Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-24 / 71. szám

Tizenkét szék — Négrádból Tulajdonképpen. felesleges lenne az immár hagyományos Ki mit tud? versenyek tö­megnevelésben, öntevékeny munkára ösztönzésben betöl­tött szerepéről bármit is ír­ni. A vetélkedő már az első „menetében” országos mére­teket öltött, s az emlékezetes kezdet óta — ugyancsak or­szágos méretekben — lezaj­lott viták nyomán mára el­Ha már szóba került az országos szakemberek vélemé­nye a megyei együttesekről, érdemes ugyanolyan kereken kinjondva megfogalmazni a véleményt, ahogy sok esetben az „országos” szakemberek ki­mondták a szentenciát: nem egy alkalommal túllőttek a célon. Egyetlen példa elég en­nek bizonyítására. Nem két­séges hogy a balassagyarmati „nem volt bátorsága” a zsű­rinek egyértelműen fogalmaz­ni, azaz nyíltan megmondani az igazat: a produkció sok tekintetben nem éri el a színvonalat. Szerencsére a me­gyei döntőn már nem volt hiány helyénvaló és többségé­ben igazságos kritikában. Végül érdemes leírni még- egyszer a továbbjutottak ne­vét, hiszen megyénket ők kép­A salgótarjáni Winter-zenekar szurkolótábora, a város beat-tet kedvelő fiatalsága sze­rint: „csak a Beatles-ek jobbak...” Kicsit óvatosabban fogalmazva — Nógrádban biz­tosan fogadott, sokszorosan bizonyí­tott a tömeges kulturális ver­seny létjogosultsága. Annyit azonban mégis érdemes meg­jegyezni, hogy megyénkben sok ezer embert foglalkozta­tott — úgy mint szereplő és úgy is mint néző — az idei Ki mit tud? A KISZ Nógrád megyei Bi­zottsága és a megyei tanács művelődésügyi osztálya — a körzeti, járási, városi vetél­kedők ' után — a napokban rendezte meg Salgótarjánban, a megyei József Attila mű­velődési házban a nagyon népszerű verseny megyei dön­tőjét. Sokan „nógrádi szín­vonalról” beszéltek a verseny után. Ez a „nógrádi színvonal” tulajdonképpen azt fejezné ki,, hogy a megyei öntevékeny együttesek és fiatal szólisták nem érték el azt az orszá­gos szintet sem, amely nél­kül pedig eleve eredményte­lennek tekinthető a további szereplés. Alkalmam volt végignézni a versenyt, azután meg szak­emberektől érdeklődni a me­gyei vetélkedő színvonaláról, akik más megyei döntőn is részt vettek- Véleményük sze­rint, meglehetősen sokat mond az a tény, hogy az országos selejtezőkre-a maximálisan en­gedélyezett 12 szám tovább jutott, ugyanakkor más me­gyékben többnyire nyolc—tíz produkció érte el a verseny­ben maradáshoz szükséges szín­vonalat. Nógrádban, a me­gyei döntőn tehát mind a tizenkét szék gazdára talált. Arra semmiképpen sem vál­lalkozhatunk, hogy a megyei döntőn szereplő 46 műsorszám­ról részletesen és az értékelés igényével írjunk. A sommás ítélkezés egyébként is könnyen idejét múlja, hiszen a sze­replésig, a megyei döntőig el­jutott együttesek és szólisták munkája, fejlődése nem feje­ződött be a Ki mit tud? nógrádi vetélkedőjének döntő­jével. Örvendetes — és ez mindenképpen pozitív vonása a versenynek! —, hogy éppen mostanában, teljesen új kí­sérletek történtek, új együt­tesek alakultak, s többnyire el is jutottak a körzeti, vá­rosi, járási „buktatókon” át — a megyei szintű versenyig. Ilyen a cserhátsurányi citera- zenekar vagy a terényi