Nógrád, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-14 / 164. szám

Barna Tibor

Gerd János

Nem mesélek Oroszlánról

írogató embert nem érhet

nagyobb kényelmetlenség, mint ha arra kap javaslatot: örökítse meg Iksz, vagy Ipsziíon történetét, miáltal alighanem biztosítja helyét az irodalomtörténetben.

Iksz, de pláne ipsziíon a legszimplább alak, akivel valaha is összehozott valahol, valamikor a nyavalya, Nemhogy tolira méltatlanok, de egyátalán örülhetnek, hogy élnek. Szürkeségük, jellegtelen- ségük okán nevüket is törölni kéne az anyakönyvből, ahova könnyelmű kézzel, jövőjük iránti előlegezett bizalomból felírattak. Mint olyanokét, akik sem nem osztanak, sem nem szoroznak.

Szóval: kényelmetlen az

Ilyen megbízatás. Rendszerint örök harag a vége, amiért süket fájd módra viseltetem a téma iránt. Szemrehányó pillantások, lenéző ócsárlások e folyamat fejleménye, végül elnéznek az ember feje fölött az utcán, mintha levegő volna, éterien áttetsző semmi.

Legkínosabb mégis, ha közvetlen családtag a tipp-adó. Annak kiszolgáltatott aztán Igazában az ember. Fél éve hallom például családi körben, miért nem írom meg végre Oroszlán Dezső életét. Az a téma!

Fél éve makacsul ellenállok. Mi mondandóm nekem Oroszlán Dezsőről?!

A városban, ahol korábban éltem, mindenki mindenkit is. meht. Ez nem téma. Sokkal többet Oroszlánról sem tudok; egy-egy mosódott emlékfotográfia minden. Ügy él bennem leginkább, ahogyan hatalmas méretű, kopasz fejével a kapufelet támasztja, sütkérezik naphosszat az isten adta sugárban, s egyetlen rezdülését nem adja az életnek, nem vesz tudomást a világról.

Oroszlán, ahogy fölkelt a

Nap, ki cammogott szuszogva a kapu elé, tohonya testét a kapufélnek eresztette, s attól fogvást alkonyaiig ott állt, mígnem elégnek ítélte a fáradalmat, s visszasattyo- gott a házba.

Tisztes foglalkozásra szobafestő-mázoló lett volna, de nem hiszem, hogy valaha is mesterségi tevékenységen érték. Mindennek ellenére télben úgy, mint nyárban, fes- tékfröccsös nadrágban járt, papírcsákót viselt és bot helyett méteres léniára nehezült, egyik lábról a másikra váltva ácsorgásában.

Rózsi néni, a felesége, - kese hajú, kis guruló gömböc, az embernek talán fele sem — sokkal kedvesebb volt nekem. Lótott-futott teljes nap, mint az örökmozgó, általában nem egészen ismert jövedelmek után. Zslbogózott, mosott, takarított a környék jobb házainál, közben haza, főzni az embernek, ellátni a nap szükségleteivel, mert Oroszlánt épp csak etetni nem kellett, azaz, hogy a kanalat a szájába rakni. Mert másegyébként a nagy laj- hár még az ebédet Is a kapu előtt költötte el, apró sámlira ereszkedve, csak a vacsora volt a házban, a pincelakásban, melynek ablakán örökkön két illat áradt: a dohé, meg a paprikás krump. lié.

Oroszlán szombatonként rendszeresen eltűnt a ház elől. Egy kültelki kocsmába járt el ilyenkor — persze Rózsi néni keserves keresetéből.

— Nem sütsz te a politikához, asszony! — intézte el fölényesen Rózsi néni siránkozását, amiért megint fillér nélkül marad a háztartás. — Nem értesz te semmihez. Mink ott a jövőt munkáljuk, ha tudni akarod.

S hallottam, csakugyan, hogy Oroszlán volt a kocsimázó brancs leghangosabb ko- lomposa. Szidta a nyomorúságos világot, a keserves életet, szóval nagy szocialista érzületek buzdultak belőle bizonyos számú hosszúlépések után. A közelben posztóié rendőr a ki-kicsapó mondatfoszlányokra okosabbnak vélte adébb helyezni posztját, ugyan minek beleszólni minden kapatos ember szájalásá- ba. Oroszlán meg amikor éjfél felé hazabotorkált az árván hagyott vacokra, rendszerint eldöngefcte Rózsi néBENYEI JÓZEF.

Keszegek

Huszonegy fröccs. A járda keskeny. Fejében szégyen, jókedv, bánat. Görcsös torkából ki-kiszökken: sírva fölcsuklik a gyalázat.

Könnye a járdán szétfoiyik, . kaszárnya-dalt gajdot, s halad. Bicsaklott értelme fölött egymásra dőlnek a falak.

Dél van. A téren nótaszót zendit egy szétázott torok.

A polgár sétál. Fülel és kifordult szájjal fintorog, kikerüli a részeget, bár tegnap mellette ivott. Magánügy, - mondja, s szidja a fellazult közállapotot.

nit, mert a krumpli kimeredt a lerben, s disznóság Így várni az embert.

A környékünkön, — e már mondott szociális buzgalma mellett is azt mondták: lump, dologkerülő, élősdi az asz- szonya nyakán, nem érdemli a felkelő Napot, hogy Rózsi néni gazszálat is mozdít érte. Rózsi néni viszont együgyű türelemmel hordta sorsát, s végre is, ki szólhat ellene, ha ő nem! Ment az élet a maga unalmas folyamatában, mígnem egy nap hírül adták a rikkancsok, hogy a németek valami új vezérre tettek szert, ez meg minden bajok kelését a zsidókban látja, akikkel nem lehet egészséges a társadalmi rend.

Akkortól Oroszlán Dezső szocializmusa új hangokkal öblösödött a szombatesti pa- lávereken. Dagasztotta öntudatát a német vezérrel való céhbeli együvé tartozás is. Piktor, piktor — emlegette szívesen a nagy névre nőtt kollégával való kapcsolatát célozva.

Negyvennégyben Oroszlán Dezső lett a város nem éppen nagy nyilas kereszteseinek kolomposa. A papírcsákót sarokba vágta, uniformist szerzett, szervezte táborát. Ösz- szel sikeresen betelepült egy szépen berendezett, gazda nélkül maradt ötszobás otthonba, s az űj környezethez új asz- szonyt is választott. Az ostrom napjaiban városvezető testvérré lépett elő Oroszlán Dezső, s valóságos testőrség vigyázta, a laghívebb cimborákból válogatva.

Ügy érte utói a történelem, amint éppen papírcsákós, fes. tékmázas öltönyében, a régi Oroszlánnak álcázva kariká- zott kifelé a városból, — ám a kerékpár csomagtartóján rossz kendőbe bugyolálva jó halom ékszert vitt.

A Népbíróság Rózsa nénire tekintettel, de mégsem hunyva szemet Oroszlán testvér viselt dolgainak, öt esztendőre ítélte.

Voltaképpen nem tudtuk, hogy halálos ítéletet szabtak rá. Mert Oroszlánnak ugyan — ha nem is volt különös Ínyére a dolog —, nem jelentett nagyobb kényelmetlenséget a rab élet. A tétlenségben viszont úgy elhá- jasult, hogy amikorra kinyílt előtte a börtönkapu, csak hápogott, mint a hizlalt liba.

Rózsi néni várta, öreg, hit' vési hűséggel, kitartva a sok rosszban, a mégrosszabb napokban és esztendőkben is. Vitte haza tohonya emberét a régi pincelakásba. Jó paprikás krumplit főzött, kolbászt is vett belé, melléje vörösbort.

S amikor az utolsó pohárnyit is felhajtotta Oroszlán Dezső, lefordult a székről Megütötte a guta.

Hát így lett az ő nagy tétlen életének vége. Mindezt minek és kinek mesélném el? Kár volna a tiszta papírért.

Asszonynézőben

Nagy szó az kimondhatatlanul, hogy Égető József fel akarja áldozni a szabadságát. Negyven évig kibírta magányosan, de most, valamiképpen rájött, a nősülési láz. Itt a szomszéd telepen ajánlottak neki egy jóra való özvegyasz- szonyt, azt megy most megnézni.

öreg kerékpárján hajt, kicsit oldalra dűl, amikor tapossa a pedált, mivel lába kurtábbra sikerült az átlagosnál. Jöhetett volna autóbusszal, onnan indul a bánya elől. Mégis inkább a kerékpárt választotta. Így nincs időhöz kötve, akkor indul vissza, amikor jónak látja.

öt kilométer az út, hamar

odaér.

A telep szélénél lassít, mintha innen kezdené a vizsgálódást. Pedig a vendéglő után kell majd jobbra térni, ott találja .a Kígyó utcát, s abban Miskolczi Annát, özvegy Stra- usz Fálnét.

Ahogy halad a vendéglő felé, hirtelen hatalmába keríti valami csúnya szorongás. — Most még nem késő, visszafordulhatok — gondolja, de aztán letorkolja magát: — Ez volt á baj eddig is, hogy túlságosan sokat teketóriáztam, ezért maradtam vén szamárnak, agglegény.

De nagy eltökéltsége mégis megcsappant valamelyest, és mire a vendéglőhöz ért, úgy érezte, be kell térni egy kis sziverősítőre. Odatámasztotta az öreg kereket az ajtóhoz közel, a többi mellé, majd megigazította félrecsúszott nadrágszárát, s benyitott határozottan.

Bányászokkal volt tele a terem, némelyiket ismerte. De nem akarta, hogy faggassák, külön asztalhoz telepedett.

— Két decit, tisztán! —

mondta a pincérnek. S hogy milyen hamar megkerült a bor, maga is csodálkozott. Felhajtotta azon hirtelenében, és hogy ne kelljen sokat várni, minjárt rendelt még egy pohárral.

Bátorsága nem csupán visz- szatért, de úgy érezte, akármilyen kiesd termete van, szembe tudna most szállni a mesebeli sárkánnyal is. Asz- szonynéző kedve meg különösen megnövekedett. Kicsit il- legette magát a széken, mintha már szemközt ülne a fekete hajú özveggyel, Miskolczi Annával.

Következő pohárral csupán csak azért ivott, hogy el ne párologjon hamarjában ez a fene nagy bátorság. Mert, ha már így rászánta magát, nem megy haza dolgavégezetlen.

A vendéglő előtt kihúzta magát, egyenes tartással indult a bicikliért. Hanem a sok kerék úgy összegabajodott, mintha ezer lenne egycsomó- ban. Kimeresztette a szemét, majd behunyta, és elszántan kiráncigálta a kerékpárt.

Mintha mindig erre járt volna, egyből meglelte a zöldre mázolt kerti kiskaput. Onnan a házig valahogy be- Irányította a gépet, bár az út keskeny volt, és a kerékpár minduntalan más irányba akart haladni.

— Jó napot József! — mondta kedvesen az asszony, amint kilépett a tornácra. — Hát csakugyan idetalált ez a szép bicikli, nem hittem volna?

Égető bután bámult az özvegyre, de aztán ahogy a ház végéhez támasztott kerékpárra visszapillantott, mindjárt kiszállt fejéből a gőz. Vadonatúj gép volt, az bizony, mégcsak nem is hasonlított az övére. Legfeljebb a színe.

Legszívesebben szaladt volna vele vissza, de az asszony már invitálta befelé:

— Kerüljön beljebb!

A szobában telepedtek le. Az özvegy likőrt szedett elő a szekrényből, kínálta a vendéget:

— Tudom, nem férfinak való ital, de nálam nincs akinek erősebbet tartsak.

A likőrtől kicsit megnyugodott. Hiszen viszi is vissza mindjárt a gépet, csak szétnéz előbb.

— Tetszik tudni — kezdte a

beszédet — jöttem volna én hamarább, de mindig közbejött valami. Mert mellesleg én vagyok a futballcsapat intézője, és minden vasárnapra jut egy mérkőzés. De most nem mentem el a fiúkkal...

— Értem én — mondta Anna. — Az időt ei kell tölteni valahol. Én is egész héten varrók, s szombaton jegyet váltok a moziba. Ennyi az én szórakozásom.

Égető beleszimatolt a levegőbe, érezte az asszonyillatot, szemével ölelgette a takaros menyecskét. Nagyon szíves hozzá, biztosan nem szabódna. ha nyíltan kimondaná a döntő szót. Csak az a nyomorult kerékpár ne lenne itt. Mert azonnal mehetnékje támad, amint az eszébe jut.

— Megbocsásson egy percre — szólt az asszony hirtelen, és felállt. — Szólok a bátyámnak, áthívom, ismerjék meg egymást.

tünk, — mondta kissé megkönnyebbülve Miskolczi. —

Már többször hallottam magáról.

Égető kényszeredetten mosolygott vissza, mert az

imént elkapott megjegyzés belenyilallt. Mégis megemelte a likőrt» poharat, koccintásra nyújtotta.

— Hát akkor egészségünkre!

Miskolczi nem nyúlt a pohárért.

— Ezzel 1 limonádéval nem

lehet koccintani. Mindjárt hozok én a vendéglőből valódi bort.

— Biciklivel menjél, hama. rébb megjárod! — tanácsolta az özvegy. — Ott a József gépe a ház végiben, mehetsz azzal is.

Égetőbe belehasitott az ijedtség. Mi lesz ebből? Idegesen cserélgette lábát az asztal alatt, sehogy se lelte helyét.

— Ne menjen sehová, nem érek én rá — mondta erőtlenül

— Hogyan ? — nézett Miskolczi meglepődve. — Már menni akar?

— Nem végleg, csak . .. hogy is mondjam, sürgősen el kell szaladnom valahová.

Miskolczi összehúzta a szemöldökét.

— Nem tart az semeddig se, kerékpárral megjárom öt perc alatt — próbálta jobb belátásra bírni Égetőt.

— Most nem maradhatok, de később visszajövök — jelentette ki izgatottan és felállt.

Az özvegy sem tudta mire vélni a sürgős menőkét. Sértődötten szólalt meg:

— Hagyjad Jenő! Ha sürgő* dolga van, nem tartóztatjuk.

— Hát jó — adta meg magát Miskolczi. De valahogy nem tetszett neki az egész dolog, kiment a kis emberrel a konyhába.

— Ha csak kurkászni akart a húgom körül, kár volt ide- tólni a képét — sziszegte dühösen, és megfogta Égetőn a kabátot.

— Én? Hogy gondol ilyet? — hápogott a vendég. — Tisztességes szándékom van nekem, higgye el, mindjárt visz- sza jövök.

— De nekem az igazat mondd! — szorította Jenő.

— Értse meg, előbb el kel! intéznem valamit, csak azután maradhatok — magyarázkodott kétségbeesetten Égető.

Jó háromnegyed óra múlva, amikor felállt a székről, egy cseppet megszédült. Odaintette a pincért, fizetett. Az aprót nem kérte vissza. Legyein ünnepe a főúrnak is.

Égető a ringó asszonyi testet nézte, amint távolodott az üvegajtón túl. Kár, hogy elment, keveset még maradhatott volna ... Csupán, hogy végképpen tisztába jöjjenek egymással.

Miskolczi lecsendesítette a hangját. Elengedte a kabátot, s ravaszkásan hunyorított:

— Valami családi ügy?

— Nem éppen, de sürgős.

— Fogyassza, kóstolja! — kínálta Annus asszony az asztalra tett tésztából Égetőt, amikor visszajött, s maga is csippentett belőle.

Alig telt el tíz perc, kissé imbolyogva megjelent a jövendőbeli sógor. Vállas, csupa izomember volt, olyan sörény tornyosult a fején, mint valami hím oroszlánnak.

— Jó szerencsét! — mondta. Igyekezett szíves lenni, de látszott, valami gond nyomja belülről.

Az özvegy a bátyjához húzódott, suttogva kérdezte:

— Mi baj van, miért dúlsz- fúlsz?

Az ember legyintett:

— Hagyd el... a kerékpárom nem lelem .,.

— Égető József, akiről mór beszéltem — mutatott Annus asszony a vendégre.

— Örülök, hogy összekerul— Na, nekem megmondhatod! Szakítani kell előbb valami menyecskével? ... Mi? ... Nincs abban semmi, férfiak vagyunk.

Égetővel forogni kezdett a konyha, makogott:

— Feleségül akarom venni a húgát... Csak elemeltem egy biciklit... De tiszta véletlenből ... Az enyém helyett.

— Mikor?

— Nemrégen. A vendéglőnél. Azt kell visszavinni.

— Az anyád — ordított Miskolczi, és ölbe kapta a kis embert. Az asszony ijedten szaladt ki, azt hitte, már ölik egymást. Miskolczi meg kiabált torkaszakadtából:

— Héj, a mariáját! A sógor nemcsak asszonynézőbe jött, de visszahozta a biciklimet is!

Míg az özvegy álmélkodott, ők kimentek az udvarra. Nevettek, azután összeölelkezve elindultak a vendéglő felé.

Iványi Ödön: HEGYI VILÁG

NOGRAD — 1968. július 14., vasárnap 9