Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-27 / 73. szám
Az az igaz, ami előrevisz Gounod Faustja a salgótarjáni művelődési házban A Faust-monda méltán sorolható az internacionális „sztorik” közé. A mese születése óta, akárcsak Elektra vagy Don Juan története, számtalan szerzőt ihletett meg, változataival a legkülönbözőbb európai népeknél találkozunk. Az Urfaust már a tizenhatodik században megje— tudatos költő volt és a Faust megírásával a kor szellemének megfelelően a monumentalitásra, a látványosságra törekedett. (Nemrégiben Madách Tragédiájának bécsi bemutatóján egy avatatlan kritikus rosszindulatúan Faust- epigonnak nevezte Madách művét. S lám a közismert tar,,Szivem tiéd, szeretlek én, imádlak téged..Jelenet a második felvonásból: Mircea Km ami i (Faust), Marsay Magda Liszt-díjas (Margit) és Tréfás György (Mefisztó) (Koppány György felvétele.) lent a vásárok és piacok ponyváin, de klasszikussá Goethe életműve érlelte. A németek nagy költője húszéves korában vakmerőén ezzel, a végtelent kereső drámai költeménnyel kezdte el irodalmi munkásságát és befejeznie csak halála előtt sikerült. A Faust első része is csak harminc évi írói kathar- zis után került nyilvánosságra. Az első könyv Margit halálával fejeződik be, s ez szolgált alapul Barbiernek és Carrének a szövegkönyv megírásához. Gounod, a francia zeneszerző pedig kiteljesítette Goethe szándékait. A Faust-szitori ugyanis nemcsak a költőket és színpadi szerzőket, hanem a zeneköltőket is magával ragadta. Radzivill, Eberwein, Zöllner, Berlioz, Wagner, Schumann, Rubinstein és természetesen Gounod mellett Liszt Ferencet is foglalkoztatta a téma: ő szimfóniában alkotott maradandó portrét Faustnak, Margitnak és Mefisztónak. Sőt Beethoven még a halálos ágyán is a nagy, az örök témáról álmodozott: „Remélem, végül csak megírom azt, ami számomra és a művészet számára a leghatalmasabb: a Faustot.” A goethei elképzelést azonban minden bizonynyal Gounod közelítette meg legjobban. A Faust születése egybeesik a kapitalizmus bölcsőjével, a polgári forradalmak időszakával. Nem véletlen, hogy a goethei kikristályosodott Faust-figura már e nyugtalan korszak embere, lázadó és kielégületlen, az ördöggel ;s bízvást szerződésre lép, csakhogy végtelenbe törő vágyát kielégíthesse. Goethe tudós, filozófus doktora már jól látja, hogy az idő kerekét nem lehet megállítani, itt a földön kell tetteinket szívós akarattal véghezvinni. Ö testesíti meg Goethe életeszményét: „Wahr ist, was fördernd ist,” igaz az, ami előrevisz. Goethe — szemben ihletett tollú Schiller-barátjával talmi különbségek mellett ez a nagy rátörő, önmutogató szándék is mennyire elkülöníti Goethe drámai költeményét, az önmagába forduló, tépelődó madáchi műtől!) Gounod, aki maga is a látványos, nagyoperai stílus korszakának munkása, a monumentalitás-szándékra tapintott rá, 1859-ben befejezett operájával, ha kortársainál nagyobb mértéktartást tanúsít is a nagydob, a cintányér, a zenekari harsogás alkalmazásában. Gounod Faustja egyike a leglátványosabb operáknak, nem véletlenül járta már meg a Margitszigeti- és a Szegedi Szabadtéri Színpadot, több alkalommal is. Amellett a nagyáriák operája is, amelynek dallamos zenéje nem kényszeríti alárendelt szerepre hőseit. Faust doktor, aki szerződése árán visszakapja a sátántól elvesztegetett ifjúságát, az operában is törvényszerűen hagyja ott a láncaihoz, vezekléséhez ragaszkodó Margitot, hogy belevesse magát a férfitettet követelő életbe. Goethe Faustja, Barbier és Carré szövegkönyve, Gounod operája már a nagy francia forradalom után született. Nem véletlen tehát, hogy tartalmában, forradalmiságában olyan értékeket képvisel, amiért a francia nép nemzeti ünnepén, a Bastille, Párizs egyik kapuerődjének lerombolásának évfordulóján évről évre Gounod nagyoperáját szólaltatják meg a párizsi Operában. A Debreceni Csokonai Színház salgótarjáni vendégjátéka a József Attila művelődési ház színpadán éppen ezért mutatkozott nagyszerű és ellentmondásos vállalkozásnak. A feladat ugyanis egyidejűleg könnyű és nehéz. Könnyű, mert Gounod zenéje, a fülbemászó dalok és dallamok. Valentin búcsúja, a Rondó, az ékszerária, a bevonulási induló szinte a slágerek népszerűségét élvezik, mint a Trubadúr éttermekbe, kávéházakba bevonult indulói, kórusai és áriái. Nehéz viszont, mert olyan sikeres hagyományai vannak megszólaltatásának, s olyan énekes elődei a szereplőgárdának, amelyek és akik megkövetelik a magas színvonalat. A debreceni operatársulat művészei azonban nem okoztak csalódást. Emelte a két salgótarjáni operaest színvonalát és melegségét Mircea Emandi, a temesvári Operaház román művészének vendégfellépte is. A Csokonai Színház művészeinek forró sikere már az első felvonásban vastapsban robbant ki. Tréfás György markáns Mefisztót állított elénk és a Rondó, az aranyborjúról szóló dal erőteljes basszusa, Fodor János hatalmas orgánumát juttatta eszünkbe. Tréfás előadásmódjában a költő és a zeneszerző szándéka szerint Mefisztó állandóan középpontban maradt, és játékos kajánsága ellenére, a rokonszenves lazító jelképévé nőtt. A vendégművészben kiváló tenoristát ismertünk meg, aki ezúttal inkább a szentimentális, mintsem a lázadó Faustot hangsúlyozta ki. A Liszt-díjas Marsay Magda Margitja megejtően állította elénk az ékszeráriában a szerelemre lobbanó leányt és a mágikus dallamokon, Mefisztó zenébe sűrített varázslatos bűvöletén is átsütött tisztasága, mind a második felvonás búcsújelenetében, mind az utolsó jelenetben, a börtönben. Gazsó János Valentinja leginkább a párviadalt megelőző feszültségben talált kapcsolatot a közönséggel, az első felvonásban baritonja halványabbnak, színtelenebbnek hatott. A többi szerepekben is jó hangú énekeseket ismertünk meg Kőváry Anikó, Varga Magda és Tóth József személyében. A táncosok hősiesen megküzdtek a szűk hellyel, és hatásosan keltették életre a Valpurgis-éj varázslatos hangulatát. Külön elismerés illeti a rendezést, amely a művelődési ház viszonylag kis színpadán is megőrizte a mű látványosságát. Az előadás igazi zenei élménnyé azonban nem lehetett volna a MÁV Szimfonikus Zenekar fémjelzett közreműködése és Rubányi Vilmos érdemes művész ihletett vezénylése nélkül. Lakos György Nógrád vendége volt Jíűuín (Sztci)a n o tiiti/ — Először a legutóbbi él ményéről, Angliáról, és a ta lálkozásokról szeretnénk hal lani valamit. — Tíz napig voltam Lón donban, azért, hogy tapaszta latokat szerezzek... Elég se neves együttessel találkoztaT a Speak Easy klubban, ahov e zenekarok krémje jár. Töl bek között a Nashville Teen el, Spencer Davis-szel. a Tra fic-együttessel (jön Magyaro szágra a nyáron)... a Beatle együttesből Ringoval és Ler nonnal, a Dave Dee, Doz Beaky, Mick and Tich. a n; lünk is népszerű Okay szá zenekarával, Ray Phillips, a jó ismerőse Ringonak, sok; segített. A Nashville Teei egyébként ugyancsak jön ír májusban... — Mennyiben ismeri el i* magyar népzene, általában a népzene és a beat kapcsolatát? — Természetesen, lehet és kell is a magyar népzenéből meríteni, ezáltal lehet adni a beat-nek egy magyaros ízt. De. mint a külföldi tapasztalatok is mutatják, ez nem kizárólagos dolog. Tehát én sem helyeslem azt az álláspontot, hogy magyar beat-zene csak akkor van. ha 100 százalékosan a magyar népzenén alapul. Sehol sem kizárólag népi stílusból próbálják megteremteni ezt a zenét, mindenki próbál a saját kutfejébő1 olyasmit adni. ami jó és lehetőleg nem hasonlít semmire. — Még a beat-ről. A kor könnyűzenéje.e, vagy valami más? —A rock and roll például primitívebb alapokon nyugvó zene volt, mint a Beatles- együttes által elindított irányzat, a beat, amely nem zárta el magát más tendenciáktól, vonósoktól, fúvósoktól, éppen ezért egy fejlettebb változatban, szerintem sokáig fennmarad. — Gondolt arra, mi lesz húsz év múlva? — A szám- és zeneszerzés, a szövegírás soha nem korhoz kötött... a rádióban nagyon sok számot most is ml hangszerelünk... Tehát, ha zenei pályán maradok, az ösz- szes papírral kapcsolatos zenei ügyet folytathatom. — Maradjunk még a mánál. Szereti-e a csendet? — Néha rettenetesen hiányzik. .. — Példaképekről? — Tom Jones-t szeretem a legjobban, mint szólistát, zenekarok közül változatlanul a Beatles-t. — Hogyan született a Metro? — Én a zenével komolyabb alapon kezdtem foglalkozni, zongorázni tanultam még kiskoromban, népi hangszereket is megismertem. Jugoszláv származású vagyok, nálunk a harmonika és a gitár kimondottan népi hangszer... Játszottunk egy zártkörű klubban, ahol a zenekart ismertük, s néha helyettesítettük, ez 1960—61 körül volt... itt állt össze lassan az együttes, még a rock and roll korában, felállásunk is dob. zongora, bőgő, gitár volt. de a zene, amit játszottunk, már más. — Lemezek? — Nem tudom pontosan..1 25—30 felvétel körül mozgunk. — A legkedvesebb szám? — Mindig az utolsó... mostanában a Viharvirág tetszett a közönségnek, nekem már egy következő... — Tervek? — Minél több stúdiózás. aztán felkészülés egy londoni felvételre, ahol csak úgy rúghatunk labdába, ha világszínvonalon mozgunk. — Sport? — Marad bennem a foci..: szurkolás. Tóth Elemér Ä központi antenna használati díjáról A korábbi rendelkezések nem mondták ki, hogy akinek nincs központi antennával felszerelt lakásában TV-készüléke, annak nem kell használati díjat fizetnie. A rendelet szerint a központi csatlakozó volt a mérvadó. Ezért egységesen mindenki fizette az antenna használati diját, akár volt készüléke, akár nem. Emiatt sok panasz érkezett a Salgótarjáni Ingatlankezelő Vállalathoz, összegyűjtve a véleményeket, továbbították az Építésügyi és Városgazdálkodási Minisztérium lakáspolitikai főosztályához. Közben megjelent a korábbi rendelet módosított változata. Az egységes végrehajtás érdekében a vállalat vezetője részletesen megbeszélte az ezzel kapcsolatos feladatokat a házfelügyelőkkel. A félreértések elkerülése céljából írásos utasítást is kiadtak. A rendelet értelmében törlik azoknak a lakóknak ilyen jellegű hátralékát, akiknek nincs tévéjük a központi TV-antenná- yal ellátott bérházakban. Azoknak, akik befizették a használati dijat, és nincs készülékük, visszafizetik a korábban beszedett használati díjat, illetve a lakbér összegéből levonják. Azokban a bérházakban, ahol központi antenna van, ott a TV-tulaj- donosok külön antennát nem szerelhetnek fel, csak szobaantennát használhatnak. NÓGRÁD - 1968. március 27., szerda (P.WVAID. 62. — Mi történik itt? — kiáltotta Adrogopollusz a lép- csőlejáratnái. „Ez veszélyes ember. Hetek óta Pencrofttal meg a másikkal suttog” — villant át Galamb agyán. — Emberek — üvöltötte rémülten a görög —, nem szabad berúgni! Vége mindennek, ha... Galamb tántorogva, mintha részeg lenne, eléje állt: — Mit beszélsz bele... Gye- re, igyál te is... Majd éppen te fogsz parancsolni... mit képzelsz? (Mi... nesze igyál. A görög dühösen eltolta a poharat, mire Galamb felordított: — Megütöttél! Ezért megöllek. te kutya! — És míg a görög csodálkozott, mert hiszen nem ütötte meg Galambot, olyan rúgást kapott, hogy először hátraesett, azután mintha szánkózna, lecsúszott a pincébe. Azonnal felugrott, de egy zúgó ököl úgy orron vágta. hogy elsötétedett előtte néhány másodpercig a világ. Galamb tudta, hogy a görög felboríthat mindent. A légionisták azt hitték, hogy szokványos verekedésről van szó. Röhögtek, és kiáltozva állták körül őket. Adrogopollusz hirtelen elkapta az