Nógrád, 1968. február (24. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-18 / 41. szám
1968. február ÍR.,, vasárnap MÖSBÍO 0 Minden dala sláger Csengetnek.. Megjött a postás, Hevében nagy hatom level, a szokása* napi adetg. A nagymama veszi at, elégedett mosollyal számolja. Ötvlenegy darab. Fényképet kérnek, természetesen dedikálva, sj nem ritkán házassági ajánlatt is érkezik, hosszúhajú gitánosfiú- tól „játszunk örökre egfy zenekarban” jeligére, vagy éppenséggel egy magát ötvenesnek valló ügyvédtől, aki ugyancsak örök boldogságot ígér. A'„PISTIKÉJÉÉ,” KEZDŐDÖTT Az alig több mint* húszéves táncdalénekes-sztár, Koncz Zsuzsa szüleinél laktík, ott is fogadja látogatóit. Svuk nadrágot, egyszerű pulóvert visel, s most, hogy nincs rmjta festék, egészen kislányod, éppen olyan, mint azok, akiknek saját bevallása szerint, a legszívesebben énekek Karrierje a „Pistikével” kezdődött. A Ki mit tud-on szerepelt először a tévében, egy osztálytársnőjével együtt énekelte ezt az akkoriban nagyon népszerű dalocskát. Nem akart énekes lenni, de sokan biztatták, s így nem sokkal később már rendszeresen fellépett az egyik egyetemi klubban. Az igazi nagy sikert az első táncdalfesztiválon aratta, díjat is nyert, s azóta csaknem minden dala sláger, rendszeresen szerepel a rádióban, a televízióban, s magnószalag alakjában gyakori vendége házibulizó rajongóinak is. Az! ágy fölötti könyvespolcon egy kismackó és egy gitár között színes képével „fémjelzett” lemezeit látjuk. Az első kérdésre zavarba jön: — Szereti Koncz Zsuzsát hallgatni? — Ez nagyon furcsa érzés nekem még ma is — mondja. — Gyakran előfordul, hogy baráti társaságban felteszik valamelyik lemezemet, olyankor legszívesebben kimennék a szobából. — És látni? — A filmet, amiben szerepeltem, kétszer kellett megnéznem. Nem hiszem, hogy valamikor is összebarátkozom saját képmásommal. KEDVENCE: ROHAN AZ IDŐ Az érettségi után a jogi egyetemre vették fel. Most harmadéves, de levelező tagozatra iratkozott át, mert a fellépések és próbák rengeteg időt vesznek igénybe. Az a terve, ha majd abbahagyja az éneklést, a szerzői joggal foglalkozik, ilyen munkakört szeretne találni. Egyelőre azonban még népszerűsége csúcsán van, ezért is kérdezzük meg, hogy hivatásának tekinti-e a táncdaléneklést. — Hivatásnak azt hiszem kevés, szórakozásnak, hobby- nak viszont sok — válaszolja. Kemény munkával kell készülni minden egyes számra, a hanglemezfelvétel pedig cseppet sem szórakoztató dolog. — Megválaszthatja-e, hogy milyen számokat énekel? — Többnyire igen. Ha nem tetszik egy szám. akkor nem szívesen vállalóm. — Melyik dala tetszik a legjobban? — Még mindig a „Rohan az idő..Talán azért is, mert ez hozta az első nagy sikert. — Megszokta már a népszerűséget? — A sok levelet igen, de egyébként az borzasztóan rossz dolog, hogy annyi mindenfélét beszélnek rólam. A MINISZOKNYA HASZNA Á tévé képernyője után amolyan szeleburdi kislánynak képzeltük, pedig így civilben, viselkedése cseppet sem tinédzseres. Megfontoltan beszél, tekintete komoly, s csak akkor neveti el magát, amikor jövedelmére terelődik a szó. — Mindenki azt hiszi rólam, hogy nagyon gazdag vagyok. Egyszer egyik levelezőmtől megtudtam azt is, hogy van egy fehér Opelem... Bár lenne... El lehet képzelni, hogy nem milliomos. S hihető az is, hogy egy táncdalfesztivál az énekesnőknek nem olcsó mulatság, hiszen három—négy ruhát is kell csináltatni. Még szerencse, hogy Zsuzsa miniszoknyát hord, ez némileg csökkenti a kiadásokat.. „ Az éneklés azonban a tiszteletdíjakon kívül mást is ad. Az utazást. Nemrég érkezett vissza Kubából, egy hónapot töltött ott, sikert aratott a kubai közönség előtt is, még házassági ajánlatokat is kapott. Következő út jóért is joggal irigyelhetjük: a Riviérán lép fel. Az ifjú táncdalénekesnö lassan külföldön is népszerű lesz. S ahogy elnézzük a zsebrádiót fülükhöz szorító, az ő dalait hallgató fiatalokat, nem nehéz megjósolni, hogy még sokáig énekes sztár marad. Benedek B. István KOVÁCS Károly szakaszvezető, civilben géplakatos, a második világháborúban a légnyomástól megsüketült. Lehúzott még két évet a hadifogságban és azután soványan, süketen, de tele életörömmel hazajött. Azonnal bement üzemébe, a haverok kedvesen fogadták, beszéltek hozzá, kérdezgették és ő alig értett valamit. Meg is mondta becsületesen: — Süket vagyok fiúk, a fronton megsüketültem. Egy akna tönkretette a fülemet. Ügy beszéljetek, hogy lássam a szátokat, arról le tudom olvasni a beszédet. Mindenki sajnálta, senki sem mosolygott. Eltelt néhány év és ipart kért, mert odabent mind veszélyesebb lett a helyzet. Hovatovább az élete forgott kockán. Nem hallotta' a targoncák motorját, a daruk zaját, az autók dudálását, időnként úgy kapkodták ki szinte a járművek kerekei alól. Nagyon fájt a szíve a búcsúnál. A haverokkal jól berúgott, pedig nem is szerette a szeszt. Sírt egy sort, azt hitték a szesztől van, pedig akkor is sírt volna, há egy cseppet sem iszik. A kezdéshez a bank adott pénzt. Támogatta Kovácsot mindenki, még a pártból is szóltak érte. A műhelyt szépen berendezte. Aknát is ástak és azt kicementezték. Volt itt minden, apparátus a hegesztéshez, fújtató a kovácsoláshoz, szóval univerzális; kisüzem volt. A nyolc általános után maga mellé vette mind a két fiát is. Később felvett egy szótlan, szikár, ügyes és gyorskezű segédet, akit a gyárból csalt el, mert annak idején ő utána az volt a legjobb szakmunkás. Húsz forint órabért adott neki, ha vasárnap, is dolgoztak, negyvenet. Szükség volt minden kézre, a kocsik száma gombaimódra szaporodott és mintha mindenki hozzá jött volna javftattatní. Minden munkát elvégeztek, szereltek, generáloztak, karosszériát javítottak, dukkózitak. Az egyik fiút elküldte egy barátjához, tanulja ki a legszükségesebb kárpitosmunkát. Most már azt is ők csinálták. Kovács Károly, a mester boldog volt. Igaz, nem hallott, de már mind ritkábban fájt a tudat, hogy süket és lassan el is felejtette bánatát. Értett minden szót hang nélkül is, ha vele szemben beszéltek. — Ügy olvasok a szád mozgásából, mint a sziú indiánok olvastak a lábnyomokból — mondogatta a haveroknak és még hozzátette nevetve —, pedig süket vagyok, mint egy ágyú. És jópofa volt Baráti társaságban minSuha 4ndor A süket mester dig ő kezdte a viccet, valahogy így: „A süketnéma azt mondja a feleségének...” — hát ezen gurulni kellett, máshogy egy süketnéma és ezt pont Kovács mondja, aki bevallása szerint is süket mint egy ágyú... TÚLONTÚL- jól ment a műhely. Kovács nevétől visszhangzott a kisváros. Ennek megfelelően jól éltek & bankbetétje is szépen dagadt. És, igen, felesége szépen virult, másodvirágzását élte és a jómódért mintha a süketséget is elfelejtette volna. De hát mi baja lehetett, végtére Kovács Károly autószerelő és géplakatos mester, mindössze negyvenéves volt, életerős, kellemes külsejű ember. Amellett nyílt eszű, nyílt szívű, ügyes kezű. Igaz, volt egy titka, de ez netn tartozott senkire. Az útlevelet már megkapta, a vízum is megérkezett, aztán egy szép nyári kora reggel bevallotta az asszonynak, hogy elutazik Münchenbe, ahol bátyjával akar találkozni. Az asz- szony azonnal vele akart menni, bár kissé meglépő volt, hogy milyen kevés ideig harcolt és milyen rövid idő alatt belenyugodott abba, hogy Kovács egyedül megy. Münchenben, a pályaudvaron már várta a bátyja. Taxival hazamentek, a rokonok boldogok voltak. Az idősebb férfi nem akart kiabálni a család előtt, ezért leírt mindent egy papírra. — Tehát holnap reggel kilenc órakor? — morogta Kovács. A másik igent intett. A műtét sikerült. A professzor és az orvosok kedvesek voltak, a kedvesnővérek a nagy fityulákkal eg.v kissé furcsák. A kötést egy hétig a fülén hagyták. Furcsa volt a zaj, távoli dübörgésnek tűnt a beszéd, de hallott és ismét megjelent egy könnycsepp a szeme sarkán. Egy hónap múlva csomagolt, és hatalmas bőröndökkel érkezett a pályaudvarra. Senki sem várta, nem is írta, mikor jön. OTTHON titkolta a műtétet és azt, hogy már hall. Mindenkit megcsókolt, mindenkinek értékes ajándékot adott. — Töltőtollait hoz. nekem, a lakatosnak! Tudhatná, hogy már négy éve ezzel az ócska borotvával kaparom a pofámat. Mindig ilyen zsugori volt. Mit varrjunk tőle?! — hallotta a kisebbik fia hangját és alig tudta megállni, hogy meg ne pofozza. De gyorsan megvigasztalódott, mert a felesége maradék nélkül örült a bundának, a sok finom csipkés fehérneműnek. Közben a nagyobbik fiú is megérkezett. Megcsókolta az édesapja arcát. Neki átnyújtott egy szép ruhaszövetet. Az asszony kedves 'mit, gombapörköltet készített, ütött rá néhány tojást, elugrott a szomszédba fejes salátáért, azt nyakonöntötte tejföllel, mert Kovács így szerette. Jóízűen falatozott, dicsérte az asszonyt és a vacsorát.. Később a fiúk lefeküdtek és nekik is szép éjszakájuk volt... Reggel vidáman ébredt, rohant a műhelybe. Jól esett beszippantani az temert szagot, kézbevenni a megszokott, hűs nyelű szerszámokat. Mindent végigtapogatott, megsimogatott. Éppen az aknába bújt, amikor megjött a segéd. Kovács örömmel üdvözölte és neki is adott egy gázöngyújtót. Nyolc órakor bejött az asszony, ennivalót hozott és mind a kettőjüknek egy üveg tejet. — Hozzád nyúlt az éjszaka? — hallotta Kovács, a szótlan, faarcú segéd hangját. A felesége elpirult és annyit mondott: — Vigyázz! Fordult el! Leolvas a szádról mindent. És ne beszélj így. Nő vagyok és nem tőlem függnek a dolgok. Végszóra befutott a két fiú. — Anya, mára felhajtottunk egy fusit, ezret kértem a pasastól, megadja. De nehogy szólj az öregnek. Majd szét- dobjük a „rongyot”. A vén zsugori, úgyis tele van pénzzel, nekünk meg órabért fizet. Húsz forintot egy órára. Röhögnöm kell. Dehát így van ez már. Ilyen a nyomorék, irigy, ő sem kivétel. Kovács Károlynak a nagy reszelő volt a kezében. Azzal sújtott a fia felé. AZTÁN leborult az olajos, fekete munkapadra és sírt, egész testét rázta a zokogás. K omor csökönyösséggel némán szegte le fejét a gyermek, attól kezdve, hogy leendő rablógyilkost látott benne a toronyember. Állt, ahogy megparancsolták neki, bámulta a fcannácska fedelét és szandálja orrával az eperfa tuskóját piszkálta. — Ferinek... Duba a tüskön babráló, pici és szutykos lábat figyelte. — Milyen Ferinek? A fiú nem akart válaszolni, de nagyon sürgető volt a férfi hallgatása. — Csontos Ferinek... Július eleji kánikulává változott a hűvös tavasz, este helyett szikrázó napfény vakított, az eperfa vaskostömören állt a helyén, Csontos Feri a lombozat belsejében kapaszkodott és rázta a fát. Dubának nem kellett többé töprengenie, kire hasonlít a fiú. Arra a huszonöt évvel ezelőtti Csontos Ferire hasonlított, akivel együtt cserkészte végig Duba az országutat eperérés idején. Látta a hajdani Csontos Ferit, amint fekete eperrel repülőgépeket, lovakat és madarakat rajzol az aszfaltra. Szelíden a gyerek hajába markolt. — Apád itt dolgozik a cementgyárban ? — Igen... — Mennyit keres? — Azt nem tudom. — Pedig tudhatnád, mert a szélvédőt meg kell fizetni. Mit dolgozik a cementgyárban? — A bunkernál van. Tölti azokat a nagy tartálykocsikat. A gyereken látta, hogy kétezer forintnál nem kereshet többet. Hitvány kis pamut- 6zvetter volt rajta, egy ócska rövidnadrág, meg a szakadozott szandál. — Na, menj haza! — legyintetté tarkón a gyereket ujjai hegyével. A fiú gyanakvón csodálkozott, nem hitte, hogy szabad. Félénken fürkészte a toronyember arcát. Kísérletképpen hátrált néhány lépést, a kannát a combja mellé lógatta, s amikor meggyőződött róla, hogy nem nyúlnak utána, hát- ra-hátra pillantva sietett a cementgyári barakkházak felé. Pedig Duba utána akart nyúlni. Nyomorultnak, magányosnak érezte magát, ismét érthetetlen félelem fogta el, idegei megint elnyirkosodtak, mint a Soroksári út tumultusában. Elhagyatottan ácsorgóit az eperfa tuskójánál, öreges vállain valódi súly volt, az alkony. — Várj, Feri! — kiáltotta csaknem könyörögve és száguldani kezdett a fiú után. A gyerek vágy ötven lépésre lehetett tőle. Kiáltásának engedelmeskedett, mereven megtorpant, mint az apróvad. Mindez egy pillanatig tartott. Aztán szinte rávetette magát az országúira, hogy a túloldalon meneküljön tovább. M ár rég eltűnt, de Duba még mindig ott állt, Ö is, menekült volna, de csak Matildhoz kullogott vissza. Matildhoz ebben a szomorú percben... HANGULAT (Koppány György felvétele)
