Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-02 / 285. szám

4 NÖ6R AO ’!0R7. december 2., szombat Hétközi diákotthon Karancsmenti asszonyok találkozója Az ablakok előtt november- régi. nehéz köd. Bent, a sző- nyeges tiszta szobában csempe­kályha adja a meleget. Szem­léletes kép lenne: a kályha körül összebújnak a gyerekek, mint anyjuk körül a csibék. Ilyen kép azonban nincsen. Egyrészt: nem szükséges a kályha köré tömörülni, a szo­bákban mindenütt kellemes a levegő. Másrészt: ezen a dél­utánon sincs senki a hálókban, minden gyerek a szomszédos tanulószobában készül a kö­vetkező napra, házi feladata fölé hajol. Nincs kedvünk kinézni az eblakon, inkább a reprodukció­kat nézegetjük a falon, s köz­ben Kun István diákotthon ve­zető jóvoltából alakul a kép. Tehát: jelenlegi létszámuk 22, I—IV. osztályos gyerekek. Itt töltik a hetet gondos fel­ügyelet mellett. — Kun Istvá- r.on kívül Máthé Imréné nyug­díjas nevelő látja el e felada­tot —, szombaton hazamennek a családi körbe, vagy csak egy- egy szülőhöz, s hétfőn már új­ra a kollégium az otthonuk. A város peremén, Baglyasal- ján ismét valami új született ezzel az intézménnyel Nógrád" ban. Valami olyan dolog, amit Jelenleg talán leginkább az al­földi tanyai diákotthonokhoz hasonlíthatnánk. „Lent az Al­föld tengersík vidékén”, ott ahol egymástól beláthatatlan kilométerekre, szétszórtan, egy­mástól is elszigetelten feksze­nek még a tanyák, a tanyai gyerek számára különösen tél­időben szinte lehetetlen lenne kilométereken át gyalogolni az iskolába, így a tanyaközpon­tokban hétközi kollégiumokat alakítottak. Persze, nem azonos mégsem c baglyasi intézmény e kollé­giumokkal. Hiszen lakói, a 10 fiú, a 12 lány, salgótarjániak. Olyanok, akik — igaz, nem ki­lométerekkel mérhető távolsá­gok —, inkább más bajok, problémák miatt találnák itt megfelelő otthonra. Olyanok, «kiknek szülei több műszak­ban dolgoznak, nem juthat ide­jük a gyerekkel törődni, vagy elvált szülők gyermekei, B egyéb más okokból nem a legmegfelelőbb környezetben élők. Csupán egy jellemző epizód a sok közül, amely érzékelteti, honnan is jöttek ezek a gye­rekek. — Amikor indultunk, 22 ta­nuló közül 15 volt osztályoz­ható, a többi még elsős volt — mondja a kollégiumvezető. — Az osztályozottak tanulmányi átlagát 1,9-ben állapították meg. Később, nem egészen há­rom hónap alatt, elértük, hogy a 22 osztályozható diák közül csupán hat bukott meg. Igen, az epizód valóban ér­dekes, de az elmondottakon túl még valamire rávilágít. Nem­csak azt mutatja meg, honnan jöttek ezek a gyerekek, hanem azt is, hova jöttek! A kollégi­um nevelőhatásáról is vall. Korábban sok gond volt a magatartással, a fegyelemmel. A családias otthonban bizony még nem minden lurkó tudta nemrég, mire is használják a fogkrémet, hogyan is kell bán­ni a tisztálkodó eszközökkel. Ma már nemcsak értelmük fé- nyesedett, de „külcsinben” is gyarapodtak a kisfiúk, kislá­nyok. Ragyog a mosolyuk, fe­héren villog a foguk. Igen, óhatatlanul is arra gondol az ember, íme ez a vá­ros, ez a társadalom a szocia­lista építőmunka közepette sem feledkezik meg a különböző okokból elesett gyermekekről, a nagyon sok esetben bizony az egyéni felelőtlenségből az élet peremére szorultakról. Sőt, a róluk való gondoskodást el­választhatatlannak tartja min­dennapi tevékenységétől. A kollégiumvezető tájékoz­tatása szerint városi vb-hatá- rozat van arra, hogy jövőre 50 gyerek befogadására alkal­mas intézmény lesz a jelenle­gi helyén, s távlatilag talán egy gyermekváros, vagy neve­lőotthon csírái is kibontakoz­nak a város peremén. Természetesen, nemcsak az állam, a város társadalma is segít az itt élőknek, tudásukat gyarapítgatóknak. Az írószer Ktsz például vállalta a hétkö­zi diákotthon patronálását. Te­kintettel a tanulók nehéz anya­gi körülményeire füzeteket, tankönyveket vásárolnak szá­mukra, írószert ajándékoznak nekik. Azzal búcsúzik Kun István • reméli, a következő látogatá­sunkkor még jobb eredmé­nyekről számolhat be. Az itte­ni környezetet, a tanulószobá­ban folyó munkát látva, ennek minden előfeltételét adottnak látjuk. Tóth Elemér Kedves ünnepség színhelye volt a napokban Karancske- sziben a művelődési otthon nagyterme. A helyi nőta­nács baráti találkozóra hívta meg a karancsmenti községek asszonyait. Kinn az utcán ha­vat hordott a szél, de azasz- szonyok mégis jöttek, amikor a faluba belopakodott az es­te. Termelőszövetkezeti asz- szonyok, üzemi munkásnők. háziasszonyok, pedagógusok ülték körül az asztalokat. Eb­ből az alkalomból ellátogatott Karancskeszibe Monostori Ot- tóné, aki gyermekéveit Szverd- lovszk városában töltötte, de több mint tíz esztendeje Ma­gyarországon él. A kedves vendéget az úttörőlányok versből, dalból font műsorral köszöntötték, oroszul. Cordos Istvánná, a karancs- keszi nőtanács elnöke, aki so­kat fáradozott a találkozó megrendezésében, köszöntötte az asszonyokat, a község ve­zetőit. Ezután Ellenbach Ist­vánná beszélt arról a hétezer kilométeres útról, amelyet a közeli hetekben tett a Szov­jetunióban. Ellátogattak Ki- jevbe, Moszkvába és Lenin- grádba. A legtöbb időt Lenin- grádban töltötte a népes ma­gyar csoport. Az asszonyok figyelmesen hallgatták szavait a gazdagságról, a pompás épületek sokaságáról, amelyet a jobbágymilliók véres veríté­ke emelt annak idején. Mint mondotta, a leningrádiak na­gyon szeretik városukat. Ki- lencszáz napig védték a hábo­rú idején. Pedig egyszerre tá­madtak bombáikat szórva a repülőgépek és az éhínség. Az élet azonban győzedelmeske­dett. A leningrádiak újjáépí­tették városukat. S most az októberi forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából való­ságos örömünnepet ültek. Az asszonyok igen érdek­lődőnek bizonyultak. Több kérdést tettek fel, hogyan él­nek, dolgoznak a Szovjetunió asszonyai ma a városokban és a falun, mennyi idejük marad a családra, a gyermeknevelés­re. Szóba került a találkozón az is, hogy a karancskeszi asszonyok esetleg utazást szer­veznek majd a Szovjetunióba, hogy saját maguk szerezzenek tapasztalatokat mindazokról, amit a baráti találkozón hal­lottak. Szülő k — g Sok orvosi történetet isme­rek arról a harcról, amit nők vívnak az anyaságért. Vállal­nak műtéteket, hosszú, hosszú kezelést, hogy egy napon csöppség aranyozza be az éle­tüket. S ha mégis mostoha a sors, kopogtatnak egy intéz­mény kapuján, ahol annyi és annyi apró ember vágyik a szót kimondani: anyuka. Sok gyermek kerül el így a felső­petényi gyermekotthonból. Jó itt nekik, hiányt nem éreznek, de igazán csak akkor találják meg önmagukat, amikor fel­lobban bennük a szunnyadó érzés, a valakihez való tartozás egy családban. S ezt igazán ma még csak ilyen szűk közösség tudja nyújtani. Különös tiszte­let azoknak a nevelő szülők­nek, akik megosztják otthonuk melegét. Az alábbiakban azon­ban nem róluk esik szó.- Anyákról, akik csak azt mond­hatják magukról, hogy szülők. Nem az a cél, hogy valakit pellengérre állítsunk, inkább, hogy az emberi szó ereje soka­kat megállítson. ★ Hosszú hajú, feltűnően öltö­zött fiatal nő keresi az inté­zet vezetőjét. A folyosó hangos a szavaitól. — Hol van az én drága kis­lányom, Juliska? A hangból arra lehetne követ­keztetni, hogy hallatója gyako­ri vendég itt, de nem így van. Juliska születése óta három év telt el. Addig nem volt lá­togatója, nem kapott egy lapot sem, amit felolvashattak volna neki. A nevelők komoran néz­tek össze. Tekintetük az anyán feküdt, hosszú aranyló haján, kék szemén, testére simuló, szűk ruháján. Kínos volt a né­majáték, s talán ezt érezte ő is. — Elsírta magát? — kérde­zem az intézet vezetőjétől. — Téved. Azt tudakolta, mi­lyen színű a haja, a szeme a kislánynak, meg azt, hogy ha- sonlit-e rá. — És mit mondtak? — Az igazat. Juliska már nem volt az intézetben, neve­lő szülőkhöz került. * Amikor Klárikát az otthon­ba hozták, talán egyéves sem volt. Ha szóltak hozzá, szemé­be riadtság ült és görcsösen megmerevedett. Sokat kellett vele törődni. De aztán a kis társak között felmelegedett, s ő is úgy hancúrozott, mint a többi, kérdezősködött, beszédes lett. Néha érdeklődött az any­ja iránt, de később mintha el­felejtette volna. Két és fél év múlik el, amikor eljön az anyukája. Klárika megismerte. Az anya állt szótlanul, s a ki­csi riadtan tekintgetett rá ... Ideges rángás szaladt át az ar­cán. Nem mozdult, mintha lát­hatatlan kéz húzta volna a földhöz. Az újbóli látogatásnál a jelenet újra megismétlődött. Csak ekkor az anya kijelentet­te: Klárit elviszem. — Mikor? — kérdezték tőle. — Most. — Ne tegye, a gyerek na­gyon érzékeny. Hozza be a testvérét is, aztán ha megszok­ják egymást... — Nem, nincsen kidobni va­ló pénzem a vonatra. És vitte, vonszolta a gyereket maga után. Csak a kapuig értek. Itt Klára megmakacsolta magát, sírt, könyörgött. A járókelők összesereglettek. Kínos jelenet volt ti akció kezdődött A csapatzászló becsületéért Beszélgetés Szilasí Andrással, az úttörőmozgalomról November hetedikén, a for­radalom félévszázados évfor­dulóján gyakorlatilag befeje­ződött a magyar úttörők or­szágos akciója, amely tizen­négy hónappal ezelőtt Salgó­tarjánból indult, és amely „A vörös zászló hőseinek útján” elnevezést kapta. A mozgalom­ban elért megyei eredmények­ről, a sikeres tevékenység je­len és jövőbeni folytatásáról beszélgettünk Szilasi András­sal, a Nógrád megyei Üttörő- elnökség titkárával, aki így értékelte a néhány hete befe­jeződött országos mozgalmat: — A vörös zászló hőseinek útján mozgalomról bebizonyo­sodott a leglényegesebb — az úttörőmozgalom eddigi leg­teljesebb, legátgondoltabb és átfogóbb akciója volt. Célját maradéktalanul megvalósítot­ta, kisdobosainkkal, úttörőink­kel megismertette a munkás- mozgalom forradalmi hagyo­mányait, tevékeny részesévé tette őket e hagyományok fel­kutatásában. A most lezárult országos mozgalomról érde­mes megjegyezni azt is, hogy szakaszos jellege lehetővé tet­te a több mint egy évig tartó folyamatos munka időről-idő­re történő értékelését, s azt, hogy hazánk valamennyi úttö­rőcsapata egységesen kivegye részét a múlt év és az idei esztendő társadalmi, politikai eseményeiből, részt vegyen az ünnepségsorozatokon. Ily