Nógrád, 1968. június (24. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

Goodman Ace Rabindranath Tagore Feleség —- kedvezménnyel A Kennedy Repülőtér nyüzsgőtt a húsvéti vakáció­ra utazók tömegétől. Én is benn álltam a sorban, s vártam, hogy kiengedjenek a géphez, amely St. Louis- ba visz üzleti ügyben, s innen még aznap este vissza akartam térni az ünnepre. Ekkor megpillantottam egy rendkívül bájos hölgyet, aki elhaladt a sor mellett, és merőn bámult az utasok ar­cába. Hirtelen megállt mel­lettem. — Bocsánat — szólt — el­venne engem feleségül? — Ezer örömmel — fe­leltem. Akkor jó — bólintott és belémkítroit. Csak egy kis probléma akad — folytattam. — Tudja, nekem már van •.. — Semmi baj. Én csupán azt szeretném, ha harminc­háromszázalékos kedvezmény­nyel válthatnám meg a re­pülőjegyemet. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha férj- feleségként utazunk ... Oh, egy dolgot még meg kell tudnom: hová utazik? — St. Louisba. — Egyedül megy? — Igen. de mégsem csinál­hatjuk így. — Miért ne? A hirdetések szerint harminchárom száza­lék kedvezményt kap, aki a feleségét is magával viszi. Én kifizetem a saját je­gyemet. de megspórolom az ár egyharmadát, ha házasok vagyunk. — De nem vagyunk háza­tok — szóltam intőn• — Ugyan már — mondta. — Van itt egy nagyon ara­nyos kis kápolna. — Ez lehetetlen ... — gyű­rűnk sincs. — Énnálam akad — tur­kálni kezdett a kézitáskájá­ban. — Magammal hoztam arra az esetre, ha találok va­lakit, aki feleségül vesz. Csak házzá rá a: ujjamra. Az emberek bámultak ránk. Ujjara húztam a gyűrűt■ Is­mét megszólalt: — Mondja utánam: Ezzel a gyűrűvel... — „Ezzel a gyűrűvel elvisz­lek egészen St. Louisig”. — Én Wichitába megyek. Ez a gép megáll St. Louisban, maga ott leszállhat, és én továbbmegyek. Odaértünk a pénztárablak elé. Az ifjú hölgy is beha­jolt az ablakon. — Én is utazom- Férj és feleség együtt — harminchá­rom százalék kedvezmény. Igaz? — Igaz — szólt a pénztá­ros. — Szóval kettőt. St. Loui- sig. Nem — tiltakozott új­donsült ismerősöm. — A tér­iem St. Louisba megy. Én pedig Wichitába. — Akkor viszont teljes árú iegyet kell váltani St. Louis- tól Wichitáig. Hacsak uram ön nem megy később a ked­ves felesége után Wichitába­— Dehát nézze, az én je­gyem retúr. New York — St. Louis és még ugyanazon a napon vissza. — Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tölti a feleségével a húsvéti ünne­peket? — Remek ötlet — élénkült fel az ifjú hölgy — édesem, igazán eljöhetnél velem Wi­chitába. — Nem mehetek! — Most már kiabáltam. — De meg kell tenned. Meg kell tennie, nem? — szólt s körülpillantott az embere­ken. biztatást várva. „Ez a férfi, aki az életét ígérte nekem, most még a harminc- három százalékos kedvez­ményről se hajlandó gondos­kodni” Az emberek dühösen fel- morajlottak ... Megvettem a jegyet Wichi­táig vagy sem? Sosem fogom megtudni. Felébredtem. Mindennek az a sok TV- hirdetés az oka. A 33 száza­lékért már majdnem bigá­mistát csináltak belőlem. Fordította: Zilahi Judit IflISIIBll Még gyerek voltál, amikor vejem, N abalian ta, a leányom ékszereivel megszökött Ang­liába. De bizonyára emlékszel, hogy felbolydult a falu, ami­kor öt év múlva ügyvédként jött vissza. Vagv talán még­sem tudtál róla, mivel akkor­tájt Calcuttában tanultál. Apád. aki a közösség fejének tartotta magát, kijelentette, hogy ha leányomat elküldöm férje házába, ki kell tagad­nom örökre, és soha nem lép­heti át többé házam küszöbét. Apád lába elé rogytam, s úgy könyörögtem: — Bátyám, ments meg en­gem ez egyszer. Kényszeríteni fogom vömet, hogy tehéntrá­gyát egyén és bemutassa a prajasositta-szertartást. Vedd vissza a kosztba! De apád hajthatatlan volt. Nem tudtam kitagadni egyet­len gyermekemet, és búcsút mondva a falumnak s roko­naimnak. Calcuttába költöz­tem. Azonban oda is követtek a kellemetlenségek. Amikor unokaöcsém házasságára ké­szültünk, apád ellenünk uszí­totta a leány családját, és az eljegyzés felbomlott. Akikor ünnepélyesen megesküdtem, hogy ha egy csepp bráhman vér folyik ereimben, meg­bosszulom magam... Amikor egyetemre jártál, a lakásod szomszédságában Bip- radász. Csatardzsi lakott. Azó­ta meghalt szegény. Házában élt egy gyermek-özvegy, egy kájesta elhagyott árvája, Hú­súmnak hívták. A leány szép volt. s az öreg bráhman sze­rette volna megvédeni az egyetemisták éhes tekinteté­től. De egy fiatal lánynak nem nehéz port hinteni öreg gyámja szemébe. Gyakran ment fel a ház lapos tetejé­re. hogv kiteregesse a mo­sott ruhát, te meg. úgy vé­lem, a háztetőt tartottad a legmegfelelőbb helynek a ta­nulásra. Hogy beszéltetek-e egymással, amikor ki-ki a maga háza tetején tartózko­dott, azt nem tudom, de a lány viselkedése felkeltette az öregúr gyanúját... Bipradász végül is felfedez­te. hogy gyakran találkoztok a háztetőn, és megállapította, hogy te még az egyetemi elő­adásokról is hiányzol, és a háztetőn ülsz délidöben, könyvvel kezedben, mert egv- szerre olyan nagyon megked­velted a magányos tanulmá­nyokat. Hozzám jött tanácsért, s mindent elmondott nekem. — Bátyám — nyugtattam meg —, te már régen foglal­kozol azzal a gondolattal, hogy Benáreszbe zarándokolj. Legjobb, ha most elmégy, és reám bízod a leányt. Gondos­kodom róla. Bipradász el is utazott. El­helyeztem a lányt Szripati Csatardzsi házában, és Ku- sum úgy élt ott. mintha Szri­pati lánya lenne. Te is tudod, hogy ezután mi történt. Nagy megkönnyebbülést érzek, hogy ma mindent elmondhat­tam neked. Ugye. úev hang­zik. mint egy reeény? Piri Samkar utolsó megjegy­zéseire alig figyelve, Héman- ta megkérdezte: — Kusum nem tiltakozót! a házasig ellen? — Naevon nehéz kiismerni a nők szándékát! — válaszol­ta Piri Sankar. — Az asszo­ny: elme furcsán működik Ha nemet mondanak. igent értenek rajta. Kusum, amikor új otthonába kérőit, majd­nem eszét vesztette. hogy nem láthat téged. De te meg­tudtad valahogy az új címét, és ezután egyetemre menet gyakran eltévedtél és Szri­pati háza előtt áesorogtál... Láttam, hogv tanulmányaidat komoly veszély fenyegeti és. hogy a leánv állapota is saj­nálatra méltó. Etfv napon magamhoz hív­tam Kusumot és így szóltam hozzá: — Figyelj reám. leánvom. öregember vagyok, előttem nem kell szégyenkezned! Tu­dom, hogv ki után vágyako­zol. A fiatalember állapota is reménytelen. Szedetném elősegíteni házasságotokat. Kusum hirtelen könnyekben tört ki. s elfutott. Ezután esténként sokszor kerestem fel Szripati házát, és Kusumot magamhoz hívat­va. rólad beszélgettem vele. s fokozatosan sikerült félénksé­gét leküzdenem. Végül, ami­kor közöltem vele, hogy megpróbálom létrehozni a há­zasságot, csak azt kérdezte: — Hogyan lehetséges ez? — Ne törődj azzal — felel­tem —. majd bráhman haja- donnak mondunk téged. Sok ellenvetés után arra kért. tudjam meg. hogy te mit szólnál a csaláshoz. — Micsoda ostoba kérdés — válaszoltam —, a fiú majd eszét veszti már így is; mi haszna, ha felfedjük előtte ezt a sok bonyodalmat? Kössétek csak meg a házasságot, és ak­kor: minden jó, ha a vége jó! S mivel a legkisebb kockázat sincs arra, hogy valaha kitu­dódik — hát miért is kelle­ne egy fiatalembert egész életére szerencsétlenné ten­nünk? Röviddel a kitűzött nap előtt Kusum annyira megma­kacsolta magát, hogy nagy fá­radságomba került, míg meg tudtam győzni. — Vessük el, bátyám! — mondogatta egyre. — Mit képzelsz, ostoba gyermek? — dorgáltam őt. — Hogy léphetünk most visz- sza, amikor már mindenben megállapodtunk ? — Hireszteld el, hogy meg­haltam! — könyörgött. — Küldj el valahova. — És mi történik akkor a fiatalemberrel? — kérdeztem. — Most a hetedik mennyor­szágban érzi magát, arra vár­va. hogy régi vágya végre holnap teljesül, s te azt aka­rod, hogy ma halálhíredet kö­zöljem vele? Az eredmény az lenne, hogy holnap az ő halál­hírét hozhatnám hozzád, és még ugyanaznap a te halá­lodról is értesülnék! Azt hi­szed. hogy gyilkosa leszek egy leánynak és egy bráhman- nak? öreg vagyok én már ahhoz! Végül i6 a kitűzött napon megültük a vidám lakodalmat, és én úgy éreztem, megsza­badultam a terhes köteles­ségtől, amellyel önmagámnak tartoztam. Hogy azután mi történt, te is jól tudod. — Nem állhatta! volna meg. miután már úgyis gyó­gyíthatatlan sebet ejtettél rajtunk? — fakadt ki Hé­manta rövid hallgatás után. — Miért mondtad el a titkot most? Piri Sankat nagy lelki nyu­galommal felelte: — Amikor láttam, hogy minden előkészület megtör­tént nővéred házasságához, azt mondtam magamban: ,,Nos, én beszennyeztem egy bráhman kasztját, de azt köte­lességérzetből tettem. De most egy másik bráhman kaszt fo­rog veszélyben. Kötelessé* gém, hogy megakadályoz zam!” Ezért írtaim a vőlegény családjának s közöltem: bizo­nyítékaim vannak, hogy sudra leányt vettél feleségül. Hémanta megkérdezte, ma­gát türtőztetve: — Mi történik most ezzel az asszonnyal, ha elhagyom őt? Visszafogadod őt házad­ba? — Megtettem, amit meg kellett tennem — felelte Pi­ri Sankar nyugodtan. — Nem az én kötelességem, hogy más eltaszított feleségét istápol- jam. Van ott valaki? Hozza­tok egy pohár jégbe hűtött tcókuszitejet Hémanta bábu­nak. .. Hémanta felállt és elment, nem várva be a fényűző fris­sítőket. .. •* A hálószobában nem égett a lámpa. Hémanta az ágy szélén ült, a nyitott ablak mellett, az előtte elterülő sö­tétségbe meredve. Kusum a földön feküdt, férje lábát át­karolva szorította arcát hoz­zá. Megállt az idő, mint a lecsillapodott tenger. Az örök éjszaka vásznára a sors mint­ha egyetlen képet festett vol­na, minden időkre — a meg­semmisülés képét, amelyen a bíró középen ül, s a bűnös ott hever lábainál. Újra hallották a csoszogó lépéseket, s Harihar Muk- hardzsi szava újra felhang­zott ajtójuk előtt: — Lejárt az idő. nem tűr­hetem tovább! Űzd el az asz- szonyt a háztól! Ezekre a szavakra Kusum szenvedélyesen karolta át fér­je térdét, csókjaival borította, majd homlokával tisztelettel* lesen megérintette férje lá­bát. s elhúzódott. Hémanta felállt, s az ajtó­hoz lépve, kijelentette: — Apám, nem hagyom el a. feleségemet. — Hogyan? — ordított fel Harihar. El akarod veszíteni kasztodat? — Nem törődöm a kaszttal — hangzott a nyugodt válasz. — Akkor téged is kitagad­lak. íFordította: Karig Sára) Molnár Gábor Lampiao kapitány A gua Branca, a fehér víz városa, Lampiao ka­pitány, a brazil hara­miák érdeklődésének közép­pontjába került. A szertejá­ró, hírelő kémek jelentették Lampiao kapitány rejtekhe­lyén, az Alaguas városától nem túl messze levő Angicos barlangban, hogy az Agua Branca városban, kastély sze­rű várában élő Joana Vieira de Siqueira Torres igen vén bárónőnek tömérdek az ék­szere. ezüstje, zsákra való az aranya, drágaköve. — Emberek! — hívta össze legényeit Lampiao. — Elér­kezett hozzám a hír. hogy mi mindene van egy vénségesen vén bárónőnek agua brancai díszes, sőt túldíszes, — derült — viskónak éppen nem ne­vezhető palotájában. M't szólnátok, ha szépen belova- golnánk Agua Brüncaba, és" elszednénk a bárónőtől azt, ami egy ilyen vénségnek amúgy is felesleges. Külön­ben azt is hírelik, csöppet sem bánik jól szolgálóival, birtoka tehenészeivel. Gonosz mindenkivel, aki szolgálatá­ban harugvu fensége közelé­ben él. — Halihó! Menjünk Joana Vieiro de Siqueira Torres bá­rónőhöz! — dobta magasba ka­— Menjünk! — szállt száz­féléi száz haramia kiáltása Szép Mária mosolygott, es Lampiaohoz simult. — Szerelmem, hadd menjek én is. — Jöhetsz, mindenki jöhet — egyezett bele Lampiao. — Mulatunk egyet Agua Brao- caban. és dolgunkat elvégez­ve. jókedvűen lovagolunk majd ki a városból. Külön­ben pokoli! — sóhajtott szen­vedőn Lampiao. Mindenki tudta, játszik a haramiák ki­rálya. — Szenvedek, mint va­lami golyóérte, késvágta se­besült, — nyögte —, hogy még a vén bárónőnél alusznak azok az ékszerek, amelyek az kedves, szép Máriámat kell hogy ékítsék, zsákmányré- saemből. Minek annak a vén­ségnek annyi csillogó éltszer, drágakő, amelyek csak a szé­pek szépét. Szép Máriát hi­vatottak díszíteni. — Kedves vagy, kapitá­nyom — simult Lampiaohoz Szép Mária. — Lovag vagy, akivel senki sem mérkőzhet. — Nos, mi a véleménye­tek? — fordult legényéihez. — Elfogadjátok tervemet Agua Branca elfoglalására? — El. kapitány! — zúgta a haramiák kórusa. Branca elleni támadást, — lépett elő a hirtelen beálló csendben Vorta Seca — mivel igencsak megszállták a maj­mok, a katonák a környező vadonokat, hegyi hágókat és az ültetvényeket. Nvolcszázan vannak, tizenöt—hatvan főnyi csoportokra eloszolva. És mind ránk lesnek. Hagyni kell ezt az agua brancai tá­madást békességesebb időikre, még akkor is. ha Lampiao kapitány szándéka szerint, amelyet ismerek, több cso­portban óvakodnánk Agua Branca közelében. — Ej! — röhögött Luiz Pedro az izmos, és mindig vakmerő haramia. — Ügy lát­szik. néhány száz majomtól inadba szállt lazult bátorsá­god. — Kinek lazult a bátorsá­ga? — bőszíilt fel Vorta Se­ca. és úgy fordult szembe Luiz Pedroval, mint valami ellenfelére támadni kész aré­nabeli. véresszemű bika. — Ha ez a véleményed. Luiz Pedro, ám gyeire a viskómba, vagy kicsivel beljebb az er­dőbe. ott majd meglátjuk, ki­nél lazult a bátorság? — Jól van, ha párbajozni kívántok, ám tegyétek, — pillantott a két dühödten szembenállóra Lampiao kapi­tány. A hangja teljesen szen­vedélymentes volt. — Én nem bánom. Azonban figyelmez­tetlek benneteket, ak.i majd életben marad, és visszajön, pedig azután következik, az egészen az enyém. Ami pedig azután következik, semmiképpen nem lesz szá­mára kameválbeli mulatság. Ajánlom, fogjatok kezet, mie­lőtt bármit eselekszetek. Ez a kézfogás most számotokra, és főleg nálam, határozottan élet- elixír. — A két bandita egy­másra nézett, és — az elmo­solyodó Lampiao kapitány barátságos pillantására — ke­zet szorított. — No. ugy-e? így is lehet, — nézett rájuk, majd elfordult. Beszélgetni kezdett Antonioval és Líviá­val. megállapodva a támadás irányaiban. — Tehát három csoportban megyünk. — pil­lantott szét a körülötte figye­lőkön. — Így! — és elbeszél­te végső tervét, kiadta utasí­tásait. — Lila Segfű előre megy kémlelni — zárta sza­vait. — Mindenki lóra. indulás a kijelölt irányokba! — har­sogta Antonio hadnagy. — Pernambucoban. a Serrinhán találkoznak csoportjaink, ha Lampiao kapitány elvégezte Agua Branca-beli dolgát, a maga ötven legényével. A mi dolgunk Optato Guerros tá­bornok csapatainak széthúzá­sa. elvezetése Agua Branca környékéről. Lampiao és Szép Mária az ötven cangaceiroval baj nél­kül eljutott a reitekösvénye- ken Agua Branca közvetlen közelébe. Lila Szegfű kilépett egy roppant fatörzs fedezé­kéből. — Kapitány! — jelen­tette. derűsen nevetve. — Si­kerrel jártam. A várost védő. ibtmaradt majmokat magam­ra uszítva, valamennyit el- csailtam a városon kívüli va­donba, a hegyen túli vízmo­sásokba. Most óvakodva, kúsz­va kutatnak ott utánam. A városban semmiféle majmot nem lehet lelni, mint orkán a pelyvát, úgy szórta szét őket oangaceirora vadászó dühük. — Kitűnő. Lila Szegfű! Csatlakozz és előre! — pillantott vissza Lampiao. Szép Mária mellette indította lovát. A városszéli viskó előtti úton. a porban játszadozó gyerekek vették észre az ér­kező Lampiao kapitányt és kíséretét. — Megjött, itt van Lampiao kapitány! — szállt egy gye­rek riadt kiáltása. A környező viskók népe osődülve rohant az útra, állta végig a fegyveres cangaceirok vonulását. Lam­piao és Szép Mária, mögötte a cangaceiroik, egyenesen Jo­ana Vieira de Siqueira Tor­res bárónő kastélyához tartot­tak. Senkisem állta útjukat, állt ellenükbe. A kereskedők reszketve álltai-: boltjaik előtt. Túl hirtelen jött a haramiák Agua Brancára csapása. Csak mosolyoghattak és remélhet­tek. mást nem tehettek. L ampiao kapitány min­dig adott az udvarias­ságra, a formaságokra. Lováról szállva. megkopog­tatta a kastély fából ácsolt, vastag, régi kapuját. — Lampiao kapitány kér bebocsájtást! — harsogta, majd tapsolt. Mint bármelyik másutt tett látogatása előtt, ha ház lakóit nem látta, de jöve­teléről — brazil szokás sze­rint — jelzést kívánt adni. Odabenn senkisem mozdult. A kapitány intésére lovaik nyergéből másztak be a kivert zsalujú ablakokon a legé­nyek. Mergulbao kinyitotta a kaput, és Lampiao nyugodtan besétált a félelemtől néma kastélyba. — Lampiao kapitány, nézd, ott fut a vén Torres bárónő! — mutatott ki a kastély egyik hátsó szobájának ablakából Marreco, az egyik cangaceira — Beléeresztek egy keveset, ne fusson olyan sebesen, — emelte röhögve puskáját. — Hagyd, Marreco! — in­tette le Lampiao. — Minek tegyünk neki ilyen szívessé­get, hiszen nemsokára amúgy - is úgy kinyúlik, mint valami törzsről levált fahéj. Mi nem azért jöttünk, hogy ilyesféle szívességeket tegyünk. Gye­rünk — sétált ki nyugodtan Marrecotól követve a díszes- bútorzatú szobából, és legényei Szép Mária, velük az utánuk nyomuló betyárok és felesége­ik. ámulva járták be a kas­tély gyönyörű szobáit, Lampiao kapitány biztos érzékkel megtalált minden ezüstöt, aranyat, ékszert, drá­gakövet, Nem maradt átné- zetlen egyetlen szekrény, ru­hásláda. Tömérdek készpénz­re leltek — Torres bárónő egyetlen bankban sem bízott — és Lampiao elégedetten gyűrette, hajigáltatta dákok­ba az ékszereket, aranytár­gyakat, ezüst edényeket, a bankókötegeket. lap iát öröm me 1 Azulao. — No, ezt én nem vallom, nem helyeslem, az Atma 8 NÓGRÁD - 1968. június 16., vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom