Nógrád, 1968. június (24. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-02 / 128. szám

ÜARAI GABOR

iMinden élei

Nem hisiek egyszei volt. és megkövült örömökben. Minden elet

folyton megújuló örömében hiszek.

Hiszem, mert látom: föltárnod o dermedt föld elöl évelő hajtásaival a málna, a tavaly letiport diófa-csemete eleven gyökere idén újra kihajt nyüzsgő népszámlálásra gyülekeznek a százszor szétdúlt hangya-bolyok; a féreg-járta olmafán fehér szirmok fürdőinek habos tavasz-sugárban; a hajnali gyep nyálkás harmatában vidulnak a csigák, csont-házuk fémesen csillog; sárga kiscsibék igyekeznek a tyúkok aggodalmának tollas sátra alá; botladozó csikókat sodor a kancák oldala mellé a szorgos úti - sietség ...

Ó, mindent lángra lobbantó sietség!

Sietsége megifjúlt elemeknek!

Benned immár rendelt helyükre lelnek a gyomok és virágok, férgek és szárnyasok, az emlősök -, s az ember.

Az ember,

aki müvét építve, s bizakodva szemléli ezt az egészet, az ember, aki nagykerekű gyermekkocsikban és épp csak testére szabott kis otthonokban sokasodik,

hogy továbbadja utódainak e sókból és savakból százezerszin, százezer-forma, mozgó, s mozdulatlan

eleven fényt formáló Földgolyót, s a Mennyet is, a vegytanilag végleg elhanyogolhatót...

A Mennyet, mely kék tündöklés odafent, a Mennyet, mely már senkié, s nem maradt benne semmi más, csupán a téli lombtalan fák árnyképei - ha alkonyodik

és sóhajai o létből menekülőknek » ha föltámad a szét.

De idelent ez o Föld a miénk, füveké, rügyeké, barmoké, embereké, árva vad-hajtásoké és kilobbant szirmoké, s fiainké, kik lelkes gépeikkel egyenest szállónak a görbülő tér folyton elmozduló ábráin át.

Miénk ez a világ,

miképpen léte-holta gondja is miénk, s miképpen nem hiszünk ez egyszer volt és megkövült örömökben, csők minden élet

folyton megújuló örömében hiszünk.

A CSALÁD együtt vasárnapozott a gyepen, a májusi ég alatt.

A családfőnek régen volt vasárnapja a túlmunka miatt. Elhatározta, hogy ezentúl másképp lesz, változtat a ritmuson. Ezzel a vasárnappal kezdte. Pihent.

Belevetette magát családja békés és nyugalmas körébe, mint egy langyos vízbe, ami csak azért nem jó hasonlat, mert hűs fűszálak cirógatták orcáját

Csodálatosan érezte magát. Nagyon-nagyon régen érzett így. öregedő izmain a gyors t'iatalodás futamai bizseregtek. agysejtjei könnyű lebegés közepett kicserélődtek. Úgy érezte, egyáltalán nem mert el nagy idő felette.

Furcsa ötlete támadt.

— Fejeljünk! — rikkantott bele a méhzümmögéses légbe, mintha most is akkor lenne, amikor még ifjú volt, és felpattant a fűről.

A lányok tapsoltak és nevettek. A csupa kéz-láb keresztfiú artikulátlan hangokat adott, s eldobta magát. Szűk volt neki a tizenhat esztendeje, akár a ruha meg a cipő.

A családfő táncos mozdulatokat tett, mint hajdani réteken a táskák és kabátok kupacával megjelölt kapuban. Aláállt a feldobott labdának, mely ősz fejére huppant. Ügy érezte, a régi mozdulat kecsessége mit se fakult. Hajdan volt édes áramok tagjait végigfutották.

A lányok nevettek. — Odanézzetek, a ..főnök"!

A családfőnek tetszett, hogy a bandába bevették.

A keresztfiú botokat döfött

Szeberényi Lehel

Hajrá

a fűbe kapufának. Kurjongatott, s ormótlan lábait hol itt, hol ott lehetett látni a mezőben. mintha egyszerre többfelé dobta volna.

MIKOR A CSALÁDFŐ

utóljóra focizott a keresztfiúval egy erdei kiránduláson, könnyedén kicselezte. A keresztfiú elfáradt benne, hogy körbeszaladgálta. A bátyja is rájött, semmi se volt lerázni őket. Éppencsak kicsit megizzadt s egy könnyű felhőcske átfutott az agyán, eszébe jutott. hogy harmincöt éves. Ez tegnap volt; vagvishogy tíz éve. A keresztfiú hatéves volt, a báty nyolc.

— Millió éve nem fejeltem

— mondta mikor homloka helyett feje búbjával találta el a lasztit.

A lányok kiabáltak:

— Hajrá ..főnök'’!

A keresztfiú szövegelt; kapus, csatár és szpíker volt egyszerre.

— Csúsztatott fejese a kapu közepébe... Óriási védés!

— A keresztfiú félkézzel elmarkolta a pettyes labdát, mert a labda nem akart magától eljutni hozzá.

— Fene vigye el — dör- mögött a családfő.

— Egészen kijöttem ebből.

— Nem baj, majd belejössz

— vigasztalta a keresztfiú, lezseren férecsapta kissé a fejét, mitől a labda elindult a másik kapu felé, s a családfő háta mögé került, karja és dereka között.

— Micsoda reflexek! De a védhetetlen labda a léc alatt bevágódik a hálóba!

— No megállj! — szedte össze magát a családfő. Minden igyekezetét összeszedte.

Pillanatok alatt hat gól, s valamennyit a családfő szedte be. Csüggedten lógatta karját, derekát megtapogatta. Elnehezedtem — mondta magában. — Nem vagyok már a régi. A hetedik gól a tenyere alatt zúgott el.

— Főnök! Hát mi van!? — cukkolták a lányok. A főnök rájuk emelte pillantását. Szakadt róla a víz, szíve nyakába ugrált. — öreg vagyok — mondta vigyorogva. Ügy gondolta, ha kimondja, a dolog már nem is igaz. Lopva figyelte az arcokat, vajon elhi- szik-e. Áz arcokon semmi se látszott, csak az előbbi nevetés és ez kétségeket támasztott a családfőbai.

— A KERESZTFIU megkönyörült rajta, s maga szaladgált a labdák után, melyek rendre a családfő mögé hulltak.

— Van úgy. hogy az ember nincs formában — mondta a keresztftú. Kedves volt a gyerek és tapintatos. A családfő is úgy gondolta, hogy nincs formában, de nem nagyon örült neki.

— Valamikor tízből egyet se kaptam be — mondta. Többször is elmondta, mert úgy tűnt neki, nem hallották meg, miközben a labdák után kapdosott

De meghallották. mert a lányok egy táncdallal feleltek.

— Nyári mese — csicsogták.

Na most összeszedem magam — határozta el. Ügy érezte, elég akarnia, s össze tudja fogni minden izmát.

Az első labda visszapattant, az előrelökött homlokáról. A keresztfiú felúszott a levegőbe érte.

— Nagyon jő — örvendezett a keresztfiú. — Csukafejes. — Már vágta is vissza. A családfő a sarokba tartó labda után vetette magát, a szenvedély önfeledtségével. Ujjahegye el is érte. De újjal fájdalmasan hátranyaklottak, térdét egy köbe verte, s a labda mégis bement.

Nem adta fel. De ez már nem volt játék. Düh volt és fejvesztettség. A tárgyak elvesztették helyüket, s ő elvesztette érzékeny kapcsolatát velük. A földbe fejelt a laposan közelítő labda helyett. Pillanatra meg is szédült. Hátul az agyában érezte a tompa ütést. Orra, homloka csúnyán lehorzsolódott, s nyelvébe harapott.

Hallotta, hogy nevetnek. Lüktetett, táncolt e nevetés a dobhártyáján. S mind e keserv tetejébe beleállt fogába az ismert sajgás. Nyögött és érzéketlenül nézte, mint gurul a fáradt labda a kapuvonal mögé.

AZTÁN LEGYINTETT.

Szívét figyelte, ijesztő ösz- szevis&zasággal ugrált.

— Hiába, meg kell csináltatni a fogaimat — szólott kedvetlenül. — Ezért van minden.

Peter Abrahams*

rj zerd,a volt a vásár napja. Ezen a napon mi, falusi gyerekek valamennyien felkerekedtünk, és elgyalogoltunk egészen Elsburgig, hogy megvásároljuk a heti ennivalót.

Amikor befejeztem a reggelimet, Liza néném kiegyenesítette dei'ekát a mosoteknő mellett, elővett egy hatpennyst a köténye zsebéből, és felém nyújtotta.

— Nesze... És fogd a kenyeredet, de meg ne edd ám, majd hazafelé. Törhetsz hozzá egy darabka pástétomot, egészen kicsit, megértetted?

— Igen, Liza néni! — Betettem a kenyeremet a kis batyuba, s aztán útnak indultam. Egyik kezemet a zsebembe mé- lyesztettem, s szorongattam a pénzt, még akkor is, amikor odaértem Andriesék háza elé. Bekiabáltam érte, aztán toporogtam egy kicsit, hogy el ne gémberedjem a várakozásban. Bentről kihallatszott az édesanyja hangja:

— Ha elveszíted a pénzt, ne kerülj a szemem elé!...

Az égen magasan állt a nap. mégis csípős, fagyos volt a reggel. Éreztem, ahogy áthatol az ingemen és nadrágomon, s a lábam majd lefagyott. Andriesra pillantottam: vörös volt az orra, és ő is reszketett a hidegtől. Enni se kaptunk éppen sokat, d.e azért néha kijutott egy tisztes porció. A hideg azonban gyötört bennünket egész télen, szakadatlanul.

• Ahogy a nap még feljebb hágott az égen. kissé felengedett a hideg, és kedvünk támadt beszélgetni.

, — Mennyire vagyunk? — kérdeztem.

; — Már nem lehetünk messze.

' — Nekem van egy darab kenyerem — büszkélkedtem.

» — Nekem is — mondta Andries. — Együk meg most.

— Majd visszafelé jövet — vetettem ellent. — Akkor eszünk hozzá egy darabka pástétomot is.

— Helyes. Akkor fussunk versenyt az elágazásiig.

Egyszerre indultunk el, de Andries gyorsabban futott.

— Én győztem — ujjongott boldogan.

Amikor aztán elhaladtunk egy farm mellett, s egy hatalmas szelindek megugatott bennünket, futásnak eredtünk, s egyszeresük azon vettem észre magam, hogy messze lehagytam Andriest.-- Most én nyertem — fogadtam büszkén, amikor odaért.

— Csak azért, mert megijedtél. Gyáva!

— Te vágj’ a gyáva! , , , . ,

Már majdnem verekedni kezdtünk, amikor két fehér ember tűnt fel az úton. Elhaladtunk mellettük. 3 néhány perc múlva be is értünk a városka főterére, ahol az árusok kínálták portékájukat. .

A sok csábító bódé közül mi egyenesen a pastetomsuto fele tartottunk. Aztán batyunkban az illatos, még meleg pástétommal megfordultunk, és nekivágtunk ismét az útnak, hazafelé. Amikor újra odaértünk az elágazáshoz, Andries olda- lozva kihúzódott az út szélére.

— Fehér fiúk — közölte tömören. Hátranéztem, s valóban: három fiú tartott felénk, kettő amolyan mtkorunkbéli, a harmadik nagyobb. Valamennyien Iskolatáskát lóbáltak.

8 NÓGRÁD - 1968. június 2* vasárnap

— Jobb lenne, ha elfutnánk — szólt újra Andries — De mégse, csak magunkra vonnánk a figyelmet. Lépjünk ki alaposan.

— Miért? — kérdeztem én. Ugyanis csak nemrég költöztem a faluba.

— Fogd be a pofád — mondta.

Egymás mellett mentünk, olyan gyorsan, ahogy csak a lábunk bírta. Még hátranézni sem mertünk.

— Hallod őket? — kérdeztem.

— Nem — szólt, majd lopva hátrapillantott a válla fölött. — De, jönnek. Menjünk még gyorsabban. És ha a közelünkbe érnek, futunk.

— Hé, szereesenek!

— Ne nézz vissza — szólt rám Andries.

— Hé, koszos néger!

Gyorsan szedtük a lábunkat, a közelben sűrű bokrok voltak, ha odaérünk, ott nem találnak meg. De ebben a pillanatban hajigálni kezdtek bennünket kővel. Aztán ezt hallottuk :

— Az apátok is koszos nigger.

— Fussunk! — rikkantott Andries De én hirtelen meg- dühödtem, megperdültem a sarkaimon, és szembefordultam velük.

— Hazudtok! — ordítottam. — Az én apám különb, mint a tietek.

A legnagyobbik fiú fenyegetően közeledett. Én ekkor már nem törődtem vele, s még egyszer a képébe üvöltöttem:

— Az én apám százszor különb, mint a tietek.

A nagyfiú ekkor arcul ütött. Én rávetettem magam arra, aki csúfolta az apámat. Egy szempillantás múlva egyetlen gombolyagban hemperegtünk a földön, mind a négyen. Csak úgy záporoztak az ütések a fejemre, a nyakamra, az arcomra, a számra. Egy kemény csapástól aztán elsötétült minden. Amikor magamhoz tértem, Andries ott térdepelt mellettem» a földön.

— Csakhogy! Már azt hittem megöltek!

Felültem. A fehér fiúk már messze jártak, de nekem sajgóit az egész testem, alig tudtam kezem-lábam mozdítani. Az ingemen lyukak tátongtak, hirtelen belémdöbbent, hogy mi történhetett a pástétommal. Ott feküdt egy darabka az útra szórva. Felvettem, lefújtam és visszatettem a batyuba.

— Bolond vagy — mondta Andries —, ezt még nem viszed el szárazon.

Ahhoz sem volt erőm, hogy válaszoljak neki. Igaza van: ostobaság volt összeakaszkodnom a fehér fiúkkal.

Amikor hazaértem, Liza néném némán hallgatta végig a történteket. De aztán elsötétült az arca, s amikor Sam bácsi hazajött, neki is elmesélt mindent. A nagybátyám se szólt semmit, csak furcsán nézett rám, s még a vacsorát is hangtalanul ettük végig. Aztán lépteket hallottunk odakint.

— No. itt van — szólt Sam bácsi. Liza néném ülve maradt az asztalnál, s a szemében valami hideg dermesztő fény lobbant. Felpattant az ajtó. s egy magas, fehér férfi lépett be, nyomában a három fiú.

— Jó estét, uram — köszöntötte Sam bácsi.

— Ez volt az — mutatott rám ujjal a legnagyobbik fiú.

— Nagyon megbánta már, uram — szólt közbe Sam bácsi kapkodón. — Ügy elvertem érte, hogy emlékezni fog rá, amíg csalt él. Tudja, uram, a fiút nemrégen hozták ide Johannesburgból, s ezért nem tudja, hogyan kell viselkednie a magafajta négernek, Tudja, uram, hogy van ez a nagyvárosokban. — Sam bácsi hozzámfordult: Mondd meg az úrnak, Lee, hogy mennyire sajnálod.

— Csúfolták az apámat — szóltam dacosan.

A fehér ember elmosolyodott.

— Látja, Sam, még mindig nem volt elég a verés.

— Hiszen még csak gyerek, uram — mentegetett Sam bácsi.

— Akkor tanítsa móresre, Sam. Ha itt akar élni, meg kell tanulnia, hogy hol lakik az isten! Nos . ..?

— Igenis, uram.

Sam bácsi átment a másik szobába, és egy vastag szíjjal tért vissza. A fehér ember, meg a fiúk körülállták. Liza nénire pillantottam, s noha ő egyetlen szót sem szólt, tudtam, csak azon fohászkodik, hogy én ne sírjak.

— Soha többé nem szabad kezet emelned fehér emberre — mondta Sam bácsi, miközben felemelte a szíjat és végigvágott vele a hátamon. Az első három csapás alatt nem sírtam, de ahogy a szíj újra, meg újra végigpattant a bőrömön, rimánkodva ígértem, hogy soha többé nem ütök meg fehér embert. Megszólalt a vendég.

— No, jól van, Sam. Gondolod, hogy most valóban megbánta?

— Mondd meg az úrnak, hogy sajnálod.

— Nagyon sajnálom a történteket, uram.

— Biztos vagyok benne, hogy az apja is afféle, aki szerint a feketéknek egyenlő jogokat kell élvezniük a fehérekkel.

— Az apja meghalt — szólalt meg Liza néni.

— Jó éjszakát, Sam.

— Jó éjszakát, uram.

Amikor néhány lépésre eltávolodtak a házunktól. Sam bácsi dühösen levágta a szíjat, odajött hozzám és felemelt. Aztán Iiza néném vett a karjába, és leültetett a padra. Sam bácsi az asztal mellé roskadt, tenyerébe temette az arcát.

— Magyarázd meg a gyereknek, Liza — nyögte.

— Magyarázd meg te! Te vagy a családfő, és te verted el. Most boldog vagy? Kedvére jártál a fehéreknek.

L

iza néném átvitt a másik szobába. Levetkőztetett, lefektetett. Ügy aludtam el, hogy a homlokomon éreztem nagy, nehéz tenyerét. Amikor másnap reggel felébredtem, Sam bácsi már nem volt otthon. Liza néni csak így említette az előző esti verést:

— Hidd el, neki is nagyon fájt. Egy napon majd megértedAzon az estén Sam bácsi hozott nekem egy narancsot, egy zacskó cukorkát, és egy öreg. szakadozott képeskönyvet. Amikor átadta, mosolygott, és én is rámosolyogtam. Aztán a fejemre téve a kezét, hozzáfogott, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát, és letelepedett szokásos helyére a tűz mellé. Liza néni odaszólt neki a párolgó vacsora fölött:

— Jól van, Sam, érti. Nincsen semmi baj.

Fordította: Zilahi Judit

♦Peter Abraliams, a kiváló, ha* kenvségét, akinek minden mű- tarló író DÓI afrikai K.öztá~sa- ve — A fergeteg útja. Az, éin/vka »ágban született. Politikai okok- vege, Koszorú Udoraansu óiból hosszú éveket kellett haza- mű regényei épp úgy, mint ki- járói távol töltenie. A reakciós, sebb írásai — a szabadságért a fajüldöző dél-afrikai kormány fajok egyenjogúságáért száll- rossz szemmel nézi az író teve- nak síkra. . j