Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-31 / 77. szám
Mi kell a közönségnek? „Kikapcsolódást várunk az irodalomtól!” — röviden így rágalmazhatnám meg azt, amit az olvasók jelentős része az ország — és talán a világ — minden táján igen változatos formában. de többé-kevésbé hasonló igénnyel fogalmaz. „Annyi gondom-bajom van, a köznapi életben: legalább az irodalom, a művészet, a színház, a mozi ne a gondokat szaporítsa — inkább feledtesse!” Vagy: „Azt keresem a könyvekben, ami az életemből hiányzik: kaland, utazás, derű, beteljesülő szerelem, boldog házasság”. Vagy: „Elegem van a komoly dolgokból, ne etessenek engem idegbajjal még az irók is. Ha háború, hát legyen legalább középkori, ha vér. hát folyjék a krimiben, azt nem veszi az ember komolyan”. Vagy egyszerűen így: „Én csak azt a könyvet szeretem, amelyen jókat lehet röhögni”. Vajon azoknak volna igazuk, akik az yen, és hasonló kívánság-listákból levonjál; a szigorú következtetést: terjedőben nálunk a félműveltség, s vele együtt az iparszerű szórakoztatás igénye? Olcsó kis kielégüléseket, hamis illúziókat, az ösztönök kéjes borzolgatá- sát — egyszóval a felszínt, a giccset keresi az irodalomban is igen sok olvasó? Az irodalom és a művészet nem süllyedhet odáig, hogy vásári igények kiszolgálója legyen .,. Nos, nem utasítom vissza felháborodottan ezt az érvelést. Jogosnak érzem benne ugyanis, nem a tömegízlést megvető, arisztokratikus gőgöt, hanem a szocialista kultúrát illető felelősséget és aggodalmat, de — furcsa módon — jogosnak érzem az idézett kívánságokat is. Nézzünk csak szembe ezzel az ellentmondással. Ki tagadhatná, hogy amióta létezik irodalom és művészet, volt és van olyan funkciója is, amelyet az említett olvasók számon kémek. Kikapcsolódás. Ami a köznapokból hiányzik. A valóság szűk ketrecén túl a korlátlan lehetőségek mesevilága. Erős János a kellő pillanatban megjelenik, és megleckézteti a felfuvalkodott hatalmaskodókat. A harmadik királyfi végtére megtöri a gonosz varázslatot, elnyeri Tündér Ilona kezét, hegyenvölgyön lakodalom, máig is élnek, ha meg nem haltak. Ki tagadhatná, milyen nevelő ereje van a mesének: a két—három éves gyerek, amikor először izgalomba jön a rokonszenves mesehős sorsa miatt,. már érzi, mi az emberi tisztesség, a becsület; elsajátított egy nagyon fontos, és nagyon bonyolult „tananyagból” valamit, az ábécénél, s az egyszeregynél is hamarabb. S ugyanígy ki tagadhatná a humor, a derű jogosultságát, akár az úgynevezett „öncélú” névettetést is, amely a kikapcsolódást, a szellemi frissülést szolgálja? S a kaland, az izgalom, a romantika? No, persze, a mesének, a romantikának van egy igen silány változata: a giccs. Ebben elsikkad, vagy éppen visszájára fordul a mese nevelő romantikája, hiszen valóságnak mímeli a kalandok, a szerelmek, a korlátlan lehetőségek „Tündérországát”. Bár még kell vallanom: nem érzem bűnnek, ha valaki a gics- csen egyszer-egyszer jól szórakozik, jókat nevet, jókat izgul, vagy amúgy kedvére kisírja magát; van és belátható ideig lesz ilyen tömegszükséglet. Gondolkozzunk csak. A beteg testének is szüksége van olykor a bódulatra. Kitűnő szereket ismerünk: ópium, morfium, heroin — szükség szerint és megfelelő adagokban alkalmazva áldásos gyógyszer valamennyi. Ám az kétségtelen: a legegészségesebb szervezet is belebetegszik, ha szükségen túl, és mértéktelenül élvezi a kábítószert; hozzászokik, s mind nagyobb adagokat követel. Akár a szeszből az alkoholisták. Talán el is érkeztünk a dolog lényegéhez: mindenfajta bódulat, feledtetés, kikapcsolódás veszedelme a megszokással kezdődik, s a kóros szenvedéllyel folytatódik, amikor a megbomlott egyensúlyú — testnek és léleknek — már csak egyetlen vágya marad: kikapcsolódni. A köznapok valóságából, a valóság érzékeléséből és formálásából folyton és rendre csak kikapcsolódni — bekapcsolódni nem. Van például egy kábítószer, a hasis: világszerte mintegy 300 millió ember élvezi, — í'eledtetésre. így ír róla egyik gyógyszerkönyvünk: sajátos részegséget okoz, „amelyben homályos öntudat mellett elvész az idő és a tér érzése, a fantázia a legcsapongóbb, a hal- lucinációk végtelenül gyönyörködtetők. A mohamedán paradicsomi képeket, színeket lát és hall: nagyon könnyűnek és boldognak érzi magát, de azért tudja, hogy csak álmodik ... Csak akkor ártalmas, ha kóros szenvedéllyé válik; legyengülést, elmebetegséget okoz”. Világos talán a példázat érvénye az irodalomra és közönségére js: nem a kikapcsolódás igényével van baj: még az alkalmi, olcsó kielégülést is inkább nevezném szükséges rossznak, mint feltétlen veszedelemnek. Ott kezdődik a baj. ha az irodalmat pusztán élvezeti cikknek, vagy éppen kábítószernek tekintjük, egyebet nem is igénylünk tőle, sőt visszautasítjuk azt a fajtáját, amely nem steril, problémamentes élvezetet ad. Harminc évvel ezelőtt egy amerikai csokoládégyáros elhatározta, hogy semmi egyebet nem eszik, csak saját márkájú csokoládét. Ígéretes reklám-hadjáratába pár hónap múlva belehalt. A szellem sem viseli el könnyebben a túlzottan egyoldalú táplálkozást, mint a test; kiváltképp a kétes tápértékű, ömlesztve kapható önigazolást, önáltatást: az olcsó, sekélyes kielégüléseket, a giccset sínyli meg. Van az irodalomnak olyan ága, amely teljes értékű — komplex — szellemi táplálék: nemcsak élvezetet ad, de önismeretre is szorít, nemcsak nyugtató és kábító, de serkentő és izgatószereket, vitaminokat is tartalmaz. S úgy szolgálja a kikapcsolódást, hogy felajz egyben a bekapcsolódásra, már csupán azzal is, hogy fölfedi, szemünk elé tárja az emberi, a társadalmi valóságnak más úton alig megközelíthető, rejtett lényegét. Akinek természetében a keresés, aki nem elégszik meg folyton a szellemi ínség-konyhának ugyanazzal a típus-menüjével — előbb- utóbb eljut ehhez az irodalomhoz is. Fekete Gyula Hajnal a salgótarjáni Pécskö utcában Nincs baj az alapokkal... A KISZ-klubban gyakran ..összefutnak” a negyedikesek is a salgótarjáni Stromfeld Aurél Gépipari Technikumban. Itt — és a város más pontjain, családi körben, barátok, osztálytársak között — hosszú hetek óta a pálya- választás a legizgalmasabb téma. Többen hajdani iskolatársaikkal, bel- és külföldi egyetemeken tanuló társaikkal is megvitatják, hová, merre? Többen nagyon messze mennek. Azért sohasem olyan messze, hogy elszakadnának az iskolától. Hogyan is tehetnék? — Az utóbbi években négyen—öten mennek külföldi egyetemekre, főiskolákra a mi iskolánkból — mondja Kőszegi Jenő igazgató. — Nyaranként találkozunk velük, valamennyien megállják a helyüket, jó eredménnyel végzik tanulmányaikat, s ez számunkra, az egykori nevelőtestület számára, megnyugtató érzés Idén a gépipari technikumban 118 fiatal fejezi be középfokú tanulmányait. Felsőbb iskolába 70 tanuló jelentkezett. öten külföldi egyetemre. A „belföldiek” is, természetesen, zömmel műszaki egyetemre szeretnének menni. (Tízen tisztképző iskolába kérik felvételüket, a megye középiskolái közül itt a legnagyobb az érdeklődés a katonai pálya iránt. A honvédelem, mint magasabb műszaki, technikai szinten, a szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus jegyében, valamennyiök számára hivatásnak tűnik, s a legszebb kötelességnek is.) Szóljunk most azonban mégis azokról, akiket tanulmányaik befejezése után esetleg a külföld, a testvéri Szovjetunió egyetemei várnak, hogy kiválóan képzett szakemberekként adják majd vissza őket hazánknak. Csőke Béla, a IV. B. tanulója, salgótarjáni fiú. A közlekedési egyetemre készül, még nem tudja, melyik szovjet városba. Sok másra is majd csak áprilisban derül fény a Művelődésügyi Miniszál talán felveszik-e őket? Az előzetes felvételi beszélgetések, a „vizsga” jól sikerült fizikából , matematikából és orosz nyelvből. Vérből János IV. C. osztályos salgótarjáni fiút az atomfizika vonzza a Szovjetunióba, Leningrádba. — Ha sikerül — jegyzi meg. — Hiszen ezek még csak tervek. Több. volt iskolatársammal beszéltem. aki lant tanul a Szovjetunióban, így gondoltam arra, hogy én is kint szerezzek magasabb képzettséget. Ha nem sikerülne. az NDK-ba szeretnék kimenni, egyelőre dolgozni, Orosz nyelvből jól „vizsgáztak” Budapesten, februárban. Némelyikük magánúton is már hosszabb idő óta tanulja a nyelvet, így nem okozott különösebb nehézséget a középiskolai anyagra épült szöveg. A jó alapra persze nemcsak a nyelvnél van szükség. Minden más vonatkozásban is. A gépipari technikum diákjaival nem szokott „baj történni”, nincs baj az alapokkal ■^rdekes és nem minfij dennapin izgalmas fejlődési lehetőségekről informált a hét végén egyik tájékozottságáról és főképp szavahihetőségéről köztudott barátom. Együtt hallgattuk a Rádióban a Színházi Világnapok köszöntő guatemalai költő sorait, amikor megszólalt: — Hitted volna-e, akár csak tíz esztendeje is, hogy kinövi magát a mi kis városunk! Kérdőn pillantottam rá, nem értettem világosan, mit akar a megállapítással. Mindannyian látjuk a mér- földes lépést, melyet tettünk, de mi köze ennek a Színházi Világnaphoz? Észrevette értetlenségem és így folytatta: — Most látom, hogy te mit sem tudsz. Mondd: tulajdonképpen miféle újságíró vagy? Igazán nem hallottad7 — Mit kellett volna hallanom? — Ember! . . Hisz ez az utóbbi napok legnagyobb szenzációja a városban. Mindenki erről beszél. — Ugyan, mondd már. miről kellene tudnom? Most már csakugyan kíváncsivá tettél. — Hát csak annyiról . . . mindössze ... — húzta tudatosan a szót. — hogy hamarosan Salgótarján lesz az ország színházi életének bázisa. — Ugyan. — Látom, csakugyan mit tyasáPHapí jegyzet Táguló köreink se tudsz. Pedig hétfőn kezdődik is minden. A tervek, tudod, már két esztendeje készek. Ügy volt, hogy a Városligetben épül fel, de a gazdasági számításokba takarékosság, az új mechanizmus . . . Hát szóval minden mellettünk szól, nekünk kedvez. A Nemzeti Színházat nálunk építik meg. — Ugyan, kérlek, ez teljességgel abszurdum, — Neked, barátom, — lehet. Be a pénzügyi embereknek, meg mindazoknak, akiknek nem közömbös a vidék kulturális haladása, egyáltalán nem! Hát nem hallottál az egészséges decentralizációról?.. Mintha nem tudnád, hogy üzemek egész sora települ a fővárosból vidékre. Az ipartelepítéssel kezdetét veszi a kulturális objektumok telepítése is. így világos? — Na, jó-jó, dehát . . . — Tudom, mit akarsz — vágott szavamba. — De egyáltalán nem kivihetetlen. Mit gondolsz: kiknek épül például Tarjánban a Rákóczi úti új lakópalota a Kulacs mellett7 . . Ügy bizony, barátocskám: a színművészeknek. Mert az csak természetes: otthont kell adnunk a társulatnak, anélkül nem ment volna. — De hát . . . — Hétfőn tartják a helyszíni szemlét, a területkijelölést az építkezésnek, s már esnek is neki a gépek. Amint hallom, a Ka- rancs tetejére tervezik, a relé mellé, mozgólépcső szállítja majd a közönséget. Impozáns lesz, mi? — Na de kérlek . . , Gondolod, hogy prominens művészek megválnak Pesttől? . . Film, rádió, tévé, szinkron! — Azon ne fájjon a fejed. Erre is gondoltak. Hétfőn az operatív bizottsággal filmesek is jönnek, mert Eresztvényben megcsinálják az első vidéki leány- vállalatukat. Szóval meglelik számításukat a színészek. A perspektíva meg úgyis az, hogy a tévé színes műsorát tőlünk sugároznák. Hiába, gyönyörű ez a vidék, rengeteg külsőzésre kínálkozik. Na, mit szólsz mindehhez? — Bámulatos! — hüle- deztem a szédítő lehetőségekre. — Bizony, az. Sőt, kolosszális. Minden város bennünket irigyel majd. A nemzet első színháza lesz a mienk. — Gyönyörű! . . Káprázatos! De engem mégis aggaszt valami. — Mi aggaszthat? — Hogy kivel töltjük meg estéről estére a színházat” — Hogy-hogy kivel? Hát a pesti néppel. Csak nem gondoltad komolyan, hogy a pestiek végleg lemon, danak a Nemzetiről . . . Majorról . . . Bessenyeiről . . . Bástiról . . . Törő- osikről . . . Váradi Hédiről s a többiekröl. Eszük ágában sincs! — És gondolod, hogy bumlizni fognak? — Na, látod, ezt elfelejtettem. Elfeledtem mondani, hogy hétfőn közlekedési szakértőket is kapunk vendégségbe. Beindul a Palóc Express, az egész út fél óra lesz, mintha Szentendrére ruccannának ki. Láthatod: folyik a pályarekonstrukció, és mit gondolsz, miért szélesítik most a Pest—Hatvan közti útszakaszt is? A nagyvárosi élet kilátásai egészen megmámorosították. Remegő kézzel nyúltam előjegyzési naptár után, megjelölni a hétfői dátumot: le ne maradjak az eseményekről. Akkor eszméltem rá, hogy április elseje lesz. tóriumban. Arra is, hogy egy— te — \
