Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-10 / 59. szám
Verés fájdalom nélkül? A tréfa sem változtat a tényen A napokban levelet kaptunk Balassagyarmatról, ezzel a szöveggel: „A balassagyarmati Ba.icsy-Zsilinszky úti iskolában egy Kertész nevű tanár a gyerekeket súlyosan bántalmazza. Nem akarom azt írni. hogy a gyerekek angyalok, valószínű fegyelmi sértést követnek el, de kérdezem én, van-e olyan súlyos fegyelmi sértés, amelyért egy gyereket súlyosan ütlegeljenek. Csak néhány tanuló nevét: C., L., T-, Cs., Sz. Ezek a fiúk mind nyolcadikos tanulók, őket. és még másokat mind brutálisan összevert. Hangsúlyozom, nyolcadikos tanulók, akik azt mondták, ezt a pár hónapot már kibírom, nem érdemes panaszkodni, hiszen mi továbbtanulunk, és esetleg csak nekünk lesz kellemetlen. Azt is megtudtam tőlük, hogy a múltban már Kertész kapott fegyelmi büntetést is azért, mert egy diákot szó szerint véresre vert. Borzalmas terror uralkodik ott. Ilyen kijelentés: „Csak próbáljon valaki szólni, úgy összerugdosom ott, ahol senki sincs, hogy az anyja sem ismer rá, aztán majd keresheti a tanúkat.” Tudom, ez naí- vul hangzik, de egy 14 éves gyereknek épp elég meggyőző. Én nem értem, miért alkalmaznak ott szadista hajlamú pedagógust? Nem egyszer mondta azt: „Fiam, hajolj csak le, és fogd meg a cipődet”. És a gyerek már nem győzte számlálni a gumiexpander ütéseit. Képzeljék el, milyent lehet azzal ütni, és Kertész nem szeret ilyen esetben félmunkát végezni. Más alkalommal egy diák fejét addig verte a naplóval, míg az rosszul lett. De ez csak egy töredéke annak, amit elkövet. Kérem Önöket, hogy fáradjanak el az iskolába személyesen, és a felsorolt fiúkkal, valamint másokkal beszélgessenek el, lehetőleg ne a tanárok jelenlétében. ■.” Elbeszélgettünk. Deák Ferenc iskolaigazgató. — Kertész Gábor testnevelés szakos 1963. július 1-től tanít nálunk. Ha jól emlékszem, három évvel ezelőtt kapott fegyelmit azért, mert egy tanulót megrugdosott. Azóta én nem hallottam senkitől, hogy testi fenyítést alkalmazott volna. Sem gyerekek, sem szülők nem jöttek hozzám ilyen panasszal. Pár évvel ezelőtt felmerült Kertész ellen az a panasz, hogy az órán túl nagy erőkifejtést kíván a gyerekektől. A szakfelügyelet ennek éppen ellenkezőjét állította, s gyengének találta a gyerekek fizikumát. Kertész Gábor: — Nem igaz, hogy verem a gyerekeket. Nem is fenyegetem őket. A levél rosszindulatúan eltorzít néhány apróságot. — Nevezetesen? — Az igaz, hogy néha azt mondom egy-két fiúnak, aki rendetlenkedik, vagy rendszeresen nem hoz szerelést: „Fogd meg a bokádat fiacskám. . •” És ilyenkor kézzel a hátsó felére ütök. De ezt tréfának veszik, én is annak szánom. — A napló, az expander? — Nem igaz. Van egy gumikötelem, azt az órán szoktam suhogtatni a fejem felett, hogy körbefutáskor szélesedjék a kör. De ezzel nem ütöttem meg senkit. Tizenöt nyolcadikos fiú és leány véleménye, tanárok jelenléte nélkül mondották: nem igaz a terror, a fiúk „el- fenekelése” tréfa. (15 gyerek közül heten részesültek benne, valamennyien fiúk.) A levélben említett fiúkkal is beszéltünk, szintén „négy- szemközt”, tanárok nélkül. C- A.: „Én is kaptam a hátsó részemre, de nem fájt...” L. I.: „Csak nevettünk rajta..,” T. Cs.: „Nem mondtuk mi ezt el sem otthon sem máshol, hiszen csak vicc-..” Cs. P.: „Ez nem összeverés. nem fáj...” Sz. M. „Mi nem panaszkodtunk, meg a többiek sem, inkább nevettünk rajta. Szálkái Zoltán, a városi tanács művelődésügyi osztályának vezetője: — 1964-ben kapott Kertész fegyelmit, azóta nem volt vele semmi baj, majd utánanézünk mi is a dolognakíme, a válaszok. Névtelen levélírónk „tanúi” tehát nem erősítették meg a levélben foglaltakat, sőt tagadták, hogy valakivel is beszéltek volna ezekről a „tréfás” esetekről. Mindezt — levélírónk „megnyugtatására” — tanári, és egyéb kényszer nélkül tették Az „elfenekelés” azonban, ha expander nélkül is, igaz. Igaz továbbá a gumikötél suhogta- tása. Tréfa lenne csupán? Annak rendkívül rossz. S a tréfa esetleg „komollyá” válhat adott esetben. Pedagógiai módszerként sem fogadható el az efféle „tréfálkozás.” A gyerek személyiségjegyeinek alakítását testnevelés órán sem lehet tréfaként felfogni, ráadásul ezt még a gyerekekkel is „tudatosítani”. Ilyen „tréfára” tanítani nem tréfadolog. Eny- nyiben igaza lenne névtelen levélírónknak. A levélben foglaltak azonban e tények ellenére túlzások, ezt éppen a „tanúként” felsorolt öt na- nuló erősítette meg. Ha nem így van, s tévedtünk volna, levélírónk névtelensége folytán nem állt módunkban ellenőrizni. A levelet így is köszönjük. A verés tényén nem változtat túlságosan, ha „nem fáj”. A tanulságot mielőbb le kell vonnia Kertész Gábornak, az iskola igazgatójának és nevelőtestületének, most már — tréfa nélkül. T. E. 18. Galamb visszatért az erődbe. Az udvar úgyszólván teljesen üres volt. Felment a legénységi szobába. Az emberek, félholtan a kimerültségtől, aludtak. Ezeket ugyan alaposan kifárasztotta a menetelés. De hol a csodában vannak az idevalósi katonák? A napos tizedes valami táblázatot csinált az asztalnál, vonalzóval és tollal húzta alá a sorokat. — Mondja, kérem, igaz az, hogy a 'most érkezett századon kívül itt nincs katona? — Hát én mi vagyok? Gar- dedán? Marha! — És még hányán vannak Bltisztségeden kívül? — Ha nem számítom azt, aki holnapra meghal, akkor: én, az őrnagy, két altiszt és kilenc közlegény meg én- Az összesen tizennégy. — Magát már egyszer mondta. Vagy két példányban intézkedik? A tempós beszédű, mély hangú, nyugodt tizedes felnézett, és szelíden csak eny- nyit mondott: — Fogja be a pofáját! Azután gondosan odaillesztette a léniát, húzott egy sort, majd szótagolva elmondta. amit írt: — Há-rom tisz-ta kö-penyPont. Galamb végigdőlt az ágyon. Igaz volt tehát, amit Murzuktól idáig szokásos légió- rémhírnek tartottak: Aut- Taurirtból senkit sem váltanak le. Mind több századot küldtek ki, és mindössze kilenc közlegény maradt életben- Hadnagy egy sem . . . . . . Ezen a szomorú statisztikán tűnődött Gardone is- Ott állt az őrnagy előtt. — És nem lehetne jobb egészségügyi felszereléssel segíteni ezen a helyzeten? — kérdezte. Delahay fáradt arcán ravasz grimasz futott át: — De mennyire . . • Már magam is gondoltam ilyesmire. Kérünk a hadtestparancsnokságtól egy kis magaslati levegőt- — Hogy ne sértse meg a tréfával Gar- done-t, nyomban hozzátette: — Nyugodjunk bele, barátom, hogy a földnek van néhány pontja, ahol nincs megfelelő környezet arra, hogy az emberek életben maradjanak. Katonáknak lehet arrafelé dolguk, és akkor nem szabad a részletkérdésekkel törődni. Ez a helyzet itt is . • . — Csak azt csodálom, hogy az emberek itt engedelmesen százszámra meghalnak, és sohasem fordult elő lázongás. — Nem lehet . • . lázadás . . • A hátsó erőd . , , udvarban . • . van egy páncélszekrény, amelynek hihetetlenül bonyolult kombinációs zára van . . • Nyolc becélszekrényben van a vízcsap ■ . . Mindennap kétszer . , , egy órára • . . én magam kinyitom . . • Rajtam kívül egy tiszt ismeri ... a kombinációt . . - Ha az adjutánsom és én hirtelen meghalunk . • . akkor huszonnégy órán belül . . . szomjan hal a helyőrség' és szomjan hal valamennyi rab . - . Mert az erődbe is innen vezet egy elágazó cső. — És hol van az adjutáns? — kérdezte Gardone kissé hökkentem Delahay nyomban látta, hogy gyáva emberrel van dolga— Én vagyok az utolsó tiszt az erődben — felelte. — Az adjutánsom tegnapelőtt meghalt. — Akkor mond gyorsan... kiáltott Gardone, elrémülve a gondolattól, hogy a beteg öregember minden pillanatban meghalhat, és magával viszi a sírba a vízcsap páncélszekrényének a nyitját— Miután most két tiszt van, mert olyan állapotban vagyok, hogy helyettes parancsnokról is gondoskodnom kell, neked és Finley- nek egyszerre mondom meg. Gardone nagyokat nyelt. Csak jönne már az az átkozott Finley! Hiszen ez a vén. beteg ember minden pillanatban meghalhat. A kapitány nagy megköny- nyebbülésére belépett Finley— Kérlek, Finley, az őrnagy úr a kombinációs zárról akar közölni valamit . . . — Igen, igen ... — mondta Delahay és lassan kiváló és nyolc szám ... A pán41 NÓGRÁD — 1968. március 10., vasárnap A qyermeftgyéqyészaton Közöttünk nőttek és nőnek... E sorok annak igazolására íródtak, milyen nagyszerű emberek formálódnak a mi rendünkben- Módunkban volt új életünk kezdetén találkozni a debreceni klinikáról hozzánk szegődött orvossal, ár. Karászi Benővel. Gyermek- gyógyászatot tanult, de negyvenhétben a felnőttgyógyítás is csak vánszorgott Nógrád- ban. Az orvosok körében pedig rossz hírünket keltették. Nem jöttek szívesen girbe- görbe földünkre. Megkértük akkor őt, gyógyítsa a felnőtteket is. Űj orvosunk gyanakodva tekintett szét gyárfüstös környezetünkben. De bármennyire is gyanakodott, volt benne és az itteniekben valami közös: a szegénység- Mert ő sem dicsekedhetett a gyerekszobájával. A Tisza felső vidékének egyik paraszti portájáról indult. Tarisznyájában útravalónak, — mint a legkisebb ivadék — az apai reménységet kapta- De ettől lapos maradt a tarisznya. Egyszer egy beszélgetésen elszólta magát: — Apám hite rettentő erőt adott. Nem akartam, hogy csalódjon- De nem tudtam, hogyan fogadnak a munkások. Mégis ezt a koromfedte szegénységet választottam. Egyszer olvastam egy könyvet, abból tudtam meg, hogy Nógrádban a legmagasabb a gyerekhalálozás-.. És most idézzünk néhány sort dr. Karászi Benő megyei gyermekgyógyász-főorvos 1967 tavaszán elmondott beszédéből: „A késői halálozás értéke 1966-ban 6,6 százalék. Három év alatt a felére csökkent. Ez az érték jó, egy ennyire szétszórt településű megyében, mint amilyen Nógrád, ahol a figyelő és ellátó szolgálat folasztott sovány, apró ujjaival egy szivart a tárcájából. Levágta gondosan a végét és rágyújtott. Ebben a barnára sült, markáns arcú, szigorú szemű tisztben volt valami különös keménység. Az orr- cimpái sokszor rezdültek meg a visszafojtott indulattól. — Ami az itteni viszonyokat illeti, a gyarmati hadsereg szemétjét küldik ide Aut- Taurirtba. Ezenfelül rabok. •. A létszámukat nem tudjuk- Közéjük vegyülni nem ajánlatos. A mérnököket valahogy megtűrik. — És nem lehet rendet teremteni? — Mi behajtjuk a rabokat az őserdőbe, de utánuk menni nem tudunk ... — Gardone megremegett, mert az őrnagy felsóhajtott, tenyerével a mellét dörzsölte és egy undorodó szájmozdulattal elnyomta a szivarját. — Az őserdőt nem hagyhatják el, mert egy órára, való élelmük és ivóvizük sincs. Az utat építeniük kell, különben nem kapnak enni, meg inni .. . De bemenni közéjük vizsgálatot folytatni . . . büntetni . • . lehetetlen. Én fáradt vagyok és gyönge. Nektek kell intézkedni. És mindig azt teszitek, amit akartok és amit jónak láttok. Idő és emberélet nem számít . . . Aki ide jött, ha rab, ha közlegény, ha kapitány, bevágta maga mögött az ajtót — mondta az őrnagy. Azután felírt valamit egy papírra- — Ezt nyomban meg kell tanulnotok . . . Sehova sem szabad felírni . . A kombináció titka jelenti a hatalmat..- a helyőrség felett . . . Ha kiszivárog, ha megtudják . . . akkor végeznek velünk .- . . Finley mindössze ránézett a lapra. Gardone sokáig járkált fel és alá, hogy megtanulja. De másnap csak Finley segítségével tudta kinyitni a vízcsapot . . . (Folytatjuk) lyamatos kontrollja sokkal nehezebb feladat, mint a nagytelepülésű városi viszonylatban-” A főorvos nem szereti a nyilvánosságot. És ha megköti magát, nem enged. Makacs, tiszakarádi parasztivadék- Munkatársa, dr. Bobro- nyi Ilona orvosnő segítségével próbáltuk megközelíteni a gyermekosztály munkáját. Helytelenítette ugyan a módszerünket, de azért elnézte- Reméljük, a főorvos sem fogja felelősségre vonni- Azt mondja a doktornő: Keveset segíthetek- Néhány éve dolgozom az osztályon, kevés adattal szolgálhatok. — Szeret itt dolgozni? — Budapesti vagyok, de nem kívánkozom haza. Pedig itt kemény a munka, erős a fegyelem- De talán éppen ezért kiegyensúlyozottan élünk, magabiztosan dolgozunk. Bepillantottunk egy délelőtti munkarendbe. Reggel nyolc órakor mindenki pontosan a helyén van- Az orvosok gondosan készítik elő a nagyvizitet. Fél tízkor a főorvos vezetésével betegtől-betegig folyik a vizsgálat. Mindenki pontosan tudja a feladatát. Rend, fegyelem és csend az osztályon- Mégsem olyan riasztó mindez. Az orvosok egymás iránti tisztelete, a főorvos jókedve üdíti fel a napokat. — A legfontosabb, hogy mindenki tudja, mi a kötelessége — mondja a doktornő- Vajon tudja-e mindenki? Vagy csak az orvosok? Beszéltünk másokkal is. A takarítónő: „Tessék elképzelni micsoda felelősség tisztaságot tartani. Itt gyerekek gyógyulnak- ., Az adminisztrátor: „Bocsánat, nincs időm, határidős levelet kell továbbítanom. Már késtem is, és kikaptam a főorvos úrtól. Én a saját munkámat tartom a legfontosabbnak-..” Az ápolónő: „A beteg a mi karunkban gyógyul.. •” A doktornő nevet: — Mi megosztjuk a gondot- Ennyivel szebb is az életünk.. • Ezen az osztályon sok ember vált hivatását szeretővé. Számolgattunk. Tucatnál többen kerültek az ország különböző vidékére, vagy a fővárosba. Örömmel fogadják őket- Mert megbecsülik egymást, szeretik hivatásukat. A gyermekosztályon nevelődtek. Ha szép a jelen, felidézi a múltat- Amikor dr. Kará- rászi Benő Salgótarjánba jött és a felnőtteket is gyógyítani kellett, talán az első útja volt a zagyvái. Még feketél- lettek a háború üszkei, dúltak a politikai viharok és valljuk be őszintén az orvos is „csak” értelmiségi volt. Sok beteg várta, s azt mondták: ez sem különb a többinél: Tömegvizsgálatot tart Ez mányit jelentett, hogy öt—hat embert behív, kérdez és írja a recepteket. Mikor Karászi belépett, csend lett. Pál Dezsőt figyelték, aki védelmébe vette az új orvost- Az öreg bízott a szemüvege mögül kutató, kistermetű orvosban. Földreszegezett tekintettel ment a rendelőbe. így megy még most is- Aztán kiszólt. — Kérem az elsőt. •. Pál Dezső ment be. Az orvos levetkőztette őt, hosszan vizsgálta és utána engedte útjára. Akkor beszédtéma lett ez a faluban- Aztán megint az lett téma, amikor a zagyvái rendelés után majdnem két évtizedre felépült az új gyermek- osztály. A főorvos elképzelése szerint. Kikötötte, milyen legyen az alagsor, még a felvonó tervét is megvizsgálta- De a kórtermeknek kellett a legszebbeknek lenni. Mert neki a gyerek a legfontosabb. Ezért mindent— A főorvosunk nagyon szereti a gyerekeket — így a doktornő. Mi is ezért írtunk róluk. Életük a miénk, közöttünk nőttek és nőnek-.. Bobál Gyula A gyógyulás szempontjából nagyon fontos a gondos felügyelet. Az osztályon kezelésre is ápolónői kísérettel mennek az apróságok i
