Nógrád, 1968. október (24. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-27 / 253. szám

f

Idős Szalui István szobrászművész (Veress Mihály felvétele)

KALDI JANOS

kiiám néni

• Elment ö is,

a virág-tekintetű, hullám-fürge asszony, s vele

a tíz-életre-elég anyai-gyengéd szivmelegség, szár nyárnyi derű.

Elment.

Mosolyát szétszórta a szél ; amit

fáradhatatlanul adott — vigasztalásait — belepte a hó.

Itt maradtál, világ, itt maradtam.

Hiába süt a nap, megfagynak a fák;

ö

volt a hő a sugarakban.

Krúdy Gyula

iUBlic W®*

fogait csikorgatta, fújt, és veC

sodálkozott-e a zöld vadászkalap vagy a botesernyő, amikor a hosszas séta után végtére elérkezett Széplaki kvártélyára?

Széplaki mindig olyasformán dobta magát ágyába, mintha minden hajnalban a másvilágról tért volna visz- sza. Hogy megint gyermek legyen, aki méhmagzat módjára összegörnyedve fekszik egy fekete rámáha foglalt gyászjelentés alatt, amely közvetlenül a feje mellé volt akasztva az alvónak. Ez a gyászjelentés — vagy mint ebben az időben mondják: párté-cédula, azt tartalmazta, hogy Széplaki Róbertné harminckét esztendős korában, hosszas szenvedés után elhunyt. Ez a Széplaki Róbertné volt Titusznak édesanyja, és a gyászjelentés volt egyetlen vagyona Titusznak. Nem nagy gazdagság, de ilyen érzelmes férfiúnak éppen elegendő.

Leírjuk Széplaki szobáját? Akkora volt az, mint egy lyukas mogyoró. De a kulcslyuk, amelyen a szobába kémlelni lehetett volna: mindig rongydarabbal volt eldugaszolva. Az ajtó külső részén egy papírcédulát lobogtatott állandóan a léghu- zam az ódon belvárosi ház folyosóján. „Mindjárt jövök I” — mondá az írás, de a lakó sohasem jött.

A hírlapírót félálmában a következők látogatták meg:

— egy kis suszterinas, aki

olyan piszkos kis cédulát szorongatott kezében, mintha már ezzel a cédulával jött volna a világra. — Darab Ideig bámulva állt az ajtó előtt, mintha először látná

azt a különös feliratával, aztán a ház udvarára tévedt

fénymázas tekintete, és csatlakozott ahhoz a menethez, amely egy vak énekest kísért házról házra abban az Időben. — A hírlapíró Ismerte lépteit egy szabónak, aki reménytelen szerelmes módjára látogatta már esztendők óta. és ha besurranhatott« az ajtón: mindig azzal kezdte mondanivalóját, hogy csak véletlenül járt erre, mert Igazén nem akarja zaklatni Széplaki urat ama csekélység miatt. A szabó sóhajtozása szinte hallható volt az ajtó előtt, leguggolt a kulcslyukhoz, és mindenféle kedveskedő szavakat kiáltott be a hírlapíróhoz:

— Csak látni akarom, szerkesztő úr. Csak szerencsét

jöttem kívánni. Csak egy kis megnyugtatás végett jöttem, hogy előbb-utóbb rám kerül a sor. Eresszen be, drága jó szerkesztő úr, esküszöm hogy a számlát sem hoztam magammal.

De Titusz méginkább elbújt a paplan alá, és a legravaszabb szavaknak is flty- tyet hányt. Utóvégre nem hiába írta ki az ajtóra, hogy mindjárt jön. Várjon a szabó, ha kedve van hozzá. A szabó elment, majd hirtelen visszajött, és indignálódva kiáltott be a kulcslyukon:

— Bizony Isten, be fogom perelni, ha nem ereszt be nyomban!

A szabó várt, de Széplaki meg sem moccant, pedig már magában bánkódni kezdett ama fatális cédula miatt, amelyet ajtajára akasztott.

És Széplaki (mert végeredményben jó ember volt) bűnbánattal hallgatta csüggedten távolodni a szabó lépéseit ajtaja elől. Valóban nem akarta megbántani a jó embert, de nem tehetett vele kivételt.

De most házrengető lépések közeledtek azon a csigalépcsőn, amely a régi belvárosi házban összekötötte a földszinttel az emeletet, amely csigalépcsőnek a láttára gyakran esett csodálkozóba Titusz, hogyan vihették le vala innen a koporsókat? Veszedelmet hirdető, felhe- vült, szinte rohamozó lépések voltak ezek, amelyek olyanformán közeledtek Titusz ajtaja felé, mintha legalábbis hatósági felszólítást hoznának. Kegyetlen, vad lépések, ahogyan a drabontok közelítik meg áldozataikat.

A hírlapíró Ismerte a lépéseknek előidézőjét: Műnk úr volt ő, a részletkereskedő, aki olyan goromba szokott lenni vevőivel, mint a pokróc. Műnk úr tagbaszakadt, nagy darab vörös ember volt, aki azt tűzte ki életcélul, hogy a főváros minden lakója neki fizessen részletet. Műnk úr hallhatólag gúnyosan felkacagott, amikor a cédulát megpillantotta az ajtón.

— —Jól van, tisztelt szerkesztő úr — mondta —, ez nagyon is Jól van!

És hallani lehetett, .amint

rejtékező homlokát törölgette egy nagy vászonkentiővel.

— Skandalum! — ismételgette és valahonnan egy széket szerzett, és letelepedett az ajtó előtt.

A hírlapíró azt számolgatta magában, hogy melyik ellensége adhatott Műnk úrnak széket. A házmester talán... vagy egy szomszéd bébaasz- szony. aki Titusztól nem remélhetett semmit? Az emberek gonoszak és kárörvendők — gondolta magában Titusz borúsan, ott a gyászjelentés alatt, mintha az a saját gyász- jelentése volna. ‘ Egy csepp erőt sem érzett magában arra nézve, hogy Műnk úrral megmérkőzzön: olyan tehetetlennek érezte magát, hogy ez már szinte jólesett neki, mert legalább egyetlen mozdulatot sem kell tennie, mint akár a nagybetegnek, aki megadja magát sorsának és legfeljebb a csodatételben bizakodik. De Műnk úrral szemben már a csoda sem segít, letelepedett az ajtó elé. és szuszogása, krákogása. böfögése behallatszott a szobába, mintha Műnk úr a várakozás alatt Is abban gyakorolná magát, hogy legyen minél utálatosabb. Valamely újságpapír is csörgött Műnk úr keT zében, aztán pedig jegyző- könyvecskéjében lapozott. a plajbász nyikorgását világosan lehetett hallani, amint jegyzeteit kiegészíti. Vannak ilyen rettenetes percei az életnek: az ember nem tud megszabadulni valamely bosz- szantó tehertől, amely szíve fölé hengeredett. Műnk úr nagy teher vcűt.

A hírlapíró a gyötrelemtől szinte félholtam feküdt ágyában, moccanni se merészkedett, mert így megvolt az a reménysége, hogy Műnk úr a legjobb esetben elhiszi, hogy alszik, és nem szólaltatja meg ama rettenetes, tolakodó, elviselhetetlen hangját, amellyel adósait a másvilágra szokta üldözni.

Ebben a percben hírlapírónk szívesebben állott volna már az ezredes pisztolya előtt, mint Műnk úr őrizete alatt. A pisztoly egy másodperc alatt dörren (hallotta

éppen az éjszaka), de Műnk úr órák hosszáig elüldögélhet az ajtó előtt. S Műnk ur egyébként korántsem unatkozott, mint azt talán hinné valaki. Köhögött. Városi ember módjára halkan. Majd falusi émber módjára, aki a köhögésben is meg altar ja találni a maga élvezetét. Va karódzott Vakarta a tenyerét, fejét, rázta a gyufaszálat a fülében, amely művelethez kényelmesen nyögött — maid a lábszárait dörzsölgette össze. Vannak emberek, akik sohasem unatkoznak, mert mindig találnak valami elfoglaltságot, a testükkel. így Műnk is, mikor már nem tudott egyéb szórakozást kitalálni: letolta lábáról a cúgos cipőt és harisnyában üldögélt.

Szerencsére várinak események, amelyek a legelszántabb várakozókat is megrendítik. Ilyenforma esemény volt az Műnk úr életében, hogy egy közeli belvárosi toronyban megszólalt a harang. A déli harang, amely minden emberben külön gondolatot termel, még ha Műnk úrnak is híviák az illetőt. Műnk úr előbb csendesen szitkozódott, maid hangos káromkodással vei'te az ajtót öklével, lábával, szakadatlanul, mintha feltette volna masában, hogy okvetlenül botrányt rendez a hírlapíró ..utolsó napján” De a hírlapíró most már mind könnyebbülten lélegzett, mert kiszámította magában, hogy meddig bírja Műnk úr az ostromot. Iggz. hogy Műnk sokáig bírta a dörömbölést, mert megfelelő gyakorlata volt az ilyen dologban. Ám viszont Titusz az órák hosz- száig tartó szenvedés alatt ugyancsak felkészült az utolsó rohamra, és ostobaságnak tartotta most megadni magát, miután a csata vége felé közeledett. Mire odakünn Műnk úr az átkozódásokig ért mondanivalóiban: Széplaki már az ágy szélén üldögélt, mert tudta, hogy Műnk úr végre megsiketül a maga dürrögő átkaitól.

■k

— Kilencven esztendeje született, Krúdy Gyula, a XX. századi asép* próza egyik nagy. egyéni stílusú alakja Az aranybánya, n Régi

szélkakasok, A magyar jakobinu» sok. A vörös postakocsi és más ismert regények, valamint a forradalmat támogató Kápolnai .földosztás című könyv szerzője. Ebből az alkalomból közöljük A hír. lapíró és a halál című elbeszélés fenti részletét.

Gxonloa Gábor

Bőrkötéses könyv

TITl FELVETTE Belmon- dó-zakóját, bevágta maga mögött a rozzant ajtót, s hátul, a léckerítés felett ugrott ki az Udvarról, hogy az anyja meg ne kérdezze, hova megy. A villamost éppen elcsípte, a lépcsőn lógott egy ideig, de ezt szerelte, mert csúcsforgalomban elbliccelhette a jegyet. A város belsejében már ritkult a tömeg, a kalauz egyre közelebb ért a peronhoz. Titi hát leugrott a téren és átvágva egy kis utcán a mozi felé tartott. Ácsorgott egy kicsit a plakátok előtt, nézegette a képeket. Nem volt kedvére való a film, nem is akart hát bemenni. A nőket figyelte.

A szemben levő cukrászdában vett egy forintos fagylaltot- Azt nyalogatta, amikor megpillantotta a nőt. Bomba- jó lába volt, először erre fi- gyélt föl. Csak aztán pásztázta végig tekintetével az egész alakját. Nem volt már fiatal a nő. de Titi tudta tapasztalatból. hogy az ilyenek könv- nyebben kaphatók a dologra. Már az afféle dologra. ami most -■ fiú eszében járt.

került, s minden szempontból vizsgálat alá vette. A kirakatokban már égtek a fények, tarka' színek viliództak a nő arcán. Nem lehetett több harminc évesnél...

Titi felszállt utána a villamosra. A nő megállt a peronon és kifelé nézett az utcára. Nem messze tőle a fiú is lehorgonyzott és vett jegyet is. Egy kanyarnál rántott a villamos, a nő a vállával nekiesett Titinek. Egymásra mosolyogtak. A nő csak azután figyelt fel a fiúra, arra. hogy kitartóan nézi- Titi fokozta ezt a nézést, annyira, hogy a nő egy idő múlva zavarba jött. Hol háttal állt, hol félig oldalt, látszott rajta, hogy előnyös pózban akarja mutatni magát. Titi hálás közönségnek bizonyult. Még szisszentett is. amikor a nő lehúzgálta derekán a kis kosztümkabátot. Elmosolyodott a nő, de mindjárt meg is bánta, mert egy ideig nem látszott törődni a fiúval. De amikor hirtelen leszállt, a járdasziget végéről visszanézett, hogy fenn ma- radt-e a fiú. Titi természetesen q sarkában járt. A nő sietve átment a másik járdaszigetre és felszállt isméi n villamosra.

Itt is hasonlóképpen helyezkedtek «1 a peronon, de itt már majdnem ismerősnek számítottak. A nő elővette re- tiküljéből a ikis tükrét, rúzsát és igazított, a száján, majd nyíltan vizsgálni kezdte a fiút- Nem látszott elégedetlenség az arcán, de amikor Titi marokkal szedte elő zsebéből az aprót, hogy újabb forintot ruházzon be jegyre, a nő mintha kissé elhúzta volna a száját.

AMIKOR LESZÁLLTAK.

valami másfél megállónyit mentek gyalog. Titi később megállapította. hogy ennyit engedélyezett a nő az ismerkedésre. No, gondolta. elég rendesen taksált meg. Mindjárt á patika előtt melléje vágódott és így szólt.:

— Én is erre tartok. Ha nem haragszik meg...

— Akkor mi van, ha nem haragszom ?

— Együtt mehetnénk. •.

— Ha ez magát nem zavarja?!

— És magát? — kérdezte

Titi, mert szerette a tiszta helyzeteket. A nő megvonta a vállát. de mosolygott. Titi gvorsan döntött, hogy mivel főzze a nőt.

— Frankó alakja van, irtó- ra tetszik — jelentette ki.

— Frankó — nevetett a nő és szemmel láthatóan várta a folytatást.

— Mikor megláttam, simán

kiugrott a két dióm — s magyarázatul a szemére mutatott, mert a nő értetlenül nézett. — Persze, hogy maga után vonag- lottam.. •!

A nő megint kacagott és Titi szavait ismételgette:

— A diója... Nagyon jó! De azt nem látom, hogy olyan nagyon vonaglana.

— Pedig így van- Száz percent. Es olyan fej vagyok, hogy nem szeretem a sódert. Pláne, ilyen esetből kifolyólag...

— Milyen eset van most? —• fordult felé a nő érdeklődéssel. ..

— Hát ugyebár. •. — Széttárta a karját. Egy kicsit zavarba jött, mert arra nem számított, hogy ilyen sima lesz a nő. Csak nevet, mint akit csiklandoznak. Nem álmatag. döntötte el magában, ezzel más lesz a műsor. Ez nem veszi be a sódert a nagy magányosságról.

EKKOR A Nö megállt egy kis kertes ház előtt és várta, hogy Titi mondjon valamit. Titiben megállt az ütő: csak nem érkeztek tán meg? Ilyen hamar? Most mi a fenét mondjon? Köszörülte a torkát, de a nő megelőzte:

— Bejön? Kap egy teát.

— Naja? — nyilatkozott Titi és elegáns mozdulattal előre engedte a nőt. Hátra kerültek és egy zöldmohás lépcsőn mentek fel- A nő kulcsot szedett elő és kinyitotta az ajtót. Titit enyhe kölniszag és sülthús illata csapta meg. Nagyon otthon érezte magát. Azonmód

megcsókolta a nőt a félhomályban. Amikor aztán elengedte, a nő lerakta retiküljét a kisasztalra:

— Majd törölje le a rúzst, mert biztosan összekentem. Menjen be, jövök mindjárt!

— Az ajtóra mutatott. Nagy üvegajtó volt, az utcai villany fénye átsütött rajta, Titi belépett és nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Egy íróasztal sarkát látta, nagy szőnyeget a szoba közepén és egy heverőt az ablak alatt, amire szintén ráesett a fény. Titi nem gyújtotta fel a villanyt- Hallotta, hogy odakint átöltözik a nő.

— Mért nem gyújt villanyt?

— Közben csörömpölt valami edény.

— Jó így — felelte a fiú.

— A kisasztalnál talál italt. Töltsön!

— Azt lehet — fedezte fel Titi a tompán csillogó üvegeket az alacsony asztalkán. Csak úgy, az üvegből Ivott.

— Poharat is talál ott! — Mintha csak látta volna a nő, hogy mit csinál. Titi nem felelt, hátrakönyökölt a he- verőn és rettentő jól érezte magát.

ÚJRA KORTYINTANI

akart, amikor feltűnt az ajtóban a nő, tálcát egyensúlyozva. Pongyola volt rajta, felületesen összefogva az Övvel, kivillant alóla a fehér selyem- Titi átfogta a nő derekát miközben az lerakta egyenként a csészéket és a kistányérokat Egy műanyag tartóban keksz is volt. de majdnem elejtette, mert Titi döfölni kezdte a fejével.

— Még leszórok valamit! — húzódott el tőle a nő és a

villanykapcsolóhoz lépett. ‘Titi tiltakozni sem tudott, máris égett a lámpa. Jó, gondolta Titi, én ráérek, s kinyitotta a szemét. Narancsszínű volt a pongyola, óriási mintákkal, ezt látta meg elsőnek, mert ismét ott állt mellette a nő és rendezgetett az asztalkán. Titi behunyt szemmel újra nekidöntötte az arcát a narancsszínnek, hogy aztán kicsi híján előre bukjon, mert a nő elsiklott mellőle.

— Fütyül a tea!

Titi azt akarta mondani, p meg a teára fütyül, de akkor meglátta a könyveket. Hirtelen zuhant a szemébe a négy fal, behúzta nyakát és döbbenten pislogott- Teljesen körben, de még az ajtó és az ablak körül is, fel a mennyezetig polcok voltak, dugig tele könyvekkel.

— Egy könyvkereskedés... Még ott sincs ennyi könyv! — motyogta Titi.

— Mondott valamit? — lépett be a nő a teával.

— Nem... semmit- Illetve. .. — s a könyvekre emelte tekintetét.

— Ja, meglepte a sok könyv. — A nő nevetett és kitöltötte a teát. Titi szó nélkül felhörpintette, cukrot sem rakott bele. Ahogy hátratámaszkodott a heverőn. egy könyv sarkát érezte meg a díványpárna alatt. Rémülten kapta el a kezét. Közben felfedezte, hogy a két fotelban is könyvek vannak. hanyagul felhalmozva. némelyik félig nyitva, meggyűrődött lapokkal. Könyv volt az asztal alatt, a szék lábánál, a szőnyeg sarkán, a sarokban, s körben a heveMíg a nő végighaladt a kis utcán, Titi kétszer is eléje

8 NÓGRÁD - 1968. október 27., vasárnap