mó­don valóban közvetlen kapcso­lat alakulhatott ki úttörők és párttagok, gyermekek és idős veteránok, pajtások és kisze- sek, szovjet és magyar fiatalok között. — Miután az úttörőszervezet az egységes kommunista ifjú­sági mozgalom szervezetileg önálló része, s a feladatok meghatározását, végrehajtását a gyermekek fejlettségi szint­jének megfelelő tartalommal és módszerekkel oldhatja csak meg, önként adódik a kérdés: az akció során hogyan érvé­nyesült a gyakorlatban ez az elv? — A kérdésre a legszemlé­letesebben néhány részlet fel­idézésével lehet válaszolni. A „Harsan a kürtszó” akció pél­dául úgy mozgósított az úttö­rőfeladatokra, hogy közben „direkten” is segítette az is­kolai nevelőmunkát. A tanul­mányi versenyekben a megye 33 ezer úttörőkorú gyermeké­nek kilencven százaléka vett részt, és a tantestületek is ebben a szakaszban kapcsolód­— Aludjanak itt az éjjel, együtt — ajánlották a nevelők. Külön szobát kaptak, a kis­lány nem feküdt az anyja mel­lé, azt kérte, külön ágyazzanak neki. Éjfél felé benyitottak hozzájuk, kíváncsiságból. Klá­rika nem aludt, a plafont néz­te. Az anyát nem ébresztették fel. Különös nő volt. Talán tak be intenzíven a mozga­lomba. A „Három tavaszt ünnep­iünk” akció célkitűzéseivel pajtásaink kapcsolódtak a ki- szes fiatalok Forradalmi Ifjú­sági Napok elnevezésű mozgal­mához, a legrátermettebb csa­patok, a KISZ tízéves fennál­lása alkalmából, „kiszes” do­kumentumok gyűjtésével fog­lalkoztak, és nagyon jó kap­csolatot alakítottak ki idősebb társaikkal. A mozgalom első szakaszának tevékenysége két­ségtelenül az április negyedi­két megelőző hetekben, napok­ban csúcsosodott, s jelentősé­gét csak növelte az a körül­mény, hogy a munka mellett először nyílt alkalom az ér­tékelésre is. Kiváló úttörőve­zető kitüntetést húsz nevelő, kiváló útt örömünkéért járó gyermekkitüntetést pedig 250 pajtás kapott ebben az idő­szakban. — Mindannyiunk emlékeze­tében élénken élnek a forra­dalom jubileumának ünnep­ségsorozatai, amelyeken a nóg­rádi pajtások is nagy számban vettek részt. A mozgalom mi­vel segítette az úttörők felké­szülését a nagy évfordulóra? — „A vörös zászló hőseinek útján” második szakaszának befejező része volt az Aurora akció, amely egyben a jubile­umi ünnepségekre való köz­vetlen készülődést jelentette. Üjság, foto és más dokumen­tumokból rendezett kiállítá­sok, rendkívül széles körben folyó vetélkedők, a Ki tud többet a Szovjetunióról? elne­vezésű versenyek és a pioní­rokkal kialakult, kiterjedt le­velezés jellemezte az akciót. Ismeretes, hogy Nógrádból hét pajtás vett részt a vetélkedő­kön elért kiváló eredményei jutalmaként, a szovjetunióbeli ünnepségeken, eljuttatván test­vériségünk tárgyi bizonyíté­kait, a nógrádi pajtások em­léktárgyait a szovjet úttörők­höz. Általában sikeresen időzített akciót foglalt magában az el­múlt tizennégy hónap, hiszen az úttörők olyan nagyjelentő­ségű eseményekhez kapcsolód­hattak, mint amilyen a párt­ós a KISZ-kongresszus, a fel- szabadulás, és nemrégiben az októberi forradalom évforduló­ja volt. Az ünnepségsorozatok nyújtotta élmények hatása természetesen nem múlt el nyomtalanul, ellenkezőleg: az egész akció hatása ma is mun­kál a pedagógus- és gyermek­közösségekben, embert formá- lóan tovább él az úttörőszerve­zetben. — Itt az alkalom, hogy meg­kérdezzük, hogyan alakul, mi határozza meg a jövőben, s