Nógrád, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-19 / 274. szám
1967. november 19., vasWma?S NÖGR AÖ O Csomos Gábor Lap a mesekönyvből A kis pesti asszony úgy rep- des az egzotikus növények között, mint egy pillangó. Százszor is elmondja: eddig soha nem látott virágot a kaktuszon. Azt hitte, nincs is ne- ld. A kaktusz! Szúrós, tüskés, nagy, petyhüdt gumók és kész. De hogy még virágzik is? S hogy ilyen gyönyörű piros virágot!? — Gazdika, adja nekem azt a virágot! — Melyiket? — Azt, amelyik végig virág. — Flagelliformis. Csakugyan végig virág — mondta gazdika, és mosolyog magában, hogy ez a pesti asszony, hogy eltalálta a lényeget. A hosszú virágkocsányon elfogyhatatla- nul sorakoznak a sziromlevelek. De még évődik egy kicsit: — Nem szabad elvenni tőle. — Nem-e? — rebben meg az asszonyka. — Nem szoktuk levenni a kaktusz virágját. Évente csak egyszer virágzik, meghagyjuk neki. — Dehát elhervad! — S ha leszakítjuk? — Akkor nem. Akkor szép. — Ezt a kisebbiket lehet.. • — Óvatos uiiakkal leszakítja az egyik virágot. Mindketten látják, tudják, hogy nem kisebb ez, és szebb, mint a másik. Épp az, amelyik az asszonynak kellett. — Gazdika, én le akarom őket fényképezni. — Mondja, miközben hajába tűzi a virágot.. — Ugye, lehet? — Mért ne lehetne? Az asszony kiszalad a virágházból. Előbb csak bekiált az ablakon, hogy keressék meg a fényképezőgépet, de aztán mégis előre kerül és bemegy. No, most ismét a fenti társaságot bűvöli néhány percig — gondolja a fiú. A gazdi néni — ez is afféle pesti becézés — Antonkával szaporítja a szót- Antonka édes testvér a pesti asszony férjével, aki azóta valahol Brassó felé jár a férfiakkal, a rozoga, régi Mercin. Amikor visszatér az üvegházba, azt akarja, hogy a legszebb kaktuszokat valami állványra tegyék, külön mindegyiket, s ő úgy fényképezhesse le őket. Gazdika hoz egy asztalkát, s úgy állítja be, hogy a háttér is csodálatos legyen, csupa folyondár és krisztusvirág— Ezt hogy hívják? — mutat az asszony egy kaktuszra. — Longihamatus... Egy igen közönséges fajta. Talán válasszunk valami jellegzetesebbet ... — Gazdika - mondja később — az egyiken maga is legyen rajta! — Nem vagyok én kaktusz! — Hátha igen — s odanyomja az öklét a fiú képéhez. Az meg csak áll és bámul, fogja az arcát. Az asszony hátraugrott és már el is kattintottá a gépet. Gazdika, hogy zavarát leplezze, sorra, mindegyik kaktuszról előadást tart. Ez Afrikából való, ez Mexikóból, ez agává fajta, hódító italt készítenek belőle — mindről tud valamit mondani, mindnek van valami érdekessége. Az asszonyka fényképez, és hallgat. Gépiesen igenei, és hosszan néz a gépbe, mintha méterszámra fogyna a film, s nemcsak egy—egy pici kockát exponálna. A gép nézőkéjén át még inkább olyan ez az egész, mint egy mesevilág. Az üvegház ablakain túl a gyergyói hegyek sötétlenek, a haragoszöld fenyő fölött valószínűtlenül kék az ég. S itt, a kertészetben a hosz- szan elnyúló dália-tábla, mint valami meseszőnyeg. Egy pillanatra leül a cserepek mellé egy alacsony állványra. Érzi, hogy semmi mást nem akar, mint ezt a varázslatot még sokáig, nagyon hosszan. Gazdika leteszi a kezéből a cserepet, halkan, mint mikor elalszik a baba. Áll szorongva, lelkében súlyos fájdalommal, mint aki bizonyos benne, hogy valamit el fog veszíteni örökre és jóvátehetetlenül. A pesti asszony meg, aki szereti Pestet, és szereti a férjét, ennek a Gazdikának