Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-31 / 308. szám
1 NÖGRAD TWii. december 31., vasárnap [Kéményseprők... Kinek van szerencséje? A pihenő délutánonként benépesedik. Egymás után érkeznek a kéményseprők, fáradtan. de jókedvűen. Itt van a fürdőjük, itt „vedlenek” át civilbe. Az ajtó előtt panaszláda, abba dobják kéréseiket, kívánságaikat a felek, és akinek a területére szól, az másnap már programjába veszi. A babona szerint, aki kéményseprővel találkozik, annak szerencséje lesz. Talán ez az oka, hoay az újévi képeslapok zömén ott látható a kéményseprő, a négylevelű lóherével, vagy éppen a csavart farkú malaccal. — Sok mendemonda van erről — mondják. Néhányat hamarjában el is mesélnek. Közben jókat nevetünk. Az egyik kormos arcú. mosolygó szemű kéményseprő megszólal : — Megmondom én kinek van szerencséje. Aki nem tud tüzelni, aztán véletlenül találkozik a kéményseprővel, aki megkotorja a kéményét — Meg annak, aki nem ép- nen akkor leregeti ki a szép fehér mosott ruhát, mikor söprűnk — folytatja a másik. — A pehelvkönnyű korom szerteszét száll. Ha porcukrot kotornánk, mi is fehérek lennénk, nem ilyen feketék véli a harmadik. Háromezer kémény. Ennyit kell egy-egy kéményseprőnek Salgótarjánban minden hónapban megkotorni. Naponta 120—130-at. — Van azután kazánfűtésű kémény, meg üzemi konyha, amit csak hajnalban söpörhetünk. Indulunk is négy órakor, fél ötkor.. Az üzemekben viszont munkaszünetkor tudunk dolgozni, a pékeknél pedig csak vasárnap. — A kereset? Ezemyolc- tól kettőezer-kétszázig. Egymást váltják a fürdőben. Közben az egyik elbóbiskolt a széken. — Nézzétek, rögtön horkol is Mihály, te! — fölijed, pislog. — Nehéz nap volt a mai — mondja mentegetőzve. — Az enyém is — szól a másik. — Mikor van a kéményseprőnek szerencséje? — teszem fel most már én a kérdést. — Sokszor. — Hogyhogy? — Például nekem ma szerencsém volt, mert itt vagyok — mondja, majd magyaráz: az elrekesztett padlásokat mindig zárják. A kulcsot azonban nem hagyják otthon. A munkát viszont el kell végezni. Nem volt mit tenni, kimásztam a tetőre. Síkos volt, megcsúsztam rajta, majdnem leestem. Mivel nem történt semmi bajom, így hát ez volt az én szerencsém. Mindenki tud az előbbihez valamit hozzáfűzni. Sokszor akrobatamutatványokat kell végezniük, hogy egy-egy kéményt megszabadítsanak a koromtól. Beszélnek azután arról is, hogy sok helyen nem tartják be a tűzvédelmi előírásokat. Gyúlékony anyagokat tárolnak közvetlenül a kémény mellett. Előfordul, hogy értesítésre sem tartózkodnak otthon, amikor füstgázt akarnak mérni. Nehogy azt higgye valaki : könnyű a dolguk. „Jutalomként” néha átkot is kapnak. — Söpörtem az egyik bérházban. A lakó szólt, hogy az ő kéményét most ne söpörjem. Jó. mondom, nem söp- rök. A házmester viszont azt mondja: „nem igazolom azt a kéményt.” Neki is igaza volt. Nekem, ha már tíz kéményt lesöpörtem, az az egy már mindegy. Nekiálltam, megkotortam azt is. Az illető éppen fürdött és ahogy mondta,'' kormosabb lett mint én. Jó asszony, ne engem szidjon, hanem a házmestert — búcsúztam el tőle. Mindennap van valami új, amit egymásnak elmondanak. A megtörtént dolgokat azután bővíti, színezi a képzelet, majd megszületik egy anekdota, amit soká emlegetnek. Nekem is elmondtak néhányat. Az egyik faluban történt. A kéményseprők hétfőn elindultak és szombaton tértek csak haza. Ott aludtak, ahol rájuk esteledett. Szálláshelyük rendszerint az istálló volt. Az egyik kéményseprő ledőlt a rongykabátokra és rágyújtott. Valaki benyitott a sötétbe. A kéményseprő éppen akkor szippantott egy nagyot és a parázs megvilágította fekete arcát, ruháját. Csak a foga fehérlett. A jövevény megijedt, futásnak eredt, a kéményseprő is felugrott, miközben derékszíján megcsörrentek a kulcsok. Ez újabb olaj volt a tűzre. A megriadt ember lármázott, egyre hajtogatta : ördögök vannak a faluban, zavarják őt. csörgetik a láncot... Ismerik már a jelenlevők az anekdotát jól, de olyan jóízűen nevetnek rajta, mintha most hallanák először. * Kint szürkül és mind sö- tétebb lesz. A fáradság is egyre jobban erőt vesz az embereken. Régen volt már négy óra. Hazafelé készülődnek. Ünnep után újra korán kell kezdeni Dánok Gézának, aki már 32 éve, Kaszás Mihálynak, aki 20 éve és Gazsó Istvánnak, aki hét éve tisztítja a salgótarjáni kéményeket. Bognár László. Holtner József, Balázs István a fiatalabb generációból való. A nyugdíjas Bajer István is segít, aki 1929-ben kezdte. Szükség van rá, mert ebben a szakmában nehéz az utánpótlás. Kevesen szeretik a fekete mesterséget. Bodó János DOWV/MCNTVAA-RCőíNYC r-mo(ira 22. Skorzeny bölcsnek látta, hogy most ő bókoljon Vinkel- mann-nak. — Asszonyom, meg kell mondjam, hogy az ön férje a főhadiszálláson is bátor és ' akmerő ember hírében áll. < olyasvalakinek tartják, aki nem ijed meg a saját árnyékától ... — Hát a férjem válóban Isitor ember. De vajon joga • an-e kockáztatni hiábavalóan i 7. életét? A Führemek szüksége van az ilyen németekre. Hiszen alighanem hosszú lesz még a háború ... — Asszonyom, önnek ismét igaza van — tódította Skorzeny. — A felesleges vakmerőség bűn Németországgal szemben ... Winkelmann bosszús arcot vágott. Mit leckézteti őt ez az alak? Krumholz, az adjutánsa viszont úgy lógott Skorzeny minden szaván, mint gyümölcs a fán. Dr. Höttl unott képet vágott. Arckifejezése ezúttal elárulta valódi érzelmeit. Ünta az egészet. Különben is éhes volt, alig várta, hogy asztalhoz üljenek. Winkelmann-né remek háziasz- szony, s különben is, az Obergruppenführer első dolga volt, hogy jó magyar szakácsot szerezzen magának. Nem vitás, Skorzeny tiszteletére valamilyen különlegesség kerül az asztalra. Höttl pedig szeretett jól enni. Egy tisztiszolga jelent meg a teraszon. Feszes vigyázzban jelentette: — Tálalva van! Méltóztas- sanak asztalhoz fáradni! Winkelmann-né a karját nyújtotta Skorzenynek. Ügy vonultak be az ebédlőbe, a bie- dermeyer bútorok közé. A pincéri teendőket két tisztiszolga végezte. Körbehordták a levesestálat. — Húsleves magyarosan, májgaluskával! — jelentette be Vinkelmanné. — Vegyen csak, Skorzeny, ne kéresse magát. Ilyen erős férfinak enni kell... A Führer kedves Sturmbannführer színültig rakta a tányérját. Aztán megvárta, hogy a többiek is vegyenek. A háziasszony kanálmerítése adta meg a jelt. hogy el lehet kezdeni az evést. — Hogy ízlik? — érdeklődött Hildegard asszony. — Asszonyom, ez pompás. Mintha azonban egy kissé erős lenne __ W inkelmann örült, hogy legalább ebben ő lehet fölényben. — Remélem Sturmbannführer, egészséges a gyomra — mondta. — Én már egészen megszoktam, hogy ezek a magyarok mindent paprikával főznek. Zöldpaprikát főznek bele a húslevesbe. Azt