miután a munka folyamatos, már a jelenben is az úttörő­csapatók tevékenységét, mi következik az országos akció után? — Az úttörőmunka irányát ebben a tanévben, s később a nyár folyamán is, a csapat- zászló becsületéért kifejtendő tevékenység határozza meg. Az, hogy nem indult országos akció nem jelenti az úttörő­munka . „befeléfordulását', nem valamiféle „hátra arc” annak, ami eddig, pontosab­ban, ami az utóbbi másfél év alatt a gyermekszervezet mun­káját jellemezte. Az országos akcióban való részvétel, az említett feladatok végzése ed­dig is arra ösztönözte a kis közösségeket, hogy egyre in­kább összébb kovácsolódjanak. S bár A csapatzászló becsüle­téért! jelmondat jegyében az úttörőcsapatok elsősorban a belső szervezeti és nevelési kérdésekre fordítják figyelmü­ket — ezután sem válnak kö­zömbössé az iránt, ami a csa­paton kívül történik majd. Az új akciót tehát nem úgy kell felfogni, hogy ezután „semmi dolgunk azon kívül, hogy a magunk dolgával törődjünk..." Az ilyen szemlélet politikailag és pedagógiailag is a legkáro­sabb lenne! Az országos ak­ciók eddig is minden csapat legszemélyesebb ügyei voltak, és fordítva — egy-egy csapat belső, szervezeti erősítése az egész úttörőmozgalom erősödé­sét jelenti egyben. — Mégis, miben jelölhetnénk az úttörőmunka motorját, mi tölti majd be ezután a mozgó­sító szerepét? — Miután országos akció nem indult, első helyen a jól , bevált próbarendszert kell em­líteni, emellett eredményesen segítheti a csapatszintű tevé­kenység erősödését a tanévi programban megjelölt és a csajjatok által szabador vá­lasztott — többnyire aktuális eseményekhez kapcsolódó — akciók megfelelő fel-, illetve kihasználása is. A feladat most a kisebb közösségek egy cél­ra történő »mozgósítása, az, hogy egy-egy csapat őrse, ra­ja, minden pajtás személye­sen is érezze, maga is hozzá­járult valamivel a csapatzász­ló becsületéért folytatott mun­kához. Az országos méretű ünneplé­sek után a hétköznapi „kis tettek” következnek, amelyek fokról fokra erősítik a csapa­tok legbelső szervezetét, színe­sítik életét, s amelyek során ezután is jól alkalmazhatók a központi, országos akciók nyo­mán kialakított munkaformák, sőt, e formák elhagyásával el sem képzelhető igazán ered­ményes úttörőmunka — mon­datta befejezésül a megyei úttörőelnökség titkára. Pataki László szégyellte, talán nem is volt képes a gyöngédségre, becéző, kedves szóra. Azért tett szem­rehányást, mert szótlanul fo­gadta a gyerek. Klárika már iskolába jár. Azt mondják, sokáig itt is csüggedt, hallgatag volt. + Sok sziüőben szenderült. vagy aludt el egészen a köte­lességtudat. Egy csoki, egy rö­vidke levél is jelentene vala­milyen szálat. Többnyire ez is elmarad. Azért a kicsiny Julis­kákhoz érkeznek látogatók — a szocialista brigádok tagjai. Jönnek az Acélárugyárból és Pestről is. Sokan várják az ün­nepeket a csöppségek közül. Akkor egy-két hétig ők is csa­ládtagok lesznek. Vendégségbe viszik őket. Három a kislány címmel doknmentumfilmet forgat Bokor László rendező, amely három mai fiatal lányról, egy mér­nökről, egy ejtőernyősről, és egy táncdalénekesnőről szól. Ké­pünkön: Kozák Péter és a táncdal énekest alakító Fenyvesi Gabi, aki a táncdalfesztiválon az „Adám hol vagy?” című dalt adta elő — a felvevőgép előtt Gulyás Ernő (MTI foto — Friedmann Endre felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom