Nógrád, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-28 / 99. szám
tytiSáPHapi jegyzet Lopósak vagyunk? Ismerősöm a salgótarjáni új Csemege bolt egyik eladója. Szabadnapos 'minőségében jutottam össze vele az utcán, de diskurzusunk hamarosan „bolti” témánál kötött ki. Megkérdeztem: hogyan érzik magukat új helyükön? Azt mondotta: meg jóformán szét sem nézhettek, az első napok újdonság-lazában úgy elárasztotta őket a vásárlók és nem vásárlók kíváncsi tömege, mozogni alig volt helyük, nemhogy szemügyre venni az új környezetet. 1Vo és a lopások? — faggattam tovább. — Jobb nem beszólni róluk. — jelentette ki kedvetlen legyintéssel. Önkiszolgáló rendszerre tért át most a Csemege is. A korszerű árusítás formájával, fogásaival és buktatóival most ismerkednek, barátkoznak az alkalmazottak. Emberi természet dolga, hogy az újtól először borsódzik a hát. S ez esetben nem ok nélkül, mert nem babra megy a dolog. Kiváncsi voltam, mi rejtőzik reálisan ismerősöm szavai, legyintése mögött a lopások mérvében, s alkalmat kerestem a boltvezető megkérdezésére. — Hat, vagy hét ,-•> főkönyvünk van az esetekről. — közölte. — Három hét időtartamában. Hogy azonban hány szarka „szerencséltetett” bennünket valójában, természetesen lehetetlen megmondani, összegben pedig a leltári felmérés ad majd teljes képet. Nem érdektelen a tettenértek társadalmi összetétele. A szélesebb hiedelmekkel ellenkezőn a bolti tolvajok nem a cigányok és nem a gyerekek! Általában úgynevezett „jólszituált” felnőttek, —, akikről álmunkban sem feltételeznénk, hogy izzadás elleni szert csempésznek óvatlan pillanatban a rétikul mélyére, s kiegészítő szerzeményként egy üveg körömlakk-lemosót. — Aki a kérdörevonás kínos aktusánál sírógörcsöt kap, s csak rendőrségi segédlettel hajlandó kézitáskáját kiüríteni. Vagy ki képzelte arról a jól öltözött asszonyról, aki a tömött polcok között válogatott, hogy alkalmasnak hitt időben pálinkás üveget rejt el. Nem csoda, hogy a csemegések háta egyelőre borsódzik az új kiszolgálási rendszertől, de majd minden boht alkalmazottai, ahol önkiszolgáló alapon vásárolhatnak. Valóságos krimi-históriák forognak közszájon a leghajmeresztőbb trükkökről. Hallottam már, hogy az áruházban három, próbára az öltözőfülkébe vitt ruhából valaki magán „felejtett” egyet a sajátja alatt. S az esetek, — szinte elenyésző kivétellel — arról vallanak, hogy nem is „rászorult” emberek próbálják dézsmálni a társadalmi tulajdont. Valamikor, az elmúlt társadalomban olcsó kibúvót találtak az ilyesmire. Attól függőn: kit értek tetten? Eszerint vált valaki törvényileg sújtható tolvajjá, vagy bocsánatos kleptomániássá. Vigyáznunk kell nagyon, nehogy hasonló mércére csábuljunk napjaink kóros és káros jelenségében! Azon fáradozunk szünet nélkül, hogy az erkölcsi, etikai téren is feddhetetlen szocialista embertípust tegyük általánossá társadalmunkban. A jelenségeken mérve láthatjuk, messzi vagyunk még a céltól, mennyi temérdek a tennivaló, — hogy a bizalom és a megbízhatóság koránt- sincs harmonizáló összhangban. Sok még a száma azoknak, akik a társadalmi szükségletre készült és kiruíU javakat ellenérték nélkül szerelnék'birtokba venni, fis sajnos, többnyire tehetetlenek vagyunk velük szemben. Az esetek csekély hányadát vesszük észre, a társadalom károsítóinak százalékban alig kifejezhető részét füleljük le, érjük tetten, s adjuk át a törvényes eljárásnak. Ebben pedig szerepet játszik a társadalom közömbössége, figyelmének hiánya is. Az ellenőrzés, a 1tettenérés, a leleplezés nem csupán az eladók, bolti alkalmazottak dolga, hanem valamennyiünké. Most, sajnos még csak akkor csapunk patáliát, ha történetesen személyes tulajdonunk, őrizetlenül maradt bevásárló táskánk tűnik el, de nem érzékeljük meglopatásunkat, ha közösségi érték dézsmálásáról van szó. Voltak nekünk már a korábbi években bátor kísérleteink különféle üzemi becsületboltokra, becsületkasszákra is. S mert uitóbb semmit nem hallunk róluk, alighanem a kísérletek kudarcát jelzik. Hogy csődöt mondott a jóhiszeműség. a bizalom. A becstelenek a becsületesek becsületét is besározták. Ezért. De beletörödhetünk-e állapotunkba? Engedhetjük-e a maga útján a dolgokat? Ha így volna, egyén- és társadalomformáló céljainkat adnánk fel. E célok pedig méltók a fáradozásra, a közösségi összefogásra. Barna Tibor Tömegízlés és színvonal A feladvány tulajdonképpen megoldhatatlannak látszik. Van a nagy közönség, amelynek ízlése, kulturális igénye olyan, amilyen bizonyos műfajokat, hangvételt, stílust szeret, másokat nem szeret. S vannak, a kulturális intézmények, amelyeknek van hivatástudatuk, van a kormány és a párt. amelynek van kultúrpolitikája, s vannak az írók és a művészeik, és mindazok, akiknek van kulturális missziójuk — ezek meg más igényeket képviselnek. Tekintsünk el egy pillanatig attól, hogy milyeneket, csak annyit mondjunk, hogy másokat. Ez, úgy hiszem, világos. A két szféra között van különbség, sok tekintetben ellentét. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, egymásra vannak utalva. Színházat, mozit, könyvkereskedést fenntartani nézők, vásárlók, olvasók nélkül — lehetetlenség, értelmetlenség. De fordítva is áll a kapcsolat: hogyan fedezné a közönség a maga kulturális szükségleteit, ha az állam, az erre hivatott intézmények, az alkotók nem gondoskodnak róla? Látszólag ugyanez a helyzet a gazdaságban: a termelő és a fogyasztó hasonlóképpen egymásra van utalva. Csakhogy a kultúra, a művészet, az irodalom esetében, mégis más a viszony: enni, ruházkodni, lakni. stb. mindenképpen kell, de a kulturális fogyasztás, a művészeti vagy irodalmi művek iránti szükséglet, nem ilyen elemi: az „eszi, nem eszi. nem kap mást” kényszere (amelyet a gazdasági élet felvirágoztatásával persze az árucserében is igyekszünk kiküszöbölni!) itt nemigen létezik, vagy csak sokkal kisebb mértékben érvényesül. Ha nincs olyan film. amely nekem megfelel, nem megyek moziba, ugyanez áll a színházra és a kiállításokra. S ma már olyan szuverén a legtöbb tévé-néző, hogy ő is önállóan dönt: a neki nem tetsző műsornál kikapcsolja a készüléket.. A legtöbb ember így reagál, s csak viszonylag szűk azoknak a köre. akik unaloműzésként azt is elfogadják, ami voltaképpen nem is vonzza őket. Igenám, de ha így van, akkor ez azt jelentené, hogy a közönség korlátlan ura a helyzetnek, tehát reménytelen minden kísérlet, hogy érdeklődését, ízlését a megszokottól eltávolítsuk? Hogy a szokványnál színvonalasabb, aktuálisabb, eredetibb műalkotások elfogadására bírjuk? Tudom, hogy a kérdésnek ez a megfogalmazása mesterségesen kiélezett, hogy a gyakorlatban nem vetődik fel ilyen végletesen. De talán mégsem szükségtelen. ha így lemeztelenítjük, hogy a probléma magvához hozzáférhessünk. Tény és való, hogy kultúrát önkéntes közönség nélkül nem lehet csinálni, a közönséget tehát valamiképpen vonzani kell a műalkotásokhoz. A szocialista kultúrának ez különösképpen nagy gondot okoz, hisz számira elsőrendű lelkiismereti kérdés, hogy emelje a tömegek kultúráját. A kapitalizmus, mint ismeretes. elég' könnyen túlteszi magát a dilemmán: szabad utat enged a szórakoztató iparnak, amely gátlástalanul és pimaszul kihasználja az emberek legel- miiradottabb hajlamait, a legprimitívebb ösztönöket, és a legkonzervatívabb igényeket, hogy tömeg-publikumot verbuváljon magának. Ilyen szempontból még a többnyire állami kezelésben levő, tehát a profithajhászó vállalkozásoktól (állítólag) független tévé-állomások is elég elszomorító képet nyújtanak. Kétségtelenül fejlett (bár többnyire hallatlanul tendenciózus és a kormányok politikáját alázatosan szolgáló) hírszolgáltatásuk és elég jó ismeretterjesztő adások mellett rendkívül sivár kulturális programot sugároznak s — igen kevés kivételtől eltekintve — arra rendezkedtek be, hogy azt adják, amit a lehető legkevesebb ellenállással átvesznek tőlük: szórakoztatóipari átlagot, annak minden kellékével: némi hamis ragyogást, töményen szirupos vagy híg érselmességet, sok hihetetlen kalandot, megfelelő adag lúd- beröztető szörnyűséget és sok lapos semmitmondó humort. De mit csináljunk mi, akik nem nyugodhatunk bele abba. hogy olyan hatalmas tömegkommunikációs eszközök, mint a televízió rontsák, vagy akárcsak a meglevő szinten konzerválják az emberek ízlését? Eddig szándékosan túléleztem a szituációt, hogy világosabban kitűnjék a probléma. Most azonban vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre a valóságos viszonyokat. S akkor kitűnik, hogy mégsem olyan kilátástalan ez a dilemma. Mindenekelőtt azért nem, mert az a bizonyos tömegigény, vagy ízlés, amelyre a kommercializálódott. az üzleti szintre süllyedt kultúr- ipar hivatkozik, nem azonos a nagyközönség igényével, vagy ízlésével. Ez az igény és ez az ízlés is része, de csak a legalacsonyabb régióját teszi kj, azt, amelyet a legprimitívebb módszerekkel aktivizálni lejhet. Ugyanabban a tömegÍ n, ugyanazokban az embe eben létezik egész sor is, ennél jobb, nemesebb jlam és igény. Csupán egy antidemokratikus, a tömegeket lebecsülő szemlélet, vagy egy teljes rezignáció állíthatja azt, hogy a tömegnek, azaz a népnek csak a hazugság kell, benne nincs igény az igazságra, a valódi szépségre. A siker, amelyet az előbb jelA Ganz Villamossági Művek 400 kV-os óriás transzformátorát most vizsgálják a Villamosenergia-ipari Kutató Intézel laboratóriumában. Az óriás transzformátor végleges rendeltetése a szovjet—magyar elektromos távvezetéken érkező villamos energia transitormálá sa lesz. Képünkön: a nagyfeszültségű laboratórium munkatársai az óriás transzformátor berendezéseit vizsgálják (MTI foto — Balassa Ferenc felvétele) lemzett álkultúrával el lehet érni — s amelyet nem tagadunk — csupán azt bizonyítja, hogy a tömegek ízlését könnyű ebbe az irányba terelni. de korántsem azt, hogy nem lehet meg is javítani, sőt igen magas szintre fejleszteni. Igaz, az valamivel nehezebb: a profitra éhes, a kon- kurrenciától hajtott tőkés kulturális apparátus azért is (s emellett politikai és ideológiai okokból) választja a kisebb ellenállás útját. S ajátos módon ezt. az igénytelen szórakoztatást igazoló „ideológiát” támasztják alá azok a művészek, íróik, esztéták, akik — nem kevesen közülük igazi jószándékkal, a változtatást akarva — az egyik végletet a másik véglettel akarják leküzdeni, a kommersz- kultúrával szemben az anti- kommerszkül túrát ajánlanak. Az ellenkezés szándékából, a sikeres sémák ellen olykor mintha valóságos antiséma alakulna ki: ha emez. a közönségre orientált szórakoztatás túlságosan is kevéssé veszi igénybe agyrostjainkat, amaz keserves fejtörésre kényszerít bennünket, talányokkal ostromolja fáradt fejünket. ha itt a heppiend a törvény, ott a kötelező norma az elbukás, ha emez laiigy optimizmussal bahuseat korái bennünket, amaz dermesztő pesszimizmusban fagyasztja csontkeményre érzelmeinket, ha emitt a vágtató cselekmény átrepít minden szakadékon, amott úgy cammog a történés hogy minden buktatóban ’nyakig elmerülünk. No de nem a kajánkodásért tesz- szük ezt szóvá, hanem, hogy érzékeltessük: ez a csakazértis. ez a meredek provo- kálása a konzervatív és igénytelen ízlésnek, óhatatlanul hatástalan marad, nem csökkenti, hanem ellenkezőleg, növeli a közönség vonzalmat a másik véglet iránt. Tragikus konfliktus ez és a nyugati kulturális világban. b!*tran mondhatjuk, tipikus. Mert hát mi lesz egy művészétből, amelynek legbelső mozgato- rúgója a puszta negáció, a kommerszkultúra minden áron való tagadása? Ebből csak formalizmus születhet, a mind meghökkentőbb — s mind er- telmetlenebb — formák kultu- sza, a kihívásokkal való játék. Amely a végén — nem kis részben — oly ártalmatlanná lesz, hogy a szórakoztatóipar is bekebelezi, remekül felhasználja a maga repertoárjának színesítésére: az intellektuális lázadásból így lesz divat, kulturális tömegcikk, profitot hozó áru... Nyilvánvaló, hogy ez hamis alternatíva, hogy nem ez a kiút. Megoldást csak az hozhat, ha a tömegek kulturális igényét a maga összetettségében érzékeljük, ha abból indulunk ki. hogy ugyanaz a tömeg, ha szamara liozzáférhető formában találkozik. vele. tud vonzódni a tartalmas, az igazi kultúra iránt. Sőt, ha rájön az ízére, az értékeire, valósággal ráveti magát a művészetre, az irodalomra, tömeges „fogyasztójává” válik az igazi kultúrának. De ehhez fokozatosan és módszeres következetességgel el kell vezetni a közönséget: nem úgy, hogy a ma még legnépszerűbb termékektől eltiltjuk. elzárjuk, vagy, hogy ezekkel homlok- egyenest szembenálló művekkel riasztjuk, hanem úgy, hogy széles (és mind szélesebb)) választékot nyújtunk neki. Ez a választék ha úgy tetszik, eklektikus lesz. keveréke lesz a legkülönbözőbb dolgoknak (kizárva azt, amit itt. az egyszerűség kedvéért, hadd nevezzünk kulturális szemétnek; tudja mindenki. hogy körülbelül mit kell idesorolni). Lényegében ilyen „keverék” már ma is az, amit kulturális szolgáltató intézményeink a közönségnek nyújtanak. S lám. mit bizonyít a gyakorlat, amely minden elmélet próbája? Azt, hogy ez a sokat szidott és lekezelt közönség korántsem csak a legkisebb fajsúlyú művek és műsorok iránt fogékony. Ami azokat illeti, igaz többnyire ma is nekik van a legnagyobb visszhangjuk; de ez a visszhang sem kritikátlan: kitűnik, hogy az emberek még a kedvenceiktől is idővel többet, színvonalasabbat eredetibbet várnak. E r rdemes odafigyelni. - elsősorban a tévé szerkesztői lehetnének ennek a megmondhatói —. hogyan jelentkezik itt is egy minőségi igény, hogyan születik ebben ! a szférában ,s egy új, kritikusan ítélő közönség. S mi a helyzet a többi, eleve több figyelmet, több elmélyülést; követelő müvekkel? Azokat egyszerűen elutasítja a nagyközönség, nem akar róluk tudni? Örökke csak és kizárólag habkönnyű semmiségeket óhajt? Dehát, kivéve egy valóban éretlen réteget, ez egyszerűen nem igaz. A nagyközönség érdeklődése. abban az arányban, ahogy egyrészt telítődik az említett szórakoztató matériával, másrészt művelődik, szélesedik látóköre, mindinkább kiterjed a kultúra magasabb régióira. Ezt be lehetne bizonyítani a klasszikusok irán- ti fogékonysággal, éppúgy, mint az érdekes korabeli mű vek iránti rokonszenwe.1. S ez teljesen természetes is. Ha nem így lenne, kétségbe kellene vonni, hogy egyáltalán létezik-e haladás. Hadó tegyük ehhez hozzá: így lenne ez Nyugaton is. ha nem folytatna a nyugati szórakoztatóipar példátlan méretű, fantasztikus költségeket felemésztő manővereket, ha nem használná fel a hírverés. a megtévesztés és a csábítás minden elképzelhető eszközét arra, hogy biztosítsa a maga uralmát az ízlés — és ezzel a gondolkodás — felett. A tömegízlés, mint mozdíthatatlan reakciós tömb — közönséges mumus, amelyet minden józan ítéletű ember, mint ködösítést. mint misztifikációt leleplezhet. Ebből persze nem jelentéktelen kötelezettségek következnek azokra az intézményeikre és emberekre, akiknek a kezébe le van téve a tömegkultúra hazai gondozása. Mert az előbbi elemzésből korántsem az következik, hogy a szocialista kultúra szolgálata egyenlő az igények tudomásulvételével. Ezek számbavétele csak kiinduló pont lehet: a feladat az, hogy széles fronton érintkezve az igényekkel, lépésről lépésre, fokozatosan előbbre jussunk, emeljük az átlagos színvonalat. Ez rendkívül türelmes, nagyon átgondolt. nagyon rendszeres munikát követéi. Gondoljunk csak a tévé-re és annak népszerű műfajaira, mint a különféle kviz-játékok- ra, a Ki mit tud-ok, a fesztiválok, a folytatásos krimik, vagy kalandos filmek. Mi sem könnyebb, mint azokat rutinosan, a megszokott sablonokon belül maradva folytatni. De igen nehéz, alkalomról-al- kalomra új és tartalmasabb elemeket belevinni, gazdagabbá, színesebbé, vagy gondol- kodtatóbbá tenni ezeket a formákat. S a másik oldalon: új és új módjait kell találni annak, hogy a kultúra rnaga- sabbrendű termékeit közelebb hozzuk az emberekhez, megteremtsük azokat a lépcsőfokokat. pmelyeklen feljebb tudnak lépni. Az ismeretterjesztés, a népszerűsítés terén elért minden kis vívmány — s ilyennel nem kevéssel dicsekedhet a magyar televízió is — többet ér, mint száz hangzatos kirohanás az állítólag megváltoztathatatlan tömegízlés ellen. S ugyanakkor rengeteget árt egy-egy indokolatlan engedmény, egy- egy műsor, amelyben felülkerekedik az opportunizmus, a közönség gyengéire spekuláló sikerhajhászás!... H a mégis bizalommal tekintünk az eljövendők elé, az mindenekelőtt azon alapul, hogy kultúránk alkotói előtt mind világosabb: csak az az út lehet a miénk, amelyen járva a szocialista, magasrendű eszmeiséghez a tömegekkel együtt lehet eljutni. Rényi Péter NÓGRÁD — 1968. április 28., vasárnap
