Nógrád, 1968. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-04 / 2. szám
i N 6 G R A V) 1968. január csütörtök KÜLÖNTUDŐSÍTÖNK, PÄS7TOR FERENC JELENTI SZIBÉRIÁBÓL: Ás Oh tenger hajósa Három hetet töltöttem Szibériába!}, a világ szemében egzotikus, • titokzatos, sőt félelmetes tájon, s bevallom, alaposan megcáfolta a valóság eddigi elképzeléseimet. A hatalmas fehér foltokkal tarkított térkép azt juttatja eszünkbe, amilyen a hajdan volt Szibéria valóban volt. Múzeumban láttam a talicskához láncolt rabokat, a hajót vonszoló száműzötteket a ri két fok nem ritkaság, s ez sokszor egy órán belül váltakozik. A hajó utasai között több olvasztárral, malomipari munkással és kováccsal találkoztam. A kapitány, Fjodor Sulkin mondta el, hogy ez a haj ókázás amolyan levegőztető kúra. Minden héten egyszer jár a poros, kormos munkát végzőknek, úgy mint • nálunk a szódavíz. Az Ob éles, krisA tajga, egy festői részlete Jenyiszej partján, a sziklákat törő politikai foglyokat és a gerendakunyhóban élő szibir- jákokat. Jártam a tajgában. Sötét, sűrű erdő. Negyven méter magas fenyők, óriási nyírfák és derékig érő páfrány, süppedő, mindig nedves ■ avarszőnyeg. Hallottam farkasüvöltést és etettem rhókusokat a tenyeremből. Jártam erdészházban, barátkoztam a hihetetlenül hamis Lajka kutyával, és ettem szibériai Pilmenyt (darált ürühússal töltött derelye). Eltévedt tajgai kóborló is voltam néhány órán át, s ekkor köszöntem meg sorsomnak a gyors tájékozódó képességét. Néhány óra alatt elértem az Ob-partot. Nem a folyópartot, bármennyire csodálkoznak, az Ob-tengerét! Ilyen tengerről az öregapám sem hallott. Nem is hallhatott, mert az ő idejében még nem vöt. Még az én időmben is csak öt esztendővel ezelőtt iratkozott fel a tengerek névsorába. Tükre akkora, hogy négy—hat Balaton elférne rajta. Mélysége 15 méter átlagosan, s ha összevetjük a Balaton vízmennyiségével, akkor bizony még tíz Balaton is beleférne. Kezdete az Altájhegy közelében levő Novoszibirszk, vége pedig attól északra ?89 kilométernyire. Szélessége szeszélyesen hol 5, hol pedig 25 kilométer. Hogy minek ez a mesterséges tenger? Én is ezt kérdeztem Vojcekovszkij professzortól, a szibériai akadémia hydro-tanszékének vezetőjétől. Azt hittem nagyon egyszerű választ kapok. Addig egyszerű is Volt, amíg elmondta, hogy ennek a mesterséges tengernek a vize táplálja Szibéria legnagyobb . elektromos erőművét, a novoszibinszki rentrálét, ennek zsiliprendszere emeli át a tengeri hajókat, hogy dél felé egészen Barnau- ]: 2 közlekedhessenek. Észak felé pedig utat nyit a szárazföld és a Kara-tenger között. Itt, a tengeren ismerkedtem meg Fjodor Sulkin kapitánynyal, egy szanatórium hajó parancsnokával. Napközben kellemes, huszonöt fokos melegben kószáltam a tajgában. tehernek éreztem a kabátot. Bezzeg a hajón két kabát is jó lett volna. Olyan a szibériai klíma, mint a szeszélyes menyasszony. Ha süt a nap, tüzes, rrtelee. Ha elbújik, fogat vacogtatóan hideg. A nyátálytiszta levegőjében igazán kiöblítettem én is a tüdőmet. Útközben arra is felfigyeltem, hogy a parton nagyon sokan fittyet hánytak a két foknak. Vidáman fürödtek a hideg vízben, s még vidámabban vitorláztak. Még békaemberekkel is összeakadtam a Ljabusz nevű kis hajóállomáson. A pecázók hada pedig kísértetiesen emlékeztetett a Velencei-tó környékén strá- zsáló magyar horgászokra. Úgy telepítették ide a halállományt, idegnyugtató helyett. Ügy láttam szedik is a szibériaiak. Amikor már a nagy, csendes vízen haladtunk a magasépítésű öreg motorossal, alkalom adódott egy kis faggatózásra. Fjodor Fjodorovics elég szófukar ember. Még a szeméből is csak egy vékonyka sáv látszik. Folyvást a tengert szemléli. Azért színt vallott. Igen, mert megtaláltam a kulcsot hozzá. Nem ment könnyén. Kérdeztem, válaszolt. Legtöbbször csak igennel vagy nemmel. Kínlódtam, vergődtem mellette, ő meg csak leste a vizet. Kínomban nem tudtam már mit mondani, hát mondom neki: „Fjodor Fjodorovics. ám én is kapitány voltam!” Felkapta a fejét, érdeklődőn nézett. — Hajón? — Nem. De kapitány. Határőr ! Érre még jobban felkapta a fejét és nagy barátságosan hátba vágott, majdnem lecsúsztam a fedélzetről. De ezután annyit beszélt, hogy a felét sem tudnám leírni. — Tudod, hol voltam hajós? A Balti-tengeren. Nem is akármilyen hajós, hanem a határőr flottánál. A háború előtt hadnagy voltam, Péter- vártól a Danrigi öbölig hajóztunk. Volt egy csodálatos őrnaszádunk. Amikor Péter várnál kikötöttünk, úgy megnéztek minket. Ott szeretett belém Nyina. Hűh, de szép lány volt. Csak azóta egy kicsit morgós vénasszony lett belőle. Szétnéz, mintha» attól tartana, hogy hallja Nyina asz- szony is. — A Balti-flotta!.. De sok meleg napunk volt. A háború előtt gvakran összecsaptunk egy-egy ismeretlen felségjelű felderítő hajóval, el- elfogtunk egy-egy gumicsőn? • kot. Még tengeralattjárót is befogtunk egyszer. Lenin- grádba akart jutni a zsivánv. Aztán a háború. Kapitány lettem. Két fiam volt. Mindkettő meghalt. Bomba ölte meg. Én is csak véletlenül maradtam meg. Hagyan került Szibériába? Kérdeztem, mert az öreg tengeri medve is nagyon hunyorgott. — Az nagyon érdekes — mosolyog — Fjodor Sulkin. — Jóval a háború után, már ötvenéves múltam. Rokkant nyugdíjban voltam. Azt kérdik tőlem: hallja Fjodor Fjodorovics, nem menne el Szibériába? Mondom nekik, hogy mi az ördögöt keresnék én ott. A szűzföldekre kicsit koros vagyok, a háború előtt nőttem ki a Komszomolból. Mondják, hogy tengerésznek. Azt kérdeztem: hát hol van ott tenger? Még nincs, de majd lesz, mondták nekem. Azt hittem, bolondoznak. Nagyon hitegettek, hát elhittem. Még mindig jobb szibériai tengerésznek lenni, mint sánta nyugdíjasnak Leningrád- ban, akinek semmi haszna. — Nyinával összepakoltunk, és eljöttünk Novoszibirszkce. Nem volt itt tenger, csak árok, meg földhányás, meg milliónyi gép. De megértem azt a nagy pillanatot, amikor az orrom alatt nőtt meg az Ob. — Azóta itt vagyok. Nyár- ron hajnaltól éjszakáig megyek az öreg Sirállyal. Télen? Ülök a faházban, pipázgatok, s közben fából kifaragom a „Csillagocskát” — a mi jó naszádunkat, amit a fasiszták elsüllyesztettek... Csípős szibériai éjszakába nyúlt a látogatás; A kapuban búcsúzkodtunk, sokszor megöleltük egymást. Nyina Szer- gejevna utánam szólt: — Azért küldj egy képet a fiadról, bátyuska. Legalább a máséban hadd gyönyörködjem! Itt, a szibériai éjszakában még jobban megértettem, milyen nehéz felejteni a sebeket azoknak, akik tűzbe mentek egész Európáért! Következik: Misa, a deszant hadnagy Munkavédelmi vizsgák — pedagógusoknak Mielőtt az idei adatokról szólnánk, lássunk néhány, a korábbi évekből származó statisztikát. A számok, szomorú tényeket rögzítenek, az általános és a középfokú intézményekben történt balesetekről szólnak, éppen ezért szükséges beszélni róluk: elsősorban a jövő érdekében. Nógrád megye általános és középiskoláiban 1963-ban a balesetek 0,3 százaléka a gyakorlati foglalkozásokon történt, testnevelésórán esett a balesetek 7,4, iskolai játék közben 12,7, nem sport jellegű, általában délutáni játékok alkalmával 20. az utcán, a KRESZ nem ismerése miatt azok 16 százaléka. S egy közelebbi adat: a múlt évben oktatási intézményeinkben 169 baleset történt, az ezekből következő hiányzás miatt összesen 863 tanítási nap esett ki. Úgy tűnik, különösen ez utóbbi adatot figyelembe véve, túlságosan nagy szám ez. Barna Ferenc a Nógrád megyei Tanács VB. Művelődésügyi Osztályán szintén erről beszél. Megyei tanulmányi felügyelőként, s a megyei pedagógiai munkavédelmi bizottság elnökeként bőséges tapasztalatokkal rendelkezik. — Maga a 169 baleset az országos átlaghoz viszonyítva nem a legnagyobb szám. Nógrád a közepesen „balese- tes” megyék közé tartozik — mondja. — Mégis az iskolában történt balesetek, különösen a súlyosabbak, érthetően, sok gondot okoznak nekünk, s természetesen, minden erőnkkel arra törekszünk, hogy ritkábban forduljanak elő. Sajnos, a jelentések idén is arról tanúskodnak, hogy csak nagyon-nagyon lassan tudunk előbbre lépni a balesetek megelőzésében. Keszegről, Patakról, Honiról, Bag- lyasaljáról. Erdőtarcsáról, He- rencsényből Jobbágyiból. Balassagyarmatról. Salgótarjánból, s még máshonnan is. érkeztek balesetről szóló- jelentések. — Mit tesznek a megelőzés érdekében? — Van egy régi rendelkezés, kicsit későn valósult meg. A Művelődésügyi Minisztérium 1963-ban úgy rendelkezett, a pedagógusoknak, igazgatóknak, helyetteseiknek a gyakorlati foglalkozást oktató nevelőknek munkavédelmi vizsgát kell tenniök. Elkészült a munkavédelmi vizsgaanyag, s ennek alapján a legtöbb pedagógus le is vizsgázott a múlt tanévben a járási székhelyeken és a városokban, összesen tavaly körülbelül 300 általános- és középiskolai nevelő vizsgázott. Természetesen, az újabb pedagógusoknak is vizsgázniuk kell, e tanévben február végéig Nógrádban mintegy 90-en tesznek vizsgát. — Mit kell tudniok, miről adnak számot a vizsgázók a bizottságok előtt? — A vizsgaanyag három nagyobb részre tagolódik. Az elméleti munkavédelemről kell először beszélni. Az anyag második része a különböző jogszabályokat tartalmazza, a művelődésügyi osztályok, a pedagógusszakszervezet jogait a munkavédelemben, s természetesen, a kötelességeket is. A legfontosabb rész az, amely a gépek, kéziszerszámok szakszerű kezeléséről szól, s gyakorlati tudnivalókat rögzít. — Milyen vizsgatapasztalatokról számolhatunk be? — Tapasztalataink szerint a pedagógusok többsége lelkiismeretesen' készült, illetve készül a vizsgákra, ismeri a tananyagot. Tavaly mindössze 10—15 nevelő beszámolóját nem fogadtuk el. később még ők is vizsgát tesznek. Készült olyan rendelkezés is, hogy akik testnevelést tanítanak. illetve fizikával, kémiával foglalkoznak, azoknak szintén munkavédelmi vizsgát kell tenni. A balesetek többsége ugyanis éppen testnevelésórákon vagy a szünetben fordul elő. Ezenkívül a technikai dolgozók is vizsgáznak majd az anyagból. A vizsgákra való felkészülés bizonyára rádöbbenti nevelőinket arra is, hogy szaktárgyaikon, saját óráikon, foglalkozásaikon. az iskola falain túl, az utcákon, tereken, udvarokon is „üevelniök” kell, „ gyerekeikre”. Természetesen, nem lehetnek mellettük személyesen. a balesetek megelőzéséről, az óvatossági rendszabályokról, a KRESZ-ről azonban több alkalommal beszélgetnek majd diákjaikkal — elsősorban az ő érdekükben. (tóth) Aldridgo: Az utolsó árnyék Ez a hallatlanul izgalmas riportregény a második világháború valamennyi jelentős frontján végigvezeti az olvasót. Wolfe, a könyv főszereplője egy előkelő angol lap tulajdonosának a fia, maga is újságíró, emellett az angol hadsereg tisztje. Sorsa, sőt megbízatása mindig olyan helyekre veti, ahol forró a talaj, ahol a legkeményebb harcok folynak. Ott van a spanyol polgárháborúban, az orosz—finn háború idején Finnországban, Norvégiában, majd amikor a németek támadása elkezdődik, részt vesz a sivatagi harcokban Görögországban, Új-Guineában, sőt Sztálingrádban is jár; tanúja a francia partraszállásnak is. Wolfe, ez a nyílt eszű, sokat tapasztalt ízzig-vérig angol fiatalember sokoldalúan, objektív tárgyilagossággal nézi az eseményeket. Ez a nézőpont, amely puritán egyszerűséggel, szűkszavúan fejeződik ki a riportregényben, mégin- kább alátámasztja annak irodalmi sőt történelmi hitelességét. Aldridgo könyve eszmeileg gazdag, művészi színvonalú írás, amely maradandó irodalmi élményt nyújt az olvasónak. (Zrínyi Katonai Kiadó) Pintér István DOWVA\CNTV/n - ߣ6£N VE 24. — Elküldtem Wilhelm- shafenbe kútásónak. És rendőri felügyelet alá helyeztettem. Aztán volt betonkeverő munkás, segédmunkás, s csaknem kezet csókolt nekem, amikor elhelyeztem a szmo- lenszki német parancsnokságra polgári alkalmazottnak, mint teherautó sofőrt... Aztán, amikor bevonultunk ide Magyarországra, Budapestre hozattam. A pályaudvaron a segédtisztem fogadta, autóba ültette, s hozta egyenesen hozzám... Azt hitte az istenadta, hogy őt, akit Horthyék, mint nyilast elítéltek, és aki előlük hozzánk szökött Németországba, most fontos beosztásba fogjuk helyezni . . . Aztán, amikor megmondtam neki, hogy mit akarok tőle, majdnem ... — Miért? Mit mondott neki? ' — Azt, hogy most állítunk össze eCy • csoportot, amelyet Tito elfogásával bízunk meg... Megemlítettem neki: Németországban többször bizonygatta, hogy a Führerért mindenre kész, most itt az alkalom, hogv bebizonyítsa... Winkelmann úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. — Ezt még nem is mesélte Wilhelm... Ismerem ezt a Kovarczot, csuda egy fráter: Mit mondott? — Elkezdett habogni, hogy ő magyar hazafi, magyar nemzeti szocialista. Magyarországon akarja szolgálni a Füh- rert. Én meg szigorú arcot vágtam — folytatta Höttl — és kijelentettem: „ön három évig élvezte Németország vendégszeretetét, ennyivel igazán tartozik nekünk. Aztán, ha sikerül a vállalkozás, nem bánom, szolgálja n Führert Ma- gvarországon. Tőlem akár államtitkár is lehet”. Erre nem tehetett mást. mint hogy gondolkozást időt kért a következő napig. — És mivel jelentkezett? — kérdezte Krumholz. — Orvosi bizonyítvánnyal! — fejezte be történetét Höttl. — Amely azt tanúsítja, hogy ő magas vérnyomásban szenved és katonai szolgálatra alkalmatlan. De azért hetenként jelentkezett, hogy miért nem támogatjuk eléggé a nyilasokat. Ültessük Szálasit a budai várba, sokkal hívőbben fog bennünket szolgálni, mint Horthy. — Majd meglátjuk, most majd hamarosan meglátjuk — mondta Winkelmann. — Egyébként az én Krumho'zom éppen ezt a Kovarczot bízta meg a nyilas hatalomátvétel előkészítésével. Azt hiszem nagy bakot lőtt. — Ugyan, dehogy — vette védelmébe Höttl az adjutánst. — A többi nyilas sem jobb, mint ez a Kovarcz. Teljesen mindegy. Szálasi szerintem kifejezetten őrült. Na és aztán? A mi dolgunk, hogy uralkodjunk, az ő dolguk, hogy a nevüket adják hozzá. Skorzeny a Kovarczról szóló elbeszélés alatt szótlanul ült, gondolkozott. Most váratlanul megszólalt: — Apropó, partizánok. Nem is rossz ötlet.. A fiatal Horthy a partizánokkal akar kapcsolatba kerülni. Mi történne, ha valóban összehoznánk velük? A találkozó előkészítésében részt vehetnének a mi hírszerzőink. Aztán akkor és ott én az embereimmel végrehajtanám, amire az a Kovarcz, vagy hogy is hívják, nem akart vállalkozni... — Nem is rossz ötlet — mondta elgondolkozva Höttl. — Ma.id fontolóra vesszük ezt a lehetőséget. Az órájára nézett. — Hogy eljárt az idő. .. — mondta. — Három óra múlt. Skorzeny. önnek indulnia kell. — Igen — emelkedett fel székéről a Sturmbannführer. — Fél négykor vár Veesenmayer. — Egy szót sem előtte az Unternohmen Mausról! — figyelmeztette a Sturmbannfüh- rert Winkelmann. — Ez szigorúan titkos akció. Himmler a lelkünkre kötötte, hogy a külügyi vezetés tudta nélkül készítsük elő. Ez az akadékoskodó Ribbentrop a levesünkbe köp. Elég, ha csak annyit mond Veesenmavernek. hogy minden eshetőségre készen érkezett ön Budapestre. — Ennyit közlök csak vele — mondta Skorzeny. miközben átvette a sapkáját és a kesztyűjét a szolgálatkész tisztiszolgától.-Kezet csókolt Winkelmann- nénak. — A viszontlátásra, asszonyom. Köszönöm a pompás ebédet! — Remélem, még viszontlátom — mondta a' háziasz- szony. Skorzeny Höttlhöz fordult. — ön még marad, doktor? — Nem, én is megyek. És arra kérem, hogy ha ideje engedi. Veesenmavertő! ugorjon' át hozzám. Ott vagyok néhány háznyira — Rendben van, felkeresem. Annál is inkább, mert legalább lesd, akivel egy kissé jobban szemügyre vehetem majd a terepet, a Várat. Együtt hagyták el a Bérc utcai villát, s egy gépkocsiban autóztak fel a Várba. Höttl a Disz téren kiszállt, jobbnak látta, ha Skorzeny egyedül érkezik meg az Úri utca 64. számú épület, a német követség elé. (Folytatjuk)