me­nyecskekórus, s a salgótarjá­ni fiatalok körében népszerű Winter-gitárzenekar is. Az em­lítettek közül egyedül a Win- ter-együttes jutott az orszá­gos selejtezőre, de nem két­séges, hogy a másik kettő is eredményesen szerepel leg- közelebte ha megfogadja azo­kat a tanácsokat, amelyeket az országos szakemberektől a megyei versenyen kapott. Balassi Bálint Gimnázium iro­dalmi színpada nem válasz­tott megfelelően, amikor a „Kor falára” című irodalmi összeállítást „hozta” a megyei vetélkedőre. Hosszú és élvez­hetetlen műsoruk, inkább il­lett volna egy zártabb körű, esetleg iskolai rendezvény ke­viselik majd, a most már egyre nehezebb versenyeken, néhányan közülük talán el­jutnak a „kamerák elé” is. A versmondók közül Mechu- ra Magdolna és Dorotkin Ka­talin szerepelt a legeredmé­nyesebben. A szakemberek vé­leménye szerint, az új gim­názium kamarakórusa első­sorban a jó intonálásnak kö­szönheti továbbjutását. Paulus Gyöngyi zongorajátéka meg­felelt a követelményeknek. Ér­dekes volt, és külön színt jelentett, a balassagyarmati Váczi testvérek kvartettje, ki­robbanó sikert értek el a nógrádmegyeri cigányegyüttes és a szécsényi művelődési ház táncosai. Jól szerepelt Sólyom József operaénekes és ugyan­ez mondható Ménesi Melinda, Őrlik Ilona és Eszményi Vik­tória táncdalénekesekre is- A Winter-zenekar rendkívül so­kat fejlődött a városi bemu­tató óta. (pataki) Gorkij és az értelmiség A „Klim Szamgin élete99 olvasása hősben Az irodalomnak az a célja — írja Gorkij —, hogy se­gítsen az embernek önma­gát megérteni, fokozza ön­magába vetett hitét, fejlesz- sze vonzódását az igazság­hoz. harcoljon az emberi al­jasságok ellen, találja meg az emberekben a jót, ébresz- sze fel bennük a szégyen, a harag és a bátorság érzését, és tegyen meg mindent, hogy az emberek nemesek és erő­sek legyenek, hogy átlelkesít­hessék életüket a szépség szentleikével. „Az ember értéke a tett” — hirdeti Gorkij, aki 1927-ben kezdte megjelentetni élete főművét, a „Klim Szamgin élete” című hatalmas, négy­kötetes, de még monumenta­litásában is befejezetlen mű­vét, amelynek főhőse Klim, az orosz értelmiségnek kis­polgári típusa. Negyven év története a regény, és azt mutatja meg, hogy az orosz értelmiség a forradalom előt­ti évtizedekben miként szo­rul két fal: az államhatalom és a mép közé. Klim Szamgin, akinek életútját születésétől a for­radalom küszöbén bekövet­kezett halálig kísérjük fi­gyelemmel „üres lélek”. Nem szürke kispolgár, akikről Gor­kij egy más helyen gúnyosan megállapítja, hogy rendkívül korrekt emberek minden or­szágban és az erkölcs fel­kent papjai. „A kispolgárhoz olyan szorosan hozzátartozik az »erkölcs« mint az akasz­tott emberhez a hurok.” Klim Szamgin értelmes, művelt ember, aki igyekszik bebizo­nyítani, hogy politikailag, er­kölcsileg és kulturálisan lé­tezik és működik. De tehet­ségtelen, középszerű ember, aki egész életében csak ter­vezgeti azt a nagy művet, amelyet, maga is érzi, hogy soha nem tud megcsinálni. Jellemző, hogy Gorkij Klim Szamgint egyetlen egyszer sem mutatja munkája köz­ben, ezzel jelezve, hogy bár végzettsége szerint ügyvéd lenne, a hivatástudat nem tartozik jelleméhez. Tolsztoj egyik igen találó kijelentésében azt mondotta, hogy egy ember értékét egy törtszám határozza meg, amelynek számlálója az ille­tő ember valódi értéke, ne­vezője pedig önhittsége. Ha­a tört jellege kedvezőtlenül alakul, a becsvágyó ember igen elviselhetetlenné válik, mert örökkön olyan feladat­ra vállalkozik, amely meg­haladja erőit. De még elvi­selhetetlenebbek azok, akiket „dekoratív becsvágyóknak" nevezhetünk, mert ezeknél nem a súly, hanem a külső, az észrevehető jelentőség a fontos. Egy a lényeg, hogy észrevegyék az embert. Klim Szamgin már a szü­letésekor is ilyen embernek indul, nevét is azért választ­ják ilyen különlegesnek, hogy ezzel is kitűnjön. Szamgin szenvedélyesen szeretne ere­deti lenni, de nincs honnan vennie valamiféle nagyszerű, eredeti ötleteket. Számára nincsenek igazi életcélok sem. Sokat hallgat és ezért okos­nak tűnik. Kapcsolatban áll a forradalmárokkal, de lelke mélyén gyűlöli őket, és nap­lót vezet, amelynek elolva­sása után a csendőrtiszt sa­ját emberének tekinti. Mivel ő maga belül üres, az esz­mék szabadon áramlanak be­lé. Bár gőgösen pártok fö­lött állónak hiszi magát, a különböző eszmék váltakoz­va uralják, egyik mellett sem tud teljes mellszélességgel ki­állni. Sok az ismerőse, de igazán közel csak egy asz- szony kerül hozzá, aki olyan világból való, „ahol minden, ami nem hétköznapi, gya­nakvó, hallgatag bizalmat­lanságot idéz elő, a hétköz- napiasság viszont természe­tesnek számít, csak annak a segítségével értetheti meg magát az ember.” Ezért Klim Szamgin maga állapítja meg kétségbeesetten, hogy az ő egész felfújt eredetisége nem egyéb rongybábunál, amelyet kacatként idegen rongydara­bokkal tömött tele... Gorkij a regényben, amelyet bátran nevezhetünk „az orosz élet enciklopédiá­jának’” nagyszámú, közel öt­száz szereplőt mozgat, és ezek véleménycseréjéből az olvasó megismerkedhet a különböző eszmeáramlatok­kal a narodnyikok harcaitól a tolsztojánusok és ökono­mistákon keresztül a mar­xista forradalmárokig. Hősei végtelenbe nyúló beszélgeté­sek során ismertetik elkép­zeléseiket, s ezekből is ki­derül Gorkij korábbi meg­állapítása: „A legtöbb orosz ember legfőbb kedvenc fog­lalatossága, hogy panaszkod­jék az élet nehézségeire, meg a maga rossz sorsára. Néhá­nyan — számuk elenyészően csekély — kötelességüknek tekintik, hogy a panaszkodó- kat vigasztalják, és vigaszta­lásuk egyik legnépszerűbb, legnyomatékosabb érve a közismert aforizma: Minél feketébb az éjszaka, annál fé­nyesebben ragyognak a csil­lagok.” Ilyen ember a bolsevik Ku­tuzov, aki sok tekintetben betetőzése a Gorkij által al­kotott forradalmár típusának. „A forradalomban — mondja — könyörtelenül érvényesül a »harmadik kizárásának« logikai törvénye: igen vagy nem.” A forradalom pedig küszöbön áll... Mit tegyen az értelmiség? Menjen a pro­letariátussal a szociális for­radalom felé. Igen vagy nem! Klim Szamgin Leninnel szem­ben csak gyűlöletet tud érez­ni. Ügy érzi: „Lenin az 6 személyes ellensége. Furcsa és igen bosszantó volt arra gondolnia, hogyan harsog mindenütt ennek az ember­nek a neve, akinek szavaira ezer és ezer ember hallgat.” Lenin Pétervárra érkezésével egyidejűleg következik be Szamgin halála, mintegy