Nógrád, 1968. június (24. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-30 / 152. szám
Rémes kánikula (Koppány Gy. felv.) CSUKÁS ISTVÁN Ganzon Most art hiszom: boldog vagyok, és az leszek, míg élek. Nap süt, a fény alá merült utcán ülnek a vének. Szivükbe süppedve puhán a régi utcák, fények, ahol mostan is ülnek dk, s amit én már nem értek. S amit majd ők nem értenek: ha vén szívemben élnek, örök Nap süt az elmerült utcán, ahol üldögélek. 4 fégi időkben olyan nehézségekkel küzdött a vidéki színjátszás, hogy voltak társulatok, amelyek csak hírből ismerték a gázsit. Akkoriban gyakran szerepelt a fővárosi és vidéki színházakban a „Jáfet tizenkét felesége” című színdarab. Egy-egy előadása után gyakran szöktek meg olyan szereplők, akik már nem bírták az éhezést. így azután megtörtént, hogy a következő állomás színlapja ugyanezt a darabot már így Hirdette: „Jáfet nyolc felesége”. Majd újabb szökések után: ..Jáfet hat felesége”, később már csak: „Jáfet négy felesége”. Végül pedig: „özvegy Jáfet”. * Miskolcon az „Erdészlány” című operettet játszottuk, amelyben a primadonna egy kis őzikével érkezik a színpadra. Az őzikét egy sajó- szentpéteri parasztgazda adta kölcsön és előadás után mindig elvitte. Egyszer megmakacsolta magát az állat, s nem akart elindulni. Megkérdeztem: — Mi az, bátyám, valami baj van? Az öreg dühösen morogta: — De affene egye meg, amióta színész lett, nem lehet bírni vele!! Szenes Ernő, az elmúlt idők kedves komikusa állandóan anyagi zavarokkal küzdött. Egy alkalommal felkereste az ismert színészbarát bankigazgatót, e közölte vele. hogy a következő héten önálló estét rendez, amire tisztelettel meghívja. ” ‘ — Nagyon köszönöm, kedves művész úr — mondta a bankigazgató, — elmegyek. — Mibe kerül egy jegy? — Harminc pengő! — mondta Szenes. A bankigazgató kivette tárcájából a pénzt, és Szenes felé nyújtotta. Szenes nem kapott a pénz után, hanem zavart színlelve így szólt: Színészek, A régi színészt — Igazgató úr kérem, nem baj, hogy nem nyomattam jegyet? — Dehogy baj — válaszolt az igazgató. — Es hogy az előadást sem tartom meg?! — A bank- igazgató nevetve válaszolt: — Dehogy baj. csak tessék! — s megint nyújtotta a harminc pengőt Szenes átvette a pénzt, majd szemrehányó hangon megkérdezte: — Csak egy jegyet parancsol?! Hát a nagyságos asz- szony' otthon marad?! Szirmai Imre egy alkalommal nagy elragadtatással és vágyódással nézett az egyik előkelő Váci utcai kirakatban egy „több nyelven beszélő” zsebkést. Addig-addig bámulta, míg kijött az üzlet tulajdonosa, s örömmel üdvözölte a népszerű színészt. Szirmai megkérdezte, mibe kerül a kirakatban levő csodálatos zsebkés, — ötven pengő — mondta a kereskedő. Szirmai ijedtségét látva, hívta, beinvitálta az üzletbe, azzal, hogy majd megegyeznek. A boltban a kereskedő becsomagolta a kést, s ezzel nyújtotta át: — Kedves művész úr, én olyan nagy tisztelője vagyok magának, hogy öröm volna számomra, ha ajándékba elfogadná. Viszont kést Ingyen nem adok. Fizessen érte 10 fillért. Szirmai elővett egy 20 fillérest. átnyújtotta, mondván: — Kérek vissza 10 fillért! bohémek ág emlékeiből A kereskedő hiába keresgélt a fiókjában, nem talált tíz fillérest. — Akkor adjon még egy kést, és kvittek vagyunk! — mondta engedékenyen Szirmai. Somlay Artúr ruháit öreg szabójánál, Mányai bácsinál csináltatta, aki nagy ügybuzgalommal látta el a művész minden ruhaszükségletét. Somlay egy műsoros esten lépett fel, aminek keretében költeményeket szavalt. Ott ült a nézőtéren Mányai bácsi is. \ Somlay bemondta az első költemény címét: — A ruha. fordította Elzász Károly. • Mániái bácsi dühösen súgta oda a feleségének: — A részleteket nem fizeti, de a ruháit mással fordíttatja! Csortos Gyula híres kutya- barát volt. Bement a henteshez és ezt mondta: — Kérek húsz deka kolbászt, de frisset, — mert kutyának lesz! Annyira féltette két kis kutyáját,. hogy szeptembertől májusig ném engedte le őket az utcára, nehogy megfázzanak. Emiatt feleségével olyan ellentétei is támadtak, hogy Csortos elköltözött hazulról, — Magával vitte kedvenc kutyáját, a másik pedig, amelyiket a felesége kedvelt, a lakásban maradt. Mikor Csortos egy idó múlva megjelent otthonában, megállt az előszobában, és így szólt a feleségéhez: — Kérem, nehogy félreértés legyen, csak azért jöttem vissza, — mert a kutyák nem tudnak egymás nélkül élni! A régi vidéki színészet sanyarú helyzetére jellemző a következő párbeszéd: — Voltál az orvosnál? — kérdi az egyik színész. — Voltam — feleli a másik. — Adott gyógyszert, de nem. tudom használni. — Miért? — Mert csak étkezés után lehet bevenni! A rendkívül népszerű Rózsahegyi Kálmánhoz csatlakozik az utcán egy fiatalember. s nagy beszélgetésbe kezd. Közben csatlakozik hozzájuk egy másik férfi Is. Mikor az utóbbi elköszön, megkérdezi a fiatalember: — Kálmán bácsi, ki volt ez?! — Édes fiam. én azt sem tudom, hogy te ki vagy! — fordult hozzá Kálmán bácsi. p1 desapám annyira imád- ta a kalauzi mesterséget, hogy amikor már nyugdíjban volt, még mindig kalauzi egyenruhájában járt. mint az öreg „nyugállományú” tábornokok. A Városi Színházban (mai Erkel) Je- ritza Mária, a1 világhírű énekesnő vendégszerepeit, akit az öregúr is nagyon szeretett volna meghallgatni. Indult tehát a színházi irodába. hogy jegyet kérjen. A kapuban azonban a portás megállította: — Hová-hová?! — Sebestyén Gézát keresem — mondta az öreg. — Sebestyén Gézát?! — szólt a portás sértődötten. — Talán úgy mondaná öreg, hogy Sebestyén igazgató urat!! Édesapám fölényes nyugalommal mondta: — Idehallgasson! Én ismertem, amikor még nem volt úr, nem igazgató, sőt még Sebestyén se volt... Mondja meg, hogy az édesapja keresi! Sebestyén Mihály Vészi Endre Vaníliás illat Mikor a magas nő kiment a konyhába, megsuhogott a levegő. A fiú arra gondolt, milyen otthonosan jön-megy ez az idegen nő itt, az ő lakásukban. Hirtelen nagyon megharagudott. Ránézett szorongó apjára, aki pirosra főtt arccal ült a helyén. A fiú kop- panva arrébb rakta gipszbe ágyazott jobb karját az asztalon. aztán hirtelen felemelkedett mint aki indulni készül. — Várj csak, ne hirtelen- kedj — fogta vissza az apja — meg kell hogy értsél engem is. A fiú nem lakik vele, jobbára vidéken tölti az évet, csőszerelő, építkezésről építkezésre vándorol. Most is baleset dobta haza, leesett az állványról, s a jobb karjának egy időre fuccs. — Belátom, rossz időben jöttem — mondta lassan, darabosan, s egészen az apjához fordult — közben asz- szonyt hozott a házhoz Az apában megmozdult az indulat, előre dőlt. de fegyelmezte magát. — Nekem is van jogom — inkább motyogott, mint érvelt. A fiú szürke szemében furcsa. vizsgálódó mosoly. — Jogod van. — Évek óta élek magamban Se ünnepem, se hétköznapom. Nincs kezdete és nincs vége. Téged, jó. ha negyedévenként hazahoz a szeszélyed. Nekem meg egész nap a munka. Kell az embernek valaki. — Kell hát, persze. — Mit gunyoroskodsz? — Gonosz vagyok, úgy érted? — Szívtelen. Várj csak, majd te is megvénülsz. — Nem hiszem, hogy ilyen leszek. — Hanem ? — Minek az asszony neked. .. állandóra? Hogy kirámolia a szekrényt, aztán odébbálljon? — Ide figyelj, velem piszkoskodhatsz, de Erzsikét. .. ne bántsd... öt nem ismered. — Szóval csicsergő szerelem. — Azért mert téged két asszony is otthagyott? Hagyjuk ezt... Az öreg felemelkedett, nem tudta másképpen ellensúlyozni az indulat lökéseit. — Na és ha el csalom tőled a te Erzslkédet? Csak hogy megmutassam! Az apa visszalépett, a nagy kezével a fiú vállába markolt, az meg felszisszent a törött karja miatt. — Jó, jó, csak sziszegj, A fiú hirtelen mozdulattal, ügy. hogy a maga fájdalmát fokozta, kihúzta vállát a nehéz kéz alól. Egész közel álltak egymáshoz, s ahogy a dűli eltorzította arcukat, nagyon hasonlítottak egymáshoz. — Én csak az anyám emlékét védem. — Anyáddal is így bántál. Hazahoztad neki a rosszat, a gondokat. Mit adtál te anyádnak, mi? Köröskörül a falakon az ezermester öreg gyártmányai. Valamikor lombfűrésszel szórakozott, s ezek az ötletes dísztárgyak megöregedtek a falon, kifakult rigolyák csupán, semmi közük többé az örömhöz. Utánozzák a szétterülő szőlőleveleket, az emberi szívet, a nagy hegyet, fölötte úszó fellegekkel, de csak utánzat mind! Az öreg egyszerre mérhetetlen fájdalmat érzett, konok. nem vtllámió fájdalmat. Hiábavalónak érezte, mégis kimondta: — Mit akarsz elvenni tőlem? Az örömöt? — arcából elszívódott a vér. vénember lett hirtelen, kiüresedett a tekintete. A fiú megvonta a vállát. — Mindegy. Nekem aztán mindegy. Furcsa képek tolakodtak eléje, harmincév előtti képek. Nagy, tágas, vasárnap déle- löttök, s az ő kisfiú-keze elvesz apja hűvös tenyerében. Apja barátaihoz járnak, hol egyikhez, hol másikhoz. Keményre fagyott kocsonyával várják őket, a bort rendesen apja viszi, az ablak előtt sűrű hó- csillagok, ő is ihat egy fél- pohámyi bort. Sodort papírzacskóban sültgesztenyét visznek anyának. Féllépést hátrál. — Nem akarlak én bántani téged — ennyi kikényszeredik belőle. — Jó. — Az öreg kimerültön néz maga elé. — Ülj le. kérlekszépen. így nem mehetsz el. Visszaültek az asztalhoz. — Azt hiszed — folytatta az öreg hosszú szünet után — komolyan hiszed, hogy csak érdekből van Itt? — Nem, ugyan! — Az előbb így mondtad. — Mondtam. Hülyéskedtem, na! A konyhából langyos vaníliás illat árad befelé. — Nem, te komolyan mondtad. Annyira már ismerlek téged. A szemed állása is mutatja. — Mondom, hogy ugrattam! Asszony kell, joga van hozzá, mit akar még? Adjak írást róla? Mondom, joga van hozzá Az öreg szeme csupa szorongás. kutató gyanú. — Semmit sem mondtam komolyan. Csak éppen. . . mellbevágott, ahogy beléptem, annyira . idegen volt, még a kedvessége is. Hozzá kellett szokni, ennyi az egész. — És úgy gondolod, nem tesz hiba? Hozzám való. úgv látod? Mert nézd, ott dolgozik a csomagolóban. Először a kezét vettem észre.. . . hogy szép a keze... a mozgása, az ügyessége, ez mind behízelgi magát. Meg az, hogy mindig tiszta. Az öreg bőrét újra átfútöt- te a vér, akarata ellenére bőbeszédű lett. — Nem lesz semmi baj. apa. Semmi. Megmondtam. Ez a jelenet valamikor már lejátszódott. Majdnem így. Csakhógy akkor ő volt férj. S hazahozta a fiatalasszonyt, bemutatni. Az apa hidegen fogadtad keményen. „Nem nézek én ebből neked semmi iót” — mondta. Akkor még ereje teljében volt, félelmetes. erős akaratú. „Megjósolom neked, hogy ez a nő nem a te szép szemedért.. — Szorgalmas, tiszta, jó — motyog most maga elé az öreg. — Mondtam már. nem lesz semmi baj. A fiú mintegy kitépi masát a ráhurkolódó emlékekből. feláll, az aszta] mögé magasodik. Az öreg félénk szemmel kíséri. — Meg se várod? Készít valamit. Ne sértsd meg. A fiú ott áll mellén az ügyetlen gipszbunkóval. — Ülj le már — kérleli az apja — még nem vagyok olyan öreg — fűzi hozzá gyámoltalanul. — És az öregnek is van joga, meglásd, majd te is érzed ezt. Mert ez igazság. Egy ideig én se hittem el, azt hittem, fiatal leszek örökkön. Vagy talán nem jutott eszembe, hogy van öregség. Mért nem szólsz már valamit? — Elszoktunk egymástól, — ennyit felelt érdesen. — Te olyanfajtának látod? Valami rosszfajtának? — Dehogy látom! — Hát akkor? A fiút ingerli a huza-vona. — Az életnek 'annak törvényei, apa. — Hát akkor az öreg temesse el magát? .. . Belép az asszony. Gömbölyű, ápolt, kerekarcú. A nézése is szerény, kellemes. Süteményt hoz, szépen felszelve egy tálon. — Tessék, most sült. friss. Mosolyog gyanútlanul, vendéglátó egyszerűséggel. A félhomályban puhán, sárgán gőzölgött a tészta, omlósán. édesen. Éppen csak piszkálgatták. — Hány év köztünk a korkülönbség? — szólalt meg váratlanul az öreg. Az asszonv meghökkent. Erre a kérdésre nem számított. — Látod, ezt még nem is számítottam ki. — Gondolni kell erre is. Az öreg felállt. Apád lehetnék, nem? — A fiú hidegen m — Ki lehet azt Az élet ilyen. Felállt, biccentett, ajtóból mosolygott bátlan fogsorával, zások! Majd elrer maguk ketten. A fiú gipszbunkója koppá nt az asztalon. Utána csak a félnapos né maság maradt NÓGRÁD — 1968. június 30., vasárnap 9
