Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-17 / 270. szám
zom a héten már negyedszer evezett át a iblyón. Komótosan merítette az evezőt, alig csobbant a víz. a csónakot egy fához kötötte, feinapaszkodott a töltésre, majd a másik oldalán leereszkedett, s megbújt a csatorna betoníve tövében. Most már a negyedik alkalommal, leste Béres Gábort. Eddig hiába jött minden alkalommal, ha meglátta is Bérest, sohasem volt egyedül. Mérgelődött, de csillapította is magát. „Túlélem — gondolta. — Az időt nem merheti ki az ember a csizmája szárában”. Korán volt még, de a falu felől szállingóztak az emberek. Kerékpáron jöttek, álmosságtol rekedtes hangon beszélgettek. Surrogtak a gumik, s egy-egy döccenőben csilingelve pittyegett a csengő. Már a hangokat is figyelte, s ba úgy vélte. Béres közeledik, felegyenesedett, óvatosan kilesett. Hiába. Kettesével, hármasával kerekeztek, neki pedig négyszemközt kellett Béressel beszélnie. A köd miatt rosszul látott, ezért még feszültebben fülelt. Elhaladt egy nagyobb csoport, utána sokáig senkj sem jött. Aztán egy magányos kerékpárost vélt felfedezni. De az agy asszony volt. Arcát, ruháját belepte a pára, didergett. Végre ismét közeledett valaki. Megunta a lapulást, bátran feljebb nyomult. Hirtelen megtorpant. Béres közeledett. Visz- szafelé szaladt, hogy a kanyart megrövidítse, s jóval előbb ért fel a töltésre, mint Béres. Most már megnyugodott, mélyeket lélegezve csillapította a rohanás okozta li- hégést. Beállt egy fa mögé, s amikor Béres közelített, rászólt: — Egy szóra. tekintetei uram! — Élvezte a hangját, csaknem elnevette magát. Béres hirtelen meglepetésében lefékezett, s fél lábát letéve megállt. — Nekem szóltak? — A másik hallgatott, azért újra kérdezte: — Ki van itt? — Most már mind a két lábát letette, s a kerékpárt maga elé állította. — Csak egy ember, a túlsó partról! Béres önkéntelenül is a folyó féLé nézett, s egyszerre az jutott eszébe: nincs is túlsó part! A köd megszakította a látást, lustán hömpölygött a víz felett, s alakját folyton változtatva kúszott a parti fák között. Simon Emil KÖD — Akárki, ne szórakozzon velem! — mérgelődött Béres. A másik előlépett a fa mögül, s talán két lépésnyire Bérestől, megállt. — Jó reggelt — mondta csöndesen. — Maga az? — csodálkozott Béres. — Ennyi idő eltelt? — Bizony el. Két és fél esztendő. Letudtam. így a múlt héten kiengedték. — Nehéz volt? — Nem mondhatnám. Azt is meg lehet szokni. — Hát persze — mondta Béres. — Most erre járt? — Igen. Magával akartam beszélni. — Velem? Mi értelme van? — Maga volt a döntő tanú. A tárgyalás óta még nem is beszélgettünk. — Szóval ezért? Én az igazságot mondtam! Ma se mondanék mást! Még azt is hozzáteszem: ha egyszer engem kapnának rajta, velem szemben is mondják ki az igazságot! — Mit akar ezzel a sok beszéddel? — kérdezte a másik. — Az Igazságot! — Igazság sokféle van! — Bosszulni jött? A másik nem szólt. Valamivel még közelebb jött, kinyújtotta a karját. — Csak egyet mondjon meg: az ítélet után járt-e a feleségemnél, vagy sem? — Jártam. — mondta Béres. — Azt kérdeztem tőle: nem akar-e nálunk dolgozni. — Miért volt az fontos? — Gondoltam, segítek rajta. Nem könnyű egy magányos asszonynak. — Maga mindig ilyen jóságos? — kérdezte a másik. — A munkámhoz tartozik, hogy gondoskodjam az emberekről! — Újra megválasztották? — Igen. — Ezek pipogyák! Tudja? — Aligha! Mindig megmondják, ha valami nem tetszik! Csak úgy szikrázik a szavuk! — Most csak ketten vagyunk, ugye? — nézett körül a másik. — Ügy vélem — válaszolta Béres, kissé szorongva. — Akkor megmondom, mire kellett a pénz! De csak magának mondom meg! — Elhallgatott, a két kezét a zsebébe süllyesztette. Béres látta, hogyan dudorodnak ki az öklei. — Volt egy nőm a városban. Régen nem kellett már a feleségem. Elhiszi? — Nem tartozik az énrám! — mondta mérgesen Béres. — Ha csak ezért jött. minek jött? — Ügy illik, hogy mindent tudjon rólam! — Na, engedjen a dolgomra! — Eddig se tartóztattam! — Váratlanul kést rántott elő, s böködött maga elé. — Látja, szurkálom a ködöt! — mondta. — Tegye el azt a szerszámot! — mondta keményen Béres. Maga elé húzta a kerékpárt, s éberen figyelte a másikat. Távolabbról beszédfoszlányokat lehetett hallani. — Jönnek — mondta Béres. — Aha — mondta a másik. — De még messzire vannak. S amíg ideérnek, sokminden történhet! — Meghajolva közeledett Béreshez. — Ha megteszi, rögtön magát fogják gyanúsítani! . — mondta Béres. A másik megtorpant. A töltésen közeledők hangja erősödött. Már alakjuk is kibukkant a ködből. A másik váratlanul eltette a kést, aztán eltűnt a töltés oldalában. D érés bevárta a többieket. u Amikor már közöttük kerekezett, vágyat érzett arra, hogy elmondja, kivel találkozott. De már annyi mindent kérdeztek tőle, s úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy lassan el is felejtette az egészet. \ pásztói Lovász József művelődési központban érdekes és változatos anyagú képzőmmé, szeti kiállítás nyílt. Az állandó jellegű tárlatnak sok látogatója van. (Koppány felv.) Két költő SZÁNTÓ GÁBOR % Tízrészre szaggatom bőrömbe csavarom szemem varrógépével fércelem testem idegzsigereivel átkötöm úgy adom huzatnak rá a levegőt teknőt lavórt vasalót életünk egyszerű alkatrészeit az első és utolsó sort toliamból a tintát percnyi véremet tenyeredbe csöpögtetem az életem testedbe költözik HARMADIKNAK. POLNER ZOLTÁN (sqyellen felefel Tiborcok ünneplő unokái, hajnal-vértű ezredek: soha el nem fáradok, soha meg nem alkuvók. hittel sereglő sereg tűzből támadt fergeteg elvtársaim, az öklök komor erdejében piros zászló a fény s ti minden kiáltásra egyetlen felelet vagytok. Megsimogatjátok a gyerekek haját és elmondjátok a rettegés iszonyú kálváriáit és megőrzitek a szerelőcsarnokok egén a napot, amit a gyárak hűsége kovácsolt. Nyerges András sziámi — Mi törődünk az egyetemMulkai és Kerekes együtt végezték az egyetemet, és egyszerre kerültek a vállalathoz. Mérnök létükre mindketten technikusi beosztásban dolgoztak. ugyanazon az osztályon: naphosszat egyforma rajzok, gépiesein ismétlődő, fantáziátlan dokumentációk kerültek eiébük. Együtt mégis köny- nyebb volt elviselni a kezdeti nagy csalódást Eleinte csak erről ismerték őket a kollégák. „Ezek azok” — mondták — akik még oda is együtt járnak ...” Hallottak a rosszindulatú élcelődésről, de nem törődtek vele. Egyszerre érkeztek reggel, együtt mentek ebédelni, megbeszélték minden feladatukat, s ha valaki azt hitte volna, hogy délutánra már igazán elegük van egymásból,/tévedett: napról napra kollégáik fülehallatára beszélték meg a közös esti programot. Mulkai és Kerekes együtt jelentkeztek a vállalati sport- szako«ztálvba. a KlSZ-tagavű- lésen f'gvmást követően szólaltak f ' “s panaszkodtak arról, hogy' mennyire kihasználatlanul töltik az Idejüket... A vállalat egyik rendezvényién kiderült, hogy a két fiatalembernek közös ének- és gi- társzáma van; önmaguk „szi- ámi”-ságát figurázták ki, ösz- szetanult, jópofa humorral, kellemes énekhanggal. így aztán — ha nem is mérnöki teljesítményükkel —, végre felhívták magukra a figyelmet. A csípős strófák megragadtak az igazgató, Jóna Kálmán fejében. — Ki kéne próbálnunk a fiatalokat... — mondta a következő osztályvezetői értekezleten. — Nem' szabad megvárnunk, amíg letörnek, és kedvüket vesztik. — Nagyon igazad van! — kiáltott fel elégedetten Cso- botka. — Én is gondoltam már erre! Jóna elégedetten távozott az értekezletről; úgy érezte, gondviselő atyja a vállalat minden egyes dolgozóidnak Legközelebb, a minisztériumban. elő is hozakodott a maga példájával. ről hozzánk került tehetséges fiatalok problémájával! — mondta nyomatékosan, s ezzel le is zárta magában az , ügyet. Csobotka viszont csak any- nyit mondott Petkónak, a csoportvezetőnek, amikor négy- szemközt beszámolt neki az igazgatónál lezajlott értekezletről : — Nézz a körmére ennek a két „sziámi”-nak! Nagy a szájuk, de nem tudom, mi telik kj belőlük . .. Mulkai és Kerekes változatlanul rajzoltak, és dokumentációt ellenőriztek, de ha összeakadtak a folyosón Jóna Kálmánnal. az igazgató megtorpant egy pillanatra, rájuk mosolygott és barátságosan megkérdezte: — Na, most már minden rendben van? — Hát... — Jól van, csak nem elkeseredni. ha valami nem add- uramisten hullik az öletekbe! Gvertek hozzám bátran ... Majdnem egy éve volt már a két fiatalember a vállalatnál, s még mindig nem szőttek különbarátságokat, nem járo$ NÓGRÁD — 1968. november 17., vasárnap gattak el egymagukban a kollégákhoz ... A meghívást minden esetben kettejüknek szólóan értelmezték. Ha nagyritkán összeakadtak szerencsésebb sorsú, hajdani egyetemi kollégáikkal, nem árulták el, mennyire keservesen érzik magukat a vállalatnál. Sőt. — Hál’istenmek, békén hagynak minket! — mondta Mulkai. — Dolgozunk! — súgta bi- zalmas-titokzatosan Kerekes, és sokat sejtetően kacsintott. Aztán egyszer majd előállunk vele... — Majd mi ketten ... t — Együtt! Dupla erő, dupla ész! — Kiegészítjük egymást: amit ő nem tud, tudom én. és fordítva! Néhány hónap múlva be is nyújtották első közös újításukat. A főmérnök látta, hogy az elgondolás ötletes, de a megoldási javaslat a gyakorlati tapasztalatok hiányáról tanúskodott. Amikor közölte velük, azok ketten egyszerre sóhajtottak: — Épp ez az! Bárcsak dolgozhatnánk ... — Bízzák rám, majd én szólok. Nem is voltak elkeseredve, ahogy kijöttek tőle. Petké megkérdezte: — Na mi , a helyzet? Elfogadták? — Azt nem. de megígérte, hogy kapunk tisztességes munkát! — Megígérte? Hát akkor csak várjátok.... Kerekest — maga sem tudta. miért éppen most — elfutotta a méreg. — Mi baja velünk, mondja meg? Mért gúnyolódik? — Nocsak, nocsak! — hecceit® vigyorogva Petkó. — Mindjárt nekemesik! — Hagyd a fenébe.... — csitította a barátját Mulkai. — Nem érdemes ... Kerekes másnap rosszul érezte magát, Mulkai hiába várt rá a megállóban, nem jött. Amikor egymaga tűnt fel az ajtóban, Petkó csodálkozott. — Hát az ikrét hol hagyta? Mulkai vállatvont. nem akart szólni. Ügy érezte volna, árulást követ el Kerekes ellen. Délben mégsem tudta megakadályozni, hogy Petkó ne csatlakozzék hozzá az ebédlőben. — Nézze, maga nem olyan pukkamcs, mint a barátja... — húzódott közel Mulkaihoz. — Adok magának egy jó tanácsot. — Na? — nézett fel barátságtalanul, de alig titkolt izgalommal a fiatalember. — Hagyják abba ezt az együtt-járást. Nem veszi észre, hogy így senki se mer magukhoz közelíteni? Ingerük az embereket az ilyen gyerekességgel- Engem is, bevallom őszintén. — Kerekes a barátom! — dacoskod.ott Mulkai. — Mondtam én, hogy ne legyen az? De attól még nem kell ilyen görcsösen félrevonulniuk! Itt volt ez az újítási história, ebből igazán tanulhat. Mi hiányzott, hogy elfogadják? A tapasztalat. Nem szabad megütközni rajta, ha a főmérnök jobban bízik olyasmiben, ami alatt egy régi mérnök nevét látja. Gondolkodjék ezen. azit tanácsolom... Mulkai nem tudott mit felelni erre. Szótlanul dolgozott, és egyre Petkó tanácsán járt a feje. Rákövetkező nap Kerekes még mindig beteg volt, s ő újra a csoportvezetőhelyettessel ebédelt. Munka után azonban egyenesen Kerekeshez sietett, és gyümölcsöt meg édességet vitt neki; tudta, hogy bolondul mindkettőért. — Mi újság odabent? — kérdezte Kerekes. — Semmi ... — bökte ki gyorsan Mulkai, és maga sem értette, miért nem mondja el Petkóval folytatott beszélgetéseit. Érezte, hogy égni kezd a füle, és a meleghullám átterjed lassan az egész arcára, nvakára is. Egy hét múlva Jóna Kálmánnak a minisztériumi tanácskozáson eszébe iuttatták ’fiatal mérnökeit, s szárnon- kérték rajta, tud-e valami konkrét eredményről beszámolni? Kivágta magát, de nagyon kínosan érintette -az ügy, s amint visszaért a vállalathoz, behívatta a főmérnököt, és előad fr» a kívánságát. — Kérlek, sürgősen adnunk kell valami önálló feladatot fiataljainknak ... Erre mosl
