Nógrád, 1968. február (24. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-04 / 29. szám

8

N 6 <3 R 4 15

1WW február 4., vasárnap

ENGELS

■■ f 11 ^' fii.' * ] 111, i, j,

Id. Szabó István szoborművé

(Koppány Gy. lelv)

Ki«« Sándor

A zöld dosszié

H

ammilton évközben került a társasághoz. A kutatóintézet New- Standt mellett, a hegyek között, egy völgyben épült. A 16 közlekedési utak nem érintették a területet, amit ha- talmas kőfal vett körül, azon belül, évszázados fáktól körülvéve álltak a különböző rendeltetésű épületek, a központi helyen pedig a húszemeletes laboratórium ágaskodott az ég felé.

Mr. Hammilton még nem tudta áttekinteni az intézet tevékenységét, csak a saját csoportja munkáját ismerte, s a kísérleteknek azt a kis részterületét, amivel foglalkozott, finnek magában, az egész ismerete nélkül, semmi jelentősége sem volt. Nem látta az összefüggéseket, de örült, hogy dolgozhatott. Ennél tovább hosz- szú ideig nem jutott, a kollégák bizalmatlanok, szótla- nők voltak, intrikáktól, irigységtől pattanásig feszült légkörben dolgoztak. A klikkek a klikkeknek, azon belül mindenki mindenki ellenségének látszott. Más csoportok tagjai pedig egyenesen visszautasító- av viselkedtek.

Végül mégis, ha nem is jelentős, de bizalmi feladatot kapott Mr Hammilton a főnökétől, egy kopaszodó fejű, kövér, nyálkás kezű embertől. Az egyik kollégája munkájává1 kísérleteinek eredményeiről kellett sajtótájékoztatót tartania. Ügy érezte, itt az alkalom, hogy bizonyítson, el- vé'falta a megbízást.

De a szükséges anyagot a sa'^tájékoztató kezdete előtt egn órával még nem kapta mra Bár ismerte már a térné* a kollégát, és vázlatokat is rögtönzött, amik biztos főgázát nyújthattak, mégis türelmetlenül várta, hogy a zöld dosszié megérkezzen. Maga sem értette, mi történhetett, de csak a sajtótájékoztatón nyomták a kezébe, átnézni nem maradt ideje.

A kis helyiségben talán harminc ’iságiró szorongott. A hátsó sorokban saját kutató- csoportja tagjait is felismerte, élükön a nyurga Jeronnal iz gatottan tárgyaltak valamit.

Az emelvény mellett a főnökén kívül csak egy ismeretlen, katonás testtartású, középkorú férfi ült.

Aztán záporozni kezdtek ■ a kérdések. Villogtak a fényképezőgépek vakui, zümmögött az egyik televíziós társaság felvevőgépe. De minden rendben ment.

— Mit tudna mondani tisztelt kollégájáról, mint emberről? — kérdezte az első sorban fészkelődő, -rókaképű újságíró. — Természetesen a kísérletek vonatkozásában.

Ekkor a zsongás elhalt, hirtelen minden szem Mr. Ham- miltonra szegezódött, akit meglepett a kérdés, időre volt szüksége, hogy összeszedje gondolatait. Amikor megszólalt, a mondatok között még mindig hosszú szüneteket tartott.

— Aki ezeket az eredményeket elérte — kezdte tompa, jellegtelen hangon — mini minden tudósfő, mert enélkül elképzelhetetlen, józan életű ember, aki tehetségét soha nem aprózza el. Mit mondjak önöknek? — tette fel a szónoki kérdést, hogy időt nyerjen. — A gondolkodó, magasan képzett, szilárd jellemű ember típusa. Az olyan jellemvonásait. mint a szerénység, udvariasság, humanitás, segl- tőkészség, azt hiszem, említenem sem kell. A tehetsége szinte egyedülálló .. . Emberi tulajdonságainak jó része, vagy legalábbis magva, ha születési sajátosság is, dicséretére legyen mondva, szívós munkával fejlesztette ezeket, míg képessé vált a megfelelő eredmények felmutatására. Amikor...

Már a szavak között is szüneteket tartott. Közben belelapozott a zöld dossziéba. Valaki a hátsó sorokban halkan kuncogott.

Mr. Hammiltonnak a sűrűn gépelt sorok között csak egy bekezdés ütötte meg a szemét: „BX 1311 csoport 1958. január 12-én vette át K 20 117/a-t, akt akkor már beszámíthatatlan állapotban volt. Családja szerint, apja alkoholista, anyja idegbeteg, nővére debilis; rokoni kötelékeiben több öngyilkos, kalandor, prostituált, bűnöző volt. Örökléstanilag ezektől alig tér el. Szellemileg az átlag alatt mozog, brutális, kiegyensúlyozatlan testalkat. Felvételekor, mint munkanélküli, az ital, a kábítószer erőtartalékait már kimerítette, az orvosi véleményező bizottság menthetetlennek minősítette. Azonban a Brx-ax 13- b/42 alkalmazásával, — mint ezt a kórleírás részletesen tárgyalja —, sikerült talpra állítani. A kísérletekhez a KMB. a 12/1958—28169 szám alatt hozzájárult. A Brx-ax 13-b/42 adagolása ma is folyik, ennek K 20117/a teljesen alá van rendelve, nélküle halott benyomását kelti."

A teremben csend volt. Mr. Hammilton halkan becsukta a dossziét.-a- Csak ennyit akartam elmondani róla — mondta.

Daráxa Endre

As értelmes tó

— őrültség — mondtam.

— Már hogyan is élhetne egy tó! — a osőkorláton át kihajoltam a lila és olajbarna sávok petyhüdt mozgása fölé.

— Ez nem is tó — mondtam

— hanem fóvésben levó szilvalekvár. Ragadós, cuppogós. szaga émelyítő.

— Mondja Frank — fordultam hátra hirtelen — maga szerint tényleg tud gondolkodni egy pocsolya? — belenevettem a megbántott, hosszú arcba. — Elmélkedő szilvalekvár, mi? — mozgattam ujjaimat le és föl felhőtlen homlokom előtt.

— Jó, jó — sóhajtotta Frank, mindennel megbékül- ten, csendesen. — Akkor most jöjjön le a gáthoz. Nézze meg, hogy ott mi történik. Aztán majd mindjárt más nótát fog fújni, esküszöm!

Leballagtunk az új betongáthoz az égremézolt, rikítószínű alkonyaiban. Olyan volt most fölöttünk az égbolt, mint egy kültelki szatócs ízléstelen cégére. Rajta, mint ráverődött esőcseppek, vilióztak az első csillagok.

Itt megintcsak ráhajoltam a tóra.

— Látja? hón Frank.

kérdezte mo— Mit? — kérdeztem visz- sza mérgesen. — Nézze Frank gyűlölöm, ^ ha hülyének vélnék. Én csak egy ronda masz- szát látok, de egyetlen értelmes gondolatot sem — dühöngve mutattam le a sötétedő ocsmányságra és rikácsolva kiabáltam. Nem ismertem meg saját kellemes baritonomat.

— Maga is idióta lett, úgy tűnik, Frank, amióta véletlenül felrobbant itt az az átkozott karbon-töltet. Vagy azt hiszi, hogy a dinamikussá tett rádióaktív szén egyből megteremti a mesék világát, hol még az ebihal is matematikai zseni lesz? — rikácsoltam. — Ez nem Luna park Frank — üvöltöttem már — hanem építőtelep egy-egy bombatölcsér partjain! Megértette. F’-ank?

— Meg — bólintott a mérnök lustán és szórakozottan nézte a kelő Holdat. — Azt értettem meg, hogy maga egy fafejű fizikus csak, Bili. Remek fiú, nem mondom, jó barát, de annyi fantáziája sincsen. mint egy bakancstalpnak. Na de — nézte merőn a karóráját, öt perc múlva egészen másként fog látni mindent.

Józan ember vagyok, de most valahogy megremegtettek Frank titokzatos szavai. A telihold szemben éppen olyan volt most. mint egy óriás sárga koponyája. Denevérek füzére lébbent el előtte aztán. Rosszul kezdtem érezni magamat a várakozó csöndességben, amely fojtott volt, erőszakos, mint a halál- orditás, mely aztán nyögés

BÉNYEI JÓZSEF:

Az idő kimossa

Nem emlékszem már arra sem, milyen a kaszált széna íze.

Nincs akác, szám édes legyen, s bürök, hogy keserítse.

Az emléket az idő kimossa, mint asszonyok fényes ruhákat. Köszönök, s aki viszonozza idegenül nézi a számat.

A régi házak megroppantak, új épült, s nem ismerem őket. Ismeretlen bámul az ablak s bukdácsolok titkán a kőnek.

Magunkra maradt napjaimmal életüktől már elszakadtam. Tévelygek, futok oly ijedten, mint apró fürj kavargó zabban.

Szabó Gáspár: Falusi sor

csak. mert áldozatába szorítja a bandita orv keze.

Halkan nyögött a tó. Nagyot szusszant, aztán nyögött megint. Kettőnk alatt pedig megingott a százezer tonnás gát. Aztán súlyos nedves zuhanásokat hallottam, mintha izzadt tenyér csapkodna vadul egy vékonyka falat.

— Ejagály — mondtam, hogy csak szóljak valamit.

— Ez nem dagály — mondta Frank. — Ez megfontolt támadás. Minden órában pontosan ismétlődik — a tóra mutatott. — Azt hiszem, hogy elég jól lát ebben az erős holdfényben. Nézze csak a tavat? A szintje ferdén áll. Ferdébben, mint ahogy allhatna fizika rávonatkozó törvénye szerint. Ez a tó fütyül a fizikára, Bili! Ez a tó kiutat keres! És éppen ott keresi azt, ahol legkönnyebben kijuthat az országúira... És ha egyszer nekilódul ez a massza. Bili!

Repedés nyílt kettőnk közt aztán. Csak ujjnyi széles, de kegyetlen repedés. Frank ka- ronragadott.

— Itt nincs már keresnivalónk — húzott magával. — Elfogyott az anyagunk és különben sem tudnék erősíteni tovább, mert elfogytak az embereim is! — kiáltotta futtában a harmatos réten át .— Elfogytak az embereim is!

— Megszöktek?

— Meghaltak — rohant mellettem Frank. — Ebédidőben kiültek napozni a tópartra és... Aztán már nem napozott senki sem.

Valami vadul ujjongott a gát roncsai között. Mintha százezres tömeg lett volna, oly erővel ordított. Meg tudtam különböztetni egyes szavait és nem értettem őket mégsem.

— A tó — zuhant be irodájába Frank. — Az értelmes tó, a lacus sapiens. Végezni kell vele mielőbb. Hívja a bombázókat, Bili!

Eget és földet betöltött a Vérszomjas ordítozás. A masz- sza kikanyarodott az útra. A város pedig alig húsz kilométerre volt ide. Az ég pár rongyos felhőjén jól láttam tükröződni gyanútlan fényeit.

— Riassza őket, Bili — kö- nyörgött a mérnök. — Talán nem késő még...

Arcába vágtam. Némán tűrte.

— Gazember — sziszegtem. — Miért nem szólt már sokkal előbb?

— Nem tudom.... — töröl- gette felrepedt szájáról a vért a tántorgó, tétova alak. — Nem is tudom, hogy miért... Nem engedte. Nem Éreztem, hogy nem szabad riasztanom. De most engedi már. — rácsapott a telefonra. — Talán. ..

Kivágtam a kagylót izgága, reszkető kezéből.

— Persze, hogy engedi — emeltem fel tehetetlenül ökleimet. — Most már övé a győzelem. Na és ha telefonálunk, akkor jobb lesz? KI hinne nekünk? Ki? A rendőrség azt gondolná, hogy valami részeg banda garázdálkodik. .. Most már késő, Frank, nagyon késő.

Láttuk aztán az ablakon át, hogy az addig világító felhők mint sötétülnek el. Már nem adott fényeket a város. Sírni, vagy imádkozni szerettünk volna, vagy meghalni éppen, de nem bírtunk, csak szívtuk magunkba a fehér rózsák kegyetlenül édes szagát, a rózsákét, melyek ott virítottak Frank fölöslegessé vált íróasztalán, a tervrajzokra hullatva nehéz szirmukat.