Nógrád, 1968. június (24. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-23 / 146. szám

Téri kinézeti at utcára. Gyá­ráéit házáig egy Lelket sem látott. A járdára guggoló hát elfogta előle a kilátást. Az árok széléig kellett mennie, hogy tovább lásson. Kedvetlenül fordult vissza az udvarra. A gyerekek az ab­lak előtti homokhegyen han- cúroztak. Máskor rájuk kiál­tott volna, hogy ne túrják szét. mint a malacok, játsszanak tisztességesen. A gyerekek per­sze nem értették, hogyan le­het tisztességesen játszani, ezért anyjuk kiáltása után egy pillanatra leijedtek a homok­dombról, aztán óvatosan visz- ssalopakodtak a csúcsra, Teri elment mellettük, nem is vette észre, hogy az este összelapátolt homokdomb már régen nem ' domb. Bement a lakásba, dolgozni akart, moso­gatni, meg főzni. Ezt is el­kezdte, azt is, de abbahagyta. Az urát várta, leste, hogy jön-e már a piacról. Reggel korán elment a ..Hajnal” el­nökéhez. És mintha nyoma veszett volna. Hetek óta nem hagyta bé­kén az urát, hogy beszéljen az elnökkel, mert ha felveszik a „HajnaV’-ba traktorosnak, ak­kor nem kell hetenként, két­hetenként a városba vonatoz­nia. neki meg nem kell ret­tegni. hogy mi van az urával, hol, és kire költi el a kerese­tét. amiből 6 két hetenként csak három, négyszáz forintot lát. Igaz, eleinte, amikor az ura kéthetenként pontosan hazajött, nyolcszáz, kitért c­száz forintot tett le az asz­talra, a gyerekeknek is hozott egy-egy zacskó cukrot. Aztán fogyott a pénz, hőnapról hó­napra kevesebb összeget ko­tort elő zsebéből, és gyakran tántorogva nyitotta be az aj­tót. — A vonaton ittunk egy üveg sört a cimborákkal — magyarázta gesztikulálva. Ivócimbora mindig akad, gondolta Teri, különösen ak­kor, ha fizet. Sok a potyale­ső, kevesen fizetik vissza a kört... Bárcsak megegyezne az elnökkel! Itt a kevesebb is több lenne. Neki is nyugod- tabb lenne az élete. Nehezen bírja az egyedüllétet. Az az asszony, akinek az ura otthon van, nem is tudja, milyen po­kol az 6 élete, meg a többi Bába Mihály H uonat mär nem indul „vonatos” feleségéé. Hétszám­ra csak várnak. Egyedül kell lefeküdni a hideg ágyba, ahol hajnalig forgolódnak, és nem tudnak felmelegedni. Olyan a testük, mint a tűzről levett ételé, lassan kihűl. Azt pedig megérzi a férfiember azonnal. Az ebéd már Totyo­gott a lábasban. A lá­bas alá karikát tett, hogy lassítsa a főzést, a tűzre sem dobott. Ismét kiment az ud­varra, aztán előbb a kerítésen át lesett az utcára, de a lomb­jait bontó fáktól nem sokat látott, ezért újra a járdáról le­sett végig az utcán. Valahol, messze az utca könyökénél megpillantott egy ide-oda lé­pegető alakot. Nem dülöngélt, mint a részeg, de egyenesen se tudott járni. Teri egy pillanatra megdöb­bent. — Biztosan mérgében ivott. Na, uramisten, lesz itt hadd el hadd. Beszaladt az udvarra. — Jön apátok — kiáltott a gyerekekre. — Azonnal lapá­toljátok össze a homokot, mert ha így meglátja, megtán­coltat benneteket. A gyerekek lapát után kap­tak, de kézzel is csúcsosra kaparták a dombot, amire ap­juk kissé félrecsapott kalap­ban belépett a kapun, — Na, mit csináltok lur­kók, he — szólt rájuk. — Miért nem játszotok? Arra va­ló az a homok, azért, hozat­tam. — Nem baj, ha széttárjuk? — rebbent az egyik gyerek szájáról a kérdés. — A kapuig lehet, de as ut­cára nem, mert... — fenye­gette meg őket nevetve. — A, csak itt bukfencezünk benne. — Hát csak bukfencezzetek! Teri a kityha melleit vdrta. Reszketett a gyomra, hiába szorította rá a kezét. — Kész az ebéd, lelkem? — köszönt rá az ura. — Nincs? Nahát, itt is szépen várják az embert. — Ne bolondozz már, rög­tön kész. Nem látod, hogy ro- t yogi — Altkor én még elsétálok addig a kocsmáig. Majd kot- kodácsolsz egy nagyot az ud­varon, ha kész, én meghallom, visszakukorékolok, hogy szed­heted ki a tányérba. — Ne tégy már csúfságot. Üljél le — sürgött-forgott Te­ri, mert azt már régen meg­tanulta, hogy részeggel nem érdemes ellenkezni. Még az urával sem, ha pityókás. Hozta a tányért, kanalat, tette az asztalra, közben leste az urát, hogy szól-e már, meg­mondja-e, hogy mit végzett. Amikor már nem bírta tovább a várakozást, csak megkérdez­te. — Egy szavad sincs? — Elmondtam. — De azt nem, hogy mit vé­geztél? — Igazis. Mindent elrendez­tünk. — Felvett? — Fel. S aztán bementünk egy áldomásra. Egy kör ide, egy kör oda, aztán még egy, mert belemelegedtünk a be­szélgetésbe. Tudod, hogy van az ilyenkor. — Akkor többet már nem utazol? — csodálkozott össze­kulcsolt kezekkel Teri. Az ura hátraszegte a fejét. — Mért utaznék? Az én vo­natom már nem indul — le­gyintett. Lezökkent a székre, kezébe vette a kanalat, for­gatta, — De ha jó az ebéd. egy pohár bor, hej, de lecsúsz­na utána! — Elszalajtom a gyerekeket azonnal — kifordult a szobá­ból a gyerekeknek kiabálva: — Sanyikám, gyertek csak, szaladjatok el a boltba, hoz­zatok egy üveg bort. Teri örömében most egy hor­dóval is hozatott volna, ha úgy kívánja az ura. Már hogyne hozatott volna, ha többé nem kell lesni a vonat érkezését.„ Kimegyünk valahová a zöldbe, a zöld májusba, egy plédet viszünk, leterítjük, kártyázunk, a fiatalok pe­dig. .. Kártya!... A makk ássa, tudjuk, nyáron is fázik. Ró- zsetűz mellett guggol, kezét a meleg fölé tartja, oldalán ku­lacs. Jámbor bácsika a makk ász, a kártyajátékok igen sok fajtájában mégis ő a legna­gyobb úr. Először mint ász, másodszor makk színe miatt, mivel az igen rangos aduszín. Disznónak is becézik. Az a kifejezés, hogy disznója van, a kártyás életből származik. Annyit jelent: szerencséje van, az ász legtöbbször üti a királyt, nem beszélve az al­sóbb figurákról. így született a ferenejózsefi időkben ku- ruckodó nóta a Gotterhalte dallamára. Habsburg-ellene- sen énekelték — májusi lá­zadással —, ahogy a kártyák sorrendje alulról felfelé kö­vetkezett: alsó, felső, király, disznó. Elég sok rendőri eljá­rás indult valamikor ezért a nótázásért, A kártya öreg játéka az em­bereknek, állítólag a kocká- zásból származik. Itt-ott sze­repel az irodalomban, sőt még íiz operában is, de a szép má- jusi délutánokban minden­esetre. A felvonulás már befe­jeződött, kint maradtunk a zöldben, ingujjban, ha süt a nap, könnyű bor kíséri az aprópénzes játékot — azt hi­szem az asszonyok ilyenkor szeliden mosolyognak. „Még egyszer én osztok fiam — az­tán befejezzük és mehetünk vacsorázni”. A partnerek meg cinkosan összenéznek, mindenki tudja: a férjuram meg többször fog osztani va­csora előtt, vacsora után pe­dig folytatják a hűvös szobá­ban, míg az asszonyok moso­lya asításba nem húzódik s elhangzanak már magas ham. gok is: „Igazán fejezzétek be, késő ^ van, holnap már mun­De a kártya, ha ulti, ha snapszli ragaszkodik a játé­kosokhoz, nemigen törődik a kapuzárással. A kuoni pász­tor, a tliszi vadász, a Reding Itoll, a Geszler H. vonakodva Bodó Béta Verjük a blattot tér nyugalomra a többi zöld, tök, piros, makk kártya közé. A legszolidabb májusi kár­tyázásban is vibrál egy kis szenvedély, nem a gazdát cse­rélő egy-két forintért, hanem inkább az olcsó dicsőségért: nyertem, tehát győztem. Em­lékszem az általános pénzte­len világra, amikor sokaknak a köztéri padok jelentették az ingyen kávéházat, a padokon lovaglóülésben verték komor arcú férfiak a blattot, A kl- bicek gyűrűjében álltam egy­kor én is, nem annyira a játékot figyeltem, azt a rejt­vényt igyekeztem megfejteni: miről ismerik meg a játéko­sok a kártya figuráit, számait, vagy különösen színeit, hiszen a kártyalapok annyira tönkre kopottak, színehagyottak, zsí­rosak, mocskosak voltak, A aöld királyt játezottam ki — mondták —, tökaLsót hívok — úgy látszik elhitték egymás­nak, a kibicek is elhitték. Izgalmas játék folyt a ta­pintható, de felismerhetetlen kártyákkal a téren, ahol a munkanélküliek tűrték sorsu­kat, a kibicek talán a játéko­soknál is jobban izgultak. A rejtvényt sohasem fejtettem meg, mert a leglobogóbb par­ti közben arra jött egy szőke kislány — a többit már úgy is sejtik... Ha mór a szenvedélynél tartunk, hadd meséljem el, mi történt jóval később egy kártyás vasárnapon, az új­ságírók és írók klubjában, amelynek többi közt állandó vendége volt égy pap. Reve­renda helyett civilruhát öltött, így lépett be a különszobába, ahol a kártyázás már elhagy­ta a májusi szórakozás derűs partjait és szabadon engedte a démonait. Vagyis hazárd já­ték folyt itt francia kártyák­kal, az úgynevezett smen, ami olyan körülbelül, mint a hu­szonegyes A pap aznap túl sokat vesztett, nyilván erején jóval felül. Elkomorodva hagyta el a kártyaszobát, s a küszöbön hangosan fogadko- zott: „Esküszöm az élő inten- re, hogy soha nem veszek többé kártyát a kezembe.” Körülnézett, — túl sokan hallották a fogadalmat. Ezért hozzátette igen gyorsan: „So­ha. Kivéve, ha vendégeim jön­nek és kártyázni akarnak. Ki­véve, ha én megyek valahová és a háziak játszani akarnak. Kivéve, ha szülőfalumba uta­zom, és az otthonjai? egy kis kártyára invitálnak. És kivéve természetesen, ha bárhol, bár­mikor alkalmam van kártyáz­ni. . Májusi hír volt egy lapban az is, hogy egy hadirokkant felakasztotta maigát, mert el­törött a műlába és koldulás­ból nem tudott másikat venni maganak. A hír alatt egy nagy riport éktelenkedett egy úrról, aki tízezer pengőt vesz­tett együltő helyében, s hát sikkasztott pénz volt... nak sehol sem adnak helyet, a Kártyásdramák és Kártyás- legendák eltűntek. Vasárnapi májusi érőm lett a játékból^ kis mulatság, aprópénzes szó­rakozás, s ez a jó. Valamit megfigyeltem: középkorú ea azon túli