Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-12 / 9. szám
Jávor Ötté Cigányfiú Bakos Agnes f‘.'Ivétele KONCZ ANTAL 14lmom világot formát Hűvös vényre ír az orvos futó sorokat. Csiilagok kazánja kormoz — jelzi sorsomat! Piros haraggal elégek, Mint szén, vagy olaj. Kohónál tovább nem érek, vágyam: csak sóhaj. Látni szeretném jó tüzem kinek, mit adott, de félre rúgja az üzem az únt salakot. Hűvös vényre ír az orvos futó sorokat. Csillagok kazánja kormoz — jelzi sorsomat! Sohsem tudja meg az acél, ki volt az erő, kinek köszönheti, hogy él — feledve a hő! Gyűlöletes lesz a magtár — őrzi a szemet, mit zsugorin félre raktál falja életed. Hűvös vényre ír az orvos i futó sorokat. Csillagok kazánja kormoz — jelzi sorsomat! Füst és salak! — életemből csak ez mérhető, Nap lángolt ki a szívemből magam égető, mégis mindegy már, mire int , jókedv, vagy harag: álmom világot formál, mint az örök anyag! Hűvös vényre ír az orvos futó sorokat. Csillagok kazánja kormoz — jelzi sorsomat! kezdtem, szerettem volna hozzád futni — minvha nálad biztonságba lennék. Nyugtátokat szedtem. Amikor megláttalak egyszerűen bepörögtem. Beismerem, gyenge vagyok. Inkább nevess rajtam. Szeretlek, vigyázz rám és ne hagyj egyedül. A férfi az óráját nézte. Tíz perc volt még az első busz indulásáig, de az első után tizenhét perc múlva megy egy másik busz is D. felé. Jocó körös-körül leszedte az asztalokról az üres üvegeket. Valaki többször felkattintotta, aztán újra eloltotta a villanyokat. Kint már világosodott. A portás feléjük nézett — mikor indulnak mar. — Megőrjít ez az egyedüllét — folytatta a lány. Ö töltött a férfinak is, az egész bort kiöntötte a poharakba, ami az üvegben maradt. Ittak egy keveset, egy ujjnyi maradt a poharakban. A férfi arra gondolt — a döntés valahol ott van a hasas üvegek legalján, mire kiisszák az egészet, kint ki világosodik. Akkor menni kell. Megpróbálta elképzelni, mi történik, ha odautaznak. Ülnek a kék buszon, húsz hozzájuk hasonló párral együtt. A lány nem beszél semmit, fogja a kezét, és D -re gondol. Az út rövid, és D -ben a portás nagyon sima arcú, pontosan annyira előzékeny, amennyire a helyzet megkívánja. Kitöltik a papírokat, megkapják a kulcsot, és felmennek a szőnyeggel fedett falépcsőn. — Nem figyelsz rám? — kérdezi« a lány. — Figyelek. A portás feléjük indult, de nem várta meg, amíg az asztalukhoz ér. előre mondta: „Kérem, itt a taxi!” — Taxi? Nem kértem semmit. — Menjünk — mondta a lány. A homlokát dörzsölte, és azt kérdezte: — Vagy nem akarod? Tudod, hogy D.-be kell mennünk. Feltétlenül. Nem mondtad, hogy nem. Miért nem válaszolsz? — Hova parancsolják? — kérdezte a taxi vezetője. A lány válaszolt. — Az E. térre. Ahonnan azok a buszok indulnak. Mi most lemegyünk D.-be. Mit szól hozzá? Csendben gurultak, a kocsi akadálytalanul haladt a tér felé. Túlságosan korán volt mindenhez, de a nap már erősen megvilágította a házak homlokát. — Mindent úgy csinálunk, ahogy megbeszéltük — mondta a lány. — D.-ben nem ismer senki. Ott csupa ismeretlennel találkozunk. Meglátod, jó lesz. — Persze. Megvették a jegyeket. Egy lilasapkás férfi árulta a cédulákat. Hét busz állt a betonoszlopok előtt, oldalukon a tábla azt jelezte, hogy az egész karaván D.-be megy. Az atasok párosával álltak az oszlopok között. A férfi észrevette, hogy Z„ a festő is ott van, és messziről integet. Mondott valamit a lánynak, hogy azonnal jön, csak... Lassan felment az üveggel fedett emeleti várócsarnokba. Az ablakból nézte, hogy azok ketten felszállnak a D.-be induló buszra. Bekerített nyaralók* — Mindig ilyen volt. — Mindig. — Ügy látszik, az ember nem változik. A másik arca alig észrevehetően megrándult. —■ Mármint ő nem változik. — Hát... Morgásba fulladt a mondat. — Az ő baja. — Az övé. — Sose lesz belőle énekes halott. — Belőlünk lesz? — Az más, kérlek, egészen más. FEHÉRRE FESTETT fonott karosszékben ültek. A pincér párnát tett aiajuk. öa.- ra, a vendéglő épülete mellett fenyők álltak, törzsük közt ringott a tó, jobbra az országút hú adott. Ez a fürdőhely egy-ket éve lépett elő a balatoni ranglistán. Aszfaltoztak, virágokat ültettek, vegyszerrel irtották a szúnyogokat. A helyi tanács figyelmeztető és tiltó táblái az „Üdülők érdekében tilos...” Mindenütt ott voltak. Itt azelőtt az autók nem is fékeztek, most kivétel nélkül mind megálltak a lapos tetejű vendéglő tetszetős, kozmopolita, egyúttal magyaros léckerítése előtt, A cáfolhatatlan fejlődés leghatásosabb bizonyítékai azonban nem az új ABC-áru- ház, az étlapon szereplő borjúhús, a nyírt gyep, a felfuttatott rózsák voltak — „Fűre lépni tilos!” „A rózsák lesza- kításáért pénzbüntetés jár!” —, hanem a telekárak. A három év előtti százhúsz helyett ma már hatszába került egy négyszögöl. Ez az ár sokkal hatásosabban megóvta a fürdőhelyet attól, hogy mindenféle csóró nyaralót építsen és itt randalírozzon a gyerekeivel, mint a tanács tiltó táblái. A légkör! Bizony, a légkör gyorsan kialakult. Olyan... olyan exkluzív. Megfelelt a legpénzesebb nyugatnémet turistának meg az állami Mer- cedeseken lesuhanó vendégeknek. — Szeretem ezt a helyet. Mintha azt mondta volna: változtassunk témát. — Olyan csendes, mégsem kihalt. — Hát nem. Kihaltnak éppen túlzás lenne... Nézd csak! — Az egyik híres színészre mutatott. A színész fekete napszemüvegben a tetszetős léckerítés mellett ült. Jaffát ivott. Igyekeztek közönyös arcot vágni, de valahogy mégis jólesett, hogy a híres színész is ott ül. — Csak egy úttörőtábort engedélyeztek — folytatta az, aki észrevette a színészt. — Azt hiszem, ő is itt van az úttörőkkel. — Remélem, nem találkozunk. — A telep szélén van a tábor. Nem valószínű. ELSZONTYOLODVA vették tudomásul, hogy ismét visszakanyarodtak hozzá. — Viszont nagyszerű, hogy mi itt összefutottunk. Viszont. Csüggedt evezőcsapás más vizek irányába. Hát lássuk. — Mondtam neked a találkozón, hogy építettem egy kis bungalót... — Persze, mondtad. Tudod, az a találkozó! Marhaság. Már azért is kínos lenne vele találkozni. Nem megyek el több érettségi találkozóra. — Én sem. * A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán második díjat nyert elbeszélés. Egyszerre hallgattak el, majd egyszerre vettek mély, sóhajtásszerú lélegzetet, mintha akadálynak feszülnének. — Tulajdonképpen csak ő volt a kellemetlen. — De ő aztán igen! — Mindig ilyen volt. — Mindig. — Egy hónappal a kezdés után jött a gimibe. Emlékszel? Persze, hogy emlékezett. Az első pad előtt állt az iskola ócska harmóniuma. Rögtön fölfeszítette, nem bicskával, hanem egy biztosító tűvel, amit kabáthajtókája mögül húzott elő. Az osztály fesz Altén figyelte a varázs . Amikor, nyomkodni kezűre a fúj tatót, már éljeneztek. Le- föl járt a csontos térd, azt játszotta: „Budapest, Budapest, te csodás.. ” meg „Ancsa, Ancsa, Ancsa, vigyázz.. Ezt mindnyájan vele bömbölték. Esetlenségében is volt valami szuggesztivitás. Bizonyára buknak rá a lányok, jutott eszükbe, és már akkor utálták Magas, szemüveges fiú volt, meglehetősen kopott. A szegények titkolt és rögtön szembe Ötlő kopottsága búz- lött belőle, ráadásul az osztályfőnök melléjük ültette: — Kántor, Katona, Klopf, egv sorba! ADDIG KETTEN voltak „K ‘ betűsek a névsorban: Katona és Kiopi, a két „Ka ano&y neu - szerűségük teljében a srácok röhögve emlegették őket. S most, idejött ez a madárijesztő. Bele is kötöttek. Kántor kitűnő ugratási alanynak bizonyult. Piros lett, a szemüvegét igazgatta, hosszú, zsíros hajába túrt, és tehetetlen dühében irtózatos trágárságokat mormolt. Mert alapjában véve tehetetlen volt velük és' mindennel szemben. Tanulták biológiaórán, hogy a hörcsög végső kétség beesésében felfut a kaszanyélen, ö ehhez a felfutásig sosem jutott el. Az osztály jóindulatúan biztatta: — Üss oda! — Ö csak állt fújtatva és sziszegve, mint egy lokomotív, amely sose indul meg. A két „Ká” vérszemet kapóit. Klopf elhatározta, végleg kiszekálja. Komolyabb akcióba kezdett. — Tudjátok, hogy Kántor hú maradt önmagához? Kántor akar lenni! Minden hajnalban ministrál az alsóvárosi templomban! — Legközelebb már itt is perselye- zik! — vette a lapot Katona, hiszen egy kis aláfestés nem árt. Mindez ezerkilencszáz- ötvenkettőben történt, s az osztályban csend lett. — Hülyék, lepra hülyék, kurvák... — ..hogy a... — Kántor sziszegett, topogott, na most, na most történik valami, a hörcsög felfut.. .Nem futott föl. Mást csinált. Odament a har- móniumhoz, felcsapta a tetejét, és játszani kezdett. A legnagyobb megdöbbenésre azt játszotta: „Fel vörösök, proletárok. ..” Amikor odaért, hogy állnak még a paloták!”, levágta a tetőt, s a harmóniámból felszálló porban, mintha díszmenetet vágna ki, csattogó léptekkel a helyére vonult. A fiúk zavartan néztek egymásra. Ettől kezdve nem beszélt Katonával és Klopffal. Az osztálytitkár egyszer félrevonta. — Leprák — mondta neki. — De honnan veszed? — Beletúrt hajába. — Tudom. — Azzal elhallgatott. A tizenöt éves érettségi találkozóra jött el. Vadonatúj ruhájában ő volt a legkopottabb. A hosszú asztalnál Klonf átellenben ült. Keveset beszélt, sokat ivott. A szabadban fogyasztották el az ebédet. A második fogásnál már levetették a zakót, ingujjban kiabálták: emlékszel? Hallottad? Te is? Én is! Amikor .. KÉT Nö MENT EL az asztaluk mellett. Csípőjük úgy mozgott, hogy hallani lehetett a ruha súrlódását. Kántor elfelejtette kiinni a poharat. — Ezt a kilengést! — csettintett Katona. — Tudjátok, a ml korosztályunk olyan, mint a múkoreso ya-oajnokno, az A - másy Zsuzsi. A szabadon választott jobban megy már, mint a kötelező. Kántor nem nevetett, csak a szája mozgott, mintha magában káromkodnék. — Azért megvagyunk... Ha sikerül, Svájcba. Ott még nem voltunk. . A prémium, barátom, a prémium... összejön azért... — Mindenki hangosan kiabált, csak Kántor volt nyugtalanítóan hallgatag. Aztán beletúrt hajába, megigazította a szemüvegét, és az ittas emberek vagy az oktató pedagógusok módján mutatóujját a magasba emelte. — Hogy magyarázod meg te a hatezer forintos fizetéseddel az ezerhárom- százasnak a társadalom, az élet lényegét? — Egyenesen Klopfnak szögezte a kérdést. Ujját mereven mozgatta. — És önmagadnak. Elvileg persze. Csakis elvileg! Klopf elnézően mosolygott. — Három szóval. Tudás, minőség, munka Aki többet ad a társadalomnak, többet is kap. — És ha az ezerhármas vagy az ezerötszázas keresetű is tud, és minőségi munkát végez? — Azért van különbség munka és munka közt. — Ügy érzem, még mindig túl nagy a különbség. Egyébben is... Amerikában... Klopf röhögött, de kényelmetlenül érezte magát. Mit akar ez a barom? Érezte, vérre megy, — Amerika! A mi viszonyaink között hol van az a különbség, ami a milliomosok meg a... — Éppen a mi viszonyaink közt nagyobb a különbség. Nem érted? Nem forintban! — Kántor fölállt, áthajolt az asztalon, és Klopf arcába sziszegte: — Mert nem hatezerről van szó, hanem tízről, harmincról, ingyen bérletről az uszodába, a színházba, a buszra, az öreganyám valagába, kiküldetésről, alázatos, pillantásokról. .. Nem a pénz, nem a pénz elsősorban! — most már kiabált —, hanem a sokaknál kialakuló torz tudatról, amelyik normává teszi magát, és eszébe se jut, hogy ennek a terhét valakik... Elvileg, persze, csakis elvileg... VILÁGOS VOLT, hogy Kántor részeg. Három üres abasá- ris palack állt előtte. Ha józanul mondja mindezeket, Klopf megpróbálja érvekkel leszerelni, hogy nézd, bonyolult ügy, nem vagyunk angyalok, és a termelékenység..., így azonban személyes sértésnek vett minden szót, ő is ordítani kezdett. — Én megdolgozom a pénzemért! Nem maszekolok. Az államnak hajtom a hasznot. .. — Önmagadban, azt szeretném tudni... — Ezzel a szaktudással nyugaton ötször, a fenét, tízszer annyit keresnék, tárt karokkal várnának, de nem megyek, itthon maradok... — Mivel ott nem te állapítanád meg, mi a minőségi munka. — Te pitiáner! Hiába jár a szád, mint a kacsa segge, hiába ' mocskolódsz, nem fogom éppen tőled tanulni a szocializmust, te Kántor! Az én szám nem jár, nem vagyok demagóg, hanem dolgozom. Érted? — Klopf megállás nélkül ordított. Levegőt sem vett, csak hadart pukkadó hörcsögképpel. — Ha tudni akarod, most épült fel a balatoni villám. Én kerestem, nem lottón nyertem, nem sikkasztottam, hanem a munkámmal szereztem, mert megbecsülik a munkámat, a szaktudásomat. Csak a kerítés ötvenezerbe került. KANTOR ARCA nyugodt, majdnem békés lett, s várat| NÖGRÁD — 1969. janiié lan derű világította meg. — A szentségit! Ötvenezer! — rikoltotta. és egy nagy frászt kevert le Klopfnak. Majd fogta az egyik abasáris üveget, és a fejek közt nekihajította a vendéglő udvarán álló gesztenyefa törzsének. Mindjárt nyúlt a másik palackért. A mosdóba vezették. Kétfelől karoltak bele, ő meg hahotá- zott, kiabált. — Kerítés! Kerítések! — Kiszabadította magát, karjával vagdalta a levegőt, mintha ketté akarná magát szelni. A színész intett a fizetőnek, aki máris fehéren suhant asztalához. — Ne rágd magad egy hülye miatt örülj, hogy ilyen szép helyen nyaralhatsz. Klopf kedvetlenül bólintott. — Vannak értelmetlen emberek. Mit csináljunk? Felnőtt létére benne maradt a gyerekkori görcs, az irigység. — Az hát, a gyerekkori görcs — helyeselt Katona, és elmosolyodott. így mosolyogtak a többiek is a találkozón. Ö ott állt a pofonnal az arcán, az osztálytársak pedig vigasztalták: gyerekkori görcs. ne törődj vele, a szemükből pedig sütött a kaján röhögés. Irtó dühös lett. Mit bizonygat még most is, közben egyre bizonygatott. — Nézd. én tájékozott ember vagyok. Illyés Gyula, tudod, a költő, nem a pusztán rendezkedett be. hanem a tihanyi félszigeten. Veres Péter se ment haza hortobágyi prófétának, hanem hol vett villát? Na, mit gondolsz? Itt a Balatonnál. Meg a többiek! Tudják, mitől döglik a légy! Emlékszel? A Puszták népe meg a Varga zug, ahogy az iskolában tanultuk. Hogy oda ne rohanjak! Ha ők, a nagy kommunisták megtehetik, akkor mért baj, hogy én, a kisember... — Nem baj, értsd meg... — Psz! Nézd csak! A kerítésen túl egy csoport fiú meg lány vonult. Fürdőruhában voltak, néhányan a melegítő felsőt a vállukra tekerték. Mindegyik lány szájában rózsa. Gúnárként magas- lőtt ki közülük Kántor. — Nem vett észre — súgta Klopf. A hangja ijedt és megkönnyebbült volt egyszerre. — Jobb is. — Nem értem, hogy lehet ilyen részeges fráterre bízni az ifjúságot. — Manapság minden lehetséges. — Izgága alak. NEM TUDTAK FOLYTATNI. Az történt ugyanis, hogy a színész felugrott, kiabálni, integetni kezdett. — Jancsi! Jancsikám! — Kisietett a vendéglőből, és megölelte Kántort. Egymás vállát átfogva indultak el a poros, barna gyermekek rajában. Katona tért először magához. — Nem értem. Ez pedig legalább megkeresi a havi húszezret. — Még a harmincat is. Filmezik. Mégis... — Talán osztálytársak voltak. Klopf értelmetlenül nézett a másikra. — De hiszen... — Ügy gondolom, az elemiben. — Az elemiben? Persze, ott lehet — bólintott. Azután hosszú ideig csendben, gondterhelten ültek. 12., vasárnap 9
