Nógrád, 1968. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-29 / 229. szám

Egy hét a mérlegen

Köszönet a kezdetért, -bizalom a foil tatásnak

Messze a J vizektől

Egy hosszabb, csendes beszélgetés szinte elképzelhetetlen Czinke Ferenccel, akiről legutóbb a Munkácsy-díj átadásakor hallottunk. Eltoglalt ember, nehéz utolérni. A salgótarjáni új gimnázium rajztermében mégis sikerül. Folydo- gál a sző.

ben a munkában a zománc anyagszerűségének és a grafika vonaltörvényeinek összehangolására törekszem. Most lesz kiállításom zománcképekből Miskolcon. Természetesen

Tizennégy rendezvény, ötezer-kétszáz vendég.

Ez a salgótarjáni művesze- ti hét gyorsmérlege, összegezése két számban, — a kíná • latéban és a keresletében.

A művészet nem elsősorban árucikk — ezt új gazdaság- irányításunk elvei is kimondják —, a rendezvények és a látogatottság számai azonban feltétlenül beszédesek és tanulságosak. Igaz ugyan, hogy ötezer-néhányszáz ember — mondjuk — egy bajnoki meccs tízezres tömegeihez mérve nem nagy szám, de, ha azt nézzük, hogy ez alkalommal művészeti program mozgósította az érdeklődőket, talán elégedetten írhatjuk le az eredményt. Még akkor is, ha azzal számolunk, hogy a különféle alkalmakon nagyjából azonos arcokkal találkozhattunk, azzal a bizonyos törzsközönséggel, amely jelenleg a város művészetpártolóit jelenti.

Épp a legutóbbi napokban érdekes kisfilmet láthattak a televíziónézők a tízesztendős szegedi ünnepi játékokról. Hogy minden új kezdete mennyire bizonytalan és nehéz, ebből a műsorból is kiviláglott; nem lehetünk hát igaztalanul nagyigényűek a megyeszékhely első jelentős kezdeményezésével, a salgótarjáni művészeti héttel szemben sem. Anyagi, technikai, eszközbeli, s nem utolsó renden személyi feltételek együtthatója az eredmény, s valljuk meg, mindezek teljes és zavartalan együttlétéről mi még korántsem beszélhetünk. A hasonló méretű vállalkozások kivitelére sincs még elegendő tapasztalatunk — hiszen Salgótarjánnak eddigi történelme talán soha nem volt még ilyen nagy művészeti-kulturális szépet, nagyot akarása. Mégis, egy héttel utána a hétnek, bátran és elégedett nyugalommal mondhatjuk: a kezdeti lépés jó irányba indulónak, tartalmi céljaiban eredményesnek és hasznosnak bizonyult.

Nem kis fáradozás gyümölcse ez, azok tudják leginkább, akiknek a megvalósító-Icivite. lező munka kötelességük volt. Méltánylásra tarthat igényt a szervezők fáradozása, mert minden észlelhető hiányosság ellenére nem mindennapi színvonalú és értékű művészeti programmal tették egy hétig eseményessé a megye- székhely életét.

Ha egyéb eredménye sem lett volna a művészeti hétnek, mint az, hogy a művelődési központ falai között üdvözölhettük Kerekes Imre nagyhevületű, pszichikai és fizikai izgalmat kavaró tragikomédiáját, a nagy doni csatát víziós képekbe fogó „Kapaszkodj, Malvin...”-t, — már hasznunkra jelezne a mérleg. De a színházi eseményen túl a hét valamennyi programja arra vall, hogy az előkészítők gondos munkát végeztek, számoltak a rétegezett érdeklődéssel, művészeti igény, nyel. Így kapott helyet — talán első pillanatra meghökkentőn — a műsorrendben a budapesti Kis Színpad produkciója, — s a látogatottságot tekintve egyáltalán nem alaptalanul. Vitatkozni lehet ugyan arról, vajon egy ilyen műfajú együttes méltó szintet jelent-e a rendezvénysorozat alapkoncepcióját illetően, az viszont kétségtelen, hogy létező és még mindig meglehetősen széles közönségigényt elégít ki. S ha nem is szándékunk a sekélyesség szolgálata, talán az ilyen „engedményezés” lépés lehet a rangosabb művészet iránti érdeklődéskeltésre. Mint ahogy valóban sokan akadtak, aki - két egyaránt ott láthattunk a debreceni művészek, a Kis Színpad produkcióján, az Országos Filharmónia hangversenyén, az irodalmi ankéton, a képzőművészeti kiállításon, a Bartók táncegyüttes műsorán egyaránt.

A „mindenkinek valamit” elve azonban, véleményem szerint, egy kissé mintha a hevenyészettség színezetét is rá ütötte volna a programra. Kissé arcnélküli volt a hét, amolyan vegyesárubolt jellegű. ahol mindenki talál magának valamit szükséglete szerint, esetleg szükségen felül is vásárol egyet s mást, de teljes igényét mégsem elégítheti ki. Mi most még sok tekintetben megalkuvásokra kényszerültünk a szervezésben, nem azt kaptuk, amit szerettünk volna, a különböző művészeti intézmények nagyonis évadeleji kínálattal rendelkeztek, szegényes volt a választékunk.

A salgótarjáni művészeti hét tizennégy különféle műfajú eseménye egy kicsit egymástól külön éle cet élt, nem képezett, együvé tartozó, egy - másra számító, egymásra épülő egészet — közös gondolatot hordozón —, s talán ez a leginkább szóvátehető gyengéje. Annak ellenére, hogy a kínálkozó lehetőségek legjavát szemelte ki, s nyújtotta a városnak a rendezőség. A programsort a cím csupán jelképesen fogta össze, a műsoroknak azonban nem volt kivehető gerincvonulata. Utólag persze könnyű okosnak lenni, a továbbiakra vonatkozóan viszont 32 első jelentős „kísérletből” is hasznos tapasztalatokat gyűjthetünk.

Ami például a művészeti hét gerincét, sajátos megyei jellegét illeti: úgy vélem, a palóc föld, a nógrádi táj történelme, hagyományai kínálva kínálják ezt. Nem vitatom, már az idei programban is észlelhettünk szándékot ebbe az irányba. Ennek tekinthetjük például a fejlődő Salgótarjánt dokumentáló fotóművészeti tárlatot, a megyei gyermekrajz-kiállítást, a város üvegművészeinek szép és érdekes bemutatóját. De gondolom, akad még bőségesen lehetőségünk a sajátog „pro- filírozásra”, hogy új kezdeményezésünket országosan vonzóbbá tehessük.

Tamás Ervin festőművész anyagának legcsekélyebb lebecsülése nélkül is mennyivel érdekesebb lett volna, ha az új gimnázium iskolagalériájában például a salgótarjáni alkotók legfrissebb műveivel, törekvéseivel találkozunk, teszem azt Czinke zománckép-kísérleteivel, melyekről távolabb sokkal többet tudnak, mint nálunk.

A salgótarjáni művészeti hét azonban, ha most még nem is vetekedhetett az országos nagy rendezvények méreteivel és pompájával, olyan kezdeményes, amely mindenképpen méltó a további bontakoztatásra és folytatásra. S ha megtaláljuk egyéni, sajátos színét, eszmei fundamentumát, megalapozzuk anyagi eszközbeli és személyi feltételeit, országos művészi rangját, hírnevét is kivívhatjuk.

A kezdetért így is köszönet minden jó szándékú fáradozó- nak.

Barna Tibor

Milyen alkotó periódust ösz- szegezett vagy zárt le — ha lehet ezt a kifejezést használ, nunk — a díj?

— A díjat legtöbbször váratlanul adják. Az is igaz, hogy egy művész alkotó munkásságában vannak szakaszok, hogy úgy mondjam: korszakok, melyek szintén váratlanul záródnak, avagy kezdődnek, nagy átmenetekkel, vagy egyszer egy reggelen arra ébred az ember, hogy megtörtént a számvetés, s új utakra lépünk. A Munkácsy-díjat — úgy érzem — a jelenlegi alkotó munkámban erősen ható, népi hagyományokból kiinduló alkotásaimra kaptam. A díj nem zárt le, nem összegezett alkotói periódusokat, nem is éreztem vállveregetésnek, csupán örültem neki, aztán amikor újra az alkotó munkában találtam magam, semmi különöset nem éreztem, nem hatott át „nagyobb” felelősség, mert a művészetet csak úgy lehet élni és művelni, igen nagy felelősséggel és igénnyel a társadalommal és önmagunkkal szemben.

— Az életművek csendes harcot vívnak önmagukban is a valóságnak a maga összetettségében, ellentéteiben való feltárásáért. Ez esetenként tematikai probléma, de főképpen mondanivaló kérdése. Hogyan jelentkezik ez a küzdelem jelenlegi munkásságában? (Népies korszak — atomkor! és így tovább.)

— Az ember rangja abban van, hogy társadalmiságában méri a világot, s benne önmagát. önmagunk kitárulkozása az alkotásban lemérhető, az alkotás folyamata bonyolultabb annál, hogy rangsorolással borítékolható lenne. Anakronisztikusnak tűnik, hogy az „atomkorban” népi gyökerekből kapott indítású műveket alkotok? Aligha hinném. Igaz ugyan, hogy tág tüdővel szívom a kor élményeit magamba, s reagálok művekben is korunk bonyolultan jelentkező örömeire és félelmeire, de... Van tartósabb, hogy úgy mondjam népi, karakterbeli, nemzeti, sajátosan magyar élményvilágunk, s gazdag hagyományaink. S ez bennünk él. Nem lesz rossz atomfizikus valakiből, és mégcsak maradinak sem ítélhetjük, ha egy közvetítő műszer kezelése közben nem a „kislány a zongo- ránál”-t, hanem mondjuk egy

jegyzet

A sajtó hasznáról

Helyben vagyunk — jegyezheti meg a kedves olvasó —, megint a sajtóterjesztés!

Prózainak tűnő gond. és öröm, de nélküle nincsen sajtó. Fokozottan vonatkozik ez a kommunista párt sajtójára. Terjesztői az illegalitás éveiben — e pár sor nem történelmi leckének készül —■, Magyarországon is személyes szabadságukat, gyakran életüket tették kockára. Emlékezhetnek az idősebbek a jelszavakra is: „A pártsajtó előfizetője egy jobb világ építője! Elolvastad a munkásosztály lapját? Add tovább! Más is tanulhat belől e!...” Olvasása, terjesztése tehát politikai tett volt.

Ma is az!

Minap egyik község tanácsának vb elnökével beszélgettünk a tv-ről, rádióról és a sajtóról, többi között a NÖGRÁD-ról is. Az elnöki iroda iratszekrényén — csipkével szépen leterítve a barna bútordarab — Lenin-kép szolgáltatta a „hátteret". Majakovszkijjal én is arra gondoltam, mintha csak hallgatta volna a beszélgetést. Az elnök számokat mondott, amelyekből kiderült: a községben majdnem százan nem olvasnak napilapot. Tájékoztatása szerint egész utcarészekbe nem jut el egyetlen napilap sem.

Hiányzik valami abból az utcából? Kétségkívül, igen. Talán közhelynek tűnhet a tény emlegetése, de igaz:

meglódult a történelem kereke. Korunkban a napokban hónapok, hónapokban évek, években évtizedek, sót századok történése feszül. Az ember eszközei segítségével híreket kap a Holdról, a csillagközi tájakról. De az ebben az utcában lakó emberek nem kapnak hírt a szomszéd falvak, városok, távolabbi települések lakóiról, az ott élők gondjairól, örömeiről, amelyek sok vonatkozásban az ö gondjaik, örömeik is, ha erről nem is szereznek tudomást, ha ezt nem is veszik észre. Mondhatnák, rádió, televízió az ő utcájukba is elviszi a híreket. Valóban, az országot, a világot átfogó eseményekről ily módon tudomást szerezhetnek. De nem ismerheti hazáját, s a népek hazáját, a a nagyvilágot sem igazán, aki szűkebb pátriáját, az ottani történéseket nem ismeri, s talán nem is lehet egészen nógrádi, aki napra nap nem él Nógrád megye eseményeiben. Városrészeket, gyárakat, házakat építünk, tulajt javítunk, kulturális eseményeket szervezünk, iskoláinkban s a népművelési

munkában itt-ott mind szebb eredmények születnek, s a legkisebb településen is hasznosítható módszereket dolgoznak ki. S erről — helyzeténél fogva — mindennap csak a megyei lap, a NÓGRÁD ad hírt. Valahogy így összegeztük beszélgetésünket az elnökkel.

Aztán kiderült —, s ebben is kissé szomorúan egyetértettünk vele —, hogy ennek ellenére a faluban sem a tsz-elnök, sem a KISZ-tit- kár, akinek — úgymond — nincs ideje a NÓGRÁD-ot olvasni, sem a pedagógusok többsége nem ismeri lapunkat. Következésképpen a csak a megyére érvényes, a megye sajátosságaiból következő, úgynevezett helyi ipar-, mezőgazdaság és kultúrpolitikát sem. Márpedig nehéz elképzelni jó vezetőt, aki legalább „szakmája” megyei vonatkozásaival nincs tisztában, a megyére vonatkozó információk hiányában ...