férfiak az igazi va­sárnapi kártyázok. Vagyis ha elmondod, hogy ezen a má­jusi délutánon kártyapartid van, tudom elmúlt már a fickókorod, s a festett tűznél didergő makik ász megpillan- tasara jobban csillog a sze­med, mintha a milói Vénusz járná arra, könnyű kartonru- naban... Ahogy előre hajolsz, török, ülésben a zöld gyepen, mondd be csak a százast, rekontrázd meg a partneredet, hiszen olyan bizonyos vagy a játő* kodban. Minden öröm jó fű­szere az életnek, jó kis kár­tyázással eltelik ez a szép délután is. A fiatalok, míg ti kártyáztok, sétára indulnak es hosszan bámulják egymú* szemének színét, holott tud­ják: a lány szeme kék, a fiúé barna... S alap Sándor három évig nem lépte át a saját há­za küszöbét. Amikor esténként hazatért, egyenest a kiskamrának vette az útját. Menetközben el­haladt a kutya mellett, megsimogatta a fejét, s tűrte, hogy az öreg, loboncos házőrző felugorjon rá, s végignyalja a ké­pét. így ment ez nap mint nap, aztán valamivel túl a har­madik esztendőn, egy reggelen felakasztotta magét az eper­fára. A fiatalabb Salapnak, roppant kínos volt apja öngyil­kossága. Sajnálta, persze hogy sajnálta, hiszen végtére is az apja volt, de az a harag, ami kettejüket szétszakította, hamarosan a bánat fölé kerekedett. A fiatalasszony, egyál­talán nem szánta apósa szomorú végét. Jóformán át sem öltöztették az öreget, amikor azon járt az esze: jelent­keznek-e a házrészért a sógorék. — Biztosan nem jönnek — morfondírozott magában —, mire kellene nekik ez az egész. Felveti őket a pénz. Aztán végigvonult előtte a sógorék három évvel ezelőt­ti látogatás«. Már akkor sem volt békesség az öreg meg a fiatalok között, de még titkolták amennyire lehetett, s a sógorék nem is vettek észre semmit. — Éljetek szeretetben — prédikált akkor a sógor, kenet- teljesen. — Az volna az igazi, ha tí is hazajönnéitek onnan mesz- sziről — hajtotta le a fejét az öreg Salap. — Könnyebb len­ne itthon, mint ott. Meg aztán tudja a jóisten mi jöhet ránk. Ifjabb Salap gyanakodva pislogott az öregre, mintha attól félt volna, hogy a következő szavával már ki is tálal­ja Idősebbik fia előtt a köztük feszülő gyűlölködést. A só­gor azonban még az apját is leintette. — Én már ide vissza nem jövök. Jobb nekem ott, hi­szen van szép házam, az autóm se a legrégibb. Meg aztán alig-alig tudok ón mái- magyarul. Könnyebben fordul a nyel vem az angolra. Salap Sándor megtörtén bólogatott. — Te tudod, fiam. — Aztán kicsit magábaroskadtan buktatta magából a szavakat. — Nem vagy te se mesz- szeb’o, se közelebb hozzám, mint az itthoniak. Arra is volt már példa, hogy a közeli gyakran messzebb volt... — Apám mindig csak siránkozik — vágott közbe az if­jabb Salap. — Amióta szegény anyánk meghalt, egyebet se tesz, csak sopánkodik. — Az öreg már csak ilyen — sóhajtott Salap Sándor, s még egy alaposan mérlegelő pillantást vetett idősebb fiára. S most fekszik a konyhaasztalon, kiterítve. Nyakán ott vörösük a kötél nyoma, a feje furcsán félrebillent. Az or­vos rutinnal tapogatja végig, elvégzi a szokásos vizsgála­tot. Mormog valamit, amit senki se ért, csak az asszisztens, aki a sebtében kihozott szobai asztalon a jegyzőkönyvet könnöli. — Volt maguk közt valami baj? — néz most fel az asztal mellett ülő rendőr. A fiatalasszonyt meglepi a kér­dés. felvonja a vállát. — Apánk egy kicsit bogaras ember volt. — Említette valaha, hogy egyszer ..? — Olyan erős volt, mint egy — Bivalyt akart mondani? 