Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-03 / 286. szám
8 NÖORÄÖ 1967. december 3., vasárnap # Mohácsi Regős Ferenc: Éneklő lányok KÁLDI JÁNOS: Néqtf sor egy széttörte ágra Akaratlan lettem, ami lettem, erdösirás fájt föl a szívemben. Ha elmegyek, az is akaratlan, akaratom — itthagyom a dalban „Rám tekint, pártfogón e század1 József Attila emlékére Harminc éve dübörgőit keresztül törékeny testén a vonat. Harminc éve menekült a rázuhant, elviselhetetlenül iszonyú magányból a fizikai minden rezdülését — félelmét, reményét, örömét, bánatát, szerelmét, magányát, csalódását beleölelte lírájába, ezért tud szólni külön-külön mindnyámit, amit Ö mondott, amit Ö nem azonosulás azokkal az átfogalmazott meg, amire Ö zelmekkel, eszmékkel, célokkal, biztatott. amelyek lelkesítik „a villogó szíÉrettségiző diákok dolgoza- vű, győzni bíró fiatalokat a taikban úgy írnak róla, mint vüág teljes megértésére és meghódítására, „a művelhető csillagok” felé szárnyalásra. megsemmisülésbe Akkor még kevesen tudták, hogy korunk magyar lírájának legnagyobbja zárta le művét A „Művet”, amely azóta — sok szubjektív szándék, meg nem értés ellenére is — megkezdte a maga önálló életét: örökké éló részévé vált a nemzet és az emberiség kultúrájának, s egyben forrásává és ihletőjévé is a modern ember gondolatait, érzelmeit kifejező mai magyar irodalomnak. 1 Mióta meghalt, könyvek, cikkek százait írták róla. A szakemberek értékelték, elemezték költészetét kijelölték helyét a magyar- és világirodalom folyamatában. Barátok, ismerősök, az illegalitás harcostársai vallottak személyes emlékeikről. A „hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete” szobrokat állított emlékének, intézményeket nevezett el róla, mert érzi nagyságát egyre élőbbé váló hatását Az emlékezésnek, megbecsülésnek ezek a hagyományos, szokványos formái. Nem lennénk méltóak azonban az általa oly szenvedélyesen sóvárgott szabadság-szülte rendhez, ha ezzel megelégednénk. A mi erőnk éppen abban van, hogy nem csupán emlékét őrizzük, hanem elveit, eszméit hordjuk szívünkben, agyunkban, éltetjük világunkban. S akik figyelik társadalmunk alakulását, tanúi lehetnek költészet és nép, költő és ember csodálatos egymásra találásának, annak a folyamatnak, ahogyan a „harmóniát teremtő” milliók tudatában felszívódik költészetének, emberségének minden lénye. . Korunk költője Ö, a feszülő ellentmondásokkal, keserves bukásokkal és ragyogó győzelmekkel teli huszadik század fia. S mivel képes volt a kor tudati és érzelmi átélésére, — ezért válhatott egyetemes hatásúvá. Mert „a mindenséggel mérte magát”, s az ember junkhoz. Ha sokan öntudatlanul is, de mindnyájan őrzünk valarokonukról, barátjukról, utónevén emlegetve: Attila. Nem mesterkélt modorosság ez, haIsmeretterjesztő előadások felnőtt, sokszor már megfáradt hallgatói ismerik fel költészetében gondolataikat, átélt vívódásaikat s tudatosítják magukban az „ösztönöket”. Életsorsában, nehéz küzdelmeiben a proletariátusból kinövő értelmiségi útját járta. Ezért tud lírájának gazdag gondolatisága az új értelmiségben visszhangra találni. Kommunista költő volt, ezért tudta megőrizni és továbbfejleszteni „minden emberi mű értelmét”. „Az adott világ varázsainak mérnöke” volt, s tudta a győzelem- bizonyosságát. Költészete ezért vált a szocializmus és kommunizmus építése korszakának egyre erősebben ható értékévé „Vidám és jó volt, s tán konok” és mindig az élet szépségét kereste, azt a rendet, mely „jó szóval oktat, játszani is enged”. Nem bírta elviselni azt az „otthontalan, csupa- csősz világot”, ahol az ember legszebb vonósait, legigazibb értékeit üldözik. Mindig a legteljesebb tudásra tört, s „kinyílt előtte a földbezárt titok”. Ismert fényképeiről okos, szép arc tekint ránk, vizsgálódó, tűnődő, a szigorú világgal konokul szembe szegülő határozott szem. A Népszabadság november 19-i száma közölte egy