Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-31 / 77. szám
Pataki József: Tájkép Sseníitnnyi Kálmán Hajnali Palotai Boris Már megbocsáss, fiam — Nógrádi találkozások — Legalább huszonöt helységnevet felsorolhatnék, ahol megfordultam az utóbbi években a megyében s a városokban többször is. Sok helyen leírtam és elmondtam, hogy mindennapi gondunk az ízlés és igény megismerése: s ne féljünk kimondani annak formálása és fejlesztése is! Napjaink embere helytáll a munkában, jelentős eredményeket ér el, de vajon az emberformálásban, önmaga átalakításában nem marad-e el mégis? Legutóbb az Írószövetség taggyűlésén is ezt mondtam el, hozzátéve, hogy a statisztika, a számszerű eredmény felmutatása ma már nem elég, nem ad valóságos képet: mert azt is meg kell néznünk, hogy a kulturális formák milyen tartalommal telítődnek, — milyen minőségű szocialista tartalommal?! El lehet-e mondani, hogy akik a társadalom terhét roggyanás nélkül viszik, a munka nehezét, időben végzik el, eléggé kulturáltak-e és ízlésükkel és igényükkel jelen vannak-e munkahely ük, üzemük, vagy községük kulturális életében, s na igen, ez az ízlés és igény korszerű-e, megfelelő tartalmú-e? Ha ugyanis történetesen a megfelelő korszerű ízlés és igény valamilyen okból nincs jelen — a helyet, a hiányt más foglalja el közvetlen környezetünkben, embereink tudatában. Legutóbb Pásztón vo!tam a Mezőgazdasági Gépjavító Vállalatnál. Legelőször hetven könyvről kell szólnom. Nem tudom a nógrádi olvasók emlékeznek-e Móricz Zsigmond írására: a nagy tisztántúli városban, az egyik harmincas évben, a könyvesboltban, egyetlen példányt sem adtak el, akkor élő magyar író művéből. Pásztón az iró—olvasó találkozón, a gépjavító munkások s az állami gazdaság dolgozói: hetven kötetet vásároltak meg kapható műveimből. Örömöm — az egész mai magyar irodalomé. Az összehasonlítás a múlttal, nem is időszerű már. Azon túl, hogy alakjaimat honnan veszem, milyen a regényírás technikája, melyek a kedvenc könyveim — nem csak a magam műveiről lévén szó! — egyszer csak kibukott a gond: hogyan kulturálódjanak, művelődjenek a szocialista brigádok? Mert elvégzik a termelőmunkát, nagyszerű eredményeket érnek, de tanácstalanok már: mit vállaljanak és teljesítsenek a kultúrál ódásban? Voltak erre régen sablonok, azok bizony elavultak. Hozzászóltak olvasók — nyilván brigádtagok, — s aztán gazdasági és társadalmi vezetők is! S abban egyeztünk meg: leghelyesebb brigádonként és egyénenként testre, ízlésre és igényre szabott kulturális felajánlást tenni, amelynek az legyen a célja: segítsen az emberformálásban, az emelkedésben! Véssük el az elavult sablonokat, találjuk meg a kultúrmunkában is a korszerű formákat. Innen is üzenem Pásztora a gépjavítóknak — barátaimnak, elvtársaimnak — komolyan gondolom a viszontlátást! Beszéljünk a „Hajnali Csil- lag”-ról. ősszel jártam be Nógrád- ban az elhagyott kolóniákat, a régi bányatelepeket. Az aknákat lezárták, a kisvasút sínjét felszedték. S némely kolóniában már csak nyugdíjas bányászok élnek. Mivel sokáig éltem bányavidéken, könyvet is írtam bányász szereplőkkel — címe: „A szerencse fiai” — kicsit el is szomorodtam, ezt megvallhatom magunk között. Rozsdás őszi erdő öblében elhagyott aknatornyok. S a napsütésben kint ültek az idős bőrsapkás emberek; némelyik lélegzése hangosabb a kelleténél, ez bányász betegség. Senki sem ért félre azt hiszem: az öregség bizony nem valami vidám dolog! Szembe kell néznie az elmúlással mindenkinek. S hozzá környezetnek az elnémult üzem, ahol a nyugdíjas bányász harminc, vagy több évig dolgozott! Mert a kisvasút helyét, a lej laknák bejáratát ők mutatták meg. Olyan szándékkal jártam a Karancs völgyeiben, hogy könyvet írok ezeknek az embereknek szomorkás öregségéről; hogyan élnek az elnémult tárnak körül, amelyekben legfeljebb gombát tenyésztenek. Megismerkedtem jó néhány öreg bányásszal. Látták, hogy nem vagyok idegen, értem valamennyire a mesterséget is — egyébként megfordultam minden magyarországi bányában s életem legnehezebb időszakában, öt évig, egy dunántúli bányászfaluban éltem. Álmatlan hajnalokon az ablakon kibámulva azt néztem, hogy a gyalogút felett hogyan imbolyognak az apró fényecs- kék, a műszakra ballagó bányászok lámpái. Csak az apró lángsort lehetett látni. — Elmúltak a nehéz évek, kivilágosodott egyszer. Elköltöztem a bányászfaluból, de a kérgeskezű emberek kemény és melengető emberségét nem feledhetem, amíg élek! Nos, elég ebből annyi, szót értettem hamarosan az öreg nógrádi bányászokkal. Sok történetet feljegyeztem, meghallgattam érdekes embersorsokat. S kikerekedett bennem lassan a könyv is, amit meg kell írnom! De ez mégsem szomorú regény lesz, bár tragikus elemekkel átszőtt; egy öregember, az őszi erdő szélén, rozsdás ragyogásban, mint élete legfontosabb eseményét a negyvennégyes nógrádi bányászfelkelést mondta el! Mindent elmondott, amit niegjegyzett, ami eszébe jutott. Feljegyeztem. Papírra vetettem azért is, mert az emberi élet véges, elmennek ezek az öregek, elviszik magukkal küzdelmes és nehéz életük sok eseményét és emlékét Amíg bennem a történet formálódott — s még újabb anyagot kerestem — az én öregem is meghalt és szerencsés véletlen folytán éppen az író—olvasó találkozóra érkeztem Salgótarjánba. , Ott lehettem a temetésén is. Elmondtak búcsúzóul a faluvégi temetőben sokmindent a tánsak; szép búcsúbeszéd volt. hogy megint eltemetjük a munkásmozgalom egy régi harcosát. A történetet — annak velejét is említették, — de ott értettem meg, hogy nem várhatok immár! A könyvet meg kell írnom, mert ha el nem mondja az öreg emlékeit még időben, a halála előtt, ez is elment volna vele a föld alá. Mint ahogyan mások elvitték a magukét! Tatabányán tizenkét veteránnal beszélgettem a múlt évben; a Nagy Októberért harcoltak valamennyien! S az ő életük is könyvbe kívánkoznék! Most azonban maradjunk csak Nógrádban. A modern regényszerkesztési technika — szerintem — az építészethez hasonlít. Első a pontos terv, az anyag ösz- szegyűjtése, aztán következik a vázlat — mint a modern épület vasbeton váza —s az aprómunka, mint az építészetben, a vázlat élettel, anyaggal ki kell tölteni; a regény keretét, a történet a szereplő emberek életével. A nógrádi regény címe: „Hajnali csillag.” A megírást az öreg bányász temetése indította el, olyan a birtokomban levő anyag, mint a kötelezvény, amelyet be kell váltani. Kár. hogy akitől az ötletet kaptam s először biztatott szóval is, hogy mindennek könyvbe kell kerülnie — nem olvashatja már. tak. A könyv — a kiadó terve szerint — felszabadulásunk huszonötödik évfordulójára jelenik meg. Ma megmondom neki, gon- dolja Radios, és összehúzza a homlokát, mintha haragudnék. Pedig csak töpreng. Kivilla- mosoznak a zöldbe, megisznak valahol egy pohár sört. Aztán ott... Vagy amikor hazasétálnak, útközben. — Küldjük Ssuhait? — fordult feléje Galambosné, a személyzeti előadó, s tömzsi ujjúval a papírlapra bök. — Szuhai... persze ... — mondja Radios. Percek óta nem figyel, Mari jár az eszében. Innen az ablakból látja, ahogy a gyár udvarán megvillan pettyes szoknyája ... Galambosné közelebb húzza a széket. — Aztán itt van Szabó Mari, őt hagytam utoljára. Nem az a magas, boglyas — magyarázza. — Két Szabó Mari is dolgozik a fonóban ... Az a kis szelíd Szabó, akarja mondani Radios. Szempillája se rebben, csak néz rá, kicsit oldalra billenti a fejét, simára fésült haja fénylik ... — Szabó Mária a kettes számú műhelyből — jelenti ki majdnem szigorúan, mert furcsa, Marit javasolják, s éppen most. — öt akarjátok szakmai továbbképzésre küldeni? — kérdi és könyökével odébbtol- ja a teleirt naptárt. — Miért? Nem találod alkalmasnak? — Dehogynem. Galambosné ceruzájával megvakarja a fejét. Majd az iratcsomóra koppint vele. — Te, mint KISZ-titkár ... Radios megint nem figyel rá. Hónapokig nem látják egymást, nyilait belé. Most váljanak el? Mióta halogatja, hogy szól neki... Nem az az ember, aki meglát egy lányt, máris belehabarodik, elveszti a fejét. Amíg nem ismeri igazán, miért beszéljen neki házasságról? Ügy tervezte, egykettőre összeházasodnák, a szabadságukat már együtt töltik. — Nagyon is alkalmas — mondja nagysokára. — Csak- hát... — Megáll egy pillanatra. Mi lenne, ha megmondaná: nézd, most találtunk egymásra. Tudom, nem szokás ilyesmivel előhozakodni... — Csakhét? — kapja el a szót Galambosné, s Radios ijedten emeli rá a szemét. — Ott hagytad abba, hogy csukhat. Mi kifogásod van Szabó ellen? — Semmi... — mondja Radies, és nevet. Még a szemére vetik, hogy úgy ajánlgatta, mintha nem lenne közük egymáshoz. Elég, ha annyit jegyez meg: nincs énnekem semmi kifogásom... — S ezzel én érjem be, hogy semmi kifogásod? — Mondom, nyugodtan küldjétek el. Galambosné sóhajt. — Én is azt gondoltam, arra való lány. Most meg már... jóég tudja!.., — Megtapogatja a kontyát. — Azért is hagytam utoljára Szabót, mert nehezen tudok eligazodni rajta... A műhely bizalmija azt mondja, ügyes, mint az ördög. Vágó Lacinak, a brigódvezető- nek pedig az a véleménye, hogy várjunk még azzal a továbbképzéssel. Szeles, meg hebehurgya. — Szabó Mari? — csodálkozik Radios. Még hogy Mari szelés? Mert azon csak nevetni lehet, hogy ez a csöndes lány... Radios érzi, hogy a füle cimpája vörösre gyullad. Ügy látszik Galambosné sejti már... Mi a csudát sejt? Hogy vasárnaponként kimennek a zöldbe, körözöttet esznek zöldpaprikával, s fogják egymás kezét. Már megtanult balkézzel enni. mert a jobbal Mari. kezét szorongatja. Radios, és zacskót húz ki « fiókból. Galambosné jóízűen harap az almába. — Nem könnyelmű lány. as biztos, azért is van úgy oda. Azért akar egy időre szabadulni innen .. . kettőbe szerelmes egyszerre. — Kettőbe szerelmes?... — S neki egy szóval sem említette. A vállára ejtette a fejét, úgy hallgatta, ha beszélt hozzá... — Valami fiatal fiúba szerelmes... nem árulta, el a nevét — folytatja Galambosné. — S egy idősebbet is szeret, de azt másképpen. Radios fejében összedöccen- nek a gondolatok. — Imént beszéltem Szabó — Az való hozzá... a fia- Marival — mondja Galambos- fal! Mit akar attól az idős• né. — Megkérdeztem tőle, mit fői? Ki hallott már olyat?! — szólna, ha őt javasolnánk? mondja reszelős hangon. — Biztosan örült neki — mondja Radios. Mégis megkeresi ma este. Világért se m.utatja. hogy nehéz lesz nélküle. — Ügy örült, hogy ilyet még nem is láttam. Vágónak lesz igaza. Fura egy lány ez■ — Ha nem örült volna, az lenne baj. — Ügy örült, hogy sírva fakadt. S váltig kérdezgette: biztos? Nem jöhet közbe valami? Azért gondoltam, hogy hozzád fordult, veled talán bizalmasabb. — Miért? Miféle \titka van? — kérdi Radios, mert hiszen Mari titka az övé is. — Igazán sirt? — Potyogtak a könnyei. S azt mondta, hogy a legjobbkor küldjük el, csak sikerüljön. Foglalkozol te eleget velük? Ismered őket? — kérdi Galambosné, s rákönyököl a papírlapokra. — Mi van vele? — szólal meg Radios. — Olyan nagy dolog nincs. Csak éppen szerelmes. — Hát az megesik! Nem ennél egy almát? — kínálja — De hát azt se tudja biztosan, hogy igazán szereti-e azt a fiatalt __ Csak kétszer tal álkozott vele. Futották le * domboldalról, lobogott a hajuk. Nevettek, mint a bolondok! S azóta folyton erre gondol. Hát ez olyan bolondság, persze — mondja Galambosné. — Mire neki az öreg? — kérdi Radios színtelen hangon. — Nem öreg, menj már! Mit össze nem beszélsz?... Csak idősebb. Azért jár veié. mert attól tanulni lehet. Azt mondja, elhallgatná akármeddig ... Mindig magyaráz neki. Radios az ablakhoz lép. Rövidre nyírt hajú fiatalember néz vissza rá az ablaküvegről. Én lennék az idős? Homályos az ablak, ráférne, hogy megtisztítsák. Jó, hát nem szaladok le a domboldalról. Ez kellett volna neki? Hát fusson azzal a fiatallal! — Küldjétek el Szabó Marit — mondja. — Helyes! Én is azt mondom — bólint elégedetten Galambosné, s hangos csattanás- sal kattintja be táskája zárját. — Törődni kell az emberekkel, fiam. Már megbocsáss, hogy így szólítalak, de olyan fiatal vagy még. JANKOVICH FERENC Házat húznak fel Házat húznak fel udvarunkban, megy ez; varázsos gyorsaság: tegnap semmi, s ma félig itt van, mint növény, növekszik a ház ... Dolgoznak, s figyeld csak, mindenből kihabzik valami zene: gyúrógép, ahol földet döngöl, mint titán-lépés üteme. Vékony a horgany, így ha vésik, szavára elriad a nesz: félig zenei hang, recézik s bong a kalapált fémlemez. Oj hang, picit talán lúdbörző, új zenekarba illenék: hol más határt karcolt a körző, találd ki, mit; nem zene még Csak a fűi képzeli, hogy milyen: valami vásás, kissé más — valahogy úgy, hogy bele illjen a korcos lapátcsusszanás, a sóderzaj-szikrázat vad-kék ropogó lángja, mely hideg: szúrós hang, mintha jéggyöngy esnék, hallatán borzad az ideg — S lehet a ritmus az egészben oly tömpe, dermedt koccanás: ízig rándító, mint a kézben két összeütött kalapács. Szabó Gáspár: Kazári parasztporta NÓGRÁD — 1968. március 31., vasárnap
