Nógrád, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-21 / 170. szám

Seitluer Mihály emlékére Az országos napilapok hír­rovatában rövid értesítés adta fcudtul: „93 éves korában el­hunyt Seidner Mihály, Kos- suth-díjas tudós, a Magyar Tu­dományos Akadémia levelező­tagja. Halálával az energeti­kai tudományág és a magyar műszaki élet kiemelkedő nesz­torát vesztette el.” A hosszú út, amely Rimóctól Amerikán át vezetett Budapestig, most lezárult. Kitüntetések csillogtak a ra­vatal párnáin: közöttük a Ta­nácsköztársasági Emlékérem, a Munka Érdemrend arany foko­zata és a Kossuth-díj koszorú­ja fénylett a legszebben. Szo­cialista államunk fejezte ki ve­lük megbecsülését a Ganz- Villamossági Gyár 1919-es igaz­gatójának, a tudósnak, aki megalkotta az elektromotorok folyadékhütésének világszaba­dalmát. Az alkotó ember érté­két azonban nemcsak a siker, az elismerés mértéke jelzi. Többet mond annál tovább élő egyénisége, amelynek egy- egy vonását őrizzük magunk­ban. mindnyájan, akik szemé­lyesen ismerhettük, tisztelhet­tük. Ma, amikor a kezdő - szakemberek, tudósjelöltek gyakran egyik napról a másik­ra akarják birtokukba venni a tudományos hírnevet, az anyagi elismerés minél telje­sebb fokát, s a cél érdekében sokan közülük hajlandók le­mondani a későbbi sikereket hordozó nagytávlatú feladatok­ról, különösen időszerűnek ér­zem, hogy felmutassuk Seid­ner Mihály professzor példá­ját. Az egyszeri teljesítmények helyett valóban életművet hát­rahagyó tehetséget, a valós problémákat kereső, feltáró és megoldó fáradhatatlan mun­kakedvet, a pillanatnyilag ké­nyelmesebb lehetőségeket el­utasító, hazájához és hivatá­sához ragaszkodó hűséget. Hűséges volt szülőföldjéhez is. Ezt nemcsak azon mér­hettük le, hogy büszkén val­lotta magát nógrádinak, hogy ízes kiejtését tudatosan őrizte- ápolta mindvégig, hogy felesé­gét, hatvankét esztendőn át élettársát is a szükebb pátriá­ból, Balassagyarmatról válasz­totta magának. Inkább érdek­lődésén. amellyel figyelte és »áámontartotta Nógrad fejlő­dését. Legutolsó látogatásom alkalmából salgótarjáni erős­áramú szakembereket kalau­zoltam hozzá. Hanyatló ereje miatt a szülőföld tervezett viszontlátása helyett így jött létre némileg megkésett kap­csolat az iparosodó megye mai mérnökeivel. Herényi Ferenc NYÁR (Foto: Koppány György) Ötszáz szakács cs kétezer kukta készenlétben A szófiai IX. Világit'júsági Találkozó házigazdádnak mil­lió a gondjuk. Az egyik leg­nehezebb probléma: az étkez­tetés. Hogyan szervezzék meg a dolgot, hogy az öt konti­nensről érkező százezer ven­dég két héten át otthon érez. ze magát Bulgáriában? Az utóbbi hetekben sepeciális bi­zottság foglalkozik ezzel a kérdéssel. Bulgáriából tapasz, falt szakácsokat küldtek ki a Föld legkülönbözőbb vidé­keire, hogy tanulmányozzák a japánok és az angolok, a kubaiak és az afrikaiak, az in­diaiak és a németek konyha- művészetének sajátosságait. Hazatérve olyan menüket ál­lították össze, amelyek min­denki ízlését és igényét kielé­gítik. Ezenkívül speciális menüket dolgoztait ki a sport­versenyeken részt vevők szá­mára. A bizottság kiszámította, hogy a különböző fogások el­készítéséhez egyebek között 130 tonna húst, 800 ezer to­jást, 50 tonna tejet, 60 tonna zöldségfélét, 160 tonna. ke­nyeret, 100 tonna gyümölcsöt, 8 ezer palack gyümölcsször­pöt fognak felhasználd, öt­száz szakács és kétezer kuk­ta készül a nemzetközi ifjúsá­gi fórum zászlajának felvo­nására. I gesztus az ember Jcj^.vKetcli Marcel Marccaii budapesti fellépéséről ELŐZMÉNYEK. Nálunk a pan­tomim — ez a legősibb tánccal és a későbbi némajá­tékkal rokon műfaj — mosto­ha, elhanyagolt, művészek és közönség részéröl egyformán elfelejtett, tulajdonképpen so­ha meg nem jegyzett művé­szet. Sokan nem is tudják mi is valójában, valamilyen misz­tikus táncra, vagy cirkuszi produkcióra gondolnak, ha valahol mégis szóba kerül. S a műfaj körüli értetlenséget, tájékozatlanságot nem segíti eloszlatni az a néhány mimes próbálkozás sem, amelyel napjainkban tapasztalhatunk. „Nálunk a pantomimnek nin­csen hagyománya, a közönség nem ismeri, s ha valamit a közönség nem ismer, azt nem is szeretheti” — mondta tíz esztendővel ezelőtt valaki, aki megpróbálta feléleszteni a mostoha műfajt. Jómagam abban a szeren­csés helyzetben voltam, hogy a tíz évvel ezelőtti élesztgetés- nek tevékeny részese lehettem és így a bukás keserűségét is volt alkalmam megismerni. A budapesti, Nagymező utcai Irodalmi Színpad adott helyet és lehetőséget a „Pantomim— 58”~nak, annak az együttesnek, amelynek az egyik legjobb magyar mimus — László Ben- csik Sándor volt a vezetője. Heti két-három előadás a dél­utáni vagy esti órákban... Fél és negyed „házak” előtt ját­szottunk, a bevétel a kölcsön­ző borsos számláinak kiegyen­lítésére sem volt elég. Estéről estére ugyanazok a nézők ül­tek a sorokban — néhány lel­kes barát, s valamivel több pesti sznob. A bukás törvény­szerűen és nagyon rövid időn belül bekövetkezett... MARCEL MARCEAU. Ne­ve immár több évtizede egyet jelent a művészetek közül ta­lán a legkevésbé ismert pan­tomimmel, vagy ahogyan gyakran és nem is egészen he­lyesen ezt „lefordítják” — a némajátékkal. Való igaz, a pantomim a csend művészete. Az eszköztelen és ugyanakkor a kifejezésben korlátlan lehe­tőséget jelentő ezeréves művé­szet olyan színpadi munka, amelynek szereplői, története van, s amelyben a néző előtt mégis minden másként pereg, mint máskor. A színész, a mi­mus. a játék előadója egyet­len szót sem szól, egyetlen hangot nem ejt ki a száján. ..Csak” mutogat. Nagyon le­egyszerűsítve a kérdést, mi a különbség a pantomim és a némajáték között —elegendő azt válaszolni, hogy míg a némajáték valóságos tárgyak­kal. díszletek és kosztümök al­kalmazásával ér el hatást, ad­dig a pantomim nem csupán a történetet, de a helyszínt, a díszletet, a tárgyakat is meg­jeleníti. „előadja”. Valóságos kiterjedésükben úgyszólván egyáltalán nem használja. Marceau-val nagyon régen, évekkel ezelőtt találkoztam Egy meg régebbi filmben ját­szott. nem létező mégis látha­tó tárgyakkal, megjelenített szereplőkkel, s persze valósá­gosakkal is. A filmből mégis a gesztusokra emlékszem a leg­tisztábban ma is. A gesztusok­ra, amelyekről modern, roha­nó korunk legcsendesebb és egyben a műfaj legnagyobb művésze, a pantomim mai újra élesztője-terjésztője Marcel Marceau így vall: — A gesztus az ember, aki teremt és újrateremt, álmo­dik, cselekszik, harcol, szeret és meghal anélkül, hogy be­szélne. Az a filmbeli találkozás nem csak számomra volt az első és sokáig, feltűnően hosszú ideig az egyetlen. így volt ezzel egé­szen 1967-ig nálunk mindenki. Tavaly tört meg a jég. Akkor járt először nálunk Marcel Marceau, fellépett a budapesti Erkel Színházban és olyan si­kert aratott, hogy az idén újra visszatért. Marceau körülbelül (csupán a saját számításom alapján!) harminc esztendeje műveli a pantomim művésze­tét, s csak ötvenöt éves korá­ban jutott el hozzánk. ban és a néző v izualitásab&n élhet. ideig. rövid vagy hosszabb S hogyan élt ez Marceau­nál? — A gesztus fejezi ki a cse­lekvést — mondja Marceau a tizenhárom parancsolatának elején, majd így folyatja1 • A mimus felidéz, részletei összefoglal és rögzít. Megte­remti a cselekvés formáját, terjedelmét és sűrűségét, fel­idézi súlyát, tényét és felfo­kozza érzelmi tartalmát. A gesztus nemes, finom, humo­ros, komikus vagy tragikus. . Uralkodói: • szerelmes, gyilkos, mágikus vagy rosszindulatú, isteni vagy jelentéktelen... A haszontalan vagy felesleges, formátlan vagy puha gesztus olyan, mint a botladozó tá­rás és a dadogó beszéd... A gesztus a képpé vált gondolat. GONDOLATOK 'a GESZTUS. kel Színház­Ha van téma életünkben, amely annyira és annyiszor t foglalkoztatja a közvéle­ményt, hogy számon tartani is sok, úgy a pálmát vala­mennyi közül az úgyneve­zett ifjúsági kérdés viszi eU Amióta világ a világ. az adott kor nemzedékét min­dig érdekelte, milyenné vá­lik az utána következő, mi­lyen lesz életfelfogása, sor­sa, erkölcse. Az élet törvé­nye, hogy az érett, tapasz­talatokban gazdag generáció figyelje a felnövekvő útját, a felnőtt társadalom egyen­gesse a fiatalok pályáját. Nemrég találó idézetet mondott el az ifjúságról szó­ló vitával kapcsolatban a megyei KISZ-titkár: — Hadd idézzek a vitában csak egyetlen megállapítást — mondotta. — így hangzik: „Az ifjúság szereti manap­ság a fényűzést, rossz a mo­dora, megveti a tekintélyt, nem tiszteli az idősebb em­bereket, fecseg akkor, ami­kor dolgoznia kellene, és visszafelesel a szüleinek”. Félreértés ne essék azonban, e mondat kétezer évvel ez­előtt hangzott el, Szókratész mondotta. Találó szavak. Arra is utalnak, hogy az elméleti vi­tákon. általánosításokat hor­dozó megjegyzéseken túl most már mielőbb tettekkel foglaljunk állást e „kétezer, éves” problémában, Az elmúlt huszonegy né­hány év felmérhetetlen vál­tozásokat hozott az ifjúság­nak, általában a társadalom valamennyi tagjának. To­vábbtanulási, elhelyezkedési lehetőségek, megfelelő kere­set. s még sorolhatnám. A gazdaságunkban történt %k&sá§*ttapí jemizet Szabad idő —az ifjúságért újabb változások lehetővé te­szik, hogy mindinkább át­térjünk a csökkentett mun­kaidőre, a szabad szombatok­ra is. De fejlődik a köz­lekedés, gépesedik a ház­tartás — egyre több a sza­bad idő. S erről, főleg a fiatalok között, sok a téves nézet. A szabad idő távolról sem csak azt jelenti, hogy: „Ujjé, a ligetben nagyszerű...” Szer­ves egységet alkot a termelő tevékenységgel, a tanulásra fordított idővel, felhasználá­sának értéke éppen a mun­kában és más társadalmi te­vékenységben ölt testet. Megyénkben több, mint 40 ezer 14—26 év közötti fiatal él. Szabad idejük megszerve­zése tehát közös gondot je­lent a megye valamennyi érintett szervének, szerveze­tének, intézményének. E gondolatokból indult ki a KISZ 1964-ben tartott ilyen jellegű tanácskozásán. Ak­kor, az ifjúság szabad idejé­nek célszerű felhasználására teendő intézkedéseket úgy­szólván mindenki kötelező­nek tartotta a maga számá­ra. Mi történt azóta? Csak néhány példa, amely­ről nemrég a „Kulturális fórum az ifjúságért" megyei tanácskozásán is szó esett. A közösen kialakított me­gyei program sürgette a kor­szerű szórakozás tárgyi fel­tételeinek megteremtését. Jelenleg 71 ifjúsági klubot tartanak nyilván, azonban alig tíz helyen van elfogad­ható klubélet... A fiatalok esztétikai nevelésének, a KISZ-élet megteremtésének állandó hatékony eszköze a zene. A KISZ megyei bizott­sága az elmúlt években na­gyon sokat tett e vonatko­zásban. Az országban első­nek 1965-ben megrendezte a fiatalok első megyei dalos­találkozóját, ez évben is eredményesen szervezte meg a menetdal-versenyt. Meg­szerezte Salgótarjánnak az országos amatőr jazz- és tánczenei fesztivál megren­dezésének jogát. E fesztivá­lok a fiatalok zenei nevelé­sének fontos állomásai, az egész megye kiemelkedő kul­turális eseményei. Sajnos, nem ilyen egyértelmű több szerv véleménye a fesztivál­ról, amelynek tagjai a fesz­tiválok résztvevőiben csak a hosszú hajat, vagy a rövid szoknyát „veszik észre”. Ezek után talán azon sem lehet csodálkozni, hogy a váro­sunkban működő úgyneve­zett beat-zenekarok egyike- másika szinte kallódik a szervek, intézmények kö­zött ... Sok vitára adott okot az utóbbi években az önte­vékeny műkedvelő mozga­lom, illetve a kulturális szemle, itt is szükséges mi­előbb tisztázni a nézeteket, egyeztetni az álláspontokat, s levonni a megfelelő követ­keztetéseket a további mun­ka érdekében. S szólhatnánk még a tánckuliúra terjesz­tésének nógrádi hiányossá­gairól, a magnó, a tv, a rá­dió lehetőségeinek jobb fel- használásáról, az ifjúsági is­meretterjesztés hatékonysár­gáról, a művelődési otthonok szerepéről az ifjúság szabad idejének megszervezésében, a zenés, táncos szórakozóhe­lyek színvonaláról, a test­nevelés, a sportélet lehetősé­geiről, a jó értelemben vett tömegsport jelenlegi helyze­téről, s még számos más fontos kérdésről, melyek kapcsán megannyi probléma ismeretes. A világ nyugati részében hangzott el pár évvel ezelőtt, hogy az emberiséget — sze­rintük — két veszély fenye­geti, az atombomba és — az unalom. Természetesen, túlzó ezen állítás, $ a mi viszonyainkból semmikép­pen sem következik. Ennek ellenére, mi sem mondhat­juk el: legyőztük az unal­mat. Vagy ha nem is „unat­koznak” fiataljaink,, még nem mindig találják meg szabad idejük hasznos eltöl­tésének lehetőségeit, s ez nem is mindig rajtuk múlik. Figyeljük a felnövekvők út­ját, mert ez az élet rendje. De egyengessük is ezt az utat, keressük meg az ed­diginél talán kicsit hatéko­nyabban is a támogatás megannyi anyagi és erköl­csi lehetőségét, megérdemlik, akikért tesszük. Tóth Elemér beli előadásra hónapokkal ezelőtt elkeltek a jegyek. Mar­ceau július elején három egy­mást követő estén lépett a kö­zönség elé. Egyedül jött, pári­zsi együtteséből csupán egyet­len színésztársa kísérte el. Er­ről a társról, aki maga is az idősebbek közül való, mond­ják, hogy minden fellépésére elkíséri Marceau-t, s „mind­össze” az a szerepe, hogy az egyes számok előtt a nyílt színre beállva felmutatja táb­lát, jó mimes szokás szerint hang nélkül közli, mi követ­kezik. (Ez a „mindössze” azon­ban nagyon fontos dolog. Soha nem felejtem el, milyen sokat kellett próbálnom, amíg azt a feliratot, hogy A KALAP kielégítő módon be tudtam vinni a színpadra). Rekkenő hőségben, telt ház előtt, nem egyszer lélegzet nél­küli csendben játszott Mar­ceau. ‘ Egyesegyedül két és fél órán át. A gesztus, a mozdulat elénk varázsolta a világot, a fehér arcú művész a világ leg­egyetemesebb nyelvén közölt tragédiát út komikumot, a legmegbízhatatlanabb anyag­ba — az emberi emlékezetbe vésve mondandóját, építve művét, amelynek egyetlen tárgya van: az ember. Marceau-t nem lehet elvá­lasztani a mozdulatoktól, ő és a gesztus annyira egy, hogy feltétlenül igaznak kell elfo­gadni a megfogalmazást: a tánc és a pantomim is, olyan művészet, amelynek szerszá­ma maga az emberi test, amelynek egy az alkotója és eszköze iá. Művészet, amely nem létezik másként, csak a hús és vér ember valóságos megjelenésével, gesztusaiban és nem rögzíthető térben, sem időben, csupán a piilanatok­Tizenöt ^ _____számba s űrítve kötetnyi gondolat, amelyet sok száz gesztus, pon­tosra és láttatóan kifejezőre formált mozdulat változtatott képpé — ez Marceau művésze­te. De ez a néző művészete is. A pantomim minden művé­szetnél erőteljesebben megkö­veteli nézőjétől a cselekvő, gondolatban nem csak befoga­dó, hanem intenzíven s folya­matosan együttjátszó magatar­tást.. Éneikül csupán érdeke­sen mozgó figura a legnagyobb mimus is... Az Erkel Színház közönsége jó közönség volt, s itt nem is az előadást berekesztő kereken tizennégy percig tartó vastaps­ra, hanem az együttjátszásra, a marceaui láttaitás befogadá­sára és megértésére gondolok elsősorban. (Hogy ezt valame­lyest érzékeltessem, ide írom: nem volt könnyű a művésznek majd három órán át egyedül játszani, feszes és csodalatos mozdulatokkal a világot meg­mutatni, de kimerítő lehetett a közönségnek is nyomon kö­vetni az anyagtalan megjelení­tést. megérteni a gesztusokkal közölt gondolatokat. Veres Pé­ter jutott az eszembe, aki gyak­ran ír elítélően a mozi, a tele­vízió és más kulturális eszköz a közönséget kényelmességre, gondolati restségre szoktató tulajdonságáról. A pantomim ebben is más, itt a kényelmes néző előbb-utóbb ásitozsni kezd és esetleg el is alszik). Marceau gondolatai sajátos emberi, etikus gondolatok: az élet szép küzdelme a Hajós­ban, s ennek a küzdelemnek az ellentéte az önelégültség a Lépcső-ben, vagy az átélés, „átszenvedés” nélküli, csupán a rutinirozottságra számító al­kotás hiábavalósága és üres­sége a Festő-ben. (A bíróság című elég hosszú jelenetben Marceau egyedül, s szinte egy­szerre alakította a bírót, az ül­nököket, az ügyészt, az ügyve­det, a porkolábot és természe­tesen a vádlottat is!) Rendkí­vüli szuggesztivitással „szólt” a világ igazságtalanságairól, aránytalanságairól, háborúról és békéről, szépségről és ke­gyetlenségről, önfeledtségről és kínzó önmarcangolásról a Kontrasztok-ban. A BIP, a marceaui kisember csetlése és botlása sok-sok derültséget szerzett a közönségnek, de csakúgy, mint Chaplin figurá­ján, a BIP-en sem lehet iga­zán, szívből jót nevetni. Az előadást a legklassziku­sabb számmal a „Dávid és Góliáttal” fejezte be Marceau. Ebben a számban ördöngős gyorsasággal változik át fél­méteres törpévé és kétméteres óriássá a méterszéles paraván mögött. S persze itt is a kis Dávid győzi le a hatalmas ter­metű gonoszt, mint ahogyan az egész marceaui műnek, ennek a mozdulatokból épült csodá­latos alkotásnak is egyetlen szóval kifejezhető tartalma van: emberség. Pataki László NÓGRÁD — 1968. július 21., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom