Nógrád, 1968. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-12 / 110. szám

Hosszú életet élt munka

A gyár és a hengerész is Jubilál

Tolnai Sándor hengerész az idén kettős jubileumot ünnepelhet. A gyár, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek 100 éves, ő pedig idestova negyven éve ment először dolgozni, és azóta folyamatos a munkaviszonya ebben az üzemben.

— Az apám gépészkovács

volt valamelyik uradalomban, és ahogy anyámtól tudom: páncélvonatot vezetett, azzal robbantották fel az első világháborúban. Itt maradt anyám három apró gyerekkel. Én voltam a legidősebb, mert 1916-ban születtem. Mosni járt a házakhoz, egy—két pengőt kapott, még az ételmaradékot is hazahozta nekünk. Azért mondom én ezt, mert nagyon hozzátartozik ahhoz, hogy én 12 éves koromban a gyárba kerültem. Segíteni akartam szegény, mosásban meggyörnyedt

anyámon, aki a gyárigazga- tóékhoz is járt dolgozni. Hosszú könyörgés után kapott egy papírt, amire felvettek. Mezítláb jártam a szeg- csomagolóba. Mikor az első keresetemet, a 40 pengőt hazavittem. összecsókolt és sír- vafakadt. Sose felejtem el, azt mondta: — Drága kisfiam, én nem is tudom, mikor láttam együtt ennyi pénzt — emlékezik vissza Tolnai Sándor.

— Reggel hattól este hatig tartott a munkaidő, s nem számított, hogy valaki kiskorú. Egyszer késtem valami miatt két percet, ezért be kellett menni a művezetői irodába. Még köszönni se volt időm, kaptam jobbról is, meg baljs ról is egy-egy nagy pofont.

ö: Kaptam persze később is, amikor már 18 éves voltam

T . és stikiben rágyújtottam az üzemben.

— Egy pár. cipőm volt nagyon sokáig. Ha javításra szorult, amíg a cipésznél volt, addig mezítláb jártam. Így mentem egyszer leventébe is. Hazaküldtek és jelentették az üzemnek. Utána két hétig nem engedtek dolgozni. Vigyázni kellett még arra is, hogy az ember elég hangosan köszönjön a művezetőknek, mert ha nem értették meg,

szakon arra kértem, tanítson meg hengerelni. Megtanított. Ügy igyekeztem a kötözéssel, hogy minden műszakban egy, vagy másfél órát hengerelhessek. Később, amikor az egyik hengerész más beosztást kapott, mondtam a művezetőnek, én el merném vállalni a Siemag-gép kezelését.

— Na, próbáljuk meg. fiam

— válaszolta. — Hát így lettem hengerész. A teljesítményre, a minőségi munkára nyolc hónap múlva sztahanovista oklevelet adtak. Azon a gépen három év alatt öt jelvényt kaptam, amiből három a szakma kiváló dolgozója.

— Nagy szó volt. amikor a modern Quartó-gépet üzembe helyezték. Azóta dolgozom vele. Ez, egy nap alatt többet hengerel, mint a régi egy hó— Nagyon fontos a minőség. A csévélésnél mi magunk meózunk. Érdekünk, mert ha • hiba lenne a méterrel és a felülettel elesnénk a 15 százalékos minőségi prémiumtól.

— A műszakiak is változtattak a technológián. Két egyforma tekercs végét újabban összehegesztik. Ez 20 százalékos teljesítménynövekedést eredményezett, mert csökkent a kieső idő.

— Magyar János brigádjában dolgozom. Jól összeszokott szocialista brigád. Csak azt mondhatom: még nyolc év van hátra, s innen szeretnék nyugdíjba kerülni majd a 48 éves folyamatos munkaviszonnyal — fejezi be Tolnai

Sándor.

Bodó János

Zagyvarónán a betonúiról nyílik az a rövid kaptató, amelynek a derekatáján — közvetlenül a templom alatt — áll a hámló falú cipészműhely. Üjvári Imre, nyolcvankét esztendős cipészmester három esztendeje, minden munkanapon, a salgótarjáni „Ideg- ér”-ből utazik ide.

Az utolsó mohikánok közül való. Hetven esztendeig dolgozott árral, dikiccsel, kalapácscsal, kaptafával, és soha eszébe sem jutott, hogy mást is lehetne csinálni. Hetven év életnek is szép kor.

A háromlábú széknek négy lába van. Dolgozott, persze, hogy dolgozott — ki tudná pontosan megmondani mikor? — háromlábú széken is, de ez a mostani, az utolsó — négy lábon áll.

— Jászkun-Szolnok megyében. .. Ott születtem egy kis községben. Nem hiszem, hogy tetszett hallani róla, Tiszader- zsen. Az édesapám cipészmester volt, mellette nőttünk fel mind az öten, testvérek. Ketten, én meg a bátyám, az egyik, az ő munkáját folytattuk. öten voltunk testvérek, de a többiek már mind elhaltak, magam vagyok...

Hetven évig kalapált, tizenkét esztendős korában kezdte Nagykunmadarason, Lökns Péter cipészmester műhelyében. Ott is szabadult 1903-ban. (Abban az évben született az anyám, 1907-ben, amikor Újvári Imre katonának ment Zi- monyba — az apám. Mindketten régen nyugdíjasok már. A zagyvarónai cipészmester most készül végleg abbahagyni a munkát.)

— Felszabadultam és mindjárt Pestre mentem. Ott akartam igazán megtanulni a munkát, mert az inaskodás alatt sok minden mást is kellett végezni. A Keleti pályaudvarnál felszálltam egy villamosra, az kivitt engem egészen a végállomásig, Óbudára. Este volt már, elég késő is, jóidéig csak álltam a gázlámpa alatt, kezemben a motyóm- mal. Később odajött egy rendőr és megkérdezne, mire várok, honnan jövök, ilyesmi. .. Megmondtam neki. Megnézte a munkakönyvem, nem volt benne egy beírás sem, segített. Másnap elvitt egy óbudai mesterhez, ott azután megragadtam egy ideig. Heti három korona bérért inkább csak kéz- readogattam, lestem a szakmát, mert akkor még mindenféle paraszti munkához — kapáláshoz, kaszáláshoz — jobban értettem a cipőkészítésnél. Amit a sváb mester mellett Óbudán ellestem-szerez- tem, azt a pesti Agulár-cégnél tökéletesítettem. Először csak kisfiúcipöket csinálhattam, azután mindig igényesebb munkára is vállalkoztam már. Zimonyba kilencszázhétben kerültem, de katonáéknál is a szakmámban maradtam.

Megmaradt továbbra is, hetven esztendeig. Életműve? Megpróbálom számítgatni,

mennyi munka került ki hét évtized alatt a keze alól. Me- gyényi tömeg cipőjét talpalta, sarkalta, varrta, fényesítette. Azt mondják róla — nem mcA- ga mondja, mások beszélik — olyan munka nincs a szakmában, ami kifogna Újvári Imrén. Életműve múlandó; akármilyen jó cipő is elkopik egyszer. Életműve ö maga, az alkotó munka, a hivatás szerete- te, az a fajta szakmai becsület, emberi plusz, amelyet manapság már, sajnos, kevesen ismernek.

Nincs palotája Budán Üjvári Imrének sem. Vagyona néhány öreg szerszám és a munkaereje, ezekből hetven esztendő alatt sem keletkezeit

tőke. Ezerkilencszáztizenki- lencben került Salgótarjánba, akkor megpróbálkozott az ört- álló iparral is.

— Kiváltottam az ipart, műhelyt nyitottam a tarjáni főutcán, a mostani tanácsháza melletti kis udvarban. Később a zsidó templom mellett volt a műhelyem. Szegény idők voltak, amit kerestem anyagra költöttem, vissza is adtam az ipart rövid idő után. Az Acélgyárban vasat hordtam reggel hattól este hatig, nehéz munka volt, nem bírtam sokáig. Húsz esztendeje, 1948-ban alakult a salgótarjáni cipész kisipari szövetkezet, oda beálltam én is, és több mint tíz esztendeig. amíg nyugdíjba mentem, mindig ott dolgoztam. ahol hiányzott az ember. Eleinte fizetés nélkül dolgoztunk, ugyanúgy, mint amikor önálló iparos voltam — anyagra kellett a pénz.

Hetven évig dolgozott, egyszer oklevelet is kapott, azt kiakasztotta a zagyvarónai műhely falára. — Mi ez? Minek ez ide? — kérdezte az akkori főkönyvelő és levetette a falról az egyetlen kézzelfogható elismerést, amit a cipész- mester hosszú életet élt munkája után kapott. Hatvanéves volt, amikor a szövetkezetét alapítók közé lépett, mindig ..gyors embernek” ismerték, korosán is jó munkásnak, akire akármilyen munkát rá lehetett bízni. Erre büszke, nagyon csendesen az. Csak akkor emeli fel kicsit a hangját, amikor arról beszél, hogy soha nem kapott pénzjutalmat a húsz esztendő alatt...

— Ma vagyok itt utoljára- Amit felvállaltam, azt még befelezem. Holnap azért még eljövök a szerszámokért, azokat hazaviszem, az Idegérbe... Az a bai, hogy már hamarabb fáradok, de a munka hiányozni fog. Tudja mi volt a legrosszabb? A kétnapos ünnepek. A második napon már minden csontom fájt.

Elviszi a szerszámait, az ismerős, kezéhez simuló eszközöket, nyolcvankét esztendős életét legjobban ismerő társait. Vele újra visszavonul valamennyit az ősi kisipar, de életművét, a munka szeretetét köztünk hagyja.

Pataki László

— Egyszer arra kértem Ambruz Jánost, tanítson meg hengerelni. Aztán magam is megpróbáltam. Így lettem hengerész. ..

már baj volt.

— Dolgoztam a kartonüzemben is a csomagoló után, tizenhét éves koromtól meg a hideghengerműben. Kikészítő voltam. Csomagoltunk, kötöttük a készárut. Sokszor figyeltem Ambruz Jánost, ő volt az első élmunkás a hengerműben. Egyszer éjjeles

nap alatt.

— A múlt hónapban volt egy kevés elmaradásunk, hát „megszorítottuk” a masinát. Ment az percenként 450 méteres hengerlési sebességgel is, és a napi teljesítménye átlagban 94 tonna körül volt. Vagy ötszáz tonna elmaradást pótoltunk.

Április rekordjai

Az áprilistól megszokott tréfák között is rendkívül „vastag” volt, amit az idei produkált: tizennyolc nap alatt nyár- ból-télbe, majd ismét valóságos kánikulába fordította az időjárást. Szokatlan enyheséggel kezdődött a hónap, s a 6- án Budapesten mért 25,9 fokkal „beállította" az évszázados rekordot, amelyet eddig az 1941. évi április 6-a egyedül tartotta. A nyárias melegcsúcsról három nap alatt teljes 23 fokot zuhantak a maximumok. s a fővárosban április 9- én mért 2,9 fokkal új rekordmélységet értek el, A hirtelen

fordulatot 24 órás országos havazás, sokhelyütt hófúvás kísérte. Ä teljes virágzásban levő mandulafák, kajszik, korai cseresznyék a haj- nalonkénti mínusz 6—8 fokos fagyokat erősen megsínylették.

Az alig egyhetes „mini-telet” elfújták a böjti szelek, s már 18- *n normálszint feletti meleg volt. 24-én pedig csaknem új melegrekord. született.: a budapesti hőmérők jelezte 28.9 fok csak 0.2 fokkal maradt el az 198?. évi évszázados csúcstól. Április 21—25 között a maximumok átlanosan 10 főkkel voltak magasabbak az évszak normáinál.

19-től 25-ig az egész országban nem volt egyetlen felhő sem, s ez, a szakértők szerint, áprilisban rendkívül ritka jelenség.

Az óriás „bakugrások” ellenére az idei április végül csaknem normálisra sikerült: a 13,6 fokos átla- gáiial csak 2 fokos melegtöbbletet adott. A XX. század leghidegebb áprilisa az 1929-es volt a. 7.7 fokos átlagával. az abszolút hideg rekorder pedig az 1817-es. amely csupán 6.7 fokot produkált. A legmelegebb április ..rangját" mindeddig az 1809-as tartja, a 17.3 fokos havi átlagával.

Kimondott gondolat

Sipeken elcsendesedett a háztáji föld osztása körüli vihar. Pedig az emberek azt hitték, sosem lesz vége. Az asszonyok veszekedésétől zengett a falu. Csábi Istvánná a tsz-elnöknek is nekiugrott és mindennek lehordta. Oláh Ist- vánnét is közrekapták, és követelték tőle, mutassa meg, hogy az asszonyok vezetője, és védje meg őket. Oláhné nyugalomra intette a hangos- kodókat, pedig tudta, hogy igazuk van, de azt is, • hogy veszekedéssel semmire se mennek. Az idegei megfeszültek, de nem mutatta'. Mikor hazament, görcsbe ugrott a gyomra, feküdnie kellett, hogy rendbe jöjjön.

Most csend van a faluban! Már kapálják a veszekedést kiváltó háztájit. Oláhné, ' a férjével a kertben' krumplit kapál. Csörög a föld a kapavágástól. A szárazság nem sok jót ígér.

Bejönnek a lakásba. Bent rend, tisztaság. A gyerekek már kiröppentek, ketten élnek. nincs aki felforgassa a rendet. Legfeljebb a lelki nyugalmuk bomlik fel olykor. Oláh nem is titkolja.

— Belebetegszik a gondba — mutat az asszonyra. — És miért? Egy vasat se kap. Még jó szót sem . .

Az asszonv nézi türelmetlenkedő férjét. Felkapja a fejét. Kendő rejti csontos arcát. Szeméből kiolvasható, hogy gondolkodik. A hangja csendes.

— Nem pénzzel fizetik ezt...

Ha azzal fizetnék, már gazdag volna. Két évtizede, hogy a község vezetői között, mint asszony, egyedül fárad. Már kérdezték tőle, honnan benne a szívósság. Felrántotta a vállát. Nem lehet ezt megmagyarázni. Meg minek is. Elég ha maga tudja, mi táplálja benne a nyugtalanságot. Szerette a fiatalságot, de az mostoha volt hozzá. Mennie kellett dolgozni — egy tál ételért. Az amúgy is gyenge fizikumát egy hashártya- gyulladás teljesen lerontotta.

— Elmentem egy módosabb gazdához cselédnek, csak azért, hogy jobb ételhez jussak — emlékezik.

Arra pedig azok - emlékeznek, akik már abban az időben belesodródtak 'a ' mozgalomba. hogy Sipekről. ahonnan akkoriban hetenként' kétszer ha fordult, valamilyen .járműalkalmatosság, egy fiatal, csontos menyecske gyalog is bement a járási központba. hoay a gyűlésen ott lehessen. Egy télen nvitott teherautón a megyei ünnepségre jött többedmagával. Mikor már nagvon fáztak a kemény hidegben, énekeltek. Végig a falukon, az országutakon, mint az élő. daloló holnapok. Aki így formálódott a politika kovácsműhe- 1 vében, aki egyszer így megkóstolta a szebbért.-küzdés ízét. az nem tud mást mondani.

— Nem pénzzel fizetik ezt...

Oláh Jstvánnénak abban a

nemrég lezailott felfordulásban is ez villanhatott fel az eszében, összeültek a vezetőségben, hogy elosszák a háztáji földeket. Mindenki ragaszkodik a földhöz. Csakhogy Sipeken a ragaszkodással eldobják az egyenjogúság rendjét. Most is az történt, hogy megszámozták a parcellákat, a számokat kis papírdarabokra írták és borítékba zárták. Ezt a rendet választották: Ki milyen számot húz, gzon a parcellán kapál, ;

A nézeteltérés akkor keletkezett. amikor a férfiak követelték, hogy az p borítékai- 'kát • rakják külön, 'ők húznak, elsőnek,' külön húznak az asszopyok,' de csak a 'férfiak utáni - * ; * : '-’¥' *v j

: De , miért? — tiltakozott Oláhnpj * n j ■' ! 4 '

A i férfiak nézték* rá? .,'hogyan kp'rclezhet'.egy asszony ' ilyet.- Ott* ivott a ’.tekintetükben:* a férfi több. mipt i>z asszony. ’Az kaszál, • .zsákol- szánt. Az a férfi... De az asszonv..,? Oláhné a község vezetőségének a tasia, mégis, a borítékiát kivették a férfiaké közül Oláh Balázs, a brigád vezető mentegetődzött előtte:

— Mit szólnának a férfiak?

— Azt szégvelli+ek, ha veletek választok, de azt nem hogy tíz éve köztehek ülök...?

— De akinek nincs meg a munkaegysége! — vágott visz- sza neki a brigád vezető.

Oláhné nagyon magabiztos asszony, semmiségekért nem

veszíti el türelmét, de most felpattant. Nem azokért szólott ő, akiket nem illetett a föld, hanem a megkülönböztetés miatt, amivel az asszonyokat megalázták. Csizmadia Antalnéért szólott, aki 210 munkaegységet ért el, és azokért, akiknek a háború felfalta a férjüket és férfi nélkül nevelték gyerekeiket, ösz- szetartották a családot.

— Azokért beszélek, akiket megillet a földhöz való jog — nézett a férfiak szemébe.

A krumpliföldeket felosztották, ahogy eltervezték, külön a férfiak, külön az asszonyok között. De már a kukorica- földet nem. A számokat égyütt húzták • asszonyok, férfiak.

■így történt ez Sipeken az elmúlt hetekben. Végül helyre , állt a béke.--' Már. csak ■ azok rfeheztelnek, » akikpek ' nem. adtak földet, mert nem dolgoztak. Oláhné is megnyugodott. ,

— Az élet, harc — mond>V '■/ iV’i v„; t-'U'.'':

— Ilyen ez/ az asszony. i Cikk legalább valami haszna ’ lenne belőle — mondja a férje.

Aztán kimegy, hoz egy üveg sötétvörös bort. Jóízűt, amilyen nem érik a sipeki határban. Mondja: gyöngyösi. Esküvőre hozták, Oláhék középső fia nősült. Éopen tegnap.

— Sokba kerül, húszezerbe is ‘dehát más világ van már.

így az ember, miközben belekóstol a borba. Az asz- szonv nézi, befelé mosolvog és bólint a feiével. Az ember kimondta, amire ő gondolt...

Bobál Gyula

NÓGRÁD — 1968. május 12., vasárnap