Nógrád, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-02 / 27. szám
Szolnoki István Misnél Eiisíőríüjci Alanyi Alfonz, alighogy felserdüli, véget akart vetni az életének, mert hiába várt, várakozott, nem akadt, egyetlen milliomos sem, aki keblére ölelje, megnyissa előtte szívét és zsebét, vagyis röviden örökbe fogadja. Emlegette is gyakran a világ kíméletlenségét, s főként azt, hogy rá mindig csak a szerencsétlenség zúdul. Horgadt fejjel, lógó orral járta az élet útjait, és bár sose kereste, mégis mindig göröngyös szakaszra jutott. Emlékezetes marad például az az eset, amikor a hidrái a folyóba vetette magái. Terjedelmes búcsúlevelet irt, mindent pontosan előkészített, csupán csak arról feledkezett meg, hogy már az iskolában is kitűnő eredményeket ért el úszásban, s az évek során kialakult benne egy sajátos reflex, ami azonnal működésbe lépett, amint vízhez ért. Gyakran érzett kényszert még arra is, hogy egészséges karcsapásokkal szelje a habokat a fürdőkádban. Nem csoda tehát, ha ■nem fogadta be a folyó, hanem inkább simogatta, szerct- gette, s valósággal biztatta arra, hogy néhány húzás után partra másszon, kirázza a vizet a füléből, s kereket oldjon, nehogy valaki kinevesse a sikertelenségért. Az öngyilkosság tehál vízbe esett. Megmaradt azonban Alanyiban egy jókora viszolygás az emberektől. Ez különösen azután hatalmasodott el, amikor csuromvizesen hazaért s megdöbbenéssel tapasztalta: senkit sem érdekelt a búcsúlevele, még csak fel se bontották. nemhogy elolvasták volna. Később aztán egy bizonyos ■mennyiségű félsz is gyűlt még a viszolygás mellé. Ha valaki este, szemére húzott kalappal, majdnem szaladva kopogott az ■utcán, az csak Alanyi lehetett. Minden között azonban legjobban a kutyáktól félt. Messzire elkerülte azokat a házakat, ahol kutyát tartottak, s akkor is átment a másik oldalra, ha vele szemben csak egy akkora eb kocogott a járdán, amekkora egy törpe tacskó. Nem bízott az ember hűséges házőrzőjében, teljesen elzárta előlük a szívét. Mondogatták neki többen: égyszer feltétlenül rosszul végzi. ha nem hagy fel rettegéseivel, s nem próbálja meg például az emberekhez való közeledést olyformában végrehajtani, hogy megnősül. Ez kellett csak Alanyinak! Mintha tűz legelt volna a sarkában, úgy elporzott a városból. Evekig hírt is alig hallottak felőle. A kósza fáma azonban időnként felszinre aobta. Ilyenkor hír keringett felőle, hogy családot alapított, kapott egy bátor menyecskét, akinek szinte első dolga volt, hogy két kutyát örökített a házacskájuk udvarába, mondván: jó az, ha van, s még jobb, ha több van belőle. Aztán hamarosan jött a cáfolat is. Dehogy házasodott meg Alanyi, nincs annak se asszonya, se kutyája, se macskája. És a harmadik híradás sem maradhatott el: már nem is él közöttünk, eltávozott, új hazát keresett magának. Egyesek tudni vélték, hogy időközben már a Hús- vét-szigetekről is elköltözött. Olt azonban nem a kutyák, nem is az emberek, hanem ama bizonyos ismeretlen eredetű szobrok miatt kötötte fel a nyúlcipőt. Mindig nagyon izgatott Alanyi problémája. Szívós munkába kezdtem, hogy felderítsem: hol él, mit csinál, hogyan csinálja, s egyáltalán létezik-e az az Alanyi elnevezésű természetproduktum, vagy csupán az emberek képzelete hozta a világra. A dolgok felderítése módfelett sok nehézségbe ütközött. Már csak azért is. mert amikor Alanyi kiúszott a . folyóból, még nem voltunk egymásnak ismerősei, aztán mivel elszelelt a városból, nem nyílt alkalrrjam az ismerkedésre. A nyomozás részletei nagyon izgalmasak voltak. Annyi águk-boguk volt azonban, hogy azoknak még az elsorolása is több időbe telne, mint ameny- nyi e földi létben rendelkezésünkre áll. Ezért csupán a lényeget: Alanyi, akár hiszik, akár se, megérte a saját nagy esetét: egyszer megharapta egy kutya. Ez persze jóformán