Nógrád, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-16 / 63. szám

I

Barna Tibor

Ödön bácsi, a brigádvezetőm azt mondja minap a múlt héten:

— Na, ecsém, istennek hála, kés alá érett a pusi, szombaton gyilkosság lesz nálunk. Szép jószág, igaz, csak mangalica, de én, meg az asszony zsíros szájúak vagyunk, az meg ontja a bö- dönbe valót. Szóval, szívesen látnánk benneteket a torrá, kedves családostól.

Megköszöntem Ödön bácsi hozzánk való szívességét, s szabad szombat lévén az üzemben, már hajnalban vonatra ültünk, hogy idejében a tett színhelyén lehessünk. Elfér ilyenkor a dolgos kéz, a segítés.

Ödön bácsiék egy ugrásra élnek a várostól, három megálló az egész, így fél hatkor már zörgettünk az ablakukon. Talpon voltak, mindketten s úgy láttam, az öreg egy kissé addig fel is húzott a garatra.

— Végszóra, ecsém, végszóra ... Nélküled nehezen boldogulnék a pusival. De előbb bekapunk egy kupicát. Utálom a kisüstit, de belém erőszakolt egy fél vizespohárnyit, aztán kijelentette:

z— Na, kezdhetjük a gyilkosságot.

Be kellett másznom az ólba, mert a rusnya jószág mintha vesztét érezte volna, semmiféle lapátböködésre ki nem mozdult a sarokból. Akkor meg, hogy négykézláb érte megyek, egyszeriben ha- nyattdönt, s vágtat mellettem az udvarra. Na, megállj, csak, hékás, nem sokáig lesz futkosó kedved s utána vetem magam, hogy elkapjam a hátsó csülkeit De akkor meg beránt a szalmahalomba, melyet a perzselésre készített oda az öreg. Még a fejem se látszott ki, szerencse, hogy rám nem gyújtotta az egészet, mert amilyen szeszközi állapotban akkorra Ödön bácsi leledzett, kész csoda, hogy nem engem vélt disznónak.

De nem szaporítom tovább a szót, végre nagynehezen elbántunk a jószággal. Megperzseltük szépen, Ödön bácsi kaparta, pucolta, nekem az a tisztség jutott, hogy hol forró vizet hordjak a kon- dérból, hol hideget a kútról, az utca túlsó feléből. Na, énnekem már ekkor elegem

volt a torból, pedig ezután következett a java.

Az öregnek, akármennyi volt is benne, sikerült egész akkurátusán széthasítani az állatot, kezdődhetett az asz- szonyok igazi munkája, a béltisztítás, a húrozás, mi meg kaszaboltuk, sóztuk, daráltuk a tetemet. De aki nem szakembere eme műveleteknek, bizony nehezen halad előbbre. Késő délután lehetett, mire ezzel nagyjából végeztünk. A konyhában javában főtt az orjaleves, de hátra volt a hurka, meg a kolbász töltése, a gömböckészítés, a zsírszalonna apro- gatása. hát Ödön bácsi kijelentette:

— Most nem gondolunk a gyomorral, ráérünk este is a lakomára. Igaz-e ecsém?

A gyerekek csalt elnyala- kodtak nap közben a különleges ínyencségekből, a perzselt fül-, meg farokszeletből, de mi a feleségemmel szédelegtünk az éhségtől meg a fáradalomtól. De erről nem illendő szólni.

— Tartsad csak azt a töltőt, ecsém, majd én húzom rá a húrt, ehhez szakértelem kell. Te csak nyomjad a tölteléket.

Egy óra után úgy sajgott a gyomorizmom, mintha Papp Laci tréningezett volna rajta, bentről meg émely- gett-háborgott a sülő tepertő tömény illatára.

— Nyomjad, ecsém, ne sajnáld! — biztatott közben ütemesen Ödön bácsi — s amíg én nyomtam, akkurátusán kötözgette a hurkavégeket. — Ez az öröm, ecsém, ez a munka! Ha füstölőre, kamrába kerülhet a pusi.

Nem akartam mondani, hogy kellemesebb örömöt is el bírnék képzelni — de mégsem bánthatom meg a brigádvezetőm —, hát nyomtam a töltőt rogyásig. Már remegett az inam, mire végére értünk. Ödön néni közben tányérokat törölgetett, — gondoltam, vacsoraelőkészület, — de hamarosan kiderült, a kóstolóknak szánta.

— Gyere csak, lányom. — szólt a feleségemnek — első a kóstoló, mert tudod, falun hamar megszólják az embert, ha nem küld.

Egész takaros kis lista sorakozott előtte egy papíron.

arról ókumlálta, kinek kell

küldeni.

Á porciózás idején Ödön bácsival mi a tepertőt szűrtük a sistergő kondérból. A forró zsír néhányszor a kezemre löttyent, de szinte fel sem vettem már, annyira elcsigázott a nap.

— Sebaj —, vigasztalt egy- egy újabb fröccsenésre Ödön bácsi —, meg kell szenvedni a jóért!... Igaz-e, ecsém?

Átkoztam a napot, hogy igent mondtam a meghívásnak, de, ha elkezdtük, érjünk most már a végére.

— Hát, ami azt illeti — jelentette ki este hat körül

— végeztünk a nagyjával. Hála isten, egy darabig nem lesz zsírra, húsra gondunk, s ez az öröm. ecsém!...

Könnyebbültan felsóhajtottam a várva-várt bejelentésre, pedig gyaníthattam volna; hogy a kóstolók szét- hordásában is akad némi feladatunk. A feleségem, a két gyerek voltak az első futárok, aztán én ismertem meg Ödön bácsiék közeli s távolabbi szomszédait.

De nincs olyan rossz, ami örökké tartana, ennek is vége lett egyszer.

Amíg . mi összevissza mászkáltunk, Ödön bácsi teljesen kikészült. Le kellett fektetni, mert nem állott a lábán, Ödön néni meg azon sopánkodott, hogy ki viszi be most már a kamrába a sózott szalonnaoldalakat, sonkákat —, férfikéz kell ahhoz. Mit tehettem mást, be- eipekedtem mindent, így kívánja az illendőség.

Akkor Ödön néni így szólt

— mert az öreg már nem szólt semmit, horkolt, mint egy mormota —, mondom

így szólt:

— Hát, tudjátok, ettől az egész napos szagtól nekem minden étvágyam elment.

És igaza veit, mi sem kívántunk semmit a torból, csak szedelőzködni, hogy el- ' érjük legalább a hét húszas vonatot.

Sikerült is. Nyolcra a városban voltunk. Még nyitva leltük a csemegét. Vettünk negyven deka francia salátát —, azt ettük a toros helyett.

Volt a boltban hurka, meg

friss házikolbász is. De rá se bírtunk nézni.

Pataki József: Csendélet

Lakó9 György

Szívbemarkoló öröm

Ülünk a művelődési otthon nagytermében, a kecskelábas asztalak mellett, kicsit elpilledve a nap hivatalos eseményeitől, a jó disznótoros vacsorától, és nézzük a bortól pirosodó emberek mozgását, imbolygását. A zene is hangol már s néhány táncoskedvű, idősebb asszony a cincogásra is a nótát próbálgatja. Asztaltársam, aki egyébként szenvedélyes néprajzkutató és palóc származásánál fogva a táj és a szokások kitűnő ismerője, vizsla szemmel figyeli a jelenlevők öltözékét és a társasági megnyilvánulást, mint aki a beavatottak nagy hozzáértésével a hajszálnyi különbségekre is élénken reagál.

— Vannak, akik azt állítják, hogy nem őszinte nép a palóc — mondja kicsit önmaga elé. — De ezek nem ismerik. Csavaros gondolkozása és tájszólásos beszéde révén, gondolkozásban és cselekedetben azonosítják az erdélyi góbéval. Szinte az erdélyi góbé egyik túlhajtottabb fokozatának tartják a palócot. Pedig a palócnak nem a ravaszság, még kevésbé a kétszínűség az

Nem szeretem a rossz vicceket. A rövid pár nap alatt is megismerhettek volna annyira, hogy ezt nem szeretem.

— Idefigyelj, Pavlava!...

— Nincs — bólint és vigyorog.

Talán félreértjük egymást. Megismétlem a kérdést,

— Hogy hívják édesanyádat?

Ismét bólint a fejével.

— Értem én tanár néni, hogy mit tetszik kérdezni. Nekem nincs anyám.

A gyerekek kuncognak. Pavlava ezt észreveszi. Hozzáteszi:

— Engem a kukorica közt találtak.

Ceruzámmal az asztalon kopogok. Feljebb emelem a fejem, elcsendesülnek.

— Idefigyelj, Pavlava, te állami gondozott vagy, ugye? Komolyan kérdeztem, ő is komolyan felel.

— Igen.

— Nevelőszülőknél laksz?

— Igen.

— Ők csak tudják édesanyád nevét!

Ismét kiül a vigyor az arcára, nagyvonalúan legyint.

— Dehogy tudják.

— Ez nem lehet — mondom. Valóban, ilyen helyzettel még nem találkoztam Kitalálja a gondolataimat.

— Behozhatom a gondozási könyvet — magyarázza —, de abban sincs benne.

— Olyan nincs, hogy valakinek ne legyen édesanyja — mondom hangosan. Érzem, hogy micsoda butaságot mondtam. Soós feláll az utolsó padban.

— Tanár néni, Pavlavát a verebek rittyentették a földre.

— A fejére esett — toldja meg Halász.

Pavlava mutatja nekik, majd szünetben megkapjátok a magatokét, de vigyorog, jókedvű.

— Csendben legyetek — mondom, s- gondolatom másutt

jár.

— Nincs, na! — mondja nekem, s olyan hangsúllyal, mint aki csodálkozik azon, hogy még mindig nem értem.

— Én talált gyerek vagyok.

A várt hatás nem marad ei.

Ránézek, ingatom a fejem. Kati, Kati, te még csak most jutottál el ide. Pavlava ezt a poént már régen elsütötte. Te mindig ilyen lassan kapcsolsz.

Valaki dúdolni kezdi — persze, hamisan, Jancsi belépőjét a János vitézből.

— Gyerekek! — mondom, de Pavlava arcát látva, valahogy én sem tudom abban a pillanatban átérezni a helyzet tragikumát. Érezhetik ezt a hangomon a gyerekek, nyüzsögnek, egymás között tárgyalják.

— Szóval — mondom Pavlának j-, te csak ügy... lettél.

Széttárja a karját.

— Sajnos.

Furcsa grimaszt vág. Elnevetem magam.

— Érdekes — mondom —, mindenesetre beszélek a felügyelő nénivel. A pesti intézetben meg kell legyen édesanyád neve.

— Nincs — mondja —, Manci néni már térdig lejárta

a lábát, de nem találta.

Felállók, megsimogatom a haját. Indulatosan elrántja a fejét. Helyre küldöm.

Néhány nap múlva megkeresen az állami gondozottak körzeti felügyelőjét. Pavlava szavait ismétli, mines és nincs! írjuk be a rovatba, mint eddig is: ,,anyja ismeretlen". És ezzel lezárul az ügy.

Eltelik a tanév, a többivel együtf Pavlava is elvégzi a nyolcadikat. Elhelyezkedik lakatos j ipari tanulónak, a szomszéd városban. Egyszer felkeres, bejön az iskolába. Lefogyott, de azt mondja, jól érzi otti magát. Egy rugóskést vesz elő a zsebéből, büszkén mutatja, “z az első önálló munkája, „fusimunka”. Hát — az első önálló munkának örülök, de hogy az éppen rugóskés . . Nem szólok, nem akarom elvenni a kedvét.

Koseika, Kati bemondja:

— Alikor ö a Kukorica Jancsit

Aztán nem jön többet, el is felé' rekek, új gondok, új örömök. A két tek is bizony, a fiók mélyén pihenném

Elő kellett vegvem. írja az újság, tóztatta a rendőrség. De mondta a nagy verekedést rendezett. Összetöri egy embert pedig hasbaszúrt. Meghalt — Mert — állítólag — az anyját s:

dkezem róla. Űj gve- évvel ezelőtti jegyze- k.

Német Sándort letarol ügyelőnő l.s. Pavlava e az egész italboltot, az lilető.

adták.

ismérve. A palóc egyszerű, nehezen tárulkozó, de barátkozó, vendégszerető nép. Csupaszív emberek gyülekezete ...

Azután bort töltünk. Sokáig ülünk így, magunkba mé- lyedve, miközben tekintetünk végigsimogatja a csinos szakmunkás-tanuló leányok nylonblúzát, bársony szoknyáját. S végig fut szemünk a formás lábakon, s végül megállapodik a tekintet a csatos lakkcipőkön.

— Te ismered jobban — mondom hosszú idő után —, mert te kutatod az életüket. Idevalósi is vagy... De én azt mondom: minden népben van jó is meg rossz is...

Asztaltársam biccent, majd néhány pillanat múltán némi izgalommal ragadja meg karomat.

— Odanézz! — és egy friss jövevényre mutat. —■ Az az én

kísérleti alanyom. Abban az emberben töményen vannak meg a népcsoport lelkivilágának ■jellemzői. Micsoda szíve van neki!

A férfi nem számít szembetűnő jelenségnek. Kis, görbe

lábú, behúzott nyakú szürke

l ember, akin csak a vaddisznó* sörtés kalapja teszi láthatóvá

magát. Mintha egyébként teljesen láthatatlan lenne. Szemöldöke bozontos, tekintete szúrós és arca széltől cserzett, mint a természetjáró embereké. Kurta lódenkabátját lassú mozdulattal kanyarintja a fogasra, s közben szaglász és vizslat, mint a vadászeb. Kiálló arccsontja és hegyesen elöreugró álla egy pillanatra hasonlatossá is teszik a nemes házőrzőhöz. Ha most felugatna, el sem csodálkoznék. Aztán a vad arc pillanat alatt emberivé szelídül egy maga elé bocsátott, fogvillogtató, erőszakos mosolyban.

Csak most kezd ismerkedni a hellyel, és most pislog úgy. mint a Bodri, amikor már hazaért a határból és jól tudja, hogy aligha érheti nagyobb meglepetés. Ismerősöket kutat, de egy arcon sem pihent meg szeme, akinek legalább is biccentenie illenék. Már szomorúságba hajlik a markáns arc, s ha nem talál menten ismerősre, bizonyára hamarosan elkönnyezi magát. Mintha ő is erezné az elérzékenyülés jelenlétét. egy tépést előretesz az asztalok közötti térségen, amelyet minden bizonnyal a tánc kedvéért hagytak szabadon.

S e pillanatban megakad tekintete asztaltársamon.

Kétszer egymás után megjátssza, hogy most éppen nem hisz a szemének és valami kézzelfogható bizonyítékra vár. miszerint ö nem álmodik és a: én asztaltársam valóban ott üt. ahol ill. Végül bizonyítékául annak, hogy ezt a váratlan látványt ő nem tekinti a li- cfércek csalóka játékának, félguggolásba ereszkedik alá. a ;erde fölött a combjára csap

ra nyitja és sokáig láttatni hagyja egészséges, nyershúson edződött, hatalmas fogsorát, Majd teljesen leguggol és tapsol, majd a felemelkedés közben finom intő mozdulatot tesz vaskos tenyereivel, mintha éjféli szüzeket csalogatna az erdei tisztásról.

Asztaltársam mosolyog, de az érkező még mindig játssza a színjátékot, amely a színjátszás őskorából való. Máraz egész terem őt figyeli, de őt ez nem zavarja. Cseppet sem szegyein, hogy lelkét a legforróbb és legőszintébb érzések hatják át, amelyek most kiki- vánkoznak rejtekükből.

— Pistikém! — rikkantja el magát, és a távolból ölelő mozdulatokat tesz, majd int és bazsalyog, aminek az az értelme: „Gyere már, pajtás! Látod mennyire szeretlek. De ne szégyeníts meg egy ilyen kis férget, mint amilyen én vagyok. Tudom, hogy te nagy kutató vagy, de én meg a te megbízható, hottomiglan-hol- tomiglan barátod!”

Erre a könyörgő hívásra már nem lehet ülve maradni Asztaltársam is kikászálódik a pad és a kecskelábas asztal sűrűjéből. ö ugyan nem nyeri-, riogat, mint azalatt a frissen jött vendég, de megszaporá. za ő is a lépteit és már ölelésre tárt karral érkezik a - ütközőponthoz.

Percekig ropogtatják egymás csontjait, csókokkal nyalják '■ egymás arcát, hajlonganak r- birkóznak a felemelő boldoc- ságtól. Két földi, két hűség igaz barát ölelkezik itt, s bér - niIk a nagy palócság, ha asr- taltársam általánosító elméi - tének hinni lehet. De ő a / ismerője és hisz a maga gyártotta hipotézisben.

Nagy idő eltelik még az ujjongásbán, amíg az asztalhr- keverednek és sor kerül a bemutatkozásra.

— Sümegi Bence — mondja asztaltársam, és a bemutatott újdonsült vendég hosszan szorongatja a kezemet.

Végül is bort ragadunk, i- zene is rázendít és a tern, közepén ropog-kopog a esii dús. Egy rendező lányka rutaiunkhoz settenkedik és tón. - ba hívja falukutató ismére - - met, így magamra mara ím Sümegi Bencével. Ö ismét bin tölt, koccint, mély lélegzet vesz és mielőtt meginná a ju hár tartalmát, nagy megdöbbenésemre a következőket nyt latkozza ki.

— Nagy hóhányó ez a mag barátja! Piszok egy nagy hóhányó ...

S ajka lebiggyed. arcán a: undor vonásai jelennel: mer; Szinte utálja most magát azért, hogy az imént úgy megölelhette azt a címeres csirkefogót.

Asztaltársam meg csak ropja a táncot, arcán azzal a bűbájos mosollyal, amely n dédelgetett. ajtiárorott, arjoncs száját széles, nagy vigyor- szerethetett emberek sajátja

NÖGRAD — 1969. tebiucn 16., vasárnap

9