je­lezve, hogy a forradalom ha­lált hoz mindenre, ami kö­zépszerű, ami elkorcsosulásra ítélte az embert, ami védel­mére kelt a régi világnak. Gorkij egyáltalán nem ítéli el az értelmiséget tö­megében. Csak a diplomás kispolgárokról mondja ki íté­letét, az igazi értelmiséget mélységesen nagyra becsülte. Hirdette, hogy „mi minden­kinél jobban rá vagyunk szorulva, hogy lelkileg-szel- lemileg egészségesek le­gyünk, bizzunk magunkban, higgyünk az értelem és az akarat teremtő erejében.” Ennék a teremtő értelem­nek a diadala a XIX. szá­zadvégi és a XX. század eleji Oroszország fejlődésé­nek művészi ábrázolása, Gor­kij korszakot jelző nagy mű­ve. Egy olyan író alkotása, aki az „élet jelenségeit nem . elméjével fogja fel, hanem érzelmein keresztül”. Két énekes a salgótarjáni új gimnázium kamarakórusából. A tizenkét szék közül egy ne­kik is jutott (Koppány György felvételei) retébe, mint a több dina­mikát és rövidebb előadást megkövetelő Ki mit tud? ver­senyre- A zsűri „országos ré­sze” azonban túlságosan ke­ményen, a fiatal szereplőkre nézve már-már igazságtalanul fogalmazott, amikor „elretten­tő” példaként említette a kis együttest. Tanulni persze mindenképpen érdemes ebből az esetből. A legtehetségesebb fiatal sem képes arra, hogy egy, alapjában hibás műsort az efféle versenyek hangula­tához igazítson. Egészen gyenge produkciók is színpadra kerültek a me­gyei döntőn. Néhány tánczene­kar és énekes szereplése arra enged következtetni, hogy a járási, városi és visszafelé menve — a körzeti döntőkön 4 NÓGRÁD — 1968. március 24., vasárnap (P.HOWAMS 60. Azonnal felugrott, és Ga­lambra vetette magát. Négy— öt bokszütés ült mindkét rész­ről, és Galamb látta, hogy em­berére talált. Mintha pöröly- lyel sújtották volna fejbe, olyan súlyos volt Pencroft ök­le. Madge ijedten húzódott a szoba sarkába, és öklét a szá­jába gyömöszölte, hogy ne sikoltson. Vadul csapkodtak. Egy ütés álion találta Galambot. Hát- ratántorodott, azután fejjel Pencroft gyomrának szaladt, majd rávetette magát, és két kézzel verte az arcát. Mind­ketten vérbe borultan tépték, csapkodták egymást. Most elő­került egy rohamkés ... Mad­ge halkan felsikolt... Galamb hátraugrik, de diába. Pencroft döf. Megragadta a csuklóját. Dulakodnak ... Ha az ameri­kai kiszabadítja a kezét a rohamkéssel, akkor vége... Galamb bal öklével alulról felcsap a gengszter áliára ... Ez hátraszédül. Ugyanaz az ököl mégegyszer lecsap, és egy rúgás ... Pencroft már tá­molyog, és a csuklóját még mindig nem bírja kiszabadíta­ni. Galamb bal ökle most már mint valami gép, nyugodtan, pontosan lecsap még egyszer... orrán, száján vagy álián talál­ja ellenfelét, és Pencroft le­hamyatlik ... Nem mozdul... Galamb lihegve néz a leány­ra: — Azt hiszem — mondta —, átmenetileg lezártuk ezt a nézeteltérést. ... Most elsősor­ban kötözzük meg az embe­rünket, és tegyük félre a kri­tikus időre.., Az nem árt­hat ... Mialatt beszélt, máris le­tépte egy csomagról a kötelet, és összekötözte Pencroft ke­zét, lábát, jó szorosan, betöm­te a száját, és az ágy alá gu­rította. — El van intézve. Mehe­tünk. Majd ide küldöm Trop- pauert, mert előjegyezte ma­gát néhány ütésre... — Csak most vette észre, hogy