tavaly előkerült fiatalkori képét: a világ meghódítására magabízón induló vidám mosolyú fiatalember portréját Valami mérhetetlen öröm töltött el, amikor megláttam. Az egyetlen eddig ismert kép, amelyiken mosolyog. Lehet jelképet látni a véletlenben? Ez esetben talán lehet Harminc éve halott, s ma mégis élőbb az élőknél: egy önmagára talált alkotó nép tudata, cselekvése, embersége és a népek nagy közössége őrzi és élteti. Csík Pál JÓZSEF ATTILA: ARS POETICA Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó éggql a tetején. Szép forrás — fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli, s kél a habban kecsesen okos csevegés. Más költők — mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat. Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám. Unt, pártfogón e század: rám gondol, szántván a paraszt: engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanó, a rosszul öltözött. S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok sze-rtedübögni rímeit. Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! Barna Tibor Hugó halála H ugónak gyönyörű halála volt Büszke lehet, akinek ilyen szép vég adatik. Már ha ezek utón valaki egyáltalán büszke még valamire. Hugót tulajdonképpen kiutalták az életből —, ez visz- szavonhatatlan szent meggyőződésem —, bár a hullakém szorint gutaütés tette meg a maga humánus jószolgálatát Bárki mondhatná most mór, hogy Hugó halálában semmi gyönyörű és vonzó momentum nem igen leledzik, ám a fenébb említett férfiút a fentebb elzett guta vasárnapi lakoma közepette, egy aggszűz tanárnővel következendő pásztoróra előtt érte tetten. Ez pedig mónd valamit, legaláb az olyanoknak, akik a halál szépségét gasztronómiai, vagy más, disz’.trétebb élvezetekkel szeretik összefüggésbe hozni. Hugó o< dig eme szimptomák köze- ette vett búcsút az árnyékvilágtól. A tanárnő, persze, se holt, se eleven nem volt szegényke, amidőn tanácstalan kétségbe- séssel bebukott akkori állan- ió jellegű tanyánkra, a Hét inkáikéhoz c'mzett legális ivó- js illegális szerencsebarlang kártyaszobóiába. A parti már előbbi este óta tartott, maga Hugó is alig két órával korábban állt fel közülünk, minek előtte valamennyiőnket csaló sipistának mondott Persze, csupán azért, hogy kiválásának nyomós indokot adjon. Mi viszont tudtuk, hogy összekotort néhány pengőt a nyavalyás, azzal húzza el a csíkot Régi trükk ez, senki nem dől be effélének. — Dögölj meg. Legalább tisztább lesz a levegő — jelentette ki Simonffy, a krupiénk, akit betöltött tiszte alapján általánosabban Pikk Bubinak becéztünk. S nyugalommal tovább osztotta a lapot, mellesleg pedig hegyes sercintéssel jelezte Hugónak, merre keresse a kijáratot A pillanatnyi zavar —, melyet a tanárnő bejelentése kiváltott —, klubelnökünk, Kő- mives Kelemen volt építési vállalkozó, momentán kölcsönkamatokból élő magánzó rekedt szavaira ült el: — öt perces néma tisztelgés, barátaim, öt perc a megboldogultnak. — Egy francot neki — hördült a javaslat ellen Mezei, a zugvágó hentes, aki szinte hírhedten hadilábon állt a játék • ménesével s legritkábban fogott el kedvező lapjárást. — Épp most, hogy végre kibontakozom?! Csak gyerünk tovább uraim. Meghalt és kész. Isten éltesse. Mindnyájan meghalunk egyszer. A társaság határozottan ez utóbbi indítvánnyal szimpatizált Pikk Bubi is visszaereszkedett krupié székébe. — Na, hol tartottunk, uraim? ... Hugó klubtársunk pasz- szot jelentett, tessék, mehet a menet. Kőmives Kelemen megrendültén állapította meg, hogy ezúttal és első ízben csődbe jutott elnöki tekintélye. Rezig- náltan fordult az ajtóban pityergő nőhöz: — Jöjjön, asszonyom. Ezek érzéketlen tuskók, nem emberek. Szétpillantott a helyiségen, s a sarokasztalnál felfedezte két csatlósát, akik a kártya hevétől távolabb, inkább a söntés- sel tartottak gyakori kapcsolatot. — Jösztök-e, legények? — szólt rájuk. — Megnézzük Hugót. Hátha van még benne szusz. Elvégre emberbaráti kötelesség. Kőmives Kelemen kedvelte az ilyen kenetes mondásokat Humánum... felebaráti jótétemény. Nekünk viszont kevés hajlandóságunk mutatkozott feltápászkodni a félben levő üveg mellől. Cimborám megkockáztatta az ellenvetést: — Mennénk, Kelemen bácsi... De még ez itt... — s jelzett az aranyló nedűre, hogy minden maradék cseppért kár. (S máskülönben is, ki nem állhattuk Hugót, stréber és alattomos volt, folyton áztatott minket az öregnél, hogy élős- ködünk, a potyát lessük. A vádaskodás — sértette önérzetünket, annál inkább, mert igaz volt Akkoriban nem futott valami jól a csikónk —. hát lennünk kellett valahogv. És Hugó azért intrikált hogy saját szerencséjének egyengessen utat Csoda-e, ha kelletlenkedve vettük a hullanéző indítványt). Aki ismerte Kőmives Kelement tisztában lehet mondattanul Is a továbbfej lettel. — Jösztök, oszt punktum. — vágta el a taktikázást teljes határozottsággal s eltolta előlünk a fiaskót. — Egy korty sincs tovább, trógerok. Hugó is ezért adta be a kulcsot Este óta vedelte az italt Ez intő jel, trógerok, nincs több szívókázás. Na, indítsunk. Baktattunk aztán négyen: a tanárnő, az öreg, Frici, a borissza pajtásom meg jómagam, hogy szemügyre vegyük Hugó pillanatnyi, alighanem végleges állapotát C sakugyan olyan volt mintha élne. Tohonya testével nyitott szemmel hevert egy virágos plédű díványon. A tanárnő félelmével és irtózatával kint maradt a magányos udvaron, mi ketten Fricivel egykedvűen vetettünk horgonyt a szoba közepén, csak Kőmíves Kelemen indult közelebbi gusztára: — Na, Hugó... itt vagyunk ... — kezdte valamiféle bizakodással, hogy szavára mégis felül a fekvő s azt mondja: ej, de elnyomott az álom a pompás ebéd után. — De mert Hugó nem mutatott ilyesmi hajlandóságot, az öreg tovább folytatta egyoldalú társalgását.: — Hallod, Hugó!... Mink vagyunk itt, — a barátaid ... Ne hülyéskedj, Hugó, kelj fel már. Nekünk Fricivel ellenállhatatlan röhöghetnénk csiklandozta torkunk, de moderáltuk magunkat s csak vinnyogó gurgulázást hallattunk. Amit viszont Kőmíves Kelemen teljességgel félreértett. — Csak rendes fickók vagytok — s öklével könnyet dü- rückölt szét a képén. — Szela- vi... ez az élet, fiúk. Akarom mondani: a halál. Születünk, vagyunk, elmúlunk. Ez a Hugó is ... Ki gondolta csak két órája, hogy így látjuk viszont. Frici cigarettára gyújtott, mert szája rángását némileg palástolni akarta a füst go- molyagával, én zsebkendőt rántottam. — Nyugalom, fiúk, viselkedjünk férfi módra — adta utasításba az öreg — s kimért szertartásossággal Hugó kezeiért nyúlt, szükséges helyzetbe rendezni. De el is engedte menten. — Az áldóját. Hisz egészen' meleg! Hamar gyufát, fiúk! A fellobbanó szálat remegő ujjakkal közelítette Hugó tágan bámuló szeméhez. Közben újra kezdte: — Hallod, Hugói... Szólj már valamit! Én vagyok melletted, Kelemen. A mennyezetre merevült pupillák azonban nem reagáltak sem a fényre, sem a hangra. Hugó szabályszerű halott volt. * Hugó halála mégis csapásként nehezült ránk a következő napokban. Kőmíves Kelemen tudtul adta: vége a lump életnek, klubtársunk gyászos vége intő jel, miszerint az alkohol öl, butít, nyomorba dönt. ö korainak véli Hugót követni a mennyei üdvösség reményében is. másoknak sem kíván segédkezni. így, ha pípet kapunk, az ő zsebére akkor se cehhelünk. Egy kortyot se, himpellérek. — Az utolsó szavad? — kockáztatott ellenszegülést borbarátom, Frici. — Egy gyűszűnyit se. De másodízben mintha bizonytalanabb lett volna a szavak recsegése. S pár pillanat múltán az öreg valóban szükségét érezte némi kor l ekciónak: — Legalábbis egyelőre semmit. Hanem a jövőért tehettek valamit Felcsillantunk a reményre: — Hallgatjuk, Kelemen bácsi. — A rhi kis klubunk Hugót saját halottjának tekinti. Illő, hogy tisztességgel kaparjuk el, mint elesett bajtársafc. Ti lesztek a ceremóniamesterek, értitek?