a legidősebb bátyját: aki úgv jött Gyergyóba, hogy majd nagy hegyeket lát és sok ió levegőt szív, most visszaleb- ben álmai gyermekbirodalmába. Abba a. sosemlesz mesevilágba, amely gyermekkorában Is csak fantázia volt, s most, íme, mégis valóság. — Gazdika, ugye nagyon buta vagyok? — suttogja később. — Igen ... dogja a fiú. — nem — daezeszűkült a szeme: — Menni kell. nem fecsegni... Az az érzésem, hogy a kapitány még akkor is csodálkozott talán Matúrák élői megjegyzésén, amikor már régen a szőlő között bukdácsoltunk. Egy présházat kellett megkeresnünk, s kifüstölni belőle a nem kívánatos lakókat, akik napok óta rémületben tartották a környéket. — Az anyjába — káromkodott sziszegve Selmeci —, hogy az embernek még ilyenkor is menni kell! — Vissza is fordulhatsz, ha úgy gondolod — mordult hátra Matúrák. — Ha itt betojsz, eüikor végünk van. Ezek biztos nem ülnek le velünk do- minózni. Lehetséges, hogy minden másként fordul, ha a megjegyzés másik részét elhallgatja Maturált. A kissé hiú és dacos Selmeciben talán nem ágaskodik fel annyira az indulat. elővigyázatosabb, óvatosabb lesz. De ki tudja azt este, hogy milyen lesz a reg- g-9? Köze! jártunk már a sötét- S;V'en alaktalan tömegnek tűnő présházhoz, amikor eldördült az első lövés. — Feküdjön le mindenki — hallottuk Matúrák hangját — s egyet se pisszentsetek. — A torkomat köhögés kaparta, de visszatartottam. Lapultunk, vártuk, hogy elcsendesedjen minden. Mír vacogott a fogunk, minden ízünket átjárta a permetező eső, amikor meghallottuk Matúrák suttogó káromkodását. — Ennek teljesen elment az esze. Először nem tudtuk mire vélni a hirtelen támadt haragot, s azt sem, hogy Matúrák ennyire kifakadt, s az óvatosságról megfeledkezve majdnem kiabál. Az okra akkor döbbentünk rá, amikor a sötétben elmosódva láttuk a szőlő vége felé igyekvő kúszó alakot. Hirtelen nem is tudtuk, ki hiányzik az osztagból. — Mindenki a helyén marad — hallottuk aztán Matúrák rekedt suttogását. — Senki sem lő, csak ha onnan tüzelnek. Ez már parancs volt. Kemény. határozott és kíméletlen. Amint később átgondoltam, az osztag előtt álló harc formájához igazodott. Akkor azonban kevés idő volt a gondolkodásra, mert Matúrák is kúszott a présház irányába. Nem láttuk sem egyiket, sern másikat, amikor a sötétség csendjét felszakították a sorozatok. Sok lövés dörrent azon az éjszakán abban a szőlőben. Alig volt már lőszer az utolsó tartalóktárban, amikorra elcsendesedett a présház. A fáradtság, az izgalom teljesen letört mindenkit. Fásultságában még azt sem kutatta senki: él-e a másik, csak ültünk, ki a földön, ki a küszöbön. Talán el is alszunk, ha Selmeci meg nem szólal. — Melyikőtök jött utánnam másodiknak? — Matúrák — válaszolt valaki. U egyszerre mintha fel- szakadt volna a sötétség. úgy villant fel a kérdés: hol van Matúrák? Elszállt belőlünk a fáradtság. Sorra villantak fel a keresőlámpák, s a remény se tartott sokáig Volt ott egy kút, annak a közelében feküdt. A homloka barázdált volt, mintha élne, energikus orra sem változott, s széles arccsontján lassan csörgött lefelé a bőr alá is behatoló novemberi eső. — Hát nem butaság ez, hogy elhiszem, amit itt magam körül látok? — és széttekint, széttárja a kezét. Gazdika egy kaktusz tüskéit igyekszik a tenyerébe nyomni. Ügy simogatja az erős tüskéket, mintha az asszony sötétbarna haja lenne az ujjai ügyében. — A tüske módosult levél — motyogja