Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-17 / 220. szám
Í967. szeptember 17., vasárnap WŐGR AD Vasárnapi levél Egy műfaj vitáiról Két levelet őrzök az utóbbi hetekből, meg egy indulatos kifakadásról való emléket. Azonos tőről fakadó, azonos témakörből való a három. A levelek — mert névtelenek — nem kötelesnek válaszra, ám megvallom: a téma okán nem közömbösek nekem. És épp így ama kifakadás sem, melyet egyik művelődési intézményünkben hallottam, s csupán az idő szűke miatt hagytam akkor szó nélkül. De tartsunk sort a dologban. Előbb a levelekről valamit. Az a megtisztelő figyelem érte nemrég egyik jelentéktelen glosszánkat (mely a tánczenei fesztivál némely visszásságait hánytorgatta fel), hogy két névtelen vállalkozó is akadt vitába szállni vele. Tisztában vagyok azzal: ilyen jellegű műsoroknak, főképp ifjúságunk körében népes tábora van, mely kész a gyakran pellengérezett műfaj és művelői lovaglás védelmezésére. A levelek szélsőséges szenvedélyessége mégis meglepett. „Nekünk, fiataloknak — írja az egyik névtelen — Zalatnai ugyanolyan kedves, szent és sérthetetlen, mint másoknak a..." Nem folytatom, kivel méri egybe levelezőnk a művésznőt, mert nem tartozik szorosan a lényeghez, csupán érzékletességből citáltam a sorokat, bizonyítására: milyen komikusán fonák megnyilatkozásai teremnek a műfajpártolásnak. Bevallom, a „szent és sérthetetlen" dizőz olvastán a komikus éposz ismérvei jártak eszemben, tárgy és hangnem össze-nem-férö voltán meditáltam. De nem kívánom levélírónk érzelmét újólag „megszentségteleníteni”, annál inkább nem, mert a. „megszenteltetést" egész ifjúságunk nevében igényli. Kötve hinném ugyan, hogy az emlegetett műfaj teljességben méltó volna a felmagasztalásra, s nem csupán ízlésbeli ítélet alapján, de egyszerűen a művészi alapkövetelményeket tekintve is. A táncdal- és beat- divat medre sajnos a dilettantizmus forrásainak is utat engedett, s az a veszélyes szerintem, hogy válogatás nélkül mindent elfogadunk, mely a műfaj keretei közt jelentkezik. Az eligénytelenedés tünetei mutatkoznak ízlésünkben. Ez az aggodalom pedig egészen más, mint amire glosszánk alapján a levélírók következtetnek. Szó sincs róla, hogy műsortermeinkből, zenés szórakozóhelyeinkről száműzni akarnánk a tánczenét, vagy akár a beat-muzsikát, mindössze arra szeretnénk figyelmeztetni, hogy az „ez kell az ifjúságnak’’ jelszó ne adjon menlevelet minden silány terméknek, dilettáns próbálkozásnak, tartalmi és formai tekintetben egyaránt kontár tákolmányoknak. Aki ezt hagyja, önmagáról állít ki elmarasztaló bizonyítványt, s nem csupán a művészet korábbi, de modern követelményei szerint is. Persze, könnyű erről általánosságban fecsegni — mondhatják a levélírók, s azok, akik — bizonyára nem is kevesen — velük értenek egyet. Am figyeljük csak legjobb mestereit a műfajnak, akár hazai, akár nemzetközi kvalitásokat idézünk perdöntőknek. Ha érzékeltetni akarom ezek és a kifogásolt művek és művelőik viszonyát, azt mondhatom, hogy Balassi, Petőfi, Ady is verseket irt, aminthogy llosvay Selymes Péter, avagy Hazaffy Verái János és Szabolcsba Mihály is. Nem a táncdalnak, s nem a beat-nek akarunk nyakát szegni, a kor felgyorsult, új ritmusát megfékezni, nem a szokatlan szinkópák ellen berzenkedünk. Vaskalapos ostobaságra nem vállalkozunk. Azt szeretnénk mindössze, ha ezek lehető legigényesebb termékei válnának a változó igények alapjaivá a művészet eme szférájában. És, hogy valóban erről van szó, igazolni a kifaka- dást reprodukálom ide, amelynek válaszával nemrég maradtam adós egy művelődési otthonban. Így kezdődött a dolog: — Holnap esztrádműsor lesz nálunk. Valósággal megőrültek az emberek. Tízesével viszik a jegyet. Még a közeli falvakból is jönnek. Jött egy parasztasszony, — képzeld!... A Szörényi-estre kért jegyet. Megkérdeztem: tudja-e, ki az a Szörényi, meg, hogy: ő, maga kiváncsi-e rá. Nem ő volt, hanem a fia. Na, mit szólsz ehhez? — igy az igazgató. Nem szólhattam, mert tüstént folytatta: — Figyeld csak meg: kiránduláson, utcán, buszon, mindenütt bömböl, ordít a táskarádió. Üvölti a jazzt, a tánczenét, a beat-számokat. Ha Pesten nincs, — mennek a nyugati állomásokra. De egyet sem hallottam még, hogy a hírekre lett volna kíváncsi a műsorban, vagy egy előadásra. Felháborító tünet! Ez a mai igény!... A felelettel akkor azért maradtam el, mert az igazgatót másfelé szólította a dolga. Űjabb jegyekért jöttek. Sietősen otthagyott. Azt akartam megkérdezni, ha ilyen ádáz ellensége a műfajnak, mért nem száműzi intézményéből? Elvégre a művelődésügy, a kulturális élet felelős gazdája; módjában áll a válogatás. Kettőn áll a vásár a kereslet és a kínálat viszonylatában. A kérdés logikája azonban, belátom, sántít. Először is: tudom jól, hogy a keresletet nem feltétlenül ö szabja meg, vagy ha erre vállalkozik, meglehet, üres marad a nézőtér és a kassza. Másodszor: nem száműzni kell a műfajt, hanem igényesebb tartalmi-formai szintűre emelni a mainál. Legalábbis jónéhány megnyilvánulási eseténél. Jószolgálatra akkor vállalkozunk tehát, ha nem a természetes igény elé állítunk korlátot, hanem a kínálatnak szabunk mércét. Olyan mércét, amely alatt üzleties szempontok fontolgatásával sem engedjük átcsúszni a selejtet, a művészeti talmit, a kontár produktumot. Erről van szó. S ha ezt zokszó nélkül elfogadjuk, saját élvezetünket tesszük értékesebbé. Barna Tibor Ágyúk és harangok Mai fővárosunk területén, a középkor alkonyán — kolostorokat, plébániákat, kápolnákat beleértve — mintegy száz templom állt. Ünnepek és gyászok idején tehát száz—százötven harangot kongattak meg a pestbudai harangozok. A harangok készítői, a harangöntök — kiknek sorából már 1240-ből Ismerjük Henrik mester pesti polgárt — bronz mozsarak, szobrok öntése mellett elsőként sajátították el utóbb az ágyúöntés művészetét. Magyarországon — s erről budavári régészeti lelet, egy Anjou-kori úgynevezett ágyúkamra tanúskodik — már a XIV. század végén ismerték az ágyúkat. Mátyás fegyvertárából írások őrizték meg Elefánt, Csóka és Varga nevű ágyúja emlékét; utóbbi oly hatalmas volt, hogy nyolcvan lovat fogtak be vontatására. 1502-ben a Budán járó Pierre Choque, a francia királyné heroldja írja: Anna királyné bevonulásakor óriás harang- és ágyúszó köszöntötte a királynét. A francia utazó száznál is több kis és nagy ágyút látott; annyit, ameny- nyit másutt, egy tömegben sehol. Amikor 1526 szeptemberében, kevéssel a mohácsi csatavesztés után a győztes Szüle j mán szultán belovagolt a néptelen Budára, a budai ágyúk jórészét nyomban birodalma belsejébe szállíttatta. 1541-ben, amikor azután Buda másfél évszázadra török kézre került, Buda összes harangját s szobrát ledöntötte a török, hogy azokat ágyúkká öntsék. A szultán a budai bronz szobrokat, harangokat egy Tebriz városából eredő ágyúöntőnek adta át. Ekkor vették le talapzatáról a budai Pallas-kút bronzszobrát s á palota Zsigmond király t, s a három Hunyadit ábrázoló ércalakját. Elvitték Buda bronz kandellábereit is; ezekből kettőt ma az isztambuli Aja Sofia mecsetben őriznek. Most, hogy régészeink számot vetnek a főváros múltjának emlékeivel, kiderült: középkori ágyúinkból mindössze néhány töredéket őrzött meg a föld. Ifjúságunk: nevelése Ifjúság és zene egy kicsit összekapcsolódnak egymással. A fiatalság a művészetek közül főként azok iránt érdeklődik, amelyek leginkább „lírai” jellegűek, leginkább telítettek közvetlen érzelemmel. Ide tartozik a zene mellett a tánc és a költészet, vagyis azok a műfajok, amelyek léte és története mindig is ösz- szefonódott a zenével. Rajong értük, szereti és gyakorolja. Éppen ezért a művészeti ízlés kialakulásában ezeknek a művészeti ágaknak döntő szerepük van. Az az élmény, amit az ember például a zenében ifjúkorában nyer, többnyire egész életében elkíséri, arra emlékszik vissza szeretettel, mert hiszen a zenével együtt mindig ifjúságára is emlékezik. A zenei nevelést tehát nem lehet elég fiatalon elkezdeni. Nagy zeneszerzőnk és zenei nevelőnk, Kodály Zoltán egyik alapelve éppen az volt, hogy az első-lépéseket már az óvodában meg kell tenni, majd az általános iskolától kezdődően rendszeres zenei nevelést kell nyújtani. A magyar ének- és zenepedagógia ma az ő tanításait követi, s ezen az úton vált méltán világhírűvé. A hazánkban járt külföldi szakemberek mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak zenei általános iskoláink kitűnő munkájáról. Ezekben az iskolákban a gj'erekek már egész zsege korban elsőrendű zenei nevelést kapnak, olyan eredményekkel, ami azelőtt szinte elképzelhetetlen volt. Mit kap mai ifjúságunk a zenében? Lehetőségekben csaknem mindent. A zeneiskolák és a zenét tanuló ifjúság száma többszöröse a fel- szabadulás előttinek, az iskolai zenei oktatás széles körűvé vált, az ifjúsági koncertek gyakorlata az egész országra kiterjedő mozgalomnjá fejlődött, a rádióban és a televízióban megkap minden jó zenét, amit csak lehet. Mégis azt látjuk, hogy ifjúságunk csak kis részét használja fel azoknak a lehetőségeknek, amelyekkel megismerheti és elsajátíthatja a legmagasabb színvonalú zeneművészetet. A zenei nevelés lelkes apostolai, fáradhatatlan munkásai sokszor beszélnek arról, hogy minden eddigi eredményünk ellenére az ifjúság széles rétegéhez nem jut el a jó zene. Most az országos eseménnyé nőtt slágerfesztivál alkalