Nógrád, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-16 / 63. szám
Nagy idol' tanúi (TV.) Túli József Várnai Zseni „Hát zengj szívem, mint országutak fája, ha' ághúrjain szelek orgonáinak! Csak zengd a dalt, amit a szél szavával zúgnak feléd a messzi világtájak... Mi célja lenne most már életednek, ha nem a dal, hogy némák helyett zengjed, Porló szívek szavát lángolja ajkad ... s a győzelmes békét énekeljed!” Tisztelegni illik a forradalmi harcokban kitűnt nők előtt, akik az anyaság gondja mellett az egész emberiségért, a szocializmus győzelméért vívott harcban is részt vállaltak. Ezek közé tartozik Várnai Zseni is, akinek költészete kezdettől fogva a szocialista irodalom áramkörében izzik, ötven esztendővel ezelőtt falragaszokon virítottak híres sorai: „ne löjj fiam, mert én is ott leszek” és a fehérterror, majd a német megszállás éveiben máglyára Ítélték könyveit. A Veszprém megyei Nagyvá- Monyban született 1890-ben. Férje, Peterdi Andor révén került a munkásmozgalomba. Már első verseiben is az anyaság nemes pátosza, az asszonyi sors sokoldalú érzelme, a proletariátus sorsáért való nemzetközi méretű aggodalom szólal meg. „Egész világnak minden proletárját / tebenned csókolom, drága fiam, / ha én elhullok a küzdők porondján, / ti élni fogtok milliónyian.” Történelmi tény, hogy az 1912. május 23-i „véres csütörtök" eseményei ellen irt „Katonafiamnak” című verse, valamint háborúellenes költészetének több alkotása komoly szerepet játszott abban, hogy az őszirózsás forradalom vértelen győzelmet arathatott. 1921-ben, a Ti* sza-gyilkosság bűnperének tárgyalásán maga a forradalom előtti főkapitány vallott úgy, hogy „a kaszárnyákban osztogatták a röpirotokat, a Várnai Zseni-féle verseket”, ezért nem lehetett a forradalom ellen felhasználni a katonaságot. A Tanácsköztársaság alatt ugyanez a költő megírja az „Eredj fiam...” és at „Előre” c. verseit, amelyekben ö biztatta a harcra, a proletárok jussának védelmére, minden szenvedés és igazságtalanság megtorlására. „Ezer szívvel, ezer karral, / Szeresd fiam, / Védd meg fiam, / Milliónyi akarattal, / Tűzzel, vassal és haraggal, / Most én mondom: szülőanyád.” A proletárdiktatúra bukása után - ahogy erről „Nem volt hiába” című önéletrajzi regényében beszámol - majdnem megölik. A kislányáról szólva Írja: „Ott feküdt mellettem, mint párhetes csecsemő azon a rettenetes éjszakán, mikor a tiszti különítmény ránk törte az ajtót. Az apját már elvitték, mikor hajnalban egy másik különítmény jött értünk. Látták, hogy nem vagyok elmozdítható álla- pótban, revolver dörrent... egy pillanat volt az egész ... milyen egyszerűen megoldódott volna a sorsunk, ha eltalál... De nemi Egy kéz félrecsapta a fegyveres kezet, és a golyó a falba fúródott.” Újságírói állását elveszíti, csak írásaiból élhet, de természetesen forradalmi verseit nem merik közölni. Örömök kertje, A mesélő erdő, Furulyaszó cimmei meséket és gyermekverseket ad közre, és több kötetben megírja életrajzát: Ég és föld között, fcgy asszony a milliók közül, Mint vi. urban a falevél. Verseinek népszerűséget a munkásolvasók körében az biztosítja, hogy a világot, s benne gyermekei sorsát a proletáranya szemén át látja. Mi legyek még? - kérdi egyik legszebb versében, miután volt már számukra tej, kalács, vajaskenyér, játékszer, képeskönyv. „Mi legyek még? / Érettük mit tehetnék? / Legyen belőlem sűrű rengeteg / majd jól elbújhat ott a két gyerek / ha menekülni kell a rossz világban J és kunyhó leszek, friss mézeskalácsból, és tejjelmézzel folyó kis patak, / isznak belőlem, hogyha szomjasak, s dalolok majd nekik esteien: , aludjatok el a keblemen.” Sokan felvetik: van-e jogosultsága az ilyen költészetnek, mini Várnai Zseni költészete, hisz ö Ady és József Attila kortársa volt, a magyar költészet két nagy forradalmi átalakulást is megért, s ő maradt az, akinek indult. Az igenlők táborában olyanok szólalnak meg, mint Szabó Ervin, aki azt emeli ki, hogy a jelszavas proletárköltészetet Várnai Zseni emelte a művészeti régiókba. Egy másik méltatója pedig olyan költőnek látja, aki mindig azt irta — se nem többet, se nem kevesebbet - amit a körötte élő kisemberek gondoltak. Legszebb vágyaikat énekelte meg. ö soha nem lehetett a tömegek számára érthetetlen, s nem futhatott előre. Népénekes volt és maradt, az egykori regősök fajtájából. Mindig úgy énekelt, hogy az egyszerű emberek szívében visszhang támadjon verse nyomán: „A szegény embernek annyi a gyereke, / mint a lyuk a rostán, de, nincsen kenyere, / de nincsen födele, se jó zsíros földje, / nem kell árva fejét, hogy osztályon törje. / Neki a jámbornak annyi a gyereke, mint lyuk a rostán, de nincsen kenyere, / ezt harangozzátok / világ vészharangját ezért kongassátok." A haza és az elnyomottak iránti elkötelezettség állítják a nyilaskorszakban az ellenállók sorába. Az ö nevét viseli az egyik csoport, az ellenállási mozgalom titkos nyomdájában szüntelenül nyomják és dugva terjesztik verseit. „Lázadj magyar!" - követeli: Emeld magasba tépett lobogódat / ne légy utolsók utolsója ittl / Körötted már a népek milliói / vivják a szent szabadság harcait... / Új csillag hiv, s a szabad messzeségből / egy dal viharzó - láza száll feléd... / Lázadj Magyar a lázadó világgal / és zúgd a dalt: — Szabad lesz már a nép! / Szabad lesz már a nép!” Magq Is hamis papírokkal bújkált, percenkénti életveszélyben, de rémület és remény között hánykolódva mégis volt ereje kopogtatni: „Még itt a német állig fegyverben, / még torkunkon a gyilkos vasmarok, / de jönnek, jönnek, egyre közelednek / a szabadító Vörös csapatok ... / már jönnek, jönnek, érzem, látom őket, / dereng a fény a börtönablakon... / rabtársaim, fölsebzett ujjaimmal / a szabadság hírét kopogtatom.” A bujdosas éveiben egyik hamis papírja Varga Eszter névre szólt. „Varga Eszter föltámadása” című lírai eposzában maradandó emléket állít, nemcsak a maga, de minden űzött vad életének is az embertelenség korában. A felszabadulás után úgy érzi, hogy talán csak azért maradt meg, hogy elmondhasson mindent azok helyett is, akik a harcban elpusztultak, akiket halálra kínozlak. Az azóta megjelent versei is igazolják, hogy igaz lélek, a szocialista világnak nemcsak megálmodója, kiharcolója, hanem költészetével azóta is továbbvivője, becsületesen harcoló közkatonája. Költészetében máig is - ahogy annak idején Kaffka Margit irta - egy komoly, szép, erős, egészséges lélek mutatja magát, szenvedéllyel fűtött, élet tüzében tisztult, öntudatos és forró szeretető lélek. Csukly László Q NÖGRAD - 1969. március 16., vasárnap Érettségi bizonyítvány rózsával ták a tanitólakás padlására, tavasszal meg megvették tőle, alacsonyabban a piaci árnál. Tavalytól már tyúkokat is tart. Januárban disznót vágott, s a falubeli kollégák reggelig maradtak a disznótorban, s amit nem ettek meg, toros-kosár elmén elvitték magukkal; nem győzték dicsérni, milyen kitűnő háziasszony lett belőle, ő meg boldog volt.-s a kollégák azóta feléje sem néztek. De ha néha összetalálkoztak, emlékeztek a jó pusztai disznótorra. mondván, hogy jövőre, ugye, megint lesz? S, hogy egy esztendőben egyszer megint boldog legyen, ismét vásárolt egy kis malacot, és már hízásra fogta... És visszaköszönt a kanásznak, aki, ha autóval elment mellette, mindig üdvözölte, de mindig valamilyen gúnyos mosoly kíséretében, és soha még csak meg sem is áilt, pedig néha már arra vágyott Éva: álljon meg, kérdezze meg tőle, hogy' van, legalább csak ennyit; de ennyi sem történt. Bizonyára megsértődött. Hallott róla másoktól. Soha nem érdeklődött senkitől, mégis beszéltek: létesített valami pulikutya-farmot. messziről is eljönnek hozzá kutyakölyköket vásárolni, hetenként több alkalommal el-eltünik a faluból, biztosan van valakije a városban, ahhoz megy autóval, sőt némelykor már tudni vélték, hogy vatami nagy tisztséget viselő nőnek udvarol; meg hogy olyan szép háza van, tele rózsával az udvar, kettőt se lehet ilyet találni a faluban, talán még a városban se. Garázs i$ van a ház alatt! És mennyi pénzt kap1 azokért a goboncos kutya- kölykökért... lám, annyi esztendő után megállt az autó ’"m az iskola előtt, és egy csokor vörösrózsa berepül: hozzá az ablakon. Remeg<" kézzel bontotta le róla a ki ■ meny kartonpapírt, és ne", kapott levegőt: a kérné' kartonlap egy érettségi b - zonyítvány volt. Azt bizonyi tóttá, hogy Kondor Gábor jeles eredménnyel érettségi vizsgát tett a K.-i mezőgaz dasági technikumban. Ennyi, semmi több. val hát, a szellemi különbség, az iskola ... nem lenne boldog a házasságuk. S arra gondolt: hogyan magyarázná meg a kollégáknak, ha rászánná magát erre a lépésre? Eljátszott a gondolattal: talán kizárnák maguk közül, soha többé egyetlen meghívást sem kapna tőlük. Reménykedések között múltak fölötte az évek, hogy majd csak jön valaki is: egy-két találkozás után odábbállt az orvos, nem jött többé a föagronómus, elfogadta egy kolléga közeledését, de az is elmaradt, és mást vett feleségül; futó kalandjai voltak, ha beutazott a városba. Aztán belépett a harmincadik életévébe, s a kegyetlen-magányos éjszakákon arra gondolt, hogy róla már mindenki megfeledkezett, sorra-rendre megnősültek, kikben egykor reménykedett. Egy-egy futó kalandra talán még jó lenne nekik, de csak már megalázó titkolózások árán, valahol a csordakútnál, vagy a halastó körül... A pusztáról sem igen mozdult ki, s ha néha el is ment valahová, hideg közönyt talált a kollégák társaságában, esetleg szánakozást látott a tekintetekben. Nem ment. Inkább maga köré gyűjtötte a pusztai gyerekeket,' nyaranta kirándulni vitte őket Pestre, vagy paradicsomot és paprikát szedni az állami gazdaságba; a szülők hálából, hogy a gyerekeikre felügyel, megkapálták a kukoricáját, ősszel le is szedték neki és fölhord— Koppány Gy. felv. M ár ébren volt, amikor az autó megállt az ablak alatt; minden reggel ébren volt, amikor az autó elment az iskola előtt, noha már esztendők óta nem állt meg. S ma reggel isméi megállt, hallotta, amint ki-, nyílt az ajtaja, lépések közeledtek az ablak felé, éj a következő pillanatban valami berepült a nyitott ablakon a szobába. Aztán kisvártatva ismét felbúgott a motor, az autó elviharzott, csak egy kis szürke porfelhő jelezte, hogy merre. A sertésólak irányába. Tehát ő volt! Egy csokor vörösrózsa feküdt a szoba padlóján, friss még, rajta volt a reggeli harmat, a hosszú szárak egy vastag kartonx>apírral voltak becsavarva, s egy selyemszalaggal átkötve. Primitiv lélek romantikus megnyilvánulása, gondolta a tanítónő,, s attól félt, hogy valaki meglátta, és akkor jaj, mit fognak szólni a pusztabeliek. Hány éve is már? Nem emlékszik pontosan, olyan régen volt, amikor ez a pusztai kanász megkérte a kezét. Sertésgondozónak mondják mostanában. Igen. nem átallotta megkérni a kézét! Volt bátorsága odaállni eléje, és azt mondta: legyen a felesége. És fölsorolta, hogy mi mindene van: itt ez az autó, háza a faluban, most meg azon mesterkedik, hogy egy olyan fajtiszta pulikutya-farmot létesítsen, amilyen kettő sincs az országban. Éva csak dadogni tudott ekkora merészség hallatán: ha akármennyire is csak egy pusztai tanítónő ‘ő, s ha nincs is rá reménye, hogy valamikor innen elmehessen, akkor is egy tanítónő, több itt valamennyinél. Tapintatosan, nehogy megsértse ezt a vakmerő fiatalembert, mert ezek a primitív lelkek mind olyan sértődősek, és még valami szörnyűségre vetemedik, tudtára adta: odáig rendben van, hogy a pusztai bálban fölkérte táncolni, de gondolja csak el, mi lenne, ha ők ketten összeházasodnának? Soha nem lenne egy közös témájuk, nem tudnának egymással miről beszélgetni, mert hiszen, szóEmJék a télből. Deregtín Gábor Olyan nyugalmas ez az este. Asztalomra a lámpa kerek fényt vet, körben a tárgyak a homályban vastag kontúrokkal pihennek. Marcsi elaludt a heverőn. Bejött, hogy néz engem, csendben, igazán csendben lesz — elaludt. Kezeit, lábait szétveti, a nyál folyik az arcán, betakarom, nyakáig húzom a takarót. Pista a szomszéd szobában a televíziót nézi, átszűrődik néha a hang, a hangos nevetés, taps. Olykor Pista is felnevet, valami színházi közvetítés van, vígjáték. Tulajdonképpen én is nyugodt vagyok. Hiszen itt ülök az asztalnál, államat az ökleimre támasztom, s mégis. Érzem, belül, valahol gyengén remegek. Két évvel ezelőtti jegyzeteimben lapozgatok. Régi szokásom, hogy minden tanítványomról feljegyzek magamnak néhány apróságot. Magamnak, az íróasztal fiókjának. Azt hiszem, buta szokás, hát mikor jut nekem arra időm, hogy elővegyem ezeket és beléjük olvassak! Most mégis, két évvel ezelőtti jegyzeteimben lapozgatok. Nyolcadikosok, Tizenöt, tizenhat, sőt tizenhét évesek, fiúk, lányok. Gyógypedagógiások. Értelmi fogyatékosak. Az iskola előtt autóbuszmegálló van, a várakozók milyen félve, milyen idegenül néznek az udvaron játszó gyerekekre. Hülyék, mondják és odébbhúzódnak. Elmosolyodom. Én közöttük, a gyerekeim között érzem a legnagyobb biztonságban magam. Nyugodtan háta tfordíthatok nekik. S ha elmúlik egy tanév, s el kell búcsúznom tőlük, sajnálom őket sajnálom magamat, sajnálom azt a megszűnő közösséget Mert, ha olykor viharosan is kovácsolódik össze, azért mégiscsak közösség! Mint a két évvel ezelőtti is. A feljegyzésekben lapozok. Buda László. Rendkívül kis termetű, élénk szellemű, humorérzékkel rendelkező. Különösen számolásból jó. Visszaemlékszem, mennyire hihetetlennek tűnt, amit íj kollégák mondtak: elsőben, másodikban földre vetette magát, taknya-nyála összefolyt, beszélni sem tudott. Sas András. Sasa, társai így nevezik. Gyenge képességű, lelkiismeretes, szorgalmas. Órákig képes egyfolytában beszélni, mesélni. Récsei Jenő Nagy kamasz, negyvenhármas láb, korlátlan befogadóképességű gyomor. Pavlava... Hát ő az. A jegyzeteimben ez áll róla: tizenhat éves. testileg túlfejlett, kitűnő tanuló. Normál általános iskolában is megállná a helyét. Remekül sakkozik. Időnként gátlástalan, túlzott önbizalom. Megjelenik előttem az arca. Kerek és mégis férfias arcát a feketekeretes szemüveg teszi jellegzetessé. Vállas, úgy mondják, deltas alak, rugalmas mozgás, tervek, lendület, életerő. Nyolcadikosokként vettem át őket, két éve. Év elején amikor a naplómba a személyi adataikat írtam be, Pavlava felállt: — Tanárnő kérem — mondta —, aztán engem nehogy a pé-betűnél tessék szólítani! — Hogyhogy! — Mert én nem vagyok Pavlava — Ugyan, ne beszélj! Hát mi vagy? — Német Sándor. — Miért hívnak akkor téged Pavlavának? — Isten tudja —■ mondta vigyorogva és megvonta a vállát. Gondoltam, tréfál. Hihetetlenül néztem a többiekre, ae azok bólintottak. így aztán az N-betűnél szólítottam. Kijön a padok elé. ResteUi, hogy neki ugyanúgy kiéi kiállni, mint a többinek, mint például a kis Budának, Lazít a tartásán, hanyagul leejti a vállát, hagyom, nem szólok rá — Tehát, neve! — Németh Sándor. — Születési hely, év, hó, nap? — Budapest, 1950. V. hó 15. — Azaz, hogy május tizenöt Lakás? Mondja. — Te állami gondozott vagy, ugye? — Igen, Gondviselő neve? Mondja. ^— Édesanyád neve? Felnézek rá. Fülig szalad a szája, diadalmasan körülnéz az osztályban. — Nincs!