mondják, attól lesz íze. A mi német étkeinket általában íztelennek tartják ... — Pedig velünk főzték a levest, velünk fogják megenni ! — mondta Skorzeny. S ezzel máris átterelődött a beszélgetés a látogatás valódi céljára. Hiszen nem azért kereste fel Otto Winkelmannt a Gellért hegyi villájában, hogy gyönyörködjék, a Vida Jenőtől és Perényi Istvántól elor- zott villa berendezésében, s a vagyont érő képekben, vagy megbeszélje. miként tekinti meg majd a háború után a drezdai képtárat Hildegard asszony unokahúgának társaságában, hanem, hogy beszámoljon Winkelmann-nak az eddig végzettekről, s tovább tájékozódjék a magyarországi helyzetről. Skorzeny előző este érkezett Magyarországra. Gépkocsikkal jött Kari Radl Hauptsturm- führer társaságában. Az éjszakát egy pilisi villában, töltötte, ahol dr. Wolf néven ismerték. Skorzeny inkább gúnyból, mint elővigyázatosságból választotta álnevét, hiszen olyan jellegzetes alakkal, mint ő, nehéz inkognitót felvenni. Váradig Viktor csinigfevései Áldassék emlékezete dr. Várady Ambrus járásbíró úrnak. Igaz és okos ember volt. ami már akkoriban — a XIX. század végén — is ritkaságszámba ment. A Curiától mehetett volna nyugdíjba, ha akar. De nem akart. Járásbíró maradt holtáig, mert — úgymond — az igazságtevés nem a hegycsúcson fontos, ahol alig látják, hanem a völgyben, a hegy lábánál, ahol sokan tanúi. Nem kevesen bogarasnak tartották dr. Várady Ambrust; s talán nem jártak túlságosan messze az igazságtól. Amikor a bíró úr meghalt, nem maradt más utána, mint kétszázötven hold és egy fiú; Várady Viktor. A föld örök, az ember halandó. A kétszázötven hold is megvan — most termelőszövetkezet gazdálkodik rajta — Várady. Viktornak legföljebb a csontjai. Mint emlékezetes, a föld sokszor gazdát cserélt ebben a században és ebben a hazában. A Várady-birtok sorsa a mi históriánkban nem részleteztetik. Legyen elég az eléghez, hogy Viktor huszár- önkéntesi éve után nyomban gazdát cserélt. Ügy emlékszem, báró Harasztossyék vették meg. De az is lehet, hogy Krausz úr. Oly mindegy. Folytassuk ott, hogy Várady Viktor a mulatásos, udvarlásos katonaév után ott állt a kaszárnya előtt — zsakettben• Azért abban, mert másféle civil ruhája immár egyáltalán nem akadt. Ügy ahogy volt. felült az első vonatra. A magas minisztériumban — amit akkortájt roppantul tiszteltek — zsakettesen adta át kérvényét a miniszter úr őexcellenciája titkárának. A zsakettből áradó tisztelet, meg hogy a titkár szegről-végről rokon volt. megtette a magáét. Várady Viktort kebelébe fogadta a Magyar Államvasutak. Forgalmista volt éve. ken át egy kis vidéki állomáson. Az első nagyobb csínytevést ebből az időből emlegetik. Azon a kis állomáson A fényképei alapján az egész világon ismerték — miért ne ismernék hát Magyarországon, ahol a lapok épp úgy dicsőítették, mint a Völkischer Beobachter, a Das Reich és a hitleri birodalom többi újságja? álldogált másfél órát a kormánypárti képviselőjelölt vonatja, az a szerelvény, amely- lyel a járási székhelyre kellett volna megérkeznie. Be is futott, persze jókora késéssel. — Drága hazafiak, barátaim! — kezdte beszédét a jól megvárakoztatott választók előtt. — Jöttem volna előbb, de órákat kellett a nyílt pályán rostokolnom... Abban az esztendőben a negyvennyolcas jelölt lett a képviselő. Ki hinne olyan jelöltnek, akinek vonatát csak úgy uk-muk-fuk meg lehet várakoztatni ilyen nagy napon? ... Az uraság jót nevetett a histórián, s ez előnyére szolgált Várady Viktornak, a volt forgalmistának. Hogy miért csak „volt”, azt nem nehéz kitalálni... Viktorból gazdatiszt lett, s noha csak szerencsés napokon tudta megkülönböztetni a sőrét a pórétól, nem ment rosszul a sora. Esténként kaláberezett az öreg méltóságával, aki a bécsi Sacherné nemes példájára szivarozott, meg a plébánossal. Zsúrokon illendően megtáncoltatta a botlábú bakfisokat is, olykor elszalajtot- ta az inast a parádés kocsisért — szóval nélkülözhetetlen volt a kúrián.' (Része az igazságnak, hogy a kúria írd és mondd, összesen öt szobából állott — de a faluban különb ennél sem került). Ö járt át Mózsi úrhoz, a szatócsból uzsorássá emelkedett mészáros mesterhez is a váltókkal. (A mai fiatalok kedvéért: a váltó olyan papír volt, amin az ember nagy pénzre vállalt kötelezettséget, de csak keveset kapott érte.) A második nagyobb fajta csíny tevés ezidő tájt történt. Akkor, amidőn az uraság már tudta, hogy hiába menesztené Viktort váltóval Mózsi úrhoz. Sürgősen túl kellett volna adni. huszonkét sőrén, de vevőnek sehol se híre, se hamva. Várady Viktor egy délután átballagott Mózsi úrhoz. Csak úgy, unaloműzésből. Az -mekdotázás java közevén Viktor felpattant; „Tyű, megfeledkeztem elküldeni az állatorvosért!” — Tán csak ...? — érdeklődött Mózsi úr. — Nálunk semmi, de már köröskörül kiütött a száj. és körömfájás. Mindenütt lezárták a tanyákat, csak az uradaloméit nem. Meg, mert Salamon Mózes választás elé állította az ura- ságot. Vagy kifizeti a váltókon sorakozó adósságokat, vagy meneszti Viktort. Ez utóbbi volt az olcsóbb — * tegyük hozzá —, a. gyakorlatilag egyetlen lehetséges megoldás. Várady Viktor megint ott állt, ahol a part kezd szakadni. A kalábere~ő öreg méltósága ráncos kezébe-- kapaszkodott meg akkor. Az esténkénti unaloműzésért hálás matróna beprotezsálta a telekkönyvhöz. (A beprotezsó- lás meg a protekció olyan bonyolult fogalmak, hogy a mai ember egy-két szóból al'rr értené meg mibenlétüket, l.er- jobb, ha megnézi a lexikonban, mi fán termettek.) Napjainkban — ugye — senkinek sem jutna eszébe, hogy egy—két ölnyi földdarabon pereskedjék. Várady Vikto- férfikora idején még jutof. Egy ilyen pörlekedésből adóén helyszíni szemlén került ismét Viktor Mózsi úr falujába, az igazságtevő sors jóvoltából pedig vele szemtől szembe. Várady nem mutatta, menynyire kiverte éliből a nem várt találkozás, főként vedig a menesztés emléke. Allítólc'i a patikuslányé is, akit a~ eset előtt komoly szándékkal kezdett volt kerülgetni. — Azt hiszem, de csak hiszem — tagolgatta —, hogy eztán gyakrabban lesz szerencsénk egymáshoz. Ugyan mi marad a mai világban titokban? Még a miniszter úr őexcellenciájának szándéka sem ... Sa jnos. — Melyik miniszteré? — bukott ki Mózsi úr száján a kérdés. — A földművelésügyi miniszter úré — okosította az uzsorás hentest Várady Viktor. — Hát éppen maguk nem vették hírét?! Tudom. Mózsi úr hallgat, mint a sír... Nos. őexcellenciája megvásárolni kegyeskedik szándékozik Öméltósága birtokát, de nemcsak azt, hanem az egész határt. Ezért ragaszkodnak mostanában a gazdák minden tenyérnyi földhöz. Van a parasztnak esze, Mózsi úr, tudja, hogyan arathat aranyat a szöcskelegelőről. Az eladósodott latifundium, rövidesen gazdát cserélt; Mózsi úr lett az új uraság. Arról — persze — még a miniszter sem tehet, hogy nem vette meg tőle a földet, hiszen efféle szándéka sosem volt. Négy napig tartott, hogy a führen parancs után a Sturmbannführer elindult Magyar- országra. A Jodl által rendelkezésére bocsátott repülőgépen először Wiener Neus- tadtba repült, a régi katonai akadémiát kereste fel. Ameny- nyire hidegen hagyta ennek a Bérc utcai villának a berendezése, olyan érdeklődéssel haladt a régi — még Mária iTe- rézia idejében épült — katonai iskola folyosóin. Érdeklődéssel szemlélte a folyosók falán a volt parancsnokokról készült festményekét, s őszinte tisztelettel üdvözölte a jelenlegi parancsnokot. Az ő segítségével választotta ki azokat az embereket, akiket a rendelkezésére bocsátott különleges zászlóalj számára alkalmasnak tartott, összegyűjtötte őket az udvaron és rövid beszédet mondott nekik: — Kétségtelenül hallották már nevemet tisztjeiktől és valószínűleg sokan emlékeznek önök közül az olasz ügyre. De ne gondolják, hogy csupán egy másik kalandra viszem most magukat. Komoly és talán véres ügy lesz, nagyon sok forog kockán. Önök és én együtt fogjuk teljesíteni kötelességünket. Nincs választásunk, minthogy Németország végső győzelméig harcoljunk minden rendelkezésünkre álló eszközzel, megtesszük majd azt, amit a Führer parancsol! (Folytatjuk.) Salamon Mózes elfehéredett. — Egy fia vágómarhám sincs... Mi lesz az üzlettel? Ne töltsük hiába az újságpapírt ... Az lett, hogy Mózsi úr a váltókra tekintet nélkül megvette készpénzért mind a huszonkét hízómarhát. Mint sejthethető, a száj- és körömfájás aggasztó hírét Várady Viktor ötlötte ki. A harmadik nagyobb csínytevésnek volt ez prelúdiuma. A másodiknak fináléja az, hogy Várady Viktornak meg kellett válnia az uradalomtól. Be lehetne fejezni ezt a kvaterkázáshoz illő históriát azzal, hogy Várady Viktor feleségül vette az uraság lányát. s hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. De minek?... Várady Viktor agglegényként költözött ki a temetőbe, s híre ma már alig több annál, mint hogy bolond világban élt. de azt a világot is bolonddá tenni, ha hn*to++rt kedve. Vagy .a néhai járás- bíró emléke^ . Ki tudná ma már eldönteni? — b. z. — Elektronikus gépek az NDK-ban A Berlinben, az NDK fővárosában megrendezett „elektronikus adatfeldolgozás hetén” az ilyen ügyek intézésére nemrég kinevezett államtitkár bejelentette, hogy a kormány 1970-ig 500 elektronikus adatfeldolgozó gépet helyez üzembe az üzemek rentabilitásának előmozdítására. A gépek rendeltetése, hogy megkönnyítsék a vállalati számítások elvégzését és a kutatómunkát. Ugyanezen idő alatt a főiskolákon 4000, a szakiskolákban kb. 5000 szakembert képeznek ki elektronikus adat- feldolgozásra. 1980-ra pedig már 100—120 ezer szakember dolgozik majd e gépekkel. Ezzel lényegében egy külön szakma jött létre, amely nélkülözhetetlen lesz a modem tudományos és gazdasági életben. A gépi adatfeldolgozás bevezetésére már 1964-ben nagy lépést tettek az NDK-ban, amikor Drezda környékén tizenkét kisebb üzem összevonásával létrehozták az NDK Elektronikai Központját. Ez 1970-re már világviszonylatban is versenyképes gépeket fog előállítani és biztosítja az NDK-ban a tudományos kutatás, a gazdasági élet és a közigazgatás számára szükséges elektronikus gépeket.
