Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-03 / 286. szám
1967. december 3., vasárnap NÖ5RÍB 9 Akt még nem tudná, én vagyok az a slagerszerző, aki a „HaBod-e te Európa” kezdetű dal szövegét írta. Nem akarom magunkat dicsérni, de est ének ti ma az egész város., Zenéjét Csoki szerezte,: s mindez együtt az egri minaret tetején történt. Szóval. Nekem Csoki a barátom. Ö egy afrikai fiú, mást ötödéves a Zeneakadémián, jókban ismeri már Pestet, mint a bennszülöttek, s van Benedek B. István-ete Európa! vét ihassunk. Nyolc óra körül értünk Egerbe. Amikor Csoki meglátta a minaretet, ki akart' ugrani a kocsiból. Előttünk magasodott a karcsú torony, s Csokit csak bámultam, mert annyira elfogta őt az idegesség, hogy rángatni kezdte a becsukott ajtót. Felnéztem a toronyra. Az ég, amelybe belenyúlt, egyre kékült, s láttam a fekete bőrű Csokit, aki a kerítést ránvalami rendes “neve is talán magyarázatát. Bizonygatta, hogy gatja. Ekkor értettem meg valami renaes neve is, után , mm vallásos? hogy ö már igazán 0 t.oc.ak> öreg t0_ Ali ben, de egyáltalán nem haragszik, ha Csokinak hívják. Vicces körülmények között ismerkedtünk meg. Volt nehme* ugyanis egy menyasszonyom, az Andrea. Vele mentem él Borovicsékhoz és ott találkoznunk Csokival. Nem tagadom, ■ Csoki jópofa, ragyogóan gitározik. Nekem mindegy, hogy valaki néger, vagy nem néger, viszont Csokira akkor borzaszr tórái dühös lettem. Mivel meg- elmegyünk Egerbe. a majdnem materialista, de ka rony neki most jelent valamit, egy városi ember elmegy falu- Neki itt az égbolt hatalmasnak ba, akkor ott csodálja a szán- tűnik, és a levegő forrónak, tóföldet, az aratást, a csizmát. Ekkor jutott eszembe először: de végül is csak keresni kezdi Hallod-e te Európa, mert Cso- as eszpresszót. Nem így van? Ezt elismertem, s nyomban el is kapott a buzgalom. •— Gyere! — rántottam meg a ruháját. Elmagyaráztam Csokinak, hogy felmegyünk Lovászihoz, elkérjük a kocsiját, és ki az anyanyelvén válaszolt, amikor megszólítottam. lehetősen, jól nevelt vagyok, ezért csak %kkor kiabáltam oda neki, hogy „Hülye!” amikor már teljesen berúgtam. Nos, akkor ott a szobában nagy csend lett. Csoki lassan felállt Andirea mellül és az ablakhoz lépett. Hangosam szitkozódni kezdtem, és hazameg, — Minek?! — ijedt mert fél az egerektől. — Az egy város, ahol van egy minaret, tehát Allah is — mondtam. Lovászi a közelben lakott, ott állt a sportkocsija a ház előtt Az a bolond meg aludt, botorkuttam. Azon vagyunkra Addi csengettűnk, amig a barack, es e* komolyam «*- fH ház „em rtadl rőtem Csokit. Hát példát nem r nmdok, mert meet egy sem jut eszembe, viszont itt van ez az: eset, a mecsettel, amit éppen mesélni kezdtem. Két hónapja történt, azt frissem kedden, úgy hajnal felé. A Rákóczi úton kóboroltam, és pocsékul éreztem magam: ekkor találkoztam Csokival, aki szintén egyedül mászkált. — Neked mi bajod van? — k iréezte. 3gy tőmondattal élárultam neáci. Erre udvariasam én is megkérdeztem tőle ugyanezt. Hit, mit tesz isten, erre ő, a Rákóczi út kellős közepén, a nagy lmjnalodásban elmesélt elkapta öt a vágy. hogy atyái vallása szerint imádkozhassak. Hajnalban kevesen járnak a Rákóczi úton, azonban a közönség, ha kis számú is volt, mégis nagyért lelkesnek bizonyult. Három locsolóautó jött egymás után, csurom via lett tt ruhám. — Tessék egy cigaretta — nyújtott felém Csoki egy csomag Fecskét. — Tüdőd, hogy Kossuthot szívok — mondtam, de aztán ismét eszembe jutott Csati szomorúsága, s így megint jókedvű lettem. „Allah, Allah”... — Hagyd — húzott vissza Csoki, biztosan alszik. — Tudom, hiszen azért csengetek. Végül csak kidugta fejét Lo- gyerekek szájtátva bámulták, vászi dz ajtón. valahonnan odavetődött két — Gyertek be — motyogta öregasszony is, akik hányták udvariasan. Vegre nagynehe— Várjál — tettem a vállára. a kezem. Körbejártam a tornyot, míg végre megtaláltam a kulcsot őrző öregembert. Először tiltakozott, jmost nincs látogatási idő. „Ez az isten háza!” — mondtam dörgedelmesen, de nem ez használt, hanem az ötvenes. Mire visz- szatértünk, iskolába induló gyerekek zajongtak Csoki körül. Már autogrammot is kértek tőle. Szűk volt a toronyban a lépcső. Alaposan megizzadtam, Csoki ment elöl. A szűk nyílás kitárult, s a keskeny erkély egybeolvasztott bennünket az éggel. Csoki még mindig hátat fordított nekem, a mormogott valamit. Lentől a Palotai Boris Részvé HÁLÓINGBEN megyek ki a Amig fürdőit, kinéztem az lőlem. Ott tartottunk... fi- balkonra. Félszandál van raj- ablakon, egy' tűzfalra nyílt gyelj.,. Ahhoz, hogy x kilo- tam, a másik lemaradt útköz- Felette az ég mintha cement- méterre eltávolodjunk felfelé ben: leesett, hallottam a köp- bői lett volna. Csupa fal, csu- x/S óra szükséges... innen a panását A szandál pántjai pa kő. A napot még csak ez- visszaúthoz... közt hideget érzek, szétárad a után fogják beszerelni. , r , , , testemben, egész az arcomig IeY' ér. Ez nem a kő hidege, se ~ Készén vagyok. — Für- kmyujtozol egy kicsit. — Mell- nem a hajnalé ^ ' d»köpenyben állt mögöttem, betaszitottam, hátrazökkent, vedlett, bordó frottírban, mely- tenyerével tartotta magát Egy koránkelő autó felköhög, bői kilógtak a szálak. ,, . , , . Különben csend van. Az utca , .... - Hadd, hogy befejezzem. meg alszik. Visszabújok az * «Sg™ **nk ^ _ Eridj a francba! _ Klagyba, fejemre húzom a pap- rántottam a tenyerét, a dílant, mint gyerekkoromban, — Az ott az édesanyád? — ványra nyomtam. — Lefek- amikor égboltot varázsoltam a Egy bekeretezett fényképre szel! így... Ne merj moc- paplanomból. Most nincs va- mutattam. canni! rázslat. Mért csinálok ügyet — Nem ilyen volt, EIAYCLT, szaporán lélegezve, mintha most hagyta volna Milyen volt? abba a birkózást. Fakó bőrén virítottak a szeplők. Sohasem tűnt fel, hogy ilyen csúnya. A kishúga beszaladt, hogy A szeme túl világos, agyonmo- hogy minek jöttem, s én azt a segédkező néni kéri a fes- sott-kék. Pici, vértelen füle elmondtam, azért, hogy osztály- teni való ruhákat. Jó, mondta áll. Csudára megsajnáltam, társad vagyok és ne légy egye- és meg se moccant — Mennyi dűl. Rossz lehet neked egye- rumli... gyászruha, gyászje- dül, hisz sírni se tudsz... De lentés. Apa összeírt egy csomó csak gondolatban mondtam, a címet, tekintetemmel. „ Talán belőle? Üjra megtenném. Nincs varázslat, de megbánás sincs. Déneske, szegény srác... Akkor is folyton azt gondoltam: szegény, szegény, szegény. Kinyitotta az ajtót megkérdezte. Nem felelt. Átvitt egy szobán, ahol a kicsi húga hintázott. Éppen csak mozgott vele a hinta. — Ki vagy merülve. — Végighúztam a kezem rajta, lehorgonyoztam a hegyes térdén. — Fogadjunk, hogy egy- már az Iskolában is kettőre elalszol. zen bejutottunk. Elmondtam neki, mi kell, erre egyből felébredt. — Nem vagy részeg? — kérdezte és közelebb hajolt hozzám. — Nem — mondtam, de azért a biztonság kedvéért lehelet távolságra húzódtam. a kereszteket. Egészen megható volt a helyzet. Elérzékenyül va néztem Csokit, a barátomat. Afrika fiát. — Hallod-e te Európa — kiáltottam bele a mélységbe. — Mit mondasz? — fordult felém. Megismételtem, bár most — Lehelj rám! — kiáltotta már kevesebb átéléssel. AzLovászi. Nagynehezen ideadta a kulcsát. Szép az ébredő város. A villamosokon egyre több az ember. A csörömpölés erősödik, az emberek álmosak, mogorvák még. de percről percre világosabb lesz az utca. — Egy nagyszerűt imádkozhatsz majd — ígértem Csokinak. — Igazi Minaret? — kérdezte. — Igazi — nyugtattam meg — még Ali pasától örököltük. tán mind a ketten az alattunk szétterülő városra figyeltünk. Apró házak, emeletes új épületek, balra a vár romjai, a piacra éppen most fordult egy teherautó. — Nézd azt a tott le Csoki. nőt muta— Na, nem imádkozol? — sürgettem. — Hogy is mondtad? — tért ki a válasz elöl. — „Hal- lod-e te Európa” — nem is rossz. Dobolni kezdett az öreg Sima utunk volt. Hatvanban falon, s valami jó zenét is dúVégiM azért meghallgattam a félórát kódorogtunk, hogy ká- dőlt hozzá. Kisvártatva pontosan kivi- ső lakhelyéig. A gyászhuszá- láglott: mit kíván. Fél óra rok ünnepélyesen köpték meg múltán a Gebauer temetkező- tenyerüket, hogy biztosabban si cég irodájában tárgyaltunk. Három ilyen cég dolgozott a városban, de Gebauerről tudtuk, hajlik az okos szóra. tapadjon a koporsóeresztő kötél. Mindenki elégedett volt a ceremóniával, legfőképp Kőmíves Kelemen, klubunk elnöke. Bozontos szemöldöke elismerően rándult felénk. Hazafelé kis kompániába ve.. , , .... , rődve baktattunk, néhány benn,o penzes hullat, am nut kínai £entesebb klubtag, s velünk jött íSzonzasnaK. Gebauer is, amit elnökünk — De uraim — igyekezett különleges figyelmességnek & helyzet magaslatán maradni nyugtázott. Gebauter —, mit képzelnek vol- Vendéglő elé értünk, akkor tízképpen? Hogy hullarabló va- Frici óvatosan oldalba bökte — Nézze főnök úr — tért mindjárt a lényegre Frici barátom —, mi felajánlunk egy gyök? •— Pardon, ha tévedtünk, — emelkedett fel ültéből blazírt képpel Frici. — Eszerint vegye olybá, mintha itt sem lettünk volna. — De uraim...' Nyugalom. Milyen rekompenzációt kívánGebauert, harsányan pedig a következő indítványra vállalkozott: — Javaslom, tisztelt uraim, kössünk ki egy pofa italra. Mindnyájan vendégéin). Kőmíves Kelemennek gyökeret eresztett a lába ,a meghökkenéstől. Fürkészni kezdte az nak? ... Talán, ha világosab- indítványtevőt: ban kifejtenék. — Miben spekulálsz me— Kalkuláció dolga az egész, gint? ... Az én zsebemre? Maga ne tudná ?... Teszem Frici vigyori ábrázattal, győ- i.zt: ki nézi végtére, dió, vagy zelmesen nézett szét: fbnyődeszka a koporsó. Páco- — Mondom: a vendégeim lás kérdése az egész. A meg- Ma én cehhelek. Csak tessék, noidqgultnak tökmindegy, a gyászolók meg aligha kémek anyagmintát. Szemfedél is van i’yen is, amolyan is. Ki tudja saccra: melyik, milyen áru? Szóval: értjük egymást? — De mégis, hát... Szóval: hadd hallom .a kívánságot. tessék. A Azonnal kapcsoltam. Ott fenn a karcsú toronyban percek alatt összedobtuk a slágert. „Hallod-e te Európa ...” de hiszen ismerik, ezt fújja most az egész város. Lent a torony alján mindjárt el is énekeltük a közönségnek. Az öregasszonyok rémülten elszaladtak, dehát akkor már tudtam, hogy bomba sikerünk lesz. A szöveg kicsit bárgyú, de a cím nem rossz. Csak az a kár, hogy nem mindig tudjuk elég hangosan kiáltani. Egy motorjavító műhely volt alattunk, dohogtak, zúgtak a gépek, a parkett mintha remegett volna, a talpam átvette a remegést. De ez csak később volt. A zúgás, a remegés. Eleinte észre sem vettem. a címek jártak a fejében. — Mikor lesz a temetés? Megint nem felelt. — Menj ki, Mucika... Hintázzál! Lehunyta a szemét. — Na látod. Fog ez menni. — Szabad? — kérdezte kishúga és elnyargalt. — Megbuksz — mondta rekedten. — Ha átvennénk együtt... A visszaúthoz x/l® óra szükséges. Mivel összesen négy óra időnk van... — A . .. Valahol felszaladt egy rá- karomba kapaszkodott. — dóny. Utána egy másik, egy Négy óva időnk... harmadik. Ez a nap is akár a A SZEKRÉNYBE tett; egy kis töt,bi. Már egész világos van. — Aludj! Nincs egyéb bs- á-itácuát ......Mi változik? Berobogok az is- í°d, k ézitáskát, összehajtogatott pongyola volt rajta. Beakasztotta a pongyoláját, a zsebéből egy szemüvegtokot húzott elő. kólába, ott elmúlik a szorongás, a hidegség, minden ... mint... Magaddal törődj! utcai árusok lógatnak le a kosaruk széléről. Volt valami az arcában, amitől a szivem a torkomba mászott. Ennyire örül nekem?! Soha senkinek a szeméből nem sütött felém ilyen öröm .. ilyen ámuló ... Zöld Vadászban fényesen sikerült a tor. Genauer is elázott, minta szivacs. Asztalra fektettük a temetkezésest, gyertyával raktuk körül, s ő sírt az örömtől, hogy részese lehet a saját temetésének. Fényes volt az aktus — éppen kétszáz pengőjébe fájt. De Hugót legalább mindannyian méltósággal vitték Hugót vég- emlékünkben tartjuk általa. * A gyászszertartást természetesen a Gebauer cég intézte. A bóbitás lovak megindító Elzúgok, hát elzúgok! — Rátenyereltem; a díványhoz akartam szegezni, amikor meg- A díványon ültünk, a szeme éreztem a frottírköpeny alatt a olyan volt, mintha piros cér- boüábát Megsimogattam. Hogy ... Olyan forró vízzel zuha- nával lenne beszegve. Azt jössz te ahhoz, hogy' ilyen nyozok, hogy szinte szúr. A mondta, elmagyarázza a szánt- légy ... ilyen nyavalyás.., Újbőröm gőzölög de ez a hide«- tanPéldát> bogy megértsem ra meg újra végigfutott a Laborom gozolog, de ez a hideg- végre. _ Hány kUométerre tá- zem rajta. seg nem múlik el, ez az üres volodunk a csónakkal a kiköhidegség. Lipták féléve jár egy tőtől a folyón felfelé, hogy Feltápaszkodott, rámnézetfi. vízipoló-játékossal, azóta hízott négy órán belül visszatérjünk, Most sajnálsz... meg, mert utána állati éhes. a £a a .f °nak ^essége nyolc _ Fenét sajnállak, ,, . , kilómé ter/ora, a folyó sebesse- J dívány melle van készítve sült- ge pedig két kaométer/óra? - _ Egyszer haza akartalak szalonna, csülök, rozskenyer. Hangosan beszélt, mégis át- kisérni. Azt mondtad, menjek mindent befal, másnap is zsí- hallatszott a másik szöveg, a a francba, ros a szeme . néma, mely lesben állt a kiálló ádámcsutkájában. — Az előbb is azt mondtam. Déneskén még mindig az a , , A aztán?! — Megcsókoltam evúrött iné volt melvet az is- ~ Mgyeísz. — kerdezte. A előbb az egyik arcát, aztán a gyűrött mg volt, melyet az is fuzet remegett a kezeben. — másikat. Nem csókolt vissza. kólában viselt. — Ebben alud- Ha már eljöttél... tudom,csak Jobbról-balra és balról-jobbra tál? — kérdeztem tőle, amikor sajnálatból. Ne... ne íilta- forgatta a fejét, mintha keres- meglátogattam. kozz. Gyerünk tovább. A cső- ne valakit. Egész testében renak a folyón felfelé hat kilo- megett, mint azok a gumin — Nem aludtam. A kórház- méteres, lefelé tíz kilométeres függő kis majmok, amelyeket folyosón ültem Apával. Réggé- sebességgel halad, lig ültünk a pádon, amikor _ Déneske,.. Térdére tet- Anya meghalt. tem a kezem, a merev botlá— Fürödj -'meg. Vegyél fel bára. — Próbálj aludni... tisztát. Elmenjek? _ Nem akarok... Sosevol— Ne... — mondta gyor- tál itt — Ha már eljöttéi, ilyen döbbent .. ilyen önma« san. — Ülj le. legyen valami hasznod be- rábeszélő, hogy mindez igaz. MUTATÓUJJÁT végighúzta az arcomon, a szájam szélén. Bekaptam az ujját. Te szegény, gondoltam, örülj, mégjobban örülj! S akkor is azt gondoltam, amikor rámzuhant, s magamon éreztem csupasz lábszárát. A parkett alatt íelíü- börgött a javítóműhely, az ajtó mögött csikorgóit a hintát tartó kötél vaskampója. Vadul hintázhatott a kishúga. Mindez igaz, mondtam én is, de egészen másképp mondtam, mint ő. Rémülten mondtam, hiáoa „tudtam mindent”, ö volt a mennyezett, az ő arca, raj .a túl nem láthattam. — Ilyen boldog ... soha ... — mondta és én azt rr,|ijdtapi „rendben”, feltámasztottam az áilát, a, szemébe néztem. A szeme homályos volt s mintha a pupillájában magamat pillantottam volna meg egészen piciben. — Illetem legboldogabb soha még ilyen boldog... — dadogta. Majd hirtelen talpia- ugrott, zokogni kezdett. Gyerekesen, bömbölve, nyitott szájjal. — Boesáss meg! Bocsáss meg! — kiáltotta valakinek,’ aki nem volt a szobában... Pataki József: Falusi udvar
