gyerekeknek, a tévéműsorokról meg nem tudott. A gyerekek nem érték fel ésszel, anya milyen tudós munkákon dolgozik esténként, és, hogy a két szoba között vékony a fal. Társai szemében furcsa szegényességnek Látszott, hogy nincsen televíziójuk, s ha már nincsen, vendégségbe se mennek érte. Különben is. . éretlenek voltak, nem lehetett velük szót érteni. Különben is... októbertől áprilisig Miklós fűtött be a cserépkályhába, s míg a fa egészen le nem égett, nem mehetett sehová. Anya ezért mondta róla, hogy megbízható Séd Györgyné hétre-nyolcra ért haza, napról napra adódott valami prózai elintéznivaló is, mindenről egymaga gondoskodott. Azt szerette volna, ha legalább öltözködéssel, fodrásszal nem kellene törődnie, de sokat forgott emberek között, s a Jólápoltság éppolyan követelmény volt, mint a szaktudás. Gyorsan vacsoráztak, másod- naponként tojásrántottát a tápértéke miatt, a közbülső napokon felvágott-féléket és rengeteg gyümölcsöt, lévén nélkülözhetetlen szervezet számára. Vacsora után megbeszélték Miklós feleleteit, és az egyéb iskolai teendőket, majd játszottak. Összesen egy órában. Séd Györgyné kénytelen volt az asztalra tenni karóráját, Miklós másként nem hitte el, hogy letelt az idő. A karórának sem hitte él, oly határozottan mutatkozott ötpercnek a hatvan perc. Az idő körül amúgyis titok bujkált. Anya vasárnaponként is az íróasztalnál ült, ő a másik szobában halkm tett-vett. Amikor szöszmötölése és a csend már határtalanul, a végtelenségig elnyúlt, akkor valamilyen ürüggyel benézett anyjához. S anyu mosolygott ugyan, de fel is sóhajtott: — Pillanatonként, édesem! Pillanatonként kizökkentesz...! Anya is megbízható, s igy teljességgel rejtélyes, mit éri a pillanaton .. A karácsonyi szünetben meg elutazik, mindjárt az ünnepek után, Szolnokra utazik, hogy zavartalanul dolgozzon. Miklóst odaadja távoli rokonokhoz, s as egyáltalán nem lesz jól... Séd Györgyné egyébként ál dozattal szakított ki egy órát esténként az iskolai teendői: megbeszélésére és a játékra. Nem az egy óra miatt. De amikor hazaérkezett, még hajtotta a napi lendület, még izgatták szakmája problémái. A Marokkó, a gomb-foci, s ABAJ Kazah legény vallomása Te szép leány, köszöntelek, mint sorsomat, szerelmemet. Nézd: napom könnyes, bánatos. Nézd: itt az életem, tied. A legszebb vagy. Száz éven át hozzád foghatót szem nem lát. Csak teutánad vágyom én, tőled ragyog fel a világ. Lehet, hogy vén koldus leszek, de az utam más nem lehet, éjjel mint lázálmot látlak, szívem színültig telt veled. Sem ellenség, sem gyűlölet, sem más asszony, ki rám nevet, sivemben nem olthatja el ön lángoló szépségedet. i jönne bár oly pillanat, ogy érinthetném ajkadat, lig illatával elhódít emény kebled, befont hajad. Hdeg'pillantásod alatt leglátnám forró vágyé1 s mámoromban megérteném: hozzád hasonló nem akad. Lényeddel el nem telhetem, ha végigsiklom testeden, a szenvedélytől elhalok — s tebenned tűz gyűl, szertelen. Enyém vagy már... a jurta szűk... De mégsem! Nem vagyunk együtt. Am én sólyommadár vagyok, és rád találok mindenütt. Nem vagy te gonosz, kapzsi nő, de büszke vagy és vakmerő, s egyre drágább vagy szívemnek, amint repül a gyors idő. Bár találkoznánk mielébb! Madárkám, hadd szálljak feléd! Hadd nézzem, hozzád tapadva, szemednek izzó éjjelét.
