Nógrád, 1968. október (24. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-13 / 241. szám
M. Svandrlik utaztam, és válaszoltam Jeleneknek: Zdsnek nfuroi Megmaradtam szilárd elhatározásom melleit. — A fiú úttörőtáborba megy, es punktum! — szögeztem le. Egyébként ez nem is fiú, hanem egy kis nyirn-nyám alak. Az ö korában én öt kilométert futottam egy moziig. ö pedig még mindig a „Te.’le baba, teáiét” hallgatna. Én ilyenkor már rá-rágyújtottam, ö pedig még mindig édes süteményeket kunye- rál. Aztán segítettem a tűzoltóknak elfojtani a tüzet, bezzeg ö zivatar idején az ágy alá bújik! És mindez azért van, mert állandóan az anyja és a nagyanyja szoknyáján ül. Hadd menjen csak el a táborba, olt legalább mérésre tanítják! A táborvezető Polodo- nát — jó ismerősöm —, maid felvilágosítom. hogy szedje ráncba kissé az úrfit. Feleségem sírva-szipogva bizonygatta, hogy Zdenek nagyon érzékeny gyermek. és nem bírja elviselni a táborral járó megpróbáltatásokat, meri — úgymond —, ő nem ellenzi ugyan a spártai nevelést, de az a tábor egy pokol. S aztán ott van a nagymama. Ha megtudja, hogy elengedtük a gyereket, többé tudomást sem akar majd venni rólunk, az bizonyos. Zdenek bőgött, és azt kiabálta, hogy nem akar tudni semmiféle Polodonátról. s hogy még a táborba való érkezés előtt megszökik. Mindezek ellenére én egy jottányit sem engedtem álláspontomból. Ezután lekentem a nyafogó Zdeneknek egy nyaklevest és kijelentettem: — Szót fogadsz Polodonátnak, ö majd kigyó- gyit akut önállóllanságodból. Megértetted? És eszedbe ne jusson szíoeltépö leveleket írni! Nekünk csak jókedvű, sallangmentes levelet küldj! A bánatodat magadban tarthatod. S jegyezd meg, ha csak egyetlen szóval is panaszkodni mersz, úgy eltángállak, hogy a hátsó feled olyan kék lesz, mint a júniusi ég! A gyerek elutazása után feleségem, valeriana-cseppeket hordott magánál állandóan, én azonban szentül hittem Polo- dohát tabor vezető pedagógiai művészetében, a abban, hogy Zdenek nem fogja megszegni tilalmaimat.. Nemsokára megjött a levele. „Drága Szüleim! Mindenekelőtt szeretettel üdvözöllek benneteket, és hálás szívvel gondolok rátok. Kimondhatatlanul örülök, és jól erzem magam, mert annyit fiirödhetünk, amennyit csak akarunk, s különben is tegnap két fiú a vízbe fulladt. Itt rengeteg a vipera is, amit puszta kézzel megfoghatunk, nem számítva azt sem. hogy a legközelebbi orvos S km-re van hozzánk. Persze, nincs ebben semmi különös, az a fontos. hogy meg ne marjon, mert attól meg is lehet hálni. Gyakran kimegyünk a kőbányához, ahol hatalmas kövek hullanak alá a mo.gasból. Nagyszerű látványt nyújtanak az óriási *o-t bajjal lezuhanó óriások. Tegnapelőtt egy ilyen kődarab agyonsújtotta az egyik gyereket, de nem . halálosan. Tegnap pedig elcsentünk a kőbányászoktól egy pár kocka dinamitot, majd szombaton beledobjuk a tábortűzbe. Hadd legyen egy kis látványosság, nem igaz? No igen, és van itt egy forgalmas vasúti átjáró is, tele van lódarázsfészekkel a környéke. Tehát egyáltalán ne nyugtalankodjatok miattam, drága szüleim, én nagyon jól érzem magam. Csókol benneteket fiatok: Zdenek". E levél elolvasása után nejem ájulton esett össze, s még csak nem is a heverőn, ahol általában máskor, hanem a földön. Adtam neki egy pohár ásványvizet, mire felnyitotta a .nemét. Lefektettem a heverőre. majd megnéztem a naptárt. Pénteket mutatott. Tehát a dinamitot holnap fogják a tábortűzbe dobni, s így még idejében odaérkezhetem, feltéve, ha Zdenek addig a vízbe nem fullad, meg nem marja egy vipera, vagy el nem üti a vonat. A lódarazsak kevésbé érdekeltek .., Mosolyogva köszöntött a kávébarnára süli Polodonál. Nyomban szemrehányásokkal illettem, aggódva gyermekem életéért, s bizonyítékul elővettem Zdenek levelét Polodondt a levelet olvasva felnevetett, és kijelentette, hogy itt van ugyan a folyócska, de abba csak egy katicabogár tudna belefulladni, az is pityökás állapotban, Kígyót nagyítóval sem lehet találni, a lódarázs pedig még a múlt század végén kipusztult. Ami pedig a kőbányát és a vasúti átjárót illeti. — ezekről sohasem hallottak errefelé. Nem kis időbe telt amíg lehiggadtam.. Nézzenek oda! Hát így bolonddá tudja tenni az embert ez az alamuszi kölyök?! Aztán nyugodtan haza„Dragu gyermekein! Anyukáddal együtt nagyon örvendünk, hogy ennyire megtetszett neked a tábori élet: Reméljük, hogy később is bátran bele mersz menni a folyóba, és nem félsz a vizbe- lúlástól. A viperát, amit megfogsz, jobb, ha először meg- lóbálod néhányszor a fejed fölött és úgy dobd a levegőbe. Ez roppant szórakoztató, majd méglátod. A dinamitot illetően pedig azt ajánlom, hogy csak úgy egyszerűen ne dobjátok a tábortűzbe, hanem inkább dugjátok a lódarázsfészekbe, s gyújtsátok meg. Ne féljetek, semmi bajotok nem történik Fentieken kívül melegen ajánlom a kőbánya további látogatását, mert a hulló kövek elöl való elugrás nagyon fejleszti az ügyességet. Igazán boldog vagyok, hogy az én Zdenek fiam ilyen bátor, és kívánom, hogy a vakáció végéig még nagyon sok hasonló élményben legyen részed. Csókol szerető Apád.” (Baraté Rozália fordítása.) Pataki József: Rácsos kapu CSANADY JANOS Tudósítás az utakról Tudósítás az utakról, ahol fölsodorja a szél a port, ahol izgatottan csapkodja az eső a köveket, ahol a gépék türelmetlenül várnak sorukra estétől reggelig, reggeltől estig, ahol az ország vére lüktet; melyeken át meg át hajt szíved járdaszegélyek éle közt; amik fölött roppant repülőgépek ttii fehér eérnát húznak az egbo — tudósítás az utakról, a végtelen utakról, az olajszegélyes utakról, melyek valami furcsa módon annál gyorsabban rohannak visszafelé, minél sebesebben megyünk előre, az utakról, melyek valami furcsa módon összezsugorodnak, semmivé válnak mögöttünk; tudósítás az utakról, melyek térképeinken piros vonalaikkal mégis jól láthatók, csak közel kell hajolni; kirajzolódnak öis a kellemetlen zökkenők, defekt-emlékíi kanyarok, alámosott, árvíz-sodort sebeik nélkül, melyeket begyógyítottak mögöttünk már elfeledett — feledhetetlen vas-kezek; az utakról, melyekre visszatérünk, amint megyünk jobb önmagunkhoz kitérőinken egyre közelebb —■ ahol a munka és a fény végigzubog reggeltől esteiig; tudósítás a félelmetes, reménykedő, szabadító utakról, mikor már keresztben egyre ritkulnak a sorompók! — Oh szív! Ne, szárny, te légy kerék — kophatatlan, tömör gumi; állj be a sorba, húzz. előzz, ugorj ki. vágj az élre, .suhanj a célba! \ nyja pislogva, gyanakodva figyelte, hogyan fényesíti a cipőjét. Még alig múlt kilenc óra és már ünneplőben, fehér nylon ingben sétált a tornácon, ki-kinézett az utcára, hogy menneik-e már a piacra, aztán amikor látta, hogy a cipője ismét poros lett, egy bársonydarabkával dör- zsölgette. — Mennj akarsz? — kérdezte az anyja. — Elmegyek a korzóra —mondta Sanyi, és a cipöíényesí- töt összehajtogatta. — Minek mennél te oda? Elmehétnél egyszer inkább a nagy misé re. — Elmegyek egyszer — egyezett bele Sanyi, mert félt, hogy nehezen szabadul az anyjától, ha most elkezdi a mon- dókáját. — Mind.ig csak’ ezt mondod: majd egyszer! Sanyi felvette a zakóját, megigazgatta, meghúzogatta magán, s indult. — Ebédre sietek haza. Anyja bosszúsan legyintett. Ilyen, amióta Pestre jár dolgozni: kéthetenként hazajön, kialussza magát, megy korzózni, délután meg rohan haza. összecsomagol, és már utazik is vissza. Nem a szülőanyja, hanem a Gyenes-lány miatt jár haza, gondolta az öregasszony, és ez bosszantotta a .legjobban. KI az a Gyenes-lány? Jó, jó, csinos is, helyes is, de mi volt nekik a pendelyükön kívül? Semmi. Csak az a rossz viskó, amiben tízen laktak. Az ő fiának viszont volt és van is, nyolc hold földje, amit bevitt a téeszbe, meg a nagy ház. Gyenesék csak most vakaróztak ki valahogy, amióta négyen is dolgoznak a családban. Gangos házat építettek, az asszony pedig, Gyenes Mártáimé, úgy öltözködik már, hogy azt sem tudja, mit aggasson magára. Meg olyan édesmázasok, mint a légyfogó. A fia. a bolond, majd akkor veszi észre, ha fennakad. Mert azok azt akarják. Sanyi közben már messze járt. Lassan, sétálva ment a Fő utcán, köszöngetett az ismerősöknek, de senkivel se állt le beszélgetni. Szüntelenül az iskola télé lesett, ahonnan Gyenes Terinek kellett jönni. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy jön, mert tegnap este elszaladt hozzá, és megbeszélték, hogy ma a korzón találkoznak. Harmadszor fordult már vissza, amikor végre megpillantotta Terikét a Simon-iánnyal, a barátnőjével. Szinte anda- logva ment, hogy a két lány előtte érjen ki a Fő utcára, a koi'zóra, akkor aztán gyorsan utánuk lépkedett. — Szervusztok. A két lány elengedte egy más karját. Sanyi így közöttük lépegethetett. — Szervusz — köszöntek a lányok. — Régen volt ilyen szép idő. baba Mihály JH Mmwmm — Régen — mondta mosolyogva Tériké, mert arra gondolt, hogy milyen balgaságot beszél ez a Sanyi, hiszen mindenki tudja, hogy szép idő van, és azt is, hogy régen volt ilyen szép idő. — Gyakran jársz mostanában haza — jegyezte meg Simon Marika. — Elenged a kislány? Sanyj összehúzta a szemöldökét, csapdát szimatolt. — Milyen kislány? — O ne tettesd már magad, van ott sok lány: szép is, csinos is. — Van, de még mennyire hogy van — nevetett Sanyi, — Az ember megy az utcán, rákacsint a szembejövőre, ha szemrevaló, aztán megállítja, megkérdezi: hova. hova szép lány? Mellészegődik az ember és kész. — Furcsa lányok lehetnek. — Dolgozik az mind. — mondta magabiztosan Sanyi. — Talán te is leszólítod őket az utcán? — kuncogott Simon Mari Ica. Sanyi cigarettát kotort elő zsebéből, rágyújtott, mert hirtelen nem jutott eszébe semmi, hogy visszavágjon a nyel- ves Marának. Terikére lesett, akinek komoly maradt az arca, s egyenesen előre nézett töprengve. Kifújta a füstöt. — Tudjátok úgy van az. hogy az ember ott él a munkásszálláson. ahonnan bármikor ki lehet jönni. A szoba lakói, négyen, öten összeverődünk, kimegyünk meginni egy fröccsöt vagy egy korsó sört, azután útközben bolondozunk. — Leszólítjátok a lányokat? — örülnek, ha szóba ál] velük az ember, meg elviszi őkel táncolni, moziba meg presszóba. — Ti is örültök? — Hát, ha szemrevaló — nevetett Sanyj. — Különben, bolond az a férfi, amelyik nem örül, ha szép a lány. Visszafordultak a korzón. Már sokan voltak. A lányok kettesével, hármasával sétáltak, a legények meg csapatostól. Simon Marika egy tanyán lakó unokatestvérével találkozott. — Menjetek csak előre — mondta Terikének. — Utánatok sietek vagy találkozunk, ha visszafelé jöttök. Sanyi hetykén lépegetett Tériké mellett, — Csinos ez a ruhád. — Talán hasonlít valamelyik pesti leányismerősodére? — Nemigen. Különben is ott most rövidebb a divat. Tériké lassított, majdnem megállt. — Te, Sanyi, én csak azt nem értem, ha annyira tetszenek neked, akkor miért jársz haza olyan gyakran, és miért nem vetted már feleségül valamelyiket? — Nem értesz te ehhez. — Ugyan mái’, miért ne értenék? Sanyi hátra lesett, nem látta Simon Marikát. Megkönnyebbült, hogy így legalább nyugodtan beszélhet. A sor már fordult vissza a korzón, ők egy kicsit tovább lépegettek. — Nézd. ez olyan dolog, hogy ott, ha el is megyünk táncolni, meg bolondozni egy kicsit azokkal a lányokkal, az még nem jelent semmit. — Hogyhogy nem jelent semmit?1 — Táncolni mégcsak. .. de feleségnek? Az igazat szólva, nincs nekem arra időm. Vasárnap itthon vagyok, hétköznap meg olyan fáradt az ember, hogy örül, ha lefekhet. Nekem meg különösen nehéz most, mert vizsgára is készülök. szakmunkás leszek, esztergályos. Nem akartam erről szólni, amíg le nem teszem a vizsgát, de ha már kiszedted belőlem a szót... Tériké megtorpant, visszafordult. — Akkor meg miért mondtad, hogy cicáztok ott a lányokkal? — Miért? — kuncogott Sanyi. — Hát csak azért, hogy ne gondolja az a Simon-lány. a barátnőd, hogy olyan nyirn- nyám alak vagyok, aki még egy lányt se mer leszólítani az utcán! — Ö, te bolondos — kacagott fel Tériké megkönnyebbülten. — Én meg azt hittem .. . — Mit gondolsz, akkor hazajönnék majdnem minden vasárnap. hogy találkozzam veled? Simon Marika váratlanul termett mellettük. — De jó kedvetek van. Mi történt? — Semmi, semmi — nevetett Tériké. — Sanyj olyan jókat mond... — Csendesebben, te — intette le Marika. — Már így is idenéznek. Még azt hiszik, hogy bolondgombát ettél. B esod.ródtak a korzón sétálók tömegébe. Sanyi néha- néha megfogta Tériké kezét. Tériké kétszer, háromszor is elkapta, aztán már engedte. A korzón hömpölygőn a tömeg, senki sem törődött velük. Csak Tériké hitte. most mindenki őt nézi meg Sanyit, hogy kézenfogva sétálnak le meg fel a korzón a tűző napsütésben. NÓGRÁD - 1968. október 13., vasárnap 9