semmit sem mond, hiszen a világon napjában százakat, sőt talán ezreket harapnak meg különféle kutyák, és mostanság már elenyészően kevesen pusztulnak bele a harapásba. Különösen azóta, amióta nem ku- tyaszőrrel gyógyítják a sebet. Alanyinál azonban más volt és főként más lett az eset. Leszámítva a harapott sebbel összefüggő fájdalmat é$ egyéb kellemetlenséget, Alanyinak direkt jó szolgálatot tett az az eb: önbizalmat és életkedvet harapott a vádliján keresztül az egész emberbe. Apropó: ember. Most már ugye világos, hogy Alanyi élő alakulat volt, s nem a fantázia szüleménye. Emellett szólt az is, hogy hősünk — hozzánk hasonlóan — éppúgy aszerint a divat szerint öltözködött, amelyikre futotta a pénzéből. Szóval megismerkedésünk idejére semmiben sem különbözött tőlünk, többi halandóktól. Illetve mégis: ö megérte a saját nagy esetét. Különben egyszerű esetecske volt az, s ha nem Alanyival állna kapcsolatban, említést sem érdemelne, hiszen minden férfiembernek megadják a lehetőséget a más nembeliek, hogy kiválassza közülük azt, akinek ö leginkább elnyeri a rokonszenvét. A probléma azonban jelen esetben abból adódik, hogy Alanyinak nem egy, hanem három lehetősége volt: hárman halászták ki az emberóceánból, hogy aztán hízhasson, mennyire szemfüles és milyen leleményes is ő. Az első a kutya tulajdonosa volt, akiről alapos gyanú él bennem. Titkon hiszem, hogy direkt megharaptatta azzal a döggel hősünket csak a megismerkedés kedvéért. A második jelölt ápoló volt. Nagy szeretettel kötözgette Alanyi sebeit, s azok hamarosan be is hegedtek. A harmadik választó — mert inkább az volt, mint választott — a városi sintér sellökarcsúsággal éppen nem vádolható leányzója, akkor ismerkedett meg hányatott sorsú harapott hősünkkel, amikor az első és a második számú ara közös megegyezése alapján kiirtotta az ebet. Az elején Alanyi csak a fejét kapkodta. Nem tudta mire vélni azt a nagy tolongást, s bizonyos értelemben félt is, hiszen alaptermészete volt a félelem. Most azonban voltak mellette akik bátorították. A kutyás hölgy szívbéli kötelességének érezte, hogy gondoskodjék róla. hiszen az ö jószága ártotta bele magát Alanyi vádlijába. Az ápoló lelkiismereti kényszer alatt cselekedett, hiszen kötelességét szegte volna meg, ha nem törődik azzal az ágrólszakadttal. A sintér leányának két indítéka is volt. Az egyik hivatalbéli: ő volt ugyanis az, aki még hónapok múltán is figyelte, nem mutatkoznak-e Alanyin a veszettség jelei. A második ok mar sokkal parlagibb volt: egyszerűen nem akarta, hogy vetély- társainak valamelyike elszip- kázza az orra elől Alanyit, akit véleménye szerint egyedül csak neki van joga férjként birtokba venni. Tessék most elképzelni Alanyit. Ügy lehetett ahogy egyes bárányok leheltek hajdan, amelyek elkóboroltak a nyájtól, s végeredményben a farkasok döntöttek arról, hogy mi is legyen a sorsuk. Ha azonban jól\meggondoljuk: szereplőnk hefyrete még talán bonyolultabb volt, hiszen a bárányt csak megölték és felfalták a farkasok, neki viszont naponként el kellett viselnie a három mindenre elszánt teremtés kedvességeit. Először — amint elmondotta — tetszett neki a helyzet, ám később mindinkább érezte a dolog terhes voltát. Szabadulni azonban nem tudott és mm is mert, hiszen akkor esetleg ráuszíthatták volna a hölgyek a környék összes kutyáját. Különösképpen a sintér lányának nyílt volna erre alkalma, hiszen náluk, a rácsos kocsiban mindig őriztek néhány jobb külsejű kóbor ebet azzal a szándékkal, hogy alkalmas vevő jelentkezése esetén megpótolják a gyepmesterségből származó jövedelmet. Maradt tehát a maradás. A helyzet azonban egyre bonyolódott, mert egy idő után a nap különböző óráiban szinte mindig leste valaki Alanyi száját: mikor hagyja el a rövid, ám sokat ígérő mondat: téged, választalak, veled fogok beevezni a házasság nyugodt révébe. Alanyiban azonban alighanem élt a gyanakvás, hogy a legtöbb házasság csak az esküvőig jó, s ezért inkább hallgatott. Nem úgy a hölgyek. Űk bizony ágáltak egymásra külön-külön, s közösen a nagy ellenség, a még mindig hallgató és a választást halogató férfi ellen. Néhány hónap múltán halaszthatatlanná vált a döntés, mivel a kutyás hölgy korosodott, az ápolónő szeretett volna tiszta vizet önteni a. pohárba, a gyepmester leánya pedig kénytelen volt új ruhát csináltatni, mivel mind jobban gömbölyödött. Ügy adódott, hogy egy esős napon egyszerre értek Alanyi kapujába. Hogy mi történt közöttük, arról inkább most ne beszéljünk. A sarki poszt állítólag megtette a feljelentési a rendbontás miatt. Elég annyi, hogy a három hölgy vérnyomása alaposan felpumpálódoti, amire Alanyi színe elé kerültek, aki a portája táján kerekedett hangzavar hallattán a pincében ütötte fel átmenetileg a szállását. Persze megtalálták, s meg is mondták neki amit akartak. Alanyi azonban nem akart semmit, s ebből kerekedett az ő tulajdonképpeni esete. A három vetélytárs ugyanis, amint azt bizonyára mindenki sejti: megsimogatták egy kissé. A sérülés nem volt súlyos, néhány napi kórházi kezelést igényelt csupán. Alanyi azonban tökéletesen megváltozott. Amikor kinyomoztam az esetét, már csak mint emléket őrizte. Múltjával teljesen leszámolt. Vett magának egy új kalapot, akkorát, hogy még csak véletlenül se lehessen a szemére húzni, megtanult sétálni is, s jelenleg három kutya kergeti egymást a portáján: állítólag azokat az ebeket szelídítette meg, amelyeket a gyepmester uszított rá, mindjárt a kudarcba fulladt apasági tárgyalás után. A legújabb> hír most az róla, hogy újra visszajön a városba. Állítólag kinézett magának egy nagyobb kertet a határban: kutyafarmot akar ott berendezni.,. Veress Géza: Olvasó paraszt Jobbágy Károly Ha úisáqodból $o(tekintesz ahol a halát zakatol, s életveszélyes fenyegetések üvöltenek a kövér nagybetűkben, hatalmak első sakkhúzásai, tapogatódzó háborúk, meglapuló rakéta-támaszpontok , s felvijjogó gépfegyversorozat... eszedbe juthat, nem is egyszer. Iwgy ... hogy, talán ez az utolsó békés délután. Mert készen áll a szörnyű gépezet. A pokol harsonásai már nyalogatják a kürt szélét s a fúvókát beszopva • ' meredt szemmel csupán a jelre várnak ... De te, ha újságodból feltekintesz, nézz szét ebben a békés nyárban, melyben csend van és napsugár van, vidám fürdőzők serege; elnyúlt kutya a küszöbön, egy gólya vitorlázva fönn, bokron át szűrődő zene; edénycsörgés — épp mosogatnak — sötétre spalettázott ablak, egy-egy elporzó motoros ... s valid be, kezed szívedre téve, hihetö-e, hogy ez a Béke, csak a véletlen műve most? hogy holnap ... vagy talán ma este. hajamat tépem térdreesve házam füstölgő romjain, s nyugalmam felváltja a kín ... Micsoda kor! A rádiók hír-golyószórói naponta célbavesznek s lövik belém az éles szavakat, de én, az élet fanatikusa, nem hiszem el, hogy akadhat, ki rámtör, s fütyörészve a lét-adta gyönyörtől, várom, jöjjön a hűvös éjszaka, és mert nem egyszer sírom szélén álltam, úgy szeretem a színes életet, hogy nem nyugszom meg többé a Halálban. szer-háromszor belefojt a kagylóba. — Halló! Hallói — Na, megigazítottam. A fene egye meg őket! Mosógépet kapcsolnak be főidőben...! 5s mi lesz a harmadik nővel? Mert még ahhoz is el fog menni, fogadjunk! Halló! Kati? — Itt vagyok. — Mondom, még ahhoz is él fog menni. . — Jó, hallom... — Mi bajod? — Semmi. — A, te hülye, hát ez csak egy film. — Tudom, tudom, hogy ez csak egy film. Van ott a kezed ügy ében óra? Hány óra lehet? — Nem, sajnos az óra a másik szobában van. Talán negyed tizenegy. Halló! Kati hanyatt dőlt. Aztán oldalt fordult, a falnak. Ancsa hangja utána kúszott a zöid készülékből: — Na, mit mondtam? Már ettől is búcsúzik! ÁUatian bírom! Kati ráugrott a zöld kagylóra. Térdepelt. — Mi a fenét bírsz ezen? Bediliztél? Csend. Olasz fi lm.muzs.ika. Harmonika vagy verkli, ahogy szokták. Kati hátat fordított a kék derengésnek. Kaparászó hangok a membránon. — Kati! Sírsz? A férfi színész torokhang ja, női nevetés, római utca-zaj, pedig a hang egészen halkra van állítva, hogy közben lehessen csevegni a telefonba. — Sírsz? Vagy mi van? — Most mondd meg!.. — Kati gyerekesen szipogott. — Most mondd meg! ötkor végez a hivatalban, ötkor! És minden nap éjfélkor... Azért vette ezt a rohadt televíziót, hogy ő nyugodtan minden nap éjfélig... — De mit mond? Mégis, mit mond? Valamit csak mond? — Vigyorog. — Mit csinál? — Vi-gyo-rog! — Hogy? Egyszerűen csak vigyorog? Részeg? — Nem részeg. Megáll az ajtóban és vi-gyo-rog! — Nézd! Ennek is gyereke lesz! — Ancsa hangja az igazi filmélvezők hangja. — Te, én azt hiszem, leteszem a kagylót. — Jaj. ne, ne! Ne haragudj! Csak közben néztem a képet és ennek a fekete párducnak is... Bocsáss meg! Szóval, csak vigyorog? És te hagyod! — Mit? — Hát amit mondasz! Hogy nem jár haza. — Tehetetlen vagyok. — Meg se kérdezed, hogy hol járt7 — Nem merem. — De hát valami fontos dolga van valóban. — Minden nap? Ugyan már! — Hát persze, minden nap, az sok. Hát persze... — Te, én tényleg leteszem. Nem untatlak ezzel. Most hirtelen rám jött. Nézd csak a filmet. Én leteszem. Kikapcsolom, és... — Kati! — Csend. — Kati! Halló!! .. — Itt vagyok. — Ne marháskodj! Ha közel laknánk, odamennék most hozzád. Jó lenne? Ez a telefon semmit sem ér! — Te!... Tudod, az is lehet, hogy nincs nője. Hogy nincs senkije. Csak az a gyanús, hogy vigyorog. — Hát az rém dühítő lehet. — Már arra is gondoltam, hogy egyszerűen csak nincs kedve hazajönni. — De akkor meg mit csinál estig? — Jaj, ebbe beleőrülök! Becsúszkált térden a heverő sarkába, a falig, a párnák közé. Már össze-vissza gubanco- lódtak a párnák. Két kézzel szorongatta a zöld kagylót.: — És az a vigyorgás, tudod!... — Ez nem fér a fejembe. — Ancsa mintha csak véletlenül beszélne a telefonba. Hirtelen felkiáltott: — Jaj, nézted a képet? Ne haragudj, de szegény. .. — Nem néztem a képet! Nem nézek semmit! Semmit! — Csak azért, mert szegény. .. nézd! Meghalt! — Mit csinált? — Tognazzi. Meghalt. Jaj, nézd gyorsan! Ül a postán egy fotelban, holtan. Nem bírta. .. Költögetik, de hiába.., Ö, de sajnálom... — Meghalt?! — Konyec! Isten büntetése, mi? Láttad? Kati lassan a tévé felé fordult, szétbomlott vörös haja mögül nézte az elsötétülő képet. Ancsa hangja reménykedővé vált, szeretett volna visz- szatémi Tognazzi-ra. — Láttad? Halló.! Kati! — Legalább erre gondolna. — Kati bámulta a homályos képernyőt. — Erre. Hogy izgulok érte. nem történt e valami baja. — Eh, ilyesmire ne gondolj! — De hátha! Hátha éppen ma jött volna időben! Csak valahol, valami... Ilyenkor már mindig az jár a fejemben, hogy felhívom a mentőket, a rendőrséget, a kórházakat. .. — Hülyeség! — Tudod, ha megtartottuk volna. — Mit? — A gye-ve-ket! Ha a gyereket megtartottuk volna, talán akkor... De éppen attól féltem, hogy majd idegesíti. — Kata felnevetett, kurtán, bele a kagylóba. — Hogy akkor majd nem jár haza... — Mert az ember spekulál. — Mit mondasz? — Mondom: mert az ember mindig ki akarja számítani, hogy hogyan jobb. Megette a fene. Nézed a híradót? — Nem. — Várj, én is kikapcsolom. Kata nem mozdult. A sarkán guggolt, zsibbadt a lába. de nem helyezkedett kényelembe. A képernyőn egymást váltogatták a városok, utcák, tankok, gyárak, gépek. Tarkóra szorított kézzel fehéringes fiatalok, futottak a fal mellett. Repülő zuhant a fák közé. Egy néger miniszter arca. Az ENSZ-tárgyalóterme. A bemondó öblös, tárgyilagos hangja. — Itt vagyok — hallotta Ancsát a vonalból. — Kati? — Mondd csak. — Mit? — Nem tudom. NÓGRÁD - 1969. február 2., vasárnap 8