és nagyon boldog, hogy fáj a tenyere, hogy éget a sok kis seb, és kiser- ked a vére. Odaszegezte magát, s nem esett le az asszony előtt, nem történt semmi. Másnap, ahogy az asszony a buszon ül a város felé, mindegyre a fényképezőgépet forgatja a kezében, tytel- lette Antonka fecseg, s kérdezi: nem izgul-e a férjéért. Ö ráhagyja minden meggyőződés nélkül. ' Aztán hirtelen mozdulattal megnyomja a kis gombot a gépen, mire felpattan a hátulja. A film sisteregve kucorodik össze a nagy fényességben. — Jaj, te, hát ennek vége! — kapkod Antonka. Csavargatja a filmet, szeretné megmenteni egy részét, ö hagyja, s halvány mosoly játszik a szája szögletén. Közben nem is sejti, hogy most — mint kislány korában — kitépett egy lapot a mesekönyvből, amelyen olyan csodaszép képek voltak, hogy azt senki másnak nem volt szabad látnia soha. Bronzgalambok. Koppány György felvétele fi**» Sándor A padlás De jó annak, akinek szép, nagy padlása van, rejtelmes, kis kuckókkal, szűk, titokzatos búvóhelyekkel, ahol senki sem tudja már mire való ládák, szerszámok, furcsa ruhadarabok, értéktelen, de any- nyira érdekes holmik, lomok lapulnak a félhomályban. Gyermekkoromban be sokat kotorásztam ott, a régi padláson, soha nem felejtem el, mindig találtam valamit, amivel napokon át jóízűen lehetett játszani. Mert akkor még nem voltak amolyan igazi játékai a gyerekeknek, amilyenekkel manapság teli vannak a játéküzletek kirakatai, legalábbis nekem, meg a hozzám hasonlóknak nem igen. Ma már, ahol gyerek van, garmadával halmozódnak a szekrények alján, az udvaron, az ágyak alatt ezek a játékok. Van játék, van összkomfort, de nincsen padlás, s mit ér az élet padlás nélkül? Évekkel előbb, amikor azzal a néhány bútordarabbal beköltöztünk az új lakásba és hosszas huzakodás után berendezkedtünk azzal, amink volt, talán egy kicsit el kellett volna keserednünk azon, mennyire üres a lakás. De érdekes, vannak időszakok az ember életében, amikor bármennyire is nehéznek tűnik minden, szinte összecsapnak a haragos säE Szabó Gáspár: Mosdatás hullámok a fejük fölött, mégis olyan elégedettek, bizakodóak lehetünk, mint soha máskor. Aztán teltek az évek, bútor került a szobákba, könyvek a polcokra, a falakon többször cserélődtek a képek, szaporodtak a díszek, mütyürök, ma már, ha négyen vagyunk valamelyik szobában, egynek ki kell menni, hogy meg tudjunk fordulni. Mert padlás nincs, minden ott nő, növekszik, halmozódik a lakásban, a szekrényekben, a szekrények tetején, a folyosón, a fürdőszobában, szétmálott cipők, rozsdás vasszögek, fogatlan fésűk, fakó nadrágok, fületlen bögrék és csak az ördög a megmondhatója, hogy még mi minden. Gyerekkoromban, mentünk az úton apámmal, ha látott egy rozsdás patkószöget a porban, fölvette, azt mondta: „Jó lesé ez még valamire, fiam.” Talán innen van, hogy én magam is mindent megőrzők, elrakok, nehezemre esik eldobni akármit, legyen bármilyen ócskaság is az. Lehet, hogy évszázados, öröklött tulajdonság ez, ami oda nyúlik vissza, amikor a falatot is „kétszer” rágta meg a szegény ember, mert soha sem lehetett tudni, lesz-e holnap még kenyér az asztalon, amikor 'rattan szabályait tüzes vassal égette emlékezetébe a szükség. Hova lett a „handlé”, az ócskás? Rozzant gebéjével, nyikorgó szekérrel ballagott a falun át és nagy hangon kiabálta: „Ócskás! Ócskás! Rongyot, lomot, vasat, fületlen bögrét és fazekat veszek, cserélek!” Az