a nő rosszulléttel küzd. Gyengéden átölelte a vállát. — Csak nem idegesíti ez a hercehurca? — Ne higgye, hogy gyenge vagyok. De annyi minden tör­tént, és ez az éghajlat... Még nekem is szörnyű ... Pedig itt nőttem fel Afrikában ... — Még akkor is sok egy nő­nek. Hát kérem, most szépein szót fogad nekem, és a láza­dás idejére lefekszik pihenni... — Megbolondult? — mondta csodálkozva, mert Galamb úgy beszélt a lázadásról, mint va­lami jelentéktelen incidensről. Hiszen lehet, hogy mindenkit lemészárolnak, és... — Ugyan kérem... — le­gyintett mosolyogva, miköz­ben gyorsan rendbe hozta ma­gát kissé —, az egész ügyet hamar elintézzük __ Nem ér­tem , hogy lehet mindent így felfújni. Majd elütjük valami tréfával a lázadást... Ezek kedves fiúk, csak telebeszélte a fejüket néhány csirkefogó. Azokat felpofozzuk és kész__ A z is lehet, hogy elmarad a lázadás... És kérem, ha nem találkoznánk többé... — Mondja... Miért akar maga mindenáron meghalni? Ha tolakodásnak tartja a kér­désemet, ne feleljem. Galamb elkomolyodott. Hogy megfeledkezett erről... Pedig sürgős lenne a tízezer dollár otthon... De most már úgyis mindegy. — Mademoiselle Russel... Sajnos ez olyan pillanat, ami­kor kénytelen vagyok gondol­kozni. Eddig vidám voltam. Csak az életemről volt szó. Most komoly a helyzet. Halá­lom esetén egy biztosító gon­doskodott volna az anyámról és a húgomról. Egyet közlök most magával: Ha előfordult olykor, hogy szerettem volna életben maradni, és kissé ide­genkedtem a halál gondolatá­tól, az olyankor volt, ha a maga megboldogult, de bájos személye kísértett a sivatag­ban. Ügyanis az a gyanúm, hogy csúnyán beleszerettem magába... Hallgattak. Kazánszerű for- róság izzott körülöttük,, és egy arab portyázó a közeli tábor­ban torokhangom énekelt va­lami artikulátlan melódiát. A hatalmas dongó, legyek töme­ge vastagon zsongott minden­felé. Sivár, élettelen, sajgó me­leg ... És mégis, ahogy össze­néztek egy percre, mosoly vo­nult át az arcukon, és Ga­lamb magához ölelte Mád* ge-t... — Ha rájönne az óra nyit­jára — súgta a lány szelídem, hozzábújva —, akkor nagyon... gazdag lenne... Egymillió frankot is könnyen kaphat... Nincs meghatározható értéke... A Russel-féle térkép annyit ér, amennyit a megtalálója kíván érte.,. Ha tudná a titkát... — Az óra a maga öröksége... Ha tudnám is a titkát... Csak nem képzeli ... hogy elfogad­nám a maga pénzét? ... Leg­feljebb — motyogta zavartan —, ha megosztanánk... De azt is csak úgy, hogy az egész... kettőnké lenne . . Szóval, ha a pénz a családban maradna... Madge odahajtotta a fejét Galamb vállára, és ez megsi­mogatta. így álltak. Mindket­ten arra gondoltak, hogy olyas­miről beszélnek, ami nincs: az óra titka megoldhatatlan. Az ágy alatt reccsent valami. Penc­roft magához tért, de moc­canni sem tudott... A kony­ha kertjéből felhallatszott, amint egy dézsa vizet önt ki valaki. Álltak egymással szem­ben. A forró délutáni csöndben most messze hangzóan egy lövés dörrent. — Kezdődik! — öltözzön arab suhancnák, akkor biz­tonságban van ... Nekem ro­hanni kell. — De ... Gyorsan magához ölelte' a lányt, megcsókolta, és elro­hant. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom