Nógrád, 1968. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-28 / 23. szám
8 NÖGRÁO 1968. január 28., vasárnap TRAPÉZTÁNC TÖTH ELEMÉR Sikohó száj Kiterjednek as értelem határai, mint slkoltó száj tágul az iszonyattal. Akire egyszer a nappali sötétség erőszak fátyla csattant, féli a csendet. Ne csodáljátok szavamat, szeressétek. Ne szeressétek, értsétek, sikoltó száj. MEZEI ANDRÁS Régi és új Pusztulnak régi udvarok. Száz év után tenyérnyi fényt, nyári egymarék csillagot visszakapja a teljes ég. Csak a poroló táltosa, csak a sámlin a nénikék tudják a parcellák helyét — Csak az a kuporgó gyerek! Gangok repülnek rácsosán akár a helikopterek. Talpak alatt a csillagok: csapágyak, örök rollerek. Mint a harangok bonganak, ma is oly tisztán hallani — A bontás kalapácsa cseng, s a lépcsők szilofonjaL Romja nem fáj, csak fénye már, ahogy a mosott kő ragyog: hisz végül birtokba veszem, mit elébb megtagadok. Simon tmil Betonhíd Az építők megérkezését örvendezéssel fogadták. Arról beszélgettek, hogy lám, meglesz az új híd, nem kell a rozoga fapallón szorongani, A munkásokat a faluban szállásolták el. Hajnaltól alkonyaiig dolgoztak a folyó partján. Csupa fiatal ember, hegységnyi földet mozgattak meg már, akár a mesebeli óriások. A falubeliek kijártak hoz- zájuk nézték a munkát. váltottak néhány szót. Este a házak között ténferegtek, kicsit hazátlanul. Angyal Péter nehezen mozdult ki a szállásról, szívesebben hevert az ágyon. A többiek csipkedték, hogy menjen, nézzen körül, azt mondják, ebben a faluban vannak a járás legszebb asszonyai! Feltápászkodott az ágyról, megmosdott, megfésülködött. Végigment a házak során, ha valahol látott valakit, odaköszönt. Aztán egy helyen megtorpant- A széles udvarban jó gazdára vallott a rend. A kerítéstől nem messze állitott tőkén egy asszony fát hasogatott. Péter beköszönt, aztán azt mondta: — Magad uram, ha szolgád nincs? Az asszony feltekintett, elmosolyodott. — Egyenjogúság van, vagy mii — Bemehetek? — kérdezte Péter. — Amott a kapui — mutatott rá az asszony. Péter bement, megállt az asszony előtt. — Angyal Péter a nevem. — Annak is látszik, angyalnak! — nevetett az asszony. — Ha megengedi, segítenék fát hasogatni. Ráérek! — Jó magának! — sóhajtott az asszony. Odaadta a baltát Péternek. — Hát az ura? — kérdezte Péter, mert meglátta az asz- szony kezén a karikagyűrűt. — Szombaton jön. Messze dolgozik. — Aha, — mondta Péter- — Én a hídépítőkkel jöttem. Magam is vándoriparos vagyok. — Jó, hogy meglesz már a híd — mondta az asszony. — Ha megengedi, én bemennék. Ott is van még dolgom. — Csak tessék. Aztán menynyit hasogassak? — Amennyit bír! — nevetett az asszony. — Csak meg ne erőltesse magát! Nem szeretném, ha a felesége rajtam keresné az erejét. — Nincs énnekem feleségem — nézett rá Péter, Az asszony már indulóban volt, egy pillanatra megtorpant. Nagyot lélegzett, aztán megfordult, és bement a konyhábaJó óra múlva Péter abbahagyta a munkát, elment az asszony után. megtámaszkodott a konyhaajtóban. — A gyereknek főz? — kérdezte. — A, nincs még — mondta az asszony. Hirtelen a fazék fölé hajolt és szégyenkező arcát a gőzbe tartotta. — Nem zavarom? — kérdezte Páter. — Ugyan! — mondta az asszony. — Ha meg nem veti, egy tányér levesre ts meghívom. — Nagyon köszönöm. Az asszony kipillantott az ud. varra— Látom, szépen összerakta a fát. Hol szokott a rendre, ha még felesége sincs? — Katonáiknál! — Az én uramat is ott nevelték. Azért én is igazítottam rajta! — nevetett az asszony. Péter segített a jószág etetésénél is, ügyes, hozzáértő mozdulatokkal tett-vett. Aztán asztalhoz ültek, jóízűen bekanalazta a levest, s nem feledkezett meg arról sem, hogy az asszony föző-tudomá- nyát magasztalja. Sötétedett már, amikor haza. felé indult. Attól a naptól csaknem minden este ellátogatott a házhoz, segitkezett valamiben. — Inkább pihenne — mondta az asszony. — Elege lehet egész nap. — Nem vagyok fáradt■ Maga se fáradt, úgy látom! — Ha mozgok, jobban telik az idő— Minek sietteti? — Hadd múljék! — Igaz, magán úgy sem látszik meg! — De nagyon tudja! — Nagyapám kertjében mindig a legszebb virágok hajtottak a legtovább! — Ne mondjon nekem ilyeneket! — szólt rá .szigorúan az asszony. Péter elkomorodott. Azon az éjszakán nem is tudott elaludni. Világosan látta már, csapdába került, csak az a baj, hogy a csapda nem akarja megfogni. Rohamosan közeledett a hét vége. — Holnapután már szombat — mondta csütörtök este az asszonynak. — Megjön az ura. — Nem biztos. Előfordul, hogy csak a másodikon jön. Olykor vasárnapra is vállal munkát. — Már megírta volna— A, nehéz az ő keze az íráshoz. Majd megüzeni. — Akkor én úgy sem jönnék ide. — Ugyan miért ne? A szemébe nézhet! Vagy talán nem? — Az asszony úgy nézett rá, hogy nem bírta kiállni. — De. Hát igen — mondta zavartan. Szombat délután csak kerülgette a házat, nem mert be- menni. Az asszony meglátta, kiszólt. — Nem jött . meg Pali! Péter bement, körbejárt, mint a fáradt kutya, letelepedett a konyha ajtajába. — Most már szomorú lesz a vasárnapja — mondta. — Nem vagyok rivós baba! — vont vállat az asszonyPéter úgy nézett rá, hogy szinte megszólalt a tekintete. — Mit néz rajtam? — kérdezte kicsit mérgesen az asz- szony. — Mindent, ami szépet láthatok. — Kutya a maga szeme, hogy jár utánam? —, Az. Mégpedig hűséges! — Hát akkor gyorsan kergesse másfelé! — Nem mégy — mondta Péter. — Akkor pedig pipogya a gazdája! — mondta szigorú hangon az asszony. Péter felkelt, beljebb lépett, egészen közel ment az asszonyhoz. — Mit akar? — nézett rá megriadva az asszony. — Azt akarom, hogy a mai napon én legyek a hites urad! Hiszen legalább annyira kedvellek! — Nem szégyellt magát? —• rtvallt rá az asszony- — Kőműves az én uram, mun-, kisember, mint maga! Minek néz engem? Angyal Péter dermedtem hallgatott. Mintha magas töltésről a hideg vízbe lökték volna. — Eltévedtem — mondta csöndesen. — Jó éjszakát. Hazament a szállásra, ledobta magát az ágyra. Feküdt, nyitott szemmel. Látta az asz- szony tiszta tekintetét, s eszébe jutott a hid is, amely majd olyan erősen fogja össze a két partot, ahogy az élet a kőművest, meg a feleségét. Nagyot sóhajtott, s a fáradtságtól lassan lecsukódott a szeme. ■ Patyomkin alkotnia Eisenstein születésének 70. évfordulójára. Korunk embere, aki szereti a filmet, ha meghallja Szergej Mihajlovics Eisenstein nevét, a Patyomkin páncélos című, feledhetetlen alkotásra gondol, Ez a szovjet film valóban mesteri alkotás és a legkiválóbbak közé tartozik a műfaj klasszikus remekei között. Minden egyes felújítása meggyőző bizonyítéka e ténynek, s a művet a változó nemzedékek egyaránt szívükbe fogadják. A Patyomkin páncélos, a Sztrájk, az Október, a Régi és az új, a Jégmezők lovagja és a Rettegett Iván nemcsak érthetővé teszi sikert, hanem magyarázza is. De más oldalról, más hőfokon hirdetik tehetségét be nem fejezett filmjei i6, melyeknek egy részét az Egyesült Államokban, illetve Mexikóban szándékozott forgatni. Eisenstein 1929-ben Amerikában akarta megfilmesíteni az Amerikai tragédiát. Forgatókönyvét azonban elvetették. Mexikóban sem érte el a célját. Mielőtt a Thunder Over Mexico-t befejezhette volna — kiutasították. Pedig ezt a művét az elkészült részek alapján John Griesson amerikai filmkritikus igen nagyra értékelte. A Patyomkin megalkotója nem vihette vászonra Dreiser világhírű regényét, az Amerikai tragédiát és Mexikóban nem fejezhette be a Thunder Over Mexico-t (Vihar Mexikó felett). Ez utóbbinak monumentalitását jól érzékelteti a belőle készült összeállítás, amely az Egy évezred Mexikóban címet kapta. Eisenstein művészi pályafutása 1921-ben kezdődött, szovjet munkásszínpadokon, a proletkult időszakában. Az 1925-ben bemutatott Patyomkin nemcsak a szovjet emberek millióit rázta meg, hanem világszerte mindenütt felfigyeltek rá szakemberek és nézők egyaránt. Ettől kezdve Eisenstein — Dániel Talbot amerikai fihn- szakiró szerint — olyan nagyságok első sorában szerepel, mint René Clair, Cecil B. de Mill, D. W. Griffith, Fritz Lang, Pu- dovkin, Lubitsch, F. W. Mumau, Jean Renoir, Mac Sennett. b Endre Matrac a mennyezet között I stván esténként elnehe- zülten ült az ágyán, lábát a mélybe lógatta; emeletes ágyrendszer volt ez. Ilyenkor, mint a makacs hor- gri?z. mindig kifogott egy képet. jelenetet. Marika éppen olyan barna mint ő, éppen olyan életrevalóan jókedvű, s a szeme nagy, csendes tükör, még a vibráló dolgok is megtalálják a nyugalmat benne. Sokan kérdezték, nem is tréfából: nem ikertestvérek maguk? Nem, hangzott a válasz, mi férj és feleség vagyunk. „Dehát akkor, hogy tehetted? És miért?” — ezt kérdezte tőle gondolatban. Tenyerében érezte sima, duz.zadt mellét. Ez a test titkos vegyészete. K'! íonaóveit szolgálta, váratlanul jött eltávozásra, jutalomból, akkor érte tetten. És a konyhában az anyós, a szelíd özvegy, aki nagy, kövér túrós- buktákat sütött mindig legkedvesebb vejének. Gyilkolni akart, de nem sikerült, a másik volt erősebb. Lógatta í lábát. A katonaságtól, de még saját nagycsa- ládű gyerekkorából otthonos volt ez a zajközösség, mégis egyedül érezte magát. A közeli italbolt, a ,,Lordok-háza” sem vonzotta, csak kívülről nézett befelé, a zöldesbama arcokat nézte, amelyek ott úsztak az ázalagos füstben. Leginkább ezeknek az arcoknak örömtelen elszigeteltsége tűnt a szemébe. Kiilön-külön arcok ezek, egyik sem válaszol a másiknak. A jókedvű, minden kiterjedésében keményen gömbölyű kultúros-asszony gyakran faggatta: szereti-e a szavalást, éneket, színjátszást — mihez érez vonzalmat ? Semmihez. A vidékiek, s az ittlakók nagyrésze vidéki volt, hetenként, kéthetenként hazamentek a családhoz, hogy aztán tele hideg élelemmel, lebbencstésztával, valódi dunyhaszaggal, jöjjenek vissza. Megtörtént, hogy szombatról vasárnapra virradó éjjel másod—harmadmagával aludt csak a nagyteremben. — Te, pajtás — szólította meg egy csupa lécből összetákolt fiatalember, akit maguk között „Kerítő”-nek neveztek —, neked nő kell, jutna is, csak még nem vagy itt járatos. Én, példának okáért, rengeteg nőt ismerek, mindenfélét. Kövéreket, akiken nincsen kezdet, meg vég és soványakat, akik olyanok a kezedben, hogy soha abba nem hagynák. Milyet adjak neked? — Semmilyet. A hosszú, foltosán szeplős fiatalember ebből többféle következtetést vont le: „Ez az ember nem mer a másik szemébe nézni... Ez az ember betegesen gonosz... Azonkívül, tudja, ez az ember most szabadult a sittről, vér szárad a kezén...” István ezután is szótlanul ült az asztalnál, és újságot olvasott; amikor a kultúrosnő megkérte a jelenlevőket, ne széledjenek el, mert amint meghirdették, azonnal itt lesz az írónő, aki irodalomról beszél majd nekik, másrészt, lehet kérdezni is. István nem örült ennek, már vágyott emeletes ágyára, hogy végre magára maradjon, matrac és mennyezet között. Az írónő valamivel nyolc után érkezett, — későre tették a kezdést, mert az emberek sokáig dolgoznak, és még a vacsorájukat Is maguk szeretik megfőzni. Alacsony, kes- kenymellű nő volt, haját lap- padt kontyba fogta össze. Azonnal a vizeskancsó mögé ült, s pirosán erezett szemhéjait gyakran lebocsátva arról kezdett beszélni, hogy őt alkotói munkájában az erkölcs meg a fiatalság, férfi-nő kapcsolatai izgatják. „Azt mondják, kissé konzervatív vagyok — hangja cérnavékony lett és aprókat nevetett —, pedig én nem vagyok ellene a nemek keveredésének —, ismét aprókat nevetett, mintha egy láthatatlan ujj csiklandaná —, egyidőben azt is híresztelték rólam, hogy prűd ❖agyok...” Előadás után jöttek volna a kérdések, de nem kérdezett senki. Az írónő keskeny arcán foltos pirosság ütött ki. — Akkor nekem volna néhány kérdéseim — mondta. — Mondja el valaki, de egész nyugodtan, mondja el az életét. Nem szólt senki. A csatornázási vállalat emberei, a szálló lakói mélyen hallgattak. A nő ott ült az időtől fekete plafon alatt, s bár megértőén mosolygott a mozdulatlan arcokba, egyszerre félni kezdett. Nyugtalanságában felállt, s az emberek közé ment. Az ágyak mellett keserűen párologtak a még sáros, vizes gumicsizmák. kapcák, kiterített munkaingek. Megszólította az embereket, és azok nehézkesen válaszoltak. Megfejthetetlen, megmozdíthatatlan masz- szába került. István kerek, nagy barna arcán akadt meg a szeme. Jó arc, befogadó arc. Nem túl magas, de értelmesen domboruló homlok. S a simaszálú haj egészségesen tömött. — Falusi ember? — állt meg előtte biztató arckifejezéssel. István kurtán válaszolt — Kőszegi. Arcok sötét sűrűjébe kerültek. Még nem lehetett tudni, merre éleződik a figyelem. — Szép város. Gyöngyszem. És miért szánta rá magát, hogy otthagyja? — végre eszébe jutott — a hős Juríslch városa! — aggodalmasan körülnézett, ám az arcok sötét karéja nem mozdult. — Hogyhogy rászánta magát? Persze, a fiatalos kíváncsiság! — István érezte a feszültséget és ezzel együtt a mulatságos helyzetet. — Azért, kérem, mert a feleségemen rajtafeledkezett valaki. A sovány kis asszonyt pofon verte a brutális válasz. István ekkor már tudta, ezt nem lett volna szabad így mondania, de már nem volt visszaút. Köröskörül, mintha kemény deszkák verődnének egymáshoz, száraz, erős nevetés hangzott. István lassan fölállt a helyéből, körülnézett, majd nekilódult és kifordult az ajtón. A nagyváros Itt laposan vidékles. A külvárosi mezőségen, ahol egy csatorna bővítőszámya épült, volt egy kalyibalakó, amolyan csősz és napszámos. Tóth Rafael, akinek dereka bolgárkertészek okosan parcellázott földjein görbült meg. Sokat csavarogtak együtt az öreggel. Neki köszönhette, hogy vendég lehetett egy fergeteges muzsikus lakodalmon, ahol agyagban sütötték a kacsát, s a parazsat táncolták körül mezítláb. Ez az ember fölfedezni vélte közös származásukat, bár ebből egyetlen szó sem volt igaz. De a szándék, hogy mindenkiben, akit valami rejtélyes ok a szívéhez közelitett, rokonának fogadjon, szétvert minden logikát. Rafaelnak — már a név is, Rafael! — volt egy lánya, Etelka, világszép lány, de őt csak fényképről és egy fantasztikus olajfestményről ismerhette István, a lány ugyanis artistanő, és külföldi turnén volt éppen. A z öreg, hacsak nem Etelkáról beszélt, egykori lovait emlegette. Ezek a lovak törpe igáslovak csupán, öntözőkereket vontak egykor, kikopott egérszürke szőrűek, nagy domború szemükben a szolgák kiolthataüan reményével. És mégis, tékos lovakká lettek Rafael nagyotmon- dásában, homlokukon kiütközött a hófehér csillag, és tóm-
