Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-05 / 3. szám

NEVETŐ SZEMEK

BÉNYEI JÓZSEF

tÁldozat

Áldozataid elfogadtam, éltem magamnak és magamban. Nem kérdeztem: te ezt akartad? Ez volt a te nehéz hatalmad: hallgattál, mert mogorva esték megkötöztek. A kötelesség mosolyod is elszárította: a munkahely, az ágy, a konyha.

Áldozat volt - miért tagadnád? Sorsunkká lett a bizonyosság: te is magadban, én is egyre, ki emlékszik a szerelemre? Önzésem reádkulcsolódott, az égetett csak, nem a csókok, ha az éj némasága átfont, homlokod Holdja fölparázslott.

Hideg az ősz, fénye is ritkább, jobb volna nem ismerni titkát — - Szemünk fénye együtt törik meg, múlandóság napjai jönnek.

Ezt vállalod még? Fölajánlom önzésem, hamum és magányom. Kezem reszket. Hamar öregszem. Mindig jobb lesz a közeledben.

Galambos Latos

NAGY HO A HEGYEN

LENT A VAROSBAN hamar kezdett pocsolyásodni a hó, a gárdán nem is maradt meg belőle semmi, latyakká változott, amint leesett. De od,afönt nem ilyen lesz, gondolta a kicsi Gábor. Már feküdt. Nem volt más vágya, csak az. hogy a hegyen érintetlen, vastag hótakaró legyen reggelre. Az sem ártana, ha a teteje kissé megérdesedne. Az még jobb lenne.

Átnézett a másik szobába, ahonnan csak a mélységes csend jött át hozzá. Apja olvasólámpája még égett, anyja elfordulva, összehúzódzkod- va feküdt. Hogy alszik-e, nem tudhatta Gábor. Már elbúcsúzott a szüleitől, nem lehetett szólni.

Pedig ez a csend kibírhatat- lanná kezdett válni. Amit érzett, annak nem volt megfogható oka. Minden olyan volt, mint régen, reggel úgy keltek, úgy reggeliztek, úgy ment kiki a maga dolgára, ő az iskolába, szülei pedig a hivatalba. Az esték is úgy múltak el, mint azelőtt, nézték a televízióban a műsort, ha kártyapartnerek jöttek a szülőkhöz, ment a játék és Gábor látta, hogy senki más nem érez semmit, egyedül csak ő.

Édesapja foglalkozott vele mostanában is rendesen. Szakszerűen beszélték meg a jégkorong-meccseket, birkóztak a heverőn, ha arra jött kedvük, keresztrejtvényt fejtettek, esetleg megtárgyalták részletesen a tankönyvben éppen csak fölemlített rigómezei csata lefolyását. Ilyenkor a nagy világtörténelem-könyvet vették elő, úgy böngészgettek.

Gábor tizenegy éves volt, de apja egyenrangú vitapartnernek tartotta őt, adott a véleményére, de okosan tárni tgatta is, ha szükség volt rá. Az anyja nem. Az anyja ingerlékenyebb lett vele az utóbbi időben.

Így jött él ez a szombat. Az elviselhetetlennek tetsző csöndet a két szülő között érzékelte Gábor egész délután. Aztán megszólalt a telefon. Garami Győző jelentkezett, édesapja hivatali főnöke, és azt kérdezte, nem lenne-e kedve a családnak, velük együtt kirándulni a hegyre? Vinnék a szánkót, a férfiak a sít, és jól éreznék magukat odafönt egész nap.

— Várj — mondta a telefonba az apja —, megkérdem a feleségemet. — És eltakarva a kagylót, Gábor anyjára nézett: — Van kedved?

— Ha nektek van • ta a mama.

— S neked, lurkó?

mondÖ abban a pillanatban tudta, hogy erre a kirándulásra most nagyon nagy szükség van. De azért csendesen mondta:

— Menjünk, apa, kérlek.

ÉS VÉGIGHALLGATTA a program megbeszélését, hogy kilenckor találkoznának a Moszkva téren, fölmennének Csillebércig, onnan aztán átvágnának a nagy lejtőkre. Persze, ha megéheznének vagy megszomjaznának, az se baj, nem kell messzire menn-j se ételért, se italért. Így beszélgetett az apja meg Garami Győző, miközben ő már oldalra húzódott. Ügy tett, mintha a televíziót nézné, de a körmét rágta közben és gondolkodott. Az anyja a kezére ütött, hogy már megint az a ronda köröm, mikor fogsz leszokni róla?

A műsor a televízióban véget ért„a csönd megmo rlt, és békésen lefeküdtek. Csak már reggel lenne, gondolta Gábor, mielőtt elaludt, csak már ne lenne ez az éjszaka.

Persze, mint mindig, elkövetkezett á reggel, talán hamarabb is, mint ahogy a test kívánta volna, de a lélek sürgetett . Alig evett valamit, felhozta a pincéből a szánkót, le- törölgette róla a port, a talp vaslemezét smirgli-papírral dörzsölgette, hogy eltűnjön róla a tavalyi rozsda. Apja nevetett rajta:

— Majd leviszi a hó.

A Moszkva térig valamicskét késtek, de nem történt semmi baj. Garami Győzőék a gomba előtt ácsorogtak, és már messziről integettek, Győző bácsi karon ragadta apát, mindjárt, hogy indulás előtt, a gombában felhajtsanak egy féldecit Gábor toporzékolt, ott szeretett volna már lenni. Garamiék kislányával sem volt kedve beszélni, holott a két asszony is javában tré- cselt.

Aztán megindultak a villamossal, átszáltak a fogasra, a hófehér, havas hegyek a vasszürke fákkal és bokrokkal kitárulkoztak előttük, a hideg megcsípte az arcukat, hahózni lett volna jó, kiabálni, és belehemperegni a hóba, de ha a szüleire nézett, érezte közöttük a csendet.

Pedig megvolt a hangulata

férfiak szájából ömlött a gőz, az asszonyok a csizmácskáik- ról hetyerésztek, kívülről jókedvű társaságnak látszottak, és ugyan kinek van kedve ilyen napon a másikba nézni, hogy ott vajon mi van?

AZ ELSŐ LESIKLÁS remekül sikerült. A két apa kormányozta a két szánt, és az ő tisztük volt természetesen visszacammogni vele a gerincre. Gábor hólabdákat gyurmolt, nézte, milyen a hó. Eléggé tapadt, az érintetlen mezőnek sem volt érdes a teteje.

— Nem baj — gondolta.

Amikor már harmadszorra értek vissza, Garamj Győzőné megkérdezte:

— És az asszonyok? Mikor következnek? Mi csak álljunk itt?

Győző bácsi máris fölajánlotta feleségének a szánt. Gábor az apjára nézett, aztán odafordult az anyjához:

— Menj helyettem, mama.

— Jó nekem itt — mondta azt anyja. — Szórakozzatok

csak.

KEDVETLENÜL INDULT le újra. Garami Győzőék nevettek, kiabáltak, kacaráztak és odalent, a hajlatban nagyot bukfenceztek. Olyanok lettek a sok hótól, mint két megtermett hóember. Csak éppen párát fújtattak, s éltek. Gábor szerette volna a saját szüleit js így látná. Nem értette, ők miért nem lehetnek ilyenek, holott fiatalabbak, mint Garamiók.

Fölfelé menet azt mondta az apjának meg Győző bácsinak:

— Kicsi ez a lejtő, keressünk nagyobbat. — Gondolod?

— Én is benne vagyok, hogy keressünk nagyobbat, az lesz csak az igaza — mondta Győző bácsi felesége.

— Hát keressünk.

Fölértek, körbepillantottak, hogy merre induljanak. Gábor akkor már kinézte magának azt a helyet, amely az ő külön, szegény kis akciójának legjobban megfelelne. S arra

Vette az Irányt. Meredek, szánkózásra és síelésre alkalmatlan lejtő volt az.

— Vigyázz, meg ne csússz!

De ő éppen akkor csúszott meg, elterült, s még lendített is magán, hogy gyorsabban pörögjön lefelé.

MÉG HALLOTTA Garami kiáltását, aztán apjáét, s majd csak harmadszorra, de kétség- beesetten az anyjáét.

Az arcát szabadon hagyta, nem takarta, nem védekezett. Merő forgás volt már körülötte a világ, szeme, füle. szája, orra telement hóval, s gurult, egyre sebesebben.

Valaminek nekiütődött. Fatörzsnek vagy kiálló sziklának, nem tudhatta. Akkor már Garami ott is volt mellette, es felemelte magához. Akkorra ért oda az apja, ugyancsak gurulva, mint ő. Hószilánkokon át látta közeledni az anyját is.

Garami öleléséből bújt is mindjárt az apjához, meg az anyjához. S azok most őfelette összehajoltak:

— Kisfiam — mindketten azt mondták.

Egymásra néztek, úgy kérdezték:

— Nem tört el valamije?

Nem tört el semmije. A nagy ijedelemben bevitték őt a közeli vendéglőbe, megtisz- tították a hótól, s akkor feltűnt az orrán, az arccsontján, a kezén és a térdén a horzsolás. Ennyi baja esett mindösz- sze. S 5 mosolygott a legjobban, amikor szülei össze-össze- néző, aggódó pillantásait látta.

Ottmaradtak a vendéglőben, s megebédeltek.

Ebéd után mindjárt kijelentette:

— Mehetünk vissza, szánkózni.

— Hát visszamegyünk?

MAR INDULT IS. Mért ne

mennének vissza, amikor látta eltűnni azt a kibírhatatlain csendet? Boldog volt. Csak azt nem tudta, meddig fog tartani a csöndnélküliség. De ez őt, ezen a napon, egyáltalán nem érdekelte.

V'''VV'Vvo/\x\/vn/>x\/\<'\/>x\/\^v\^vvn/\xvvx\A,o/>*o/vo/\x\/\yv>x\/\x\/\-n/v'\/wv\x\A^\/vo/\^\/v'\/\x\A«A/\^^^

Szeretett városomban, ^ Miskolcon vendégszerepeit a rendkívül népszerű Rózsahegyi Kálmán, mindnyájunk szeretett Kálmán bácsija, a „Vén gazember” címszerepében. Nálunk is óriási sikert aratott.

Másnap délelőtt a város főutcáján sétáltunk Kálmán bácsival. Én bementem a trafikba cigarettát venni, ő azalatt a kirakatot nézte.

Amikor a trafikosnő meglátja Kálmán bácsit, izgatottan kiabált hátra a férjének:

— Apa, apa, itt a vén gazember!

Mire a férj kiszólt:

— Az öreg Blau?!

Egy baritonista szinte betegesen vágyott arra, hogy az Operaházhoz kerülhessen. Mikor meghalt Takács Mihály hires baritonista, már a temetésen közel furakodott Hevesi Sándorhoz, az Operaház akkori főrendezőjéhez, s odasúgta:

— Remélem főrendező úr, hogy én kerülök a helyére?! — Mire Hevesi a halottra, és a sír körül álló hozzátartozókra utalva válaszolta:

— Kérem, ha a családnak nincs ellene frifogása ...

Színészek, bohémek

A régi színészei lás emlékeiből

A múltban akadt színigazgató, akit egyáltalán nem érdekelt a színházvezetés művészi része. Mialatt színházában a világhírű Toscanini vezényletével operaelőadás folyt, azalatt ő az irodájában a turf- lapot böngészte.

Az első szünetben, az előadástól fellelkesedve valósággal berobbant az irodába Tóth Aladár, a kiváló zenekritikus. Látva az igazgatót, döbbenten kérdezte:

— Igazgató úr, lent Toscanini, ez a zseni dirigál, és maga itt a turflapot tanulmányozza?

— Az nem volna baj —

mondta az igazgató —, de

felhallatszik!

Sok vándortársulat működött országszerte, amelyek igen nagy anyagi zavarokkal küzdöttek. Természetesen a pontos fizetést még hírből sem ismerték. Az egyik ilyen daltársulatnál a Mágnás Miska című

operettet játszották, A társulat már régen nem látott pénzt, amikor a darab főszerepét játszó bonviván — előadás közben — közölte az igazgatóval, ha nem kapja meg a járandóságát, azonnal elhagyja a színházat.

Miután pénzt nem kapott, otthagyta az előadást. A szorult helyzetből a következőképpen vágták ki magukat.

Az inast játszó színész bement a színpadra, és jelentette Rolla grófnőnek:

— Baracs Öméltóságának hirtelen el kellett utaznia, de azt üzeni, hogy ,,a nő szívét ki ismeri, ezer titokkal van teli ...”

És Baracs helyett elénekelte a felvonás egész fináléját.

A Színművészeti Főiskolán a végzős rendezők gyakran fordultak hozzám azzal a kéréssel, hogy miért nem szabad a színésznek előadás előtt néhány pohárka italt fogyasztani, hiszen ez csak inspirálná őt?!

Ilyenkor a fegyelmi szabályokra való hivatkozás helyett néhány megtörtént esetre hivatkoztam. Például:

Jászai Mari a kolozsvári Nemzeti Színházban vendégszerepeit „Borgia Lucréziá- ban”. A darab egyik jelenetében Borgia Lucrézia vacsorára látja vendégül a fiatal nemeseket. Amikor a hangulat tetőpontját éri el. Jászai Mari feláll, s utolérhetetlen szug- gesztivitásával közli a nemesekkel:

— Most pedig, vegyétek tudomásul, hogy mindnyájan m£g vagytok mérgezve!

Pokoli feszültség, — a színpadon és nézőtéren síri csend, mikor feláll az asztaltól Körmendi Kálmán, a színház tehetséges fiatal művésze. Előadás előtt már felhajtotta a maga „néhány pohárkáját”, s megfeledkezve arról is, hogy jelmezben van, zsebrevágta a kezét, majd tántorgó léptekkel kifelé menve, megjegyezte:

— Na, ide se jövök többet vacsorázni.

/1 lyan nevető-orkán tört ki a színpadon is, a nézőtéren is. hogy le kellett engedni a függönyt.

Sebestyen Mihály

Palóc dudás

Koppány Gy. ‘elv.

NÓGRÁD — 1969. január 5., vasárnap

9