Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-03 / 286. szám
19Ö7. december 3., vasárnap NÖ6RÄB 7 _ Vasárnapi levél Hazudni is szabad Nagyon szellemesen állapítottad meg, barátom, hogy az amerikai demokráciára az a jellemző, hogy „eltűri a politikusok és államférfiak hazugság-áradatát is”, vagyis törvényesíti a népámítást. Tehát akkora már a „szabadság”, hogy hazudni is szabad. S azt sem titkolom, hogy az utóbbi időben gyakran eszembe juttatták találó megjegyzésedet. A minap például két isz-funkcionárius párbeszédének lettem akaratlanul fültanúja. Az eszmecserének ezúttal csak egy szerény részletét idézem. így szólt az egyik: „Furcsa dolgokat hall és olvas az ember. Nem értem például Robert Kennedy álláspontját sem. Élesen bírálja a vietnami háború barbárságait, kifejti, hogy nem ért egyet Johnsonnal és éppen ezért az alelnöki jelöltséget se fogadná el tőle, azután nagy meglepetésre kijelenti, hogy azért a jövendő választásokon Johnsont fogja támogatni.” Mire a másik: „Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Amerikában a politikát és az állami hivatalokat csupa milliomos irányítja. Ezek között azután akad olyan is, aki irtózik a tömeggyilkosságtól, vagy csak hatalmát és országát félti a világméretű felháborodástól. Alapjában véve egy követ fújnak ezek mind, hiszen ök osztoznak a hadizsákmányon ... Azután azt se lehet tudni, mennyi az efféle kijelentésekben az őszinteség...” S ez itt a lényeg, egyben analógia és illusztráció (hasonlóság és szemléltetés) elmélkedésedhez: sohse tudhatja az ember, hogy a kifejtett véleményből mennyit diktál az őszinte aggodalom, mennyit a józan, hideg számítás, vagy a békepárti, háborúellenes tömeghangulat hatása. S az is nehezen mérhető le, hogy az efféle hűség- nyilatkozatokban milyen mértékkel nyom a latban a dollár és a pártérdek, minthogy — jól tudjuk — az Egyesült Államokban üzlet és politika elválaszthatatlan egymástól. é Hasonló udvariassági gesztus, lojalitás tanúi lehettünk a közelmúltban McNamara, az amerikai hadügyminiszter távozásakor. Köztudomású, hogy a hadügyminiszter és Johnson véleménye között a vietnami háború módszereit illetően igen nagy a különbség. McNamara ugyanis a háborúban az úgynevezett tiszta eszközök, a „fair play”, a becsületes, „sportszerű játék" híve. Félre értés ne essék, nem a háborút ellenzi, hanem a texasi, vagy ha úgy tetszik johnsoni módszereket, amelyek nem zárják ki a hadviselést gyúlékony dzsungelfalvak, ártatlan asszonyok és gyermekek ellen sem. Gázt, mérget, tömeges deportálást, napalm- bombát és minden aljas eszközt hajlandó felhasználni azon elmélet alapján, hogy „a legjobb vietnami, a halott vietnami”. Ezen az alapon rendelik el a túszok és gyanúsítottak tömeges kiirtását, s e jelszó jegyében rombolják szét a B—52-es nehézbombázók a Vietnami Demokratikus Köztársaság népiskoláit, kórházait, fol- vait és nagyvárosainak lakónegyedeit. McNamarának távoznia kellett miniszteri székéből. S hogy ez menynyire nem önkéntes „munkahely-változtatás”, az kitűnik abból is, hogy azon a megbeszélésen, amelyen Johnson Westmorelanddal a vietnami agresszió további kiterjesztéséről tárgyalt, a hadügyminisztert már meg se hívták. S McNamara — a másik Robert — kényszerű távozása után mégis arról nyilatkozott, hogy önként vált meg „hivatalától” és Johnson megkérte öt, hogy az év végéig, a jövő évi tervek elkészültéig tartsa meg tárcáját. Csakhogy az efféle udvariassági és diplomáciai szólamok sokkal inkább foghatók fel egy fasizálódási folyamat jeleként, mintsem önkéntes és őszinte megnyilatkozásnak. Ez abból is kitűnik, hogy Edward Kennedy szenátor, az amerikai törvényhozásban máris kijelentette, hogy szükségesnek tartja a teljes tájékoztatást McNamara távozásának körülményeiről. Mert ha valaki ezt nem tudná: a Kennedy-családot szoros kapcsolat fűzi McNamarához ... Hogy mi van a kulisszák mögött, lehetetlen ilyen távolról megállapítani, de hogy nem tiszta az ügy, ahhoz elegendő néhány összefüggést ismerni. Mint ahogy Steinbeck, a híres és jó tollú amerikai regényíróról is csak azt tételezhetjük föl, hogy eladta magát és korábbi tiszta elveit — dollárért, ö, aki regényében egyszer már leleplezte az imperialista, megszálló katonaság kegyetlenségeit, erkölcstelenségét és feltárta törvényszerű vereségének okait, most a népirtó fegyverek ravaszán nyugvó ujjakat dicsőíti lírai szavakkal. Teszi ezt olyankor, amikor még a tárgyilagos pszichológiai vizsgálatok és egyéb polgári jelentések is az „agresszor lélektanáról” és az „agresszor zsákmányéhségéről” rántja le a leplet. Időközben Mary McCarthy, a neves amerikai írónő önként vette a fáradságot és Saigonba utazott, hogy megismerkedjen honfitársai szent és tiszta harcával, amelyet kizárólag a dél-vietnami, antikommunista rezsim „védelmében” folytatnak. Rövid idő alatt sikerült megállapítania, hogy az amerikai egyenruhás übermenschek majmoknak becézik szövetségesüket, és a dél-vietnami fővárosban sikerült rövid idő alatt meghonosítaniuk az amerikai életformát, korrupcióval, feketepiaccal, intenzív éjszakai élettel, sztriptízzel és mindazzal, ami jelenleg megvalósítható. Nagyobb vállalkozásba ugyanis egyelőre nem fektetik pénzüket, de egynémelyik amerikai katona — akinek sikerült életben maradnia, sokk vagy sebesülés nélkül megúsznia — az írónő szerint már arra spekulál, hogy a „nagy amerikai háborús győzelem” után milyen nyersanyagok hasznosítására fekteti be majd Vietnamban megkeresett dollárjait a vietnamiak kizsákmányolására. Csakhogy ez egyelőre egyáltalán nem mutatkozik biztos üzletnek... Így mentette meg az írónő az irodalmárok becsületét, felszínre hozva az igazságot, némi kárpótlásul Steinbeck áruba bocsátott lelkiismeretéért. Ez azonban már kevésbé kifizetődő a „demokrácia hazájában” ... Lakos György Olvasók, könyvek, könyvtárak Egy héttel ezelőtt lapunkban, ugyanezen a helyen a vidéki könyvtárak helyzetéről jelentettünk meg írást, amely országos állapotokat rögzített. Most megyénk, mindenekelőtt Salgótarján könyvtári helyzetéről és az olvasottságról mondunk el néhány gondolatot. Talán a legszembetűnőbb kontraszt, ha megemlítjük a népkönyvtárak korát, es a mai sok ezer kötetes könyvtárakat. A népkönyvtárról az ifjabb, ma leginkább és legtöbbet olvasó nemzedék vajmi keveset tud. Röviden csak annyit, hogy a könyv megszerettetésének hőskora volt ez, mintegy húsz évvel ezelőtt. Egy láda, benne könyvek. Bir ciklin, vágy szekéren szállították. A könyvtáros meghatározott. napokon járta a különböző községeket és cserélte a kiolvasottat, újabb olvasnivalóra. Gondolom ez a módszer is jelzi, hogy bizony nagyon régen volt... Másfél millió 1966-ban 411 049 kötet volt a megyében. Ez az állomány az idén mintegy 10 ezerrel gyarapodott. S anélkül, hogy belevesznénk a számokba, idekívánkozik még: Salgótarjánban 12 ezer olvasót tartanak nyilván, amelyből a tanácsi könyvtár négy és fél ezret szolgál ki, a többieket pedig az üzemi, szakszervezeti könyvtárak. Ez évben a megyében 1 millió kölcsönzést végeztek a tanácsi és 300 ezret a szak- szervezeti könyvtárak. Felkiálthatnánk: csaknem másfél millió! Ez olyan produktum, amely mindenképpen igen nagy eredmény. Csak amíg idáig jutottunk ... Mit is takar ez a rengeteg könyv? Mindenekelőtt rengeteg kitartó munkát, azok részéről, akik gazdagabbá akarták, illetve akarják tenni az embereket, akik a szellem: gazdagságért fáradoznak — elsősorban a könyvtárosok. És a sok jő könyv sok, jó irányba lekötött órát, magasabb műveltséget, szélesebb tájékozottságot is rejt. S ez így is van. Salgótarjánban az olvasott könyvek 20—22 százaléka úgynevezett ismeretterjesztő irodalom. Ebbe a csoportba tartoznak a művészettel és irodalomtudománnyal, az igényes útleírásokkal, továbbá a társadalom és műszaki, valamint természettudománnyal, továbbá agrotechnikával foglalkozó könyvek. Ez a sorrend egyben vonatkozik a különböző természetű könyvek iránti keresletre is. A fentmaradó 78— 80 százalék szépirodalom és gyermekirodalom. Statisztika és valóság A statisztika realitásokat, de torzókat is ad. Ez esetben is. Mert teszem azt. elég alacsonynak tűnne az ismeret- terjesztő irodalom kölcsönzése, ha nem vennék figyelembe, hogy a különböző politikai oktatásban, valamint szakmai oktatásban részt vevők döntő többsége, saját irodalommal rendelkezik. Ettől függetlenül a Balassi könyvtár elbírná az ilyen természetű nagyobb érdeklődést. E kategóriában csak közgazdasági szakirodalomból 680 kötet között lehet válogatni, s ebből összesen 97-et kölcsönöztek ebben az évben — 150-en. A pedagógiai könyvek 75 százalékát nem olvassák, noha . az ezirányú érdeklődés — e rossz adat ellenére is — egyre emelkedik. Ami a szép- és gyermekirodaimat illeti, egy kis történetet szeretnék elmondani. Több évvel ezelőtt vidéken járva idős bácsival beszélgettem, aki kijelentette, hogy igen sok meséskönyvet olvas. Csodálkoztam. — Igen! — erősítette meg. — Gyermekkoromban egyetlen egyet sem olvastam. Most szeretném pótolni. Ugye felesleges is levonni a kézenfekvő következtetést. Azon viszont érdemes elgondolkozni, hogy valóban megyénkben és Salgótarjánban hány ezren vannak olyanok, akik gyermekkorukat a könyvek mesevilága helyett a földeken, vagy a bányák sötét vágataiban élték le ... S akik legjobb esetben is csak iskoláskönyvet forgathattak, hiszen a könyv privilégium volt (Eltekintve sok népbutító könyvtől!) A szélesebb látókörű emberre azt mondták: „olvasott ember”. Akiből fal- vanként, a tanítót is beleszámítva, kettő—három akadt. Ma nehéz lenne megszámolni az „olvasott embert”. A megyében évenként minden lakosra 30—32 könyvtári kölcsönkönyv jut. S ez igen dicséretes, ha az országos átlagot jelentő 25 könyvet vesszük alapul. De több is lehetne, ha! A sorrend Ha a könyvtár a legkisebb faluban is megkapná kellő rangját. Sajnos ki kell mondani, hogy egyes népművelési szakemberek is a könyvtárakat még mindig az ismeretterjesztő előadások, a klubok, a szakkörök, a színház, sőt előfordul, hogy a mozi után rangsorolják. Pedig, ha valami az ismeretterjesztés alfáját jelenti, akkor az a könyv! Bizonyosan ebből a helyzetből adódik az is, hogy a falusi könyvtáros a népművelés legrosszabbul dotált képviselője. S az is, hogy egyes művelődési házban harmadrendű elhelyezést kap a könyvtár. Erre példaként lehetne említeni az endrefalvi kultúrházat, ahol az öltözőben, vagy a ságújfa- lui községi tanácsot, ahol a folyosón helyezték el a könyvtárat. Természetesen nem kívánható, hogy máról holnapra minden faluban kellő rangú helyet kapjanak a könyvtárak, de évenként egy-két községben — az anyagi lehetőséghez mérten —, érdemes lenne számukra generális megoldást keresni. Gépkultűra ? Most pedig egy olyan témát nézzünk, ami pár esztendővel ezelőtt még sokat vitatott volt. A könyv és a tv párharca. Ugyanis beszéltek ilyesmiről. „Gépkultúráról”. Hogy is állunk ezzel? Iványl Ödönnel és Kojnok Nándorral, a Balassi könyvtár vezetőivel összemosolygunk. A véleménv- cserék alapján aztán csakhamar megfogalmazhatjuk a ta* pasztalatokat. A televízió bizonyos időt elvesz az emberektől, de ugyanakkor fel is kelti az érdeklődést a könyvek iránt. S ehhez még hozzá kell tenni, hogy — ha szembetűnően nem is észleljük —, a valóságban mégis egyre nagyobb időmeny- nyiséget fordítunk kultúráló- dásra, elsősorban olvasásra. Summázatként érdemes azt is megjegyezni, hogy az európai ember más mint az „új világ embere”, tehát az amerikai. Közismerten, náluk egyetlen könyvből megtanulhatja valaki a világirodalom nagyságait, már amennyit, az ő intellektuális igényük kíván. Az európai ember és a könyv viszonya teljesen más. Az ember és a könyv között intim kapcsolat van. Ez annyira bennsőséges, mintha családtaggal vagy jó baráttal lennénk elfoglalva. Figyeljük csak meg önmagunkat: ha elmélyedünk az olvasásban, altkor minden külső dolog zavaró, például rászólunk a gyerekre; csendesebben ! Éppen ez az intim viszony adja a szellemi kielégülést, a szellemi értékekben való gyarapodást. (E problémakörből külön tanulmányt lehetne írni.) Kijelenthetjük, hogy nálunk az emberek falják a jd könyveket, azokat amelyek emberré teszik az embert. Csak egy példa, s ez egyben a tv és a könyv viszonyára is frappáns válasz: filmen játszották a Hideg napokat. Aa eredmény: hetekre előjegyzésben volt Cseres Tibor kitűnő könyve, oly nagy volt az érdeklődés iránta. És sorolni lehetne számtalan könyvet, amelyek mind-mind pluszt adnak az olvasónak, az embert felsegítik a szellemi magaslatokra. Ezért is jóleső érzés leírni a számot: Nóg- rád megyében 1967-ben 1 millió 300 ezer könyvtári könyvet olvastak az emberek; Vincze György A KÉPZELET Foto: Koppány György
