Nógrád, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-14 / 164. szám
CSANADY JANOSMunkálkodó A Nap szép gömbölyűén lelkei — és megteszi naponta — ha ködök választják is el a földtől. A vékony Hold dagad. A Tenger árad, árad mindenütt, s ostromolja vagy elmossa partjait. A világ habjai ordítanak! Hazámnak nincs tengere, csak ege, csak búza hullámzik 4 horizont, kékbe-vesző, karikás rétjein, s asszonyok térde villan ott, hol a föld párolog: „májusi zápor után” — Hát dolgozom. Az ifjúság elzáporoz, s feledhetetlen buborékok emléke mögül felnő kipattanó magok kllorofill-zöldje. Csattoghat aszály, jégverés, tornádó törhet valahol a földre — ez itt mindig kibuggyan. A jó tapasztalás: a munka forradalma; a rend nyugalma, a világ rendetlensége közepette; a kenyér megformált, kerek biztonsága; az építés piros téglái vasbeton oszlopok klasszikus keretében. Dolgozom, ahogy majd dolgoznak Ök is szilárd, új vázak rajzos csarnokában; hol a beépített falak átengedik szelíden, szabadon, s elosztják gazdagon: az éj nyugalmát, s az oszthatatlan mindenség fényeit. FODOR JÓZSEF \A/apok Mint a futók, akik versengve futnak, Szemük szűkült, szívük vadul dobog, Megfoghatatlan rendjén egy nagy útnak Loholnak a szakadatlan napok. Hogy elvillannak, látod csak jóformán. Nevet hord mind mellén, s míg olvasod: Hétfő, kedd, s a többi, irama hordván, Gyors, váltott képük már egybemosott Villámló, vak roham — s közé nem állhatsz, (S hol rés?), hogy megtorpantad e menetet: Nem áll meg, megy csak, egy se adva választ. Ha riadnál: tartson kis szünetet. Végtelenből jött mind, s mégis belőlem, Mint gyors-kéz-vonta, nyúlt gombolyagok, Vad kénytől rántva, s egyre rezdülőben — Mert, mi elfut, minden nap én vagyok. Én vagyok, én, mi így fut szakadatlan, S hogy — percre — tartsd, ujjal se érheted: Hogy tűnni lásd csak, mint megfoghatatlan, Idegen, gyors, fényes kísérteiét. (1) Feltámadás A labdarúgó „prognózis” ma már megbízhatatlanabb, mint 300 évvel ezelőtt a meteorológiai előrejelzés volt (a mairól nem is beszélvel) Teszem azt, ha válogatottunk győz az ÜKÉ (Ükapáink Korabeli Együttes) ellen, akkor a szakvezető szolid nyilatkozatban valahogy igy reagál: „Fiaink erőnléte és harcképessége igazolta, hogy végre kialakulóban van az egykori »aranycsapat«, vagyis eljött a nagy »feltámadás Két hét múlva azonban — miután 12:0-ra megverik az „új aranycsapatot”, a következő nyilatkozat lát napvilágot: „A sokat emlegetett jel- támadás olyan utópia, mint amilyen a temetők kapujára van írva'- »Feltámadunk Végre tudomásul kell vennünk, hogy csak szívós munkával kerülhetünk az élvonalba”. ., Amíg tényleg nem lesz magyar „aranycsapat", addig a Humor — kapásból szakvezetők lehetőleg egymás_ nak nyilatkozzanak és ne zavarják meg a hatalmas szurkolótábor objektív értékítéletét, amely nagyon reális, ha magyar gólokat lát... (2) Válás Barátom feldúltan rohan el mellettem az utcán. Megszólítom, — Mi van veled? Egy ideig bizonytalanul ma. gyarázkodik, aztán kitör belőle a keserűség. — Válók, öregem! — mondja. — Alit csinálsz? — Válók, az asszonytól! — ismétli. — De hiszen... “ Semmi, de hiszenI — Mi történt? — Tegnapelőtt bejelentettem a feleségemnek, hogy sok a munkám, későn jövök haza. 0 erre azt mondta: „Jó, akkor elmegyek a barátnőmmel az Eldorádó nevű moziba”. Még a film címét is megmondta. — Ebben nincs semmi különös — mondom. — Hallgass végig! Korábban sikerült végeznem és elsétáltam az asszony elé .,. — Férfival volt? — Nem. Tatarozzák az Eldorádó mozit(3) Tollhegyről Magabiztos Kolléga először családi körben olvassa fel cikkeit. Természetesen sikert arat övéi között, és biztatást kap: csak így további A szerkesztő azonban visz- szaadja Magabiztos Kolléga kéziratát: — öregem, ez pocsék! — De hiszen aranyhegyü tollal írtam — mondja Magabiztos kevéssé magabiztosan. — Na és — így a szerkesztő, — Lehet aranyhegyü tollal, kopott, bádoghangú szavakat írni, de kopott bádog- tollal aranycsengésüeketl? Magabiztos Kolléga elhajítja aranyhegyü Parkerjét, és olcsó diáktollal írt kéziratot tesz a szerkesztő asztalára, s várja az eredményt. A szerkesztő megjegyzi: — Jobban jártál volna, ha a Parkért a Bizományiban eladod, mert ezt az írást is legfeljebb ott tudod értékesíteni. De vigyázz, igen szigorú a becsüs! Vincze György Szolnoki István Nehéz kenyér G abnár Gáborral ott találkoztam, ahova csak kísérővel jár az ember, de akkor sem szívre- pesve. Harmadik esztendeje lakott már abban a blokkban, s ismerte minden zegét-zugát. Különösen- jó viszonyt teremtett a házimunkásokkal, mert úgy vélte: a blokk parancsnok ugyan parancsol, ő a tulajdonképpeni úr, ám a gyakorlati kivitelező a házimunkás csíkos, akinek pillanatnyi hangulatától, vagy éppen szeszélyétől sok jó, vagy rossz függ. — Hiszi, vagy nem hiszi, tisztelt uram, nagyon nehéz kenyér a miénk. Az tudja ezt csak igazán, aki már kóstolta. Ha teheti, sose harapjon bele . . . Mondtam neki, nincs szándékomban kenyereséül szegődni, pusztán csak az általános emberi kíváncsiság vonzott és némi összeköttetés segített a találkozáshoz. — Az már baj, nagyon nagy baj — törölgette kissé letargikusan őszülő hajfürtjeit —, mert tulajdonképpen minden hányattatásom oka és eredője olthatatlan kíváncsiságom volt. Ha akkor, először nem érdekel annyira, hogy mi is lehet az ékszerüzlet kirakata mögött, talán még ma is tisztességes zsebes vagyok. De furdalta az oldalamat, s derekasan rá is fizettem. Nézegettem a kezét, hosz- szú ujjait, hajlékony csuklóját — Ezen van is mit nézni — emelte az orrom elé. — Ügy hajlik, hogy bármelyik zongoraművész, vagy bűvész megirigyelhetné. Láthatóan dagadozott a melle a büszkeségtől, mintha a keze nélkülözhetetlen kincs lenne. Azt találtam neki mondani, hogy azzal a kézzel végezhetne tisztességes dolgot is: számolhatna, írhatna, könyvelhetne. — Tréfás kedvében van, tisztelt uram. Az én priuszommal még az utcára se veszik fel a halandót . . . Talán ha az elején másként ... — kockáztattam volna meg a közbevetést, de Gabnár leintett. — Ennek nem volt eleje, kérem. Csak úgy, valahogy elkezdődött. De talán nem kezdődik el . . ; No, csillant meg agyamban a nagyszerű lehetőség, most itt a nagy pillanat. Felfedezhetem azt a pontot, amelyik a morális lejtő elejét jelenti. Vagyis — kis túlzással — örökre megoldhatom a nagy embernevelési gondot. Meglesz a recept, a nagy szisztéma, s a továbbiakban még csak lélekbúvárokra és magasan kvalifikált szakértőkre se lesz szükség. Felállítjuk a tézist, szembeszögezzük vele az antitézdst, s jöhet a szintézis: a gáncstalan, a morálisan teljesen megváltozott új ember. A gyönyörűségtől szinte olvadoztam, s valósággal lestem Gabnár száját, hogyan buknak belőle kifelé a történelmi jelentőségű szavak. — Szóval az elejénél tetszett félbeszakítani — jegyezte meg enyhén irónikus mosollyal. — Az úgy történt . . . Ejnye, hogy is történt? Ne haragudjon, nagyon régen volt, s az ember emlékezete véges. Még azt is elfelejti időnként, hogy tettenérés esetén mennyit szab ki a bíróság. Pedig ez nagyon fontos... Apropó: fontos. Számomra az volt a legfontosabb, hogy rábukkanjak az első botlásra, az első icipici botladozásra, amelyből aztán következett a nagy esés. Erőfeszítéseim azonban kevés híján csődött mondottak, — Cigarettázva, kávé mellett, vagy kártyaparti közben azért könnyebben menne — példálózott Gabnár. — Na, de lehetetlent ne .kívánjon senki, még én sem . . . Örök szabály, hogy ameny- nyiben nem sikerül megtenni az első lépést, jobb, ha a másodikkal kezdi az ember. Gabnámak is propagáltam: induljon el a másodiktól, s aztán majd eszébe jut az első. hiszen ha a kerekek mozgásba jönnek, hátrafelé is lehet azokkal közlekedni. — Ez nagyon okos volt — nyugtázta elismerően. — Látja, a kerékről mindjárt eszembe jutott valami. Az a bizonyos kerekes história. Szélesre nyitottam minden érzékszervemet, s mohó érdeklődéssel lestem azt az egyetlen szót, ami majd megfejti az eddig felderítetlen titkot. A história Gabnár szerint így történt: Valami húsz éve az egyik nagyobb városban megszüntették a villamosközlekedést. Miután a kocsik már túlságosan ócskák voltak, az egészet kivitték a roncstelepre azzal, hogy majd alkalmi fuvarokkal elszállítják az olvasztóba. Hogyan, hogyan sem, amire az illetékesek feleszméltek, valaki az összes kerekeket elvitte a telepről. Hónapokig kutattak a szorgalmas szállítók után, amíg végül bekasz- lizták Gabnárt is. — Higgye el — tette szívére a kezét — abban a buliban teljesen tiszta voltam. A haverok csak tanácsot kértek tőlem, s a segítséget nem lehet és nem szabad megtagadni. Ez nálam tartás kérdése. Persze, ahogy most visszagondolok: jobb lett volna hallgatni, s megmaradni saját mesterségem mellett. Igaz, a cucc azzal a kerékkel kiadó- sabb volt, dehát annyit azért csak össze lehetett volna szedni, ha mondjuk több-több zsebbe nyúl az ember. Eh, erről azonban kár most már beszélni is, semmi értelme az egésznek. Ettől persze nem lettem okosabb. Azt a bizonyos elsőt, amelyikből aztán felállíthatom a nagy tételt, még mindig nem találtam meg. Már azon kezdtem gondolkozni, hogy magam próbálkozom meg valamivel, mert az mégsem lehet, hogy az ember el- tölteön egy napot Gabnárral anélkül, hogy valamilyen haszna származna belőle. Ezt azért még hallgassa meg — emelte tel intőén finom vonalú mutatóujját. — Tanulságos lehet, hogyan fizet rá az ember a szívére, ha megpróbál másokon segíteni. Ha gyengébb vagyok, elsírom magam azon, amit a következőkben Gabnár elém tárt. Ahogy ő mondta: volt néhány ismerőse, akik bővelkedtek gyermekáldásból, de kevés volt a pénzük. Kezdeni akartak valamit a csemetékkel, s ezért rábízták Gabnár- ra. Hogy ki itta meg a levét? Ujfent Gabnár vonult a gondosan őrzött kapu mögé. — Két év volt az, kérem, s ráadásul az egyik pontosan szökőév. Ilyen az én szerencsém . . . Bánja az ördög a te szerencsédet — türelmetlenkedtem magámban: azt mondd ami engem érdekel, hiszen azért jöttem . .. különben mindenki tudja már, hogy miért mentem. Búcsúzkodni készültem, sétára szólították Gabnárt, amikor egy pillanatra hozzámhajolt. Bizalmasan, mintha nagy titkot akart volna elárulni, csak suttogva beszélt. — Tegyen le arról, hogy ... szóval érti? Ha azonban mégis eltökélt szándéka, mondhatok néhány címet. Nem, nem, ne írja fel — szabadkozott. — Ezeket fejben keäl megjegyezni , , . Valami olyasmit találtam neki mondani, hogy kívülről fújom a telefonkönyvet, s ezzel legalább egy fejjel nagyobb lettem a széniében, de még mindig nem akkora, hogy legalább néhány szóban elárulja a kutatott titkot, az első, a legelső lépést. Már szinte mániává izmosodott bennem a gondolat, és a világ minden kincséért le nem mondtam volna róla. Elintéztem tehát, hogy Gabnár lemaradhasson a levegőzésről. — Ezt külön megköszönöm magának. Otíakint úgy szakad az eső, mintha öntenék. Csupa víz lesz az ember. S mégiscsak jobb itt beszélgetni, mint odakint ázni. Nem az esőre, a pokolba kívántam, hiszen a sejtés már ténnyé érett bennem: Gaií- nártól a világon semmit se fogok megtudni. Kereshetem újra az összeköttetést, s kutathatok újabb alany után. Pedig milyen szép lett volna: nevemet a nagy felfedezők között emlegetné az utókor... D olgavégezetlenül, zúgó fejjel léptem ki a kapun. Azt persze nem mondhatom, hogy teljesen üres kézzel, hiszen kaptam néhány kitűnő címet, amelyeken jövőmet és új foglalkozásomat megalapozó oktatásban részesülhetek. Három napomat arra fordítottam, hogy végigjártam minden címet, s minden este kerestem valami holmimat. Végül elfáradtam. Teljes elkeseredésemet pusztán csak az enyhítette egy kissé, hogy a parancsnokság visszaküldte a cigarettatárcámat, amelyik bizonyára puszta véletlenségből, a nehéz kenyeret evő Gabnámál maradt 8 NÖGRAD - 1966. július 14., vasárnap