ellenfelét. Galamb aggódva érezte, hogy túlerővel áll szemben: Adrogopollusz karjai mintha márványból volnának. Máris kapott egy ütést alulról az állkapcsára, hogy elszédült, de vaktában rögtön lesújtott egy horogütéssel, és szerencsére talált. A görög megtántorodott egy pillanatra... Nekihátrált a hordóknak, és ugrásra készült. Szakállas arca rosszindulatú vigyorra torzult, és.. Az egymásra halmozott hordók tetejéről, hogy hogy nem, talán mert a nagy test odadőlt, egy kisebbb, kéthektós a fejére esett, és kásává lapította a koponyáját.. A katonák néhány másodpercig ámultán álltak. .. .Troppauer ezalatt leguggolt a nagy hordók mögé, mert ha kitalálják, hogy ő billentette le Adrogopollusz fejére a kéthektóst, abból nagy baj lehet. — Most legalább... megtanultad. .. — utánozta a részegek hangját Galamb —, hogy parancsolgass a légionistáknak. .. Szájharmonikája rázendített a kedvenc dalra. Énekeltek és ittak. Némelyik más edény híján a sapkájával mérte a rumot. Senki sem törődött Hildeb- randttal és a corvéeval... Spoliansky, Troppauer, Min- kusz, Pilotte meg a többiek nem mertek inni. Hiszen ott ült Galamb a lépcsőn, harmo- nikázik, de az ölében egy nagy altiszti revolver. Fél hét volt, és a század már elázott. Hihetetlenül nagy mennyiségű rumot ittak... ... Battista és Latouret megkötözve hevertek egymás mellett. Körülbelül tisztában voltak a sorsukkal, hallották a veszett kurjongatást... Egyszer csak szép kettős sorban néhány katona jött feltűzött szuronnyal. Elől Troppauer és Pilotte egy-egy kályhacsőszerű lángszóróval. Galamb vezette őket. Gyorsan elvágta mindkét altiszt kötelékét. Latouret felugrott. — Nyomorult söpredék... — Ha befejezte, öregem — mondta csendesen Galamb —, szóljon, mert még sok dolgunk van. Vagy nem volna kedve gorombáskodás helyett átvenni az őrjárat vezetését, és lefogni a lázadókat? Mialatt ezt mondta, mindkét altisztnek átadott egy-egy revolvert. — Mi ez? — kérdezte bután Battista. — Ha nem kötözzük meg magukat az előbb, akkor kijöttek volna az udvarra nagy- képűsködni, és a lázadók mindkettőjüket megölik. Pedig szükségünk van két jó altisztre, ha egyik-másik kissé öregszik is már... — fordult La- touret-hez. — A lázadókat lefegyvereztük, de ők nem tudnak róla. Felfeszítették a depót, kiittáb a rumót, és alig állnak a lábukon. — Ha ez igaz... Harrincourt... akkor nem szégyellem magam.., hogy néha sajnáltam ... amikor nyúzták... Már alig állt a lábán egy- egy katona, amikor a nehéz léptek döngve közeledtek kintről. Az ajtóban megállt az őrjárat. Két lángszóró meredt rájuk, ami magában véve elég ahhoz, hogy pillanatok alatt halálra pörköljön mindenkit a pincében. Szuronyok szegeződtek a lázadókra. Néhány részeg ámultán látta, hogy eltűnt a fegyvere. .. .Tíz perc múlva lelakatolták a pince ajtaját, és a lázadók ott feküdtek a földön, szorosan megkötözve... A goumierk-hez olyan hirtelen nyomultak be lövésre kész fegyverrel, hogy ezek nem is gondolhattak az ellenállásra. Gyorsan megkötözték őket. A három foglyot, akik nem csatlakoztak a lázadó csendőrökhöz, eloldozták. Ezek is fegyvert kaptak. Bénid Tongut még idejében kilépett a hátsó ablakon... Az erőd egy elhagyatott részén felkapaszkodott a mellvédre... Kötél volt nála... De nem számított arra, hogy egy ember a mellvédről órák óta figyeli... Valaki, akinek elintézetlen ügye volt az őrmesterrel. A hanyatló nap ferde szöge alatt hosszú árnyak terültek el a köveken, amikor Bénid Tongut felért a lőrésekház. A homályból valaki melléje lépett, és torkon ragadta. Barbizon könyörtelenül kemény vonásait pillantotta meg az őrmester egész közelről. — Egy percre uram! — suttogta a korzikai. Bénid Tongut csak azt érezte, hogy belehasít egy sajgás a tarkójába. Azután átröpül a mellvéden tizenöt méter magasból... (Folytatjuk)