emberek előjöttek a házakból, hozták azokat a csodálatos holmikat a mi birodalmunkból, a padlásról, de csak módjával, hogy jusson is, maradjon is. Kaptak érte bugylibicskát, fakanalat, agyagcsuprot, szentképet és hasonlókat. Tavasszal, nagytakarítások idején nálunk félbolyául a lakás, feje tetejére áll az összkomfort, ilyenkor szentül elhatározzuk, rendet csinálunk végre. Hurrá, itt a tavasz, újjá születik a természet, újjászületik a lakás, lelkendezünk, aztán szemügyre vesszük a terepet, és lelohad a lelkesedésünk. Mert nézzük is csak, hogyan állunk? Van három bőrönd a folyosón, egy fűzfakosár, az elöszobaszekrény, két sámli, a fél lábú szekreter, és a faragott láda, amit a nagyanyámtól örököltünk. Csak hozzá kell kezdeni, kipakolni mindent, mindent átnézni, szétválogatni, ami kell, vissza lehet rakni a helyére, a lomot meg összehányni egy kupacba, hogy elvihessék a szeméttelepje. Múlt tavasszal kivettem, két náp szabadságot és mondhatom, amúgy igazán, a feladathoz illő komolysággal láttam munkához. Már az előszobaszekrényben találtam négy sárcipőt, két gumicsizmát, nyolc pár félcipőt, egy ortopéd gyógycipőt, három nyúzott papucsot, lakkcipőt, női kiscsizmát, sarkatlan topogót, mokaszint, magassarkú cipőket, lyukas zoknikat, fél pár kesztyűt, egy olajfoltos zakót, három kalapot, siltes sdpkát, kopaszodó kucsmát, szakadt esőkabátot, bekecset, harminchárom sálat, függönyrojtot, félkabátot, ruhakefét, sárkefét, számolatlanul, féltucat beszáradt cipőpasztát, csökönyös esernyőt és egy darabka, alig használt fonott kalácsot. Ez a leltár erősen elszomorított. A feleségem meg azt mondta: — Mit szöszmötölsz ott azokkal a vacakokkal, inkább gyere, segítsd fölkefélni a parkettát. Ha eddig elvoltak, el lesznek azok még ott egy ideig. Xudod, hogy holnap már dolgoznom kell, még ma rendbe kell tennem mindent. Különben is, az ortopéd cipőt ne rakosgasd sehova, ha jön a nagynéni, abban fog járni, az a kiscsizma még igazán nem rossz, a mokaszin is divatos, a zokniknak meg holnap este megkeresem a párjukat. Jobb lenne, ha megjavítanád us esernyőt! Mit bámulsz? Azt a kalácsot tüntesd el, aztán1 gyere segíteni! Csak másnap tudtam folytatni, amit elkezdtem. Sorra kerültek a szekreter, a faragott láda, a bőröndök. Vigasztalan látványban volt részem. Tisztelni illik mindent, ami értékes, ami az emberi kéz munkáját dicséri, de le kellene már egyszer vetkőznünk a tegnapok örökségét, a túlzott óvatosságot, a fetisizált tárgytiszteletet, a mindent rakosgató, őrizgető kicsinyességet. De mit is dobjon el az ember? Megtaláltam a megcsorbult, cserépkályhát mintázó . cigarettakínálót, amit ajándékba kaptunk. Jó, öreg néni volt, akinél egy időben laktam, amikor egybekeltünk a feleségemmel, akkor hozta nekünk. Azt mondta: „Nekem nincsen semmim, amit adhatnék nektek, gyermekeim, csak ez a hamutálca, de ezt szívesen adom.” És így tovább. Kezembe került a feleségem, kopott nyaklánca, antik utánzat, a kislányunk: első cipője, töltőtollak, egy folyóirat három évfolyama, kávéfőzőgép, jó tanulásért „arany” érem, filmnegatívok, kazetták, fénymérő, csavarhúzó, de sorolhatnám vég nélkül... Milyen jó is ónnak, akinek szép, nagy padlása van, rejtelmes. kis kuckókkal, szűk, titokzatos búvóhelyekkel ahol azok a senki-sem-tudja mire való csudák, ládák, szerszámok, furcsa ruhadarabok, értéktelen, de annyira érdekes holmik, lomok elférnek a félhomályban.