Egy szépséghibája azért mégis volt az elnökkel való beszélgetésünknek, ő sem olvassa a NÓGRÁD-ot. De

ez köztünk maradjon, mondotta.

Másik községben az iskolaigazgatóval futottunk ösz- sze, aki mindjárt a lap hibáinak sorolásával kezdte a beszélgetést. Névelírásokra, pontatlan megjegyzésekre hívta fel a figyelmet, sőt tipikus nyomdai hibákat is számon tartott. Talán kicsit meg is lepődött, amikor észrevette — különös módon —, örültünk megjegyzéseinek, esetenként a még lapba került sajtóhibákon való viccelődés helyett, tulajdonképpen aktívan bekapcsolódott a NÓGRÁD szerkesztésébe, aktív olvasóvá vált. Szeretnénk, ha a jövőben mind gyakrabban kapnánk híreket, esetleges javaslatokat tőle.

Azt szokták mondani: mint ahogyan egy hadsereg képtelen lenne a győzelemnek akárcsak a legkisebb reményévéi is megütközni az ellenséggel, úgy a sajtótermék is holt fegyver az ideológiai harcban, amely az emberek értelméért és szívéért folyik, ha nem jut el hozzájuk. S mint ahogyan igazán jó kenyeret nem készíthetünk liszt nélkül, úgy igazán jó lapot sem készíthetünk olvasók nélkül.

Olvasóink egyre növekvő tábora — kapcsolataink tanúsága szerint — mindezt már megértette. S reméljük, a munka közös hasznában is mind több öröme telik.

Tóth Elemér

népdalt dúdol, vagy este a gyermekének a már elkészített kis gépemberrel való játék közben, mondjuk, népmesét mesél. Európaiságunk nem abban van, ha francia vagy éppen spanyol divatokhoz kapcsolódunk, hanem abban o formakincsben, amit hozzá tudunk tenni az európai kincshez. Természetesen a művészetben megszűnt elsődlegesen ható erő lenni a nemzeti, népi formakincs felhasználása. Van bennünk valami rezignáH nosztalgia, ha érezzük, hogy saját múltunkból elmúlik valami hősi teremtő. Természetes erővel hat bennem, hogy fenntartsam, illetve lejegyezzem a grafika nyelvén ezeket a gyermekkori reminiszcenciákat. A nemzeti jelleg grafikai érvényesítése nyert érték lehet, része az egyetemes emberi kultúrának, annak ellenére, hogy a művészet nemzeti jellege sem örökkévaló... Természetesen nem népies naturalizmusról van szó, hanem a korszerű művészi forma és népművészeti formakincs szintéziséről.

— Beszéljünk a műfajokról. Melyiket érzi közelebb magához? Festőnek vagy grafikusnak tartja magát elsősorban?

— Zománcképeket a helyi Tűzhelygyárban készítek. Ebgrafikus vagyok. Ez a műfaj gyors reagálásban felelhet a kor emberének életérzéseire, s így impulzív természetemnek ez felel meg a legjobban. Különben a világ más tájain élő festő, grafikus vagy szobrász mindig abba a műfaj-világba vándorol, amelyikben a megálmodott témát a legjobban ki tudja fejezni. H. Moore csodálatos grafikái vagy Picasso szobrai a legjobb példák erre.

— Jelenleg több európai országban szerepelnek munkáim. Hogyan értékeli külföldi tárlatokon való jelentkezését?

— Ebben az évben az NSZK- ban, az esseni F&Lkwang múzeumban, a berlini Charlot- tenburgban, a svájci Lausanne- ban, Olaszországban, Torinóban, valamint norvégiai és holland kiállításokon vettem és veszek részt. Moszkvában is volt kiállításon, most írt rólam méltató cikket a Pravda. Munkáimban a sajátosan magyar, népi indíttatást méltányolják elsősorban.

— Legközelebbi tervei?

— Kiállításom tavasszal lesz Budapesten, a Műcsarnok kamara-termében, most erre készülök. Szeretnék sokat horgászni, csak messze vannak a jó vizek.

T. E.

Egy pedagóguslány elindul

„Hogy igaz ember lehessek...”

Ebben az évben kapta kézhez a pécsi Tanárképző Főiskolán magyar-orosz szakos diplomáját Makk Johanna. A fiatal diplomás, aki közel két évig a megye ösztöndíjasa volt, az ünnepélyes eskütétel után főállásba a salgóbányai Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézethez került nevelőnek, másodállásban pedig a salgótarjáni Sztahanov úti általános iskola óradíjas pedagógusa.

Élete ingajárat Salgótarján és Salgóbánya között, mégis elégedett és bizakodó. Magam is csak az ingajárat egyik állomásán, a salgótarjáni autóbusz-pályaudvaron tudok először hosszabb időre találkozni vele, a várakozás perceit kényszerülök fölhasználni, hogy „kifaggassam” az első hetek benyomásairól, saját magáról, terveiről.

Azzal kezdjük a beszélgetést, miért vállalta, hogyan bír ja a kettős megterhelést, amit a tanítás és az intézeti munka jelent?

Már az első mondatok után meggyőződéssé érlelődik bennem, hogy a szerénység Makk Johanna legbensőbb tulajdonsága, még a nehézveretű szavak is csendesen, hangsúlytalanul, él nélkül formálódnak a száján.

— Hozzászoktam a kemény munkához. Sopronban születtem, a gyermekkoromat is ott töltöttem. Apámat már korán elvesztettem, később anyám is meghalt. Űjkérésre kerültem rokoni nevelőszülőkhöz, a gimnázium elvégzése után ők írattak be a pécsi Tanárképző Főiskolára is. Bármilyen jó szívvel adják is, nem kellemes dolog „kegyelemkenyéren” élni... Nem is bírtam sokáig. Már a főiskolai tanulmányaim ideje alatt a saját lábamra álltam, órákat adtam, különmunkát vállaltam. Ha szűkölködtem is, boldog voltam, hogy végre nem szorulok rá senkire.

— Hogyan lett a megye ösztöndíjasa?

— Azt hiszem, egymásra találtunk. Nekem a támogatásra, a megyének a leendő szaktanárra volt szüksége. Megpályáztam hát a megye ösztöndíját és elnyertem. Kezemben a diplomával most egyszerre tanítok és nevelek. Azt gondolhatja, hogy sokat markolok, de úgy érzem, van elég erőm hozzá. Nem is tudom elválasztani egymástól a tanítást és a nevelést. Mint pedagógusnak csak az a vágyam, hogy ezt a kettőt jól, a jövőben egyre jobban és eredményesen gyakorolhassam. Hiszem, hogy a pedagógus feladata nemcsak a lexikális tudás átadása és számonkérése, hanem egyúttal és egyszerre az életre, az emberségre nevelés is. Ebben az egy mondatban foglalható össze az egy életre szóló program, amihez elhivatottságot érzek.

Rohanó életünkben, az apró-cseprő gondok között vergődő hétköznapok sodrában a nagy szavak sokszor megütközést keltenek bennünk, tompán koppannak a dobhártyánkon. De amikor egy élet indulásakor hangzanak el, természetes és rokonszenves a csengésük, különösen, ha olyari munkáról van szó, amilyen a pedagógusé, aki egy életen keresztül nemzedékek megnemesítésén fáradozik.

— Mik a benyomásai az első hetek után?

— Mindenhol megértéssel, jóindulattal találkozom. Azt hiszem, mondanom sem kell, örömmel tanítok. Az apró kudarcok, kellemetlenségek nem keserítenek el. Említettem már, az alaptermészetem — a látszat és a korábbi nehézségek ellenére — elégedett és bizakodó. Igaz, sokszor fáradt vagyok, de a munka és fáradtság az élet nélkülözhetetlen ritmusa, ami nélkül talán felborulna az ember belső egyensúlya.

— Sokszor hangzott el köztünk az „élet” szó, nem volna teljes a beszélgetésünk, ha nem kérdezném meg, mik a személyes elképzelései, tervei?

— Ezek, úgy érzem, elválaszthatatlanok a munkámtól. Ha részletes, konkrét terveket vár tőlem, nem sokat tudok mondani. Ügy gondolom, életvitelben és emberségben mindenki egy saját maga által elképzelt eszményt szeretne megközelíteni. Én is így vagyok vele. A részleteken még nem gondolkoztam. Nálam az az eszmény, ami felé mindig is törekedtem, hogy jó pedagógus, igaz ember lehessek...

Kiss Sándor

NÓGRÁD - 1968. szeptember 29., vasárnap 7