Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

It at kő István Ilcsi Sx. Lukács Imre Számoltam az estéket A NEGYEDIK napon meg­érkezett a negyedik: Ilcsi. Fél­retaposott íérficipő volt rajta, agyonmosott kartonruha, s hosszú gesztenyebama haját egy piros svájcisapkába rej­tette. Madárijesztő — gondol­ta Ricsi, amikor Laja maga előtt tuszkolta a lányt be a la­kásba. Ilcsi valóban csene- vésznek látszott, mindössze az volt a feltűnő rajta, hogy vé­kony karjához képest nagy, vöröses színű kézfejét • kissé röstellkedve próbálta a háta mögé dugni. — Hát itt van — mutatott a lányra Laja elégedett vi­gyorgással. — Szervusz — mondta Ri­csi, aztán úgy tett, mintha to­vább olvasna, de a könyv lap­jai mögül fürkészte az új la­kót A kölyök azonban Hcsi elé huppant, és szemtelenül vé­gigmustrálta. Ö sem volt na­gyon megelégedve ezzel a „nyeszlett macská”-val. Minek ide lány? Megvannak ők jól itt hárman ebben a lakásban. Nem tudja elképzelni, hogy ez bele tudjon illeszkedni a ki­alakult életrendbe, részt ve­gyen a marháskodásban. Bi­zalmatlanságához hozzájárult a féltékenység is. A két na­gyobb fiú néha uralkodott fe­lette, néha azonban ő tudta zsarolni őket gyerekeskedései­vel. ösztönösen érezte, hogy ez a lány kisajátíthatja mind­ezeket a kedvezményeket, sőt mindenféle baj forrása is le­het. — Hogy' hívnak? — kérdez­te tőle Leereszkedően. — llcsi — felelte a lány halkan, s az ajtó felé lesett, mintha a kifelé vezető utat ke­resné. Tüske nem tartotta fon­tosnak, hogy ő is bemutatkoz­zék, hanem odafordult Lajá- hoz. — Hol szedted fel? Szemtelen fellépését Laja is túlzásnak tartotta. Nyakon le­gyintette a kölyköt. — Az én védelmem alatt áll. Ha eigy rossz szót meg­hallok tőled, ellátom a bajo­dat. Tüske sértődötten vonult a dolgozószoba sarkához, ahol egy atlaszt nézegetett. Laja úgy tett, mintha nem zavarná különösebben a má­sik két fiú tartózkodása. Ügy bánt Ilcsivel, mint Ws kö- lyökmacskával, akit az utcán talált, Gyengéden megtaszítot- ta. hogy üljön le a dohányzó lány lekuporodott, s így még jobban feltűnő volt a jelenték­telensége. Nem nézett sehová, csak a padlót bámulta. — Ezek rendes gyerekek — mondta biztatóan Laja. — U gye, hogy klassz ez a la­kás? Az a legjobb benne, hogy csak mi lakjuk ... Nevetett, mintha jó viccel mondott volna. MIVEL SEM A TÁRSAI, sem a lány nem válaszolt ne­ki, hozzálátott, hogy zsebéből mindenféle kacatot szedjen elő. Cigaretta, tűzkő, borotva- penge került elő „mozgó raktárából”, ahogy nevezte. Nézegette, számolgatta őket. Ilcsiről mintha mindenki el­felejtkezett volna. Laja, amikor fél órával ez­előtt észrevette a kórház kert­je előtt ténfergő lányt, eszébe sem jutott, hogy megszólítsa. Csak az tűnt fel neki, hogy milyen szomorúan támaszko­dik a vasrácshoz, és nézi a vöröstéglás épületet. A fiú csakis azért állt meg bámész­kodni, mert a kórház kapujá­hoz egy parasztszekér fordult be, a kocsis egy tíz év körüli gyereket emelt le, aki telje­sen élettelennek látszott, s egyik karja vastagon be volt bugyolálva gézzel. A lány is ezt a jelenetet figyelte, ő is odajött a bejárathoz, majd amikor a portás, aW az érke­zőt eligazította, feléjük for­dult, akkor lkai elbújt Laja háta mögé. — Te még mindig itt vagy? — szólt a kapus, és a fejét csóválta, majd azt mondta La- jának: — Már megengedtük neki, hogy végigjárja a kór­termeket, de nem találta meg az anyját. Hiába mondom ne­ki, hogy menjen szépen haza, csak várakozik reggel óta. Amikor a portás becsukta a kaput, a fiú megkérdezte: — Itt laksz a városban? Iksj megingatta a fejét. — Messze? — Öttelkem. A helységnév nem mondott semmit Lajának. — Ha nincs szállásod, el­jöhetsz hozzánk — szólt hir­telen elhatározással. ILCSI TÉTOVÁN nézte a magas fiút. Bizalmatlanság és riadtság áradt viselkedéséből. Mivel nem felelt semmit La-­ja ajánlatára, a fiú tovább — Csak nem akarsz egész éjjel az utcán ácsorogni? Mar­haság. Elkap az őrjárat, aztán fogdába kerülsz. Ezt akarod? Na, gyere! Megfogta a lány kezét. Várta, hogy llcsi vitatkozik vele, makacskodik, de a lány engedelmesen követte. — Hány éves vagy? — Tizenhat leszek. — Tudsz főzni? — Nem. — Hát takarítani? — Nem. VÁLASZÁT Laja kedvetle­nül vette tudomásul. No, hi­szen. ezzel is bevásárol t. Már bánta, hogy megszólította, csakhogy már nem volt szíve visszavonni az ajánlatát. Majd meglátják. A piacon összeve­rődött egy-két lánnyal, azok csinosabbak voltak, és vagá­nyabbak. Le csak kinevették, amikor megpróbált velük tár­gyalni. Mind Wzsebelte volna, rögtön kívánságokkal álltak elő. ezt vegyem nekik, azt ve­gyen nekik. Ez a „nyíltság” nem tetszett a fiúnak, bár nem volt meglepve; találkoz­tak jó néhány nővel, aWk egy darab kenyérért Is félrevonul­tak a katonákkal. — Mi baja volt az anyád­nak? A lány tekintete megreb­bent. — Azt mondták, hogy nagy beteg lett. — Ki mondta? — Az úrék. ahol szolgált. — ök küldték a kórházba? — ök. Felesleges volt tovább fag­gatni a lányt. Ez a gyámoltalan ki tudja meddig álldogált volna ott a kórháznál. Talán abban re­ménykedett, hátha előbukkan az anyja, talán van még egy kórterem, ahová nem enged­ték be? ENNEK A KESZEG gyer­meklánynak a sorsa az övékéhez hasonló: egyiküknek sincs otthona, nincsenek szü­lei. Laja bizonyosra vette, hogy llcsi anyja meghalt. Hiszen ki tartotta volna számon a har­cok idején, amikor zsúfolásig megteltek a kórházak? Gyengéden, bátorítóan irá­nyította be a kapuba, amikor megérkeztek a házhoz — Gyere csak, nálunk ott­honra lelsz,.. asztalira előtt álló fotőjbe. A folytatta: A ma már egyre szélesedő, nagy távlatú, bár nem nagy múltú honismereti mozgalom­ba beletartozik minden tö­rekvés, amely a haza jobb megismerésére és megismerte­tésére irányul. Bontakozzon az ki a helytörténet, néprajz, nyelvészet, irodalom stb. terü­letén. E széles skálán belül iskolánk honismereti köre meglehetősen egyedi utakon jár. Fő célkitűzésének vallotta eddig is, ma is a szükebb ha­za, a nógrádi táj irodalmi nevezetességeinek, ma még feltáratlan emlékeinek, hagyo­mányainak kutatását, ápolá­sát. E célkitűzés jegyében avattunk emléktáblát 1966 ok­tóberben Drégelypalánkon Mó­ricz Zsigmondnak, aki riport- író körútja során, e nógrádi kisfalut is felkereste, s meg­örökítette annak akkori ál­lapotát, a 30-as évek nyo­morát, szegénységét. A XX. század legnagyobb magyar kritikai realistáját vá­rosunkhoz is kedves szálak fűzték. Az 1925136-os tanév­ben itt tanult a Chorin Fe­renc Reálgimnáziumban Mó­A z emberrel olyan sok buta história megtör­tént. Mint például a pi­ros kis csizmáké. Kirakták a kirakatokba, a mikulás elvit­te, széthordta a gyerekeknek. Sok cipőt megtisztítottak ilyenkor, fogadalmakat mond­tak, mert hát a csizmának is van ára. — Anyu, vegyél nekem pi­ros csizmát — mondtam. — Piros csizmát? — csodál­kozott. — Miből? — Pistának van, abban jár az iskolába. — Ha neW se lenne, kinek lenne? — Csizmát akarok — rán­gattam anyám kezét. A malmosék Pistája büsz­kélkedett. Mutogatta fűnek- f áriak. — Idenézzetek. Nektek so­hase lesz ilyen. — Nekem lesz, még jobb is — mondtam. — Nekem is, nekem is — Wa.bálták a többiek. — Ha látom, elhiszem. Délután megkörnyékeztük, felkínáltam a zsebemben levő két diót, ha csak egy percig ideadja. Szerettünk volna ab­ban a csiznjában lépkedni né­hányat. Hiába kínáltuk a szentjánoskenyeret, ceruza­végeket, csak a fejét rázta. Nem hajlott a szóra. — Úgyse adom. — Elhozom neked a Fekete Pétert. Nemet intett. Közeledett a szombat. Apóm akkor járt haza. Megírtuk ne- W, hogy csizma kellene. El­kopott már a bakancs, piros csizmát várok. Esténként odasimultam anyámhoz, s csodálatos mesé­ket hallgattam a télapóról, a kimeríthetetlen nagy puttony­ról, meg a szépen szóló csen­gettyűről. Igyekeztem az is­kolában. Feleléskor megdi­csért a tanító néni és az első padba ültetett. Hátha, majd az ajándék is meglesz. Az új csizma. Kinyújtom a lábamat a pad alatt. A dobogóról éppen oda látni. Számoltam az estéket. Aztán vaskóval megtisztítottam ázott bakancsomat, morzsolt csut­kával megdörzsöltem. Vártam. Hetenként egyszer érkezett apám, messziről, fáradtan. Mosakodott, evett és nekidűlt az ágynak. Néha köhécselt. Hétfőn hajnalban már ment. Sötét reggeleken indult és mindig megcsókolt. — Majd írok — mondta. Ám sohase hozott tőle levelet a postás. Akkor este vártam. Elfújta anyám a lámpát. Hideg szelek rázták meg ablakunkat. — Hó lesz — szólt anyám. — Én szeretem a havat. — Hideg lesz. — Kimegyek az új csizmá­ban. Jó? Nem szólt. Magunkra húz­tuk a dunyhát. Megérkezett apám, Előszedegette az aján­dékokat, az asztalra tette. Le­csuktam a szemem. Azt hit­ték, alszom. De figyeltem, mi­ket raknak ki a tarisznyából. Néhány szem cukrot és szent­jánoskenyeret. — Alszik? — Várt nagyon. Elaludha­tott. Dehogy aludtam. Sírni sze­rettem volna. Nem láttam se­hol a piros csizmát. — Nagyon várta — mondta anyám. — Csizmára nem futotta. Sehogyan sem futotta. Ismét sötét lett a szobában. A szomorúság feküdt mellém. Hétfőn iskolába mentem. Ül­tem a padban, s lábam önkén­telenül magam alá húztam. A malmosék Pistája meglökött. — Kaptál csizmát? — Kaptam. Szebb a tiednél. — Az enyémnél? — Annál. —Hazudsz. Nincs csizmád, csak rossz bakancsod... A tanító néni betűket raj­zolt a táblára. A sarok­ban hatalmas kályha ontotta a meleget. Az ablakok megremegtek néha, kint erősö­dött a szél. Az első hó elol­vadt az éjszaka. Lassan, bátortalanul nyílt az ajtó. Odanéztünk. Mezítlá­bas Berci lopakodott a terem­be, Halkan, félve köszönt. Av;- tán megállt az ajtónál. — Hát te? — kérdezte a ta­nító néni. — Hol csavarogtál? — Otthon. Nem engedtek élőbb. — Miért? — Azt mondták, most már ne jöjjek. Majd tavasszal. — Tavasszal? — Persze. Ha jó idő lesz. A tanító néni most figyelte csak meg jobban Bercit. Ott állt a kályha közelében me­zítláb. Semmi újdonság nem volt rajta. A rossz sityak, szakadozott kabát, mind a ré­gi­— Te még mezítláb jársz? — Én mindig mezítláb já­rok — mondta halkan. Szünetben a kályha köré gyűltünk. Tenyerünkkel fog­tuk fel a meleget. Berci kö­zénk furakodott. Melegítette a lábát. Pirosra csípte a hideg, a megkeményedett bőr lángolt, mint malmos Pistának a csizmája. — Fázol? — kérdeztem — Itt nem fázok. A malmosék Pistája is oda­jött. Nevetett, csúfolódott. — Te már új csizmát kaptál Berci- pirosabb az enyémnél. Berci nem szólt. Visszahúzó­dott az utolsó padba. Egyedül ült ott, amióta iskolába jár­tunk. Nem jeleskedett a tanu­lásban. Mindent eltűrt. Da olykor-olykor odalöktük neki megmaradt tízórainkat. Tanítás után vállamra akasztottam a táskát, fülemre húztam a nagy kucsmát. Sor­ban mentünk. Berci a leghá­tulján. Amikor elhagytuk a Kocsis boltot, előre futott. Sza­ladt hazáig. — Ennyire süt a csizmád? — nevetett a malmosék Pis­tája. B erci attól kezdve kima­radt az iskolából. Elein­te fel se tűnt senkinek. Csak amikor a megmaradt tíz­órait kínáltuk volna, nem je­lentkezett senki. Nem tudtam nevetni, És azon az estén megkértem anyámat, ne vegyenek nekem piros csizmát. Soha többé. DEVECSERI GABOR Három csehit élei 1. Egy fa alatt karosszék. A karosszék fölött fa. Köröttük kort. Mindez a kert közepén. Itt egykor emberek éltek. Ez az egykor most van. Tiszteljük magunkat. 2. A gondolataim fehér libák, mik szétszórva, zöld égen legelésznek, mert pihenek és szabadságot adtam gazdájuknak, az észnek. A bimbó oly kevéssé vár, akár a nyomda, míg nézem és töprengek, ő magából az elhatározott formát kinyomja, mely illatos és szép, akár az álom: kár volna korrigálnom. Móricz Zsigmond és Salgótarján riez Zsigmond legkisebb le­ánya, Lili, akit több Ízben meglátogatott. Lili kéresztszüleinél, Holies Jenőéknél lakott a „Kaszinó sor"-on. A még élő tanúk visszaem­lékezéseikből állítottuk össze ismereteinket az ember, az író Móricz Zigmond és Salgótar­ján kapcsolatáról. — Az éli tanúk: Zimányi Jánosné — Holies Sarolta — Móricz Lili első unokatestvére. Lizsnyánszky Antal, a Ko­hászati Müvek nyugalmazott főmérnöke, Móricz Lili mű­vésznő, Móricz Lili volt osz­tálytársa Mátyus I^ászló. Pák- sy Árpád és neje, Salgótar­ján. Móricz Zsigmond látogatásai alkalmával nemcsak leányát kereste fel a Holies családnál, és az iskolában, hanem az Acélgyári Olvasóegylet „Ka- szinó”-jában is kedves estéket töltött baráti körben. Bár a visszaemlékezések alapján megállapítható, hogy mélyebb barátság nem fűzte senkihez, de mindenkihez kedves, köz­vetlen volt. Inkább alkalmi barátságok szövődtek e láto­gatások során, melyek aztán sem szűntek meg, miután leá­nyát 1926 nyarán visszapitte Budapestre. Kellemes estéket — beszél­getéssel, kártyacsatákkal fű­szerezve — töltöttek itt a „Kaszinó”-ban, ahol Móricz Zsigmond szomorúan állapí­totta meg a könyvtár állomá­nyára tekintve: „Bizony nem szeretnek itt engem" — mi­vel mindössze két Móricz-kö- tet volt a könyvtárban. E látogatásokra, az itt töl­tött kedves órákra. estékre, napokra kívánunk emlékezni szakkörünk kutatómunkájával. Nem közömbös számunkra, hogy a városunkat meglátoga­tó Móricz Zsigmond is azon irodalmi nagyjaink között ta­lálható, akire büszkeséggel te­kinthetünk. Rá, aki regényei­ben, novelláiban megörökítet­te a nógrádi táj szépségeit, környezetének 'jellegzetes alak­jait. Az Űri muri hősét, Szak- máry Zoltánt például sógorá­ról, Holies Jenőről mintázta. Meglátta azt is, hogy az Acél­gyár munkásai viszonylag jobb körülmények között élnek, mint a város többi munkása. Az élő tanúk szavaiból, mondataiból formáltuk meg kis dolgozatunkat Móricz Zsigmond és Salgótarján cím­mel, amely kiadványunkban — Irodalmi emlékek nyomá­ban Nógrád megyében... II. kiadás lát napvilágot. A Nógrád megyei Idegen» forgalmi Hivatal jóvoltából he­lyezhettük el emléktáblánkat a Kohászati Üzemek művelődé­si központja épületének falán, a volt kaszinó épületén. Köszönet érte! S mindazok­nak, akik a honismereti moz­galom nemes célkitűzéséi tá­mogatják. Leblanc iZsoltné o Madách Imre Gimnázium tanóra

Next

/
Oldalképek
Tartalom