Nógrád, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-14 / 88. szám

BENJAMIN LÄSST/) RAFF AI SAROLTA

Hasonlatok

Csiszolt csavar-fejek a csillagok.

Leszorítva velük egy fekete doboz műanyag fedele.

A dobozban-------De nem is csavarok:

V

ilágító halak a csillagok.

Az óceán mélyén ... De nem halak:

Tojások, fekete kotlós alatt.

Mégsem tojások. Szétszórt ékszerek. Zsákmányt leső tigris-szemek.

Rajzó méhek. Gyermekláncfű-magok. Kovácsműhely szikrái. Csillagok.

Mit nem beszélsz? Hogy mind, külön-külön, — saját helyén — irdatlan plazma-gömb?

No: ott! De itt: hunyorgó csillagok. Fásztortüzek, gyöngyök, — hasonlatok.

VÁRADY SZABOLCS

Háló fölön

Befordulok egy utcasarkon, eltévedek a városomban — fogaim koccanó zajában tenyésznek álomképeim, miket szétugraszit majd a lárma. A játszótér mentén irigylem a gyerekszertartások gőgjét, futólag, mert tovább igyekszem, üres utcába fordulok, hol rongyos házfalak között kopott zenéket lélegeznek pucér ablaksorok,

hát jöjj, és fogd meg a kezein. Ha nem felejtesz el, hazatalálok. Idegen utcába ne kergess, hol térdre kényszerít hiányod. Engedj megállni lábamon, engedd, hogy induljak veled az örökösen tervezett döntő fölismerésre.

Nem válaszolsz. A csókjaim átfutnak arcodon. Lebegsz a kötelesség, szeretet szerelem hálói fölött az áldozat sorsát latolva.

Hiszen ha öt elengeded, tudom, zuhanás lesz a sorsa.

Hiszen hármunk egymást faló

kapcsolatából kitaszítva talán a harmadik jelen lesz levágott testrészként örökre, immár mit sem gyanítva.

S akit a harc győztesnek ir be, a béke áthúzza nevét.

Szerettek. Véget ér az ntca, a párkánysor lemállik.

Elindulok féléd.

Szélcsend

Kaput zárok. Este van, újra este.

A szerkezet olajos acélnyelve kattan egyet, cuppan is. Vége hát. Magamban hordom én az éjszakát, hová indulnék? Az udvar felett felhőbe, fénybe bújtatott jelek: valami álnok, sokszínű csodát mímelő fodrok, fátylak húznak át, de itt lent szélcsend — mi lehetne más? Mindig ugyanaz. Rebben az akác, de csak egy percre — s már nem is igaz.

Ügy sorjáznak a szabvány-levelek, amint az egyszer elrendeltetett, kocsányon függve őrlik a mai nedveket: lenni, el nem hullani.

Hová indulnék? Rég nincs úttalan. nincs ismeretlen, minden adva van számokban, rendben, önmagámban is. Valahogyan titkosan, szervezetten a bejárható út a lábfejekben, a belátható távolság vakon

de bennem, s gyáván eltakargatom a bizonyságot. Elbírnám? S hogyan?

A feljáróhoz lépek hangtalan, lehetőséggel súlyos-terhesen és mert láthatnak — mégis könnyedén, így nézünk szembe. Fentről fényeken átfutó fodrok, fátylak, lentről én.

SZEPESI ATTILA

Füstben. koromban

P'üstben, koromban villanó arcélek, fényre vakok, meredek égre mélyből nyíló ablakok,

csenevész, tépett ecetfák, álmukban napba-növők, szebb sorsra váró suhancok, morduló vének, révedezők:

kis külvárosi udvarokban, hol száradó ruhák fellege száll, a bütykös ujjak közt fáradtan csörren a kanál,

ha este lesz... Marad-e még egyszerű szavam nektek, akár a karcsú fémek — salaktalan?

TÓTH ELEMÉR

Négysorosok

Szikkadt szél ringat ázott lombokat, vibrál a gőz a pléh-fedők alatt, dnzzadt dalokban töppeteg rímek magukrahagyatottan fénylenek.

Ma Louis Armstrong blnesokat hörög, falakra ábrát irkái egy kölyök, de holnap elhagyom a kikötőt, valakit megöltek. És aki ölt?

nem volt olyan éktelenül jó kedvem.

Háziasszonyunk őszülő, korosodón is csinos nő, méregerős házi pálinkát töltött a gyűszűnyi poharakba. Egészen finom keze volt, az alakja és az arca is tele volt finom részlettel, a bőre ápolt, mozgása fegyelmezett, de azért elég könnyed is. Kicsit később, amikor a nő kiment kávét főzni — G., aki nem először járt a házban, felhívta a figyelmünket a magyaros szobára.

— Egy amerikai turista ezreket fizetne ezekért. Persze dollárban... mondta. Óvatosan megtapogatta az egyik cserépedény oldalát.

A MAGYAROS szoba, vagy inkább előszoba, igazán nagyszerű látvány volt. Ismerek több, olyan néprajzzal, folklórral foglalkozó múzeumot, amelyik megirigyelné a gyűjteményt. Tulajdonképpen vidám dolog végignézni egy ilyen házimúzeumot, közben arra gondolni: a kézi mángorló, vajköpülő. félméteres famozsár és a többiek, egy mainál „nehezebb” korból valók. Fizikailag is nehezebb — tgy gondolom.

— Egy amerikai túrista a -■atyáját is itthagyná ezekért — mondtam, talán mert elkapott a magyaros hangulat.

— Ingét, gatyáját — helyeselt G.

EBBEN MARADTUNK

Közben mindent, jól megnézünk. A szoba fala teljesen fehér volt, körös-körül az e"-”kori vidéki élet gondosan összeválogatott tárgyi emlékei: vidám színnel telepingáit tányérok, időtől, fogástól mahagóni színre pácolódott mozsár, rézfeaelű kávéőrlő, sarbos oldalakkal, alul kihúzható fiókkal, kakukkos óra, lánccal, kakukkal... Fekete alapon pirossal, zölddel hímzett főkötő, olyan, amilyen csak szigorú konytra illik. Tulioános láda, szúette pa- raszt-pad (egyedi faragás), valódi, sőt, „ősi” lábas, kalászok hosszú, rezes száron. Kalászok egy japán vázában...

„Kinek mi jut az eszébe...”

— Nézelődnek? — kérdezte az asszony és újra az asztalhoz ültette a társaságot. Megittuk a kávét. Akkor került szóbr Gelb Malvin (vagy Rózsi?) virágszalonja, az egyik szalon a sok közül, ahol a finomkezű nő valamikor virágárus kisasszony volt.

— A Gelb virágszalonok! A nagyvenes évek közepéig fogalomnak számítottak, kérem — mondta az asszony és egy pillanatig úgy tartotta kezét, mintha üveggömböt fogna.

— A Gelb szalonok Budapest legszebb pontjain voltait. Természetesen gyönyörű berendezéssel, tetőtől-talpig belga tükörrel borított falakkal, az év minden szakában a legpompásabb virágokkal... Oh, a rózsák! Gyönyörűek voltak, a Gelb rózsák... Hozzánk a legfinomabb emberek jártak, mindenkit „kisasszonynak” szólítottak. Emlékszem egy esetre. Bejött az üzletbe egy finom ember. December volt, rettenetesen nagy tél. Száz szál rózsát rendelt...

„Százat?!” — kérdeztem és biztosan nagyon butuska arcot vágtam hozzá.

„Százat” — mondta az úr. „Miért, talán nincs száz szál rózsájuk?!”

—- Na, de ilyet! Hogy nekünk nincs száz szál rózsánk!

A legnagyobb télben, mindig volt ezer szál rózsa is a Gelb szalonokban. Gyorsan összeállítottuk a száz szálat. Milyen csokor volt, édes istenem. .!

VÉGEREDMÉNYBEN senki sem tehet róla, hogy Gelb kisasszony rózsáiról nekem az anyám, meg az apám jutott az eszembe. Senki sem tehet erről, ez túlságosan megfoghatatlan így. Tény, hogy eszembe jutott az a történet, amelyet az anyám mesélt a születésemről. Ebben a történetben szerepelt egy szál rózsa, azért nagyon sok pénzt fizetett az apám, talán az egyik Gelb szalonban vásárolta. nem tudom. Novemberben születtem, ezért nincs semmi csodálatos az egyetlen szál rózsán, apámnak tulajdonképpen arra az egyre sem volt pénze. A zsebóráját és az ünneplőjét tette zálogba, amikor az anyám bekerült a „Weisz Aliz”-ba. Ez az egész a születésemmel, több mint harminc éve történt, az apám nem volt finom úr, munkanélküli volt, hogy annak milyen, azt csak ő tudná megmondani. A „Weisz Aliz”-ba szegénységi bizonyítvánnyal lehetett bekerülni. Anyám az utolsó pillanatban érkezett, éjjel történt az eset, az ins- pekcióg orvosok az alagsorban kártyáztak. A szülés komplikáltnak bizonyult, elég hirtelen történt minden, az orvos, aki körülöttem bábáskodott érthetően mérges volt, mert elfogtam az ultiját. Később az anyám belázasodott:

— Gyermekágyi láz — mondta az egyik alorvos és bizalmasan megsúgta az apámnak

— a kollega nyilván elfelejtett alaposan kezet mosni, amikor félbeszakadt a pariért hívják ezt a meglehetősen magas, a síkságból kiemelkedő dombot Halál-dombnak? Valaha, a századforduló előtt, negyvenötig a Káptalan birtoka volt ez a hely, valami nyolcszáz vagy ezer holddal, úgy hívták, hogy Begécs. Itt volt a tanya, a gulyás lakása. Egy szalontai nagyvásáron eladott a gulyás pár darab marhát, utána hazajött a családjához, este lefeküdtek. Reggelre őt is, családját is agyonverték a pénzéért. Nyilvánvalóan egy pásztor vagy környékbeli paraszt, a másik pásztort, a másik parasztot. így lett a domb dalban, emlékezetben Halál-domb.

Kőműves koromban itt dolgoztunk egyszer Korniccsal, Dékánnyal, két jó barátommal egy nyáron. Makai Antal bátyám volt a gazda, intéző, meg minden, hiszen a papok nagyon megbíztak azon időben az ugrai magyarban. Szép, derült este, az újhold csorgóra áll az esthajnalon, szalonnasütés, majd izzó zsarol, rágyújtás, és Antal bátyám felesége egy csupor aludttejet ád, hogy együk, meg. S Kornics Jóska megfogja kétmarékkal a csupor derekát, mintha csak a gazdáné szép lányának a dereka volna, és táncol, hopszol, a fazékkal a gyepen.

De ez is már régmúlt. Itt olvan nagyon sok a múlt Ellenben ez az épület meti... ötvennégy kilő volt az anyám, mielőtt a kórházba került. Egy hónapig maradt ott, azalatt többször „eltűnt a pulzusa”, egyszer a spanyolfalat is odatették az ágya mellé. Amikor visszajött az életbe, harminchat kilót „nyomott”. Azon a napon vette a szál rózsát az apám. Ez is decemberben történt, 1934-ben. Nekem így mesélték.

„Kinek, mi jut az eszébe...”

— A virágkirálynő még a háború után is „üzemeltette” néhány fiókját, de már nem sokáig — mondta a szépkezű asszony és töltött a poharainkba. — Legtovább volt nyitva — persze másvalaki nevén — az Astoriával szemben levő üzlete. Egészen jól ment a bolt. Amikor a Kisasszony lehúzta a redőnyt, végleg bezárt — nyolc kiló fogaranya volt...

— Ml az, hogy fogarany, miért fogarany? — kérdezte indulatosan G. — Arany és passz... De nyolc kiló? — Legyintett. Ittunk a pálinkából. Kicsit később szedelőzködni kezdtünk.

— Gelb Malvin virágszalonjai a város minden pontján!

— Rózsát csak Gelbtől vegyen! — kiáltotta fojtott hangon, már a kocsiban Z„ mert azt gondolta, ez egészen jó vicc.

— Igen — mondtam én is.

— A Malvin fogalom...

LEHET, HOGY hülyeség, de szerettem volna, ha másról beszélünk. Ezért azt mondtam még:

— De szerintem a buxus, a világ legjobb kutyája.

Sssabó Pál

Hófúvás a nyárban

rőben új, a bevégzés előtt áll, és olyan jó innen széjjel nézni, a kis emelet ablakából!

Az új rendezésű gazdaságban hatvan kilométer hosszú úthálózat készül a tavak között. Persze, nem makadám, nem kövezett, erre nincsen is szükség. A szintnél jóval magasabb út, ha földút is, jól gondozva tökéletesen megteszi a szolgálatot. Hiszen könnyebb és gyorsabb utazás esik motoros csónakkal, de inkább bárkajárattal. Ez a Halál-dombi egység nemcsak halászati, gondozási, ivadékápolási üzem, hanem fontos és jól kiépített állomása, központja, őrhelye a kacsatenyésztésnek is. Ami súlyban, és jövedelemben ugyanannyit jelent, mint maga a haltenyésztés. Tehát ez a 3363 holdas terület holdanként 16—18 mázsa húst ad! S dolgozik vele 32 műszaki, 12 irodai, 8 kisegítő, 130 évi alkalmazott, meg 111 hónapos, 6—7 hónapra szerződött időszaki munkás. Éri munkabér 5 400 000 forint.

Olyan a viszony az emberek között ebben a gazdaságban, mintha az egész egyetlen nagy család volna. Ha van is néha egy kis egymás közötti zökkenő — mintha csak úgy, a családban történt volna. Nincsen kanál csörrenés nélkül.

Fiatal, 19 éves halászlegény, most végzi a harmadik gimnáziumot, és a havi fizetése 1450 forint. Felnőtt, de még fiatal halász, brigádvezető, fizetése 1600 forint havonta. Idősebb, régebbi halász, aki mint napszámos kezdte, de most üzemegységvezető, fizetése 2300 forint.

Meg aztán perjsze, a prémium, a tenyésztési évad végén.

Az üzemi lakótelep teljesen modern; új lakások, kultúrház, fürdő, fürdőszobák, vízvezeték, villanyvilágítás, üzemi konyha.

Ott, ahol a századforduló tájékán még csak egy kondásház volt, és disznókut- ricák! Ott, ahol gyermekkoromban libát őriztünk a Kó- rózugnál, — most: 17 lakásos lakótelep, klub, üzemi konyha és törpevízmű... ,

S csak úgy „mellékesen" 130 000 kéve nádat és gyékényt vágnak le, áz egyikből nádpalló lesz, exportra is kitűnő, a gyékényből meg a háziipari szövetkezetek készítenek értékes árukat. Azonkívül megkezdték a csipkebogyó termesztését. Eddig 300 000 tövet ültettek el, s minden tő egyre-másra két kilót terem évenként. A citromnál is dúsabb C-vita- min forrás.

Maga a halgazdaság teljesen gépesítve, még a halászat is

elektromos eljárással folyik.

De ami nagyon érdekes, megnyugtató: minél modernebb, korszerűbb ez a gazdálkodás, annál inkább szükség van az ember értelmére, szorgalmára, és két kezére.

Itt állok most fenn, a Halál-domb új épületének emeletén, s a végtelenbe ívelő égtájak szinte benyúlnak ide, hozzám, az ablakon át. Csodálatos égtájak ezek, mintha ennek a pompás, szakaszokra osztott tengernek, sehol, sehol nem lenne határa, partja s vége. A szigetekkel tarkított, tengernek tűnő vizekben millió és millió húron zenél a véghetetlen ég hulló, egyre hulló kékje. Odébb betonládákon álló sziget, rajta alakzatok, tetők, 8 körülötte, rajta fehértollú kacsák temérdeke. Mintha m forró nyárban hófúvás kavarogna. Mindenfelé nádasok, gyékényesek. A madarak országa ez, annyi itten közéi távol, s még távolabb a mar dár! Gólyák ezrei sütkéreznek, lábolnak csapatban A nádas melletti tocsogókban, aztán gémek, bakcsók, kócsagok, libák, vadkacsák, mintha csak eljöttek volna ide, megszelídült rokonaik rengetegébe, látogatásra. Búvárok, szarkák, bíbicek, sirályok, vöcskök és a nádas ezer más lakója. Nádiverebek, veresbegy, és fent, a magasban pacsirták.

A madarak országa es. Meg

a vízieké, meg a fűzeké, halaké. És az embereké, akik éppen most is motorosbárkéa, jönnek erre. Igen, emberek okos országa ez, ahol igen nagy a haszon, és ésszel élik ezt a hasznot. Itt se bú, se kár, Az is jó, ha rekkenő a nyári forróság, de as is, ha záporozva szakad az eső. És az se rossz, ha félidőn csákányozni kell a jégen a lékeket.

S télben, nyárban, bármikor, ha puska dörren, a madarak el se akarják hinni, hogy jó lesz vigyázni, hé! Persze, nem minden fajtának, csak annak, amelyiket ennyi vagy annyi ideig szabad prédára ítélt a kalendárium.

falukép teljes megváltoztatásával eleinte féltettem a gólyákat, hogy a kényelmes, és biztonságos szabad kéményre épített fészek helyett ezután majd hová rakják fészküket? És íme, én ennyi gólyát egy csapatban soha nem láttam. Pedig nem elmenőre gyülekeznek. Hol fészkeltek ezek? Hol költöttek? Ki tudja? Annyi biztos, hogy itt aztán van élelem a számukra. Békák, csi- borok milliói, ázalagok, mo- szatok.

„Ég a napmelegtől, a kopár szik sarja” — kedves jó bátyánk, Arany János így írt valaha e tájról. De ki írja 'meg ezt ami van? Hol a költő, aki ír, hol a szem, aki lát? S a szervező, aki orr szagosán bevégezheti ezt a nagy munkát, ami itt kezdődött? És aminek az elvégzése, szinte a tenyerén kínálja önmagát? Meglesz, megvan nyilván, csak a kellő alkalomra vár.

NÓGRAD — 1968. április 14., vasárnap U