8 NÖGRAD - 1968. június 23., vasárnap Szolnoki István Tudja a jóisten... A menvecske keresztet vet, s félénken pislog. — Nem, nem, — tiltakozik —, azt akartam mondani, akkora erő volt benne, mint egy negyvenéves emberben. — Bántotta magát? — Egy ujjal se nyúlt hozzá soha. Anyósom említette, hogy öt is csak szóval bántotta mindig, a kezét nem tette rá. A beszéde azonban mindig mogorva volt. A köszönése is úgy vágott, akár a káromkodás szokott. Ezt különben a sógorom is megmondhatja ... — Azzal ugyan nemigen beszélnek — próbálja magára terelni a figyelmet ifjabb Salap. — Húsz éve Angliában van, s csak elvétve látogat meg bennünket. — Ű tudott arról, hogy maguk haragudtak egymásra, s az öreg már három éve csak a kutyához szólt itthon? Salap úgy érzi magát, mint akit leforráztak. Forró ve- rejtékesepp indul el a halántékáról, s széket keres, mert azt hiszi, ha gyorsan nem ül le, összeroskad. A temetésen kevesen voltak, s az a kevés ember is szétszéledt mindjárt, ahogy elhangzott a gyász beszéd. Sala- pot azonban ott tartotta a kötelesség: ki kellett fizetni a sírásókat, aztán a kántorral meg az énekesekkel is volt el- számolnivalója. Amint azonban mindennel végzett, sza­pora léptekkeligyekezett hazafelé. — Nem igaz, hogy meghalt — fogadta otthon rémü­lettől kitágult szemmel az asszony. — Láttam az előbb, amint éppen a kutyával játszott. — Elment neked az eszed — mordult rá Salap. — A ku­tya csak megszokásból ugrált, s várta, hogy jön-e. Külön­ben holnap felakasztom azt a dögöt is, menjen a gazdája után ... Valami azonban mégsem hagyta nyugodni Salapot. — Csodálkozom, — fordult az asszonyhoz —, hogy egy sort se hagyott. Ha már bennünket nem is méltatott szóra, legalább a bátyáméknak írhatott volna. A gondolat nem hagyta nyugodni. Teljesen felforgatta a kiskamrát, de semmit sem talált. — Kell pedig valahol levélnek lenni — hajtogatta, s kezdte elölről a kutatást. Hajnalfelé talált is egy kopott no­teszt. Csalt úgy oda volt vetve a hombár aljára. Búza már nem került rá, mivel amióta az öreg Ideköltözött, a búzát a padláson tartották. Nem kevés kíváncsisággal lapozott a noteszba, öreges, szálkás betűkből álltak össze a sorok. „Volt egyszer egy ember — kezdődött mindjárt a fedő­lapon. — Két fiút nevelt, egy csenevészt meg egy rabiátust. A rabiátus kirepült a fészekből, a csenevész pedig kimarta belőle áz apját, úgy. ahogy a holló szokta azt a madarat, amelyiknek a hajlékát bitorolja ...” — Vén hülye — szakította félbe az asszony. — Azért, fogyasztott annyi petróleumot, mert ilyesmiket firkált. Salap nem szólt, csak úgy nézett az asszonyra, hogy az felért egy kiadós veréssel. Aztán nem is engedte, hogy to­vább zavarja. Fogta a kabátját, s kiment a kiskamrába. Reggelig vallatta a kopott zsebkönyvet, s közben elvonult előtte mindaz, amit az apjáról tudott. Látta, amint vitalitás­sal tele, hajnaltól estig dolgozik, s látta, hogyan építi fei art a laázat, amelyikben most laknak, s azt is, ahogy méltósá­gában sértve, egy este kimegy a kiskamrába, s többet nem lépi át a konyha küszöbét. S ott látja maga előtt az asztal másik oldalán az apját, ahogy félkönyékre támaszkodva, szikrázó szemmel vitatkozik. — Miért lennék én büdösebb, mint más. Az én testemen is csak annyi izzadtság fér el, mint a tiéden. — Mégis büdös — nyelvel a menyecske —, mert mindig azt az átkozott kutyát nyomorgatja. — Az még sose csapott be ... — Azt akarja mondani, hogy mi becsaptuk? Tisztes seg­gel eltemettük anyánkat, s magát is a lehető legjobban tart­juk — avatkozik közbe Ifjabb Salap. — Persze annyi tej nincs, hogy esetleg abban fürösszük, de azért enni kap, a dohányt is megveheti. Más már úgyse nagyon kell a maga­fajta vénségnek. Nagy lélegzetet vesz, s mintha ezzel felbátorítaná magát, emeltebb hangon folytatja. — Jobb lenne, ha csendben meghúzná magát. > — Láb alatt vagyok tán? — Azt én nem mondom, de azt igen, hogy kevesebb bajoskodással jobban lenne, örüljön, hogy eltartjuk .. — Bár én ne tartottalak volna téged. Akkor most nem fájna semmi. Az Idegen se bánna így velem ... — Menjen akkor az idegenhez. Vigye a házát is, meg a kutyáját, meg minden vackát. Legalább nem szagoljuk to­vább a büdösségét. <■ ' Salap Sándor előbb elvörösödik, aztán mind fehérebbé válik az arca. Könnyekkel küszködve buktatja kifelé torká­ból a szavakat. — Azt kívánom neked, ha egyszer fiad lesz, ne szorulj rá, mert ha rád formázik, előbb-utóbb kötelet nyom a ke­zedbe, vagy tán a nyakadra is ráteszi. — Tőlem is kaphat egyet, ott van a padlásfeljárón. Ha arra jár, elővehet!, s használhatja, ha úgy gondolja. Nem' teszek érte szemrehányást. — Rossz ember vagy te, fiam — áll fel Salap Sándor, s rogyadozó lépésekkel kifelé indul. Az ajtóból még vissza­fordul. — Nem kívánom, hogy fiad legyen, mert az bizonyosain rád formázik. Akkor pedig... Különben mindegy — le­gyintett. — Azt csak a jóisten tudja, mi jöhet rád. I fjabb Salap gyűrögeti a noteszt. Odakint már jócs­kán süt a Nap, de a lámpa még mindig ég a kis- kamrában. Az asszony nem mer benézni: fél az urától. Csendben áll az ajtó előtt, várja, hogy majd csak ki­jön. Később elánja, a kapuhoz indul, a postás elé. A só­gor táviratát elolvassa háromszor is, csakhogy teljen az idő. majd a konyhában próbál rendet teremteni, de sehogy sem sikerül. Mintha összeesküdött volna ellene minden. Előbb egy tányért ejt el, aztán a mosogatóvízzel kis híján lefor­rázza magát. Végül az egészet odacsapja. Kezét törölgetve halad a kiskamra felé. Az urát azonban nem találja ott. Egy pillanatra jeges rémület markolja össze a torkát, az­tán megkönnyebbült sóhajjal Indul a nyitott padlásajtó felé. Ifjabb Salap ott matat valamivel. Amikor egészen közel ér, akkor látja, hogy kezében az a kötél van. összehurkolva, szabályosan, ahogy az apjától, Salap Sándortól tanulta. Sze­get keres neki a feljáró oldalán, s aztán inkább csak úgy magának mondja csendesen: — Itt megfelelő helyen lesz, kéznél. Tudja a jóisten mire lesz még jó ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom