Nógrád, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-25 / 199. szám
Annyit mozgolódtam a koppenhágai repülőgép ülésén, hogy leejtettem azt a budapesti irodalmi folyóiratot. Szomszédom, ősz hajú, nyúzott arcú férfiú, lehajolt érte. Nyújtotta felém, miközben megpróbálta elolvasni a lap címét. Aztán rámmeresztette kidülledt, vizenyős szemét és angolul kérdezte: — Ezt milyen nyelven írták' — Magyar újság ez, uram. Az undor hulláma futott végig az únott, beteged'arcon. A szomszéd úgy ejtette ujjai közül az ölembe a lapot, mintha visszataszító csúszómászó féregtől szabadulna meg: — Brrrl — Na de uram, miért haragszik ránk ennyire? Én is magyar vagyok... Volt már Magyarországon...? — Soha..., de nem is leszek. Ne haragudjon rám. Ön igen rokonszenves gentlemannak látszik, biztosan vannak ilyenek a honfitársai között is... De, ha a maga életét úgy elrontotta volna egy magyar... hogyan is mondjam, nő... akkor maga is kérné a kormányt, hogy tiltsa meg olyan repülőgép landolását, amelyen ilyen nő tartózkodik... Legyintett egyet és vadul szívni próbálta a pipáját, ami közben kialudt. — Nem kételkedem, hogy szerencsétlenségére olyan némberrel találkozott, aki kárt és gondot okozott önnek Mister. .. A karfára csapott, félig felemelkedett az ülésből és teljes arccal felém fordult: — Kár? Gond? Tönkretette az életemet. .. Negyvenöt éves vagyok uram, és nézzen csak rám, ugye, hogy maga is hetven évre taksál. Egy ránc nem volt az arcomon, egy ősz hajszálam se... >— megragadta a mellényét és rángatni kezdte. — Látja, hány kiló hiányzik innét? Húsz. Ezt mind az a fúria rabolta el, az ön honfitársa. — Mit tehetek én arról, vagy akármelyik más magyar, hogy az a rémes nő szintén Magyarországon született. Deficit mi is történt tulajdonképpen? Mondja el uram, talán megkönnyebbül. ha így kiadja a mérgét. — Nem szeretek beszélni róla, minden idegem táncol, ha csak emlékezem rá... És sajnos, emlékeznem kell, mert... Bocsánat, mi az ön foglalkozása? — Író vagyok, uram. — Ügy? Na jól van, hát akkor elmesélem. Tehát. Egy nagyon derék csikágói üzletember, mondjuk Joe Smith, egy bárban megismerkedett egy nagyon csinos harmincéves növel. Kiderült, hogy a nő Magyarországról menekült. Smith nem törődött a részleNádass József A mesterdelektív tekkel, EIly csinos volt, csábító, beleszeretett, elvette feleségül. Smith kereskedelmi utazó lévén, egy nagy cég megbízásából kellett minduntalan az Államok különböző városaiban felkeresni a vevőket. Néha négy-öt napig, néha egy hétig is távol volt. Alig néhány hónapja házasodott, máris érkeztek a névtelen levelek, a telefonfelhívások, hogy távollétében EIly igen jól szórakozik. Mr. Smith nem vette komolyan a dolgot, arra gondolt, megirigyelték boldogságát, köpött az egészre, Ellynek nem említette, minek búsítsa a fiatal asszonyt. Aztán egy nap, hirtelen hazatérte után, furcsa zavart észlelt a feleségén, a hamutartóban két szivarvéget talált, márpedig ő mindig csak pipázott. Egy magánnyomozó irodához fordult, a legügyesebbhez. Ott az esetet a leggyalcorlot- tobb, legeredményesebb nyomozónak adták ót, James Chase-nak. Talán ön is ismeri... hírből. Nno! Fess fiatal ember volt akkor ez a Chase, több mint száz ügyfelét hozzásegítette már a válóperhez szükséges bizonyítékokhoz. Most is bízott a sikerben. Megismerkedett Ellyvel, megszerezte a lakás kulcsának másolatát. A párocska pásztoróráján az elrejtőzött Chase különleges fényképezőgéppel két felvételt is készített. A turbékoló szerelmesek felriadtak, a lovag — miután szemrevételezte, hogy a nyomozó sokkal izmosabb, mint ö, a filmtekercset tehát nem bírja elvenni tőle — kapkodva felöltözött és odébbállt. Elly azonban nem adta fel a harcot, sírt, könyörgött, hízel- gett. A felvételek végül mégsem kerültek a válóperes bíró asztalára... Hajaj! Négy éve annak. Átkozott a nap, amikor az történt! — Szóval, Mr. Smith, önnek nem sikerült elválnia? — Pokolba Mr. Smith-szel! Már hogyne sikerült volna... Egyéb bizonyítékok alapján. Nem érti? En nem vagyok Smith, én Mr. Chase vagyok. James Chase, a mesterdetek- tív, aki tettenérte a bűnöst, aztán a drágalátos hölgy csapdájába esett és a végén őmiatta vált el az a Smith a feleségétől és nekem kellett elvenni azt a bestiát... Dávid József ÉLJ AZT RÍJA az Édes: mit szólnék ahhoz, ha ő férjhez menne? Van a faluban egy igen jóravaló özvegyember. Talán még emlékszem is rá. Egy bizonyos Kő Antal nevezetű. Ott lakik a Kakas-domb alatt. Darabka szőlője, fél háza is van. De ami a legfőbb, nyugdíjképes tsz-gazda- Már kétszer is járt nálunk. De ő — mármint az édesanyám — csak elküldözgeti, mondván: a fiam tudja ezt... Hát mondanám meg, hogy mi legyen? Azonnal expressz levelet küldtem, amiben áldásom adtam rájuk. Három nap múlva jött a válasz: Ha tehetem, menjek haza. Akkor Kő Antal tiszteletét tenné nálunk. Derültem egy kicsit, de aztán elrö6telltem magam és gyorsan táviratot küldtem: vasárnap otthon leszek. Anyám az állomáson várt. Reszkető kézzel csimpaszkodott a nyakamba, s még ki sem bontakoztunk az ölelésből, máris mondta: — Ugye édes fiam.. • azért... nem vetel meg, hogy vénségemre... Szerettem volna ölbe kapni és dalolva, fütyülve szaladni vele végig a falun, hogy lássák: az én édesanyám nem is 68 éves, hanem egy viruló arcú kis menyasszony. Hogy a fekete delinkendóje tulajdonképpen hófehér fátyol. — Majd megismered. Derék ember- Ángyod is azt mondja, jól járnék vele. Megcsinál az mindent. A nyáron szőlőt is oltott nekem. Meg- reperálta a kaput, a disznóólát. .. Hiszen tudod, hogy pocsékba volt a ház körül minden. Megfizettem én neki. Kínáltam egy kis borral. Hát csak megült.. • Mondogatta a sorsát, én meg az enyémet. Na jó, jó. Félre ne érts... Igaz, hogy mondtad, menjek. Hívtatok. De ugye, mit is csinálnék én abban a városban? Itt szeretek én lenni csak a hegy alatt.. • Aztán hát Antal is mehetne... Nagy gyerekei vannak... Ki erre, ki arra. Azt mondja: amíg a kezét fel tudja emelni, nem szorul ő egyik gyerekére sem. De még azután is meglesz, mert ugye most nyugdíjat fog kapni. •. nekem is küldik azt a 260 forintot. Meg a kis szőlő... Ez az, valahogy meglennénk. .. — Hát én ennek csak örülni tudok, édesanyám — mondtam őszinte lelkesedéssel, ahogy hazaértünk. Aa Radios István: Vietnami anya nehéz szerszámmal, aki jól áll hozzá, s egy pillanatra sem esik ki az ütemből. Reggel persze nagy volt a morgás. Az emberek könnyebben hajlottak akkortájt a lazsálásra, mint a munkára. Néhány józanabb persze volt közöttük, azok azonban jobbnak vélték a hallgatást: Kolláttal meg az őt ismételgető hangadókkal nem tanácsos kikezdeni. Erre Veres is majdnem ráfizetett. Szorosan egymás mellé húzódtunk vele, nehogy váratlanul meglepjen valaki. — Nézzétek már — kezdte Kollát a mi bőrünkre — úgy összebújnak, mintha fáznának. Na, majd délben már a hűvöst keresik, pedig ma nem is lesz valami meleg. Jócskán dér lepte már akkor a fákat, s a harmat apró jég- cseppekben telepedett meg a váltókon, a síneken, s minden egyéb vason. — Amekkora mélák vagy — húzta össze a szemét Veres —, majd adsz te egy lás árnyékot. Kollát úgy perdült meg a sarkán, mintha belemart volna valami. — Kussolj, hé! Nem őriztünk együtt disznót. — Ez csak a disznók szerencséje, meg a tied- Még felfaltátok volna egymást... Amíg kiértünk a pályaszakaszra, folyvást így társalogtak egymással. Ki nem fogytak a mocskolódásból, de nem szólt közbe senki. Ügy tűnt, mindenki az alkalomra vár: az igazi összecsapásra. Délig minden rendben ment. Veres Kolláttal dolgozott párban. Amikor a pályamester kijött, hogy megnézze: kivonul- tak-e reggel Kolláték (mert az abban az időben nem sűrűn fordult ez elő), a bajusza alatt morogva jegyezte meg: — Másfél ember dolgozik párban? — Üljön a nyakamba — förmedt rá Kollát —, akkor majd ketten leszünk. Ha azonban magának jobb, beverhetjük a talpfa alá is. A pályamesternek nem kellett több. Ismerte az emberét. Amikor a hajtányt megfordította még visszanézett ránk. Ügy láttam a szemében, kevés esélyt ad nekünk. ■ ebukóban volt a nap, amikor kitört a botrány. Va- “■ laki alighanem félreütött, mert felpattant egy kődarab, s pontosan Kollát hátát trafálta eL Az meg azonnal emelte a krampácsqt Veresre. — A Máriádat, így akarsz kikészíteni. Veres nagy Ívben ugrott. Ha helyben marad, készíthetjük neki a koporsót. A padkáról azonban máit küldte visszafelé az áldást. — Te marha mélák, akkor is hidegre teszlek, ha nem hátulról csaplak meg. Tudhatod, hogy a bivallyal mindig elbánik a farkas. — Hogy tudta-e ezt Kollát vagy sem, nem is sejtettem. Az azonban észrevehetően fejébe nyomta a vért, hogy bivalynak titulálták. Akkora fúvással rohant Veresre, mintha azzal akarná örökre elnémítani. S közben mozgolódtak a többiek is. Még csak sejteni se lehetett, ki, kinek segít majd. Az ösztön azt súgta: minél közelebb a sürgönyoszlophoz, mert hátulról az árok miatt nem lehet jönni. A tabló néhány másodperc alatt kialakult: két oszlop mellett két ember, s szemben velük tizenkettő. A szándékok, az elhatározások tisztázatlanok. — Amíg a pózna nem dől, ne retirálj — kiáltott át Veres. — Aztán majd meglátjuk ... Kolláttal viaskodott. Ügy tűnt, mintha vívnának a kram- páccsal. Pengett a vas, tompa hangot adott a nyél, ha netán a levegőben összetalálkoztak. Bizonyára félelem költözött belém, mert úgy izzadtam, mintha én ugrálnék Kollát előtt, nem Veres. Észre sem vettem, hogy néhány ember, mint később láttam a korosabbak, az én póznám környékére csoportosultak. Ök is markolták a szerszámot, de nem támadtak. Pusmogtak, aztán az egyik elkapta Kollát vállát, s penderített rajta. — Embert azért nem ölsz, te állati — rikácsolt az arcába. — Nekünk családunk van, s mi nem ülünk veled! Ekkora merészségre Kollát mintha megkövült volna..A keze úgy maradt félig a levegőben, s csak nézett. Én meg azt az idősebb embert néztem. A nevét mára már elfelejtettem, pirosán haragos arcát azonban most is magam előtt látom. Nagyapám tudott így haragudni, ha nagyot vétettem ellene... Késő este már a pályamesteri hivatalban voltunk. Kollát teljesen megszelídült. A szeméből kihunyt az a lázas fény, s mint a megfélemlített gyerek, úgy engedelmeskedett mindenben Veresnek. Sok csibészség kitudódott róla, de szinte már mindet elfelejtettem. Azt azonban még ma is látom magam előtt, amikor az a pirosán haragos ember a szemembe nézett. A bajusza alól szólt, komolyan, csendesen, ahogy többnyire az ötvenévesek szoktak. — Aztán, ha netán úgy alakulna, köztünk mindig megtaláljátok a helyeteket... /éltkor éreztem én azt a kivételes érzést, amit talán csak az érezhet igazán, akit visszafogadtak. Még akkor is, ha soha ki sem tagadták ... EGYZÉS I Repdesett körülöttem, és szaladt a kamrába, pincébe. Terítette az asztalt. ÖNKÉNTELENÜL IS édesapámra gondoltam, akit jósze- rint nem is ismertem, mert négyéves sem voltam, mikor elvitte tőlünk a halál- Anyám éppen gyerekágyas volt a harmadik húgommal. Később többször is férjhez mehetett volna, hiszen jó dolgos és szép asszony volt, de nem! Az ő gyerekeit ne lökdösse mostoha. Negyvenhárom évig hordta az özvegységet. Mi meg — amikor keservesen felnevelt — csak szétrebbentünk, mint a' kitollasodott madarak a fészekből. Pedig, hogy fogadtam én is: nőjek csak meg édes. Majd aranyba, bársonyba öltöztetem én. Mosolygott. Tudta ő jól, hogy mire a magunk gazdái leszünk, legfeljebb egy kartonszoknya ha lesz abból a bársonyból. Aranynak meg ott lesznek az unokák. — Talán csak nincs valami bajod? — töltött a poharamba, s ijedten pislogott. Könnyes lett a szeme. Kötényéhez kapott, aztán mintha csak védekezne: — A jázminbokor már megint kiszáradt a síx'ján- Pedig azt szerette szegény, nyugodjon. A tavasszal rózsafát ültettem. Már virított is a nyáron. Mert ugye locsolgatom. . ne félj... azért kijárogatok én majd oda. Hirtelen elhallgatott. Kopogtak az ajtónÜGY ELPIRULT, mint egy hajadon. Kezét a szájához kapta, majd kötényén igazgatott, s riadtan nézett rám. Hangosan mondtam, hogy szabad! Bizony én már meg nem ismertem volna Kő Antalt, — aki kezet szorított velem. Amikor anyám helyet mutatott neki a karos ládán, kérdezte, hogy vagyok. Én meg mintha csak fnegnémultam volna. Dühös voltam magamra, mert a vonatban szépén elgondoltam, hogy kedvesen, melegen fogom köszönteni a kérőt, dicsérem okos elhatározását, meg efféléket, de mintha csak leragasztották volna a nyelvemet. Anyám mentette a helyzetet, aki borral kínálta leendő mostohám, s közömbös dolgokról kezdett beszélni. Pár perc múlva már politizáltunk, de hogy kifogyott a bor, invitáltam, hogy jöjjön le ő is pincébe. Kő Antal aztán ott lent a pincében elkezdte: — Mondom anyádnak még a nyáron, búcsú előtt való nap, hogy egy fedél alatt tán mindkettőnknek jobb lenne. Hát csak rám csap azzal, hogy mit gondolok én? Mondom, ahogy dukál. Akkor meg, hogy húztam volna magamra tisztességesebb gúnyát — mert ugye munkából hazafelé jöttem — aztán lennék józan. Mert biztos teliszlopáltam magam a vejem pincéjében. Pedig hidd el fiam, még víz sem igen volt akkor nap számban. De mit tehettem volna? Még székkel sem kínált ez a te kardos, jó anyád. Azért csak idevett a szívem. Már neked úgy mondom el, ahogyan volt. Igaz, egy kicsit érződött rajtam az ital. Búcsú volt. Kaptam én megint. Azt mondta, hogy megírja neked- Miért nem hagyom én őt békén? KOCCINTOTTUNK Aztán még folytatta volna, de anyám leszólt, hogy hűvös van, megfázunk. Hát feljöttünk. Az udvaron megállt, s a dorongfa rakásra mutatott: — Ezt is én szereztem neki. Fuvarral együtt 400 forint. Kecskés, a szomszédból mindjárt mondta, hogy adna érte 600-at is. Van esze a csipásnak. Többet ér ez majd nekünk. Négy culáp kijön belőle, aztán egy csomó karó. Lesz ebből vagy háromszáz karó is- Meghasogatom én azt... Lépett vagy hármat, aztán a házra intett: — Ezt is rendbe kell hozni, fiam. Már majdnem mindönkié takaros a faluban. Ez se legyen itt csúfságnak. Mert még az éjszakába sem tud elbújni, hiszen villany ég a kaputok előtt. Ügy gondoltuk anyáddal, hogy az én fél házrészemet eladnám, ő meg a szőlőt. Elég nekünk az is, ami az enyémben terem. Aztán rendbetesszük a házat. Van nékem egy jó kőművesmester cimborám a szomszéd faluban, megcsinálja az szépen. . — Gyertek már — hívogatott anyám az ajtóból, de Kő Antal míg befelé ment elmondta. hogy az öreg, félig elszáradt körtefát is kiveszi. Helyébe barackot ültet. Az hamar terem... OTT BENT, az asztalnál — amíg ettünk —- elnézegettem egy kicsit. Magas, kissé görnyedt hátú, szikár öregember. Olyan, mint amilyen az apám lehetett volna, ha élne. Szájára csüngő deres bajuszáról kezefejévei törölgette az ételmaradékot. Amikor a poharát emelte, anyámra nézett, s kínálta. Anyám durcáskodott, adta a rátartit- Fejével nemet intett. Mondta, hogy szédül tőle. Nekünk is elég lenne már, s mintha a szeme fényével bátorítaná is jövendő emberét — szólj már. Kezdd el, ahogy illik hiszen azért jött haza a fiam. — Csak beszélgetünk — néz engesztelő tekintettel édesanyámra és újabb mondókába kezd. Gonosz nevethetnekem támad. De anyám int. Ki kell azt várni türelmesen, amíg Kő Antal szabályosan megkéri a kezét. Ez a pillanat sem várat sokáig magára: — Akkor — kezdi az öreg felállva és ünnepélyes hangon —mit szólnál hozzá fiam? Mert én... ugye tetőled kérhetem meg. BIZONY ÉN nem tudtam szólni- Megölelgettem őket, ás kezüket egymásba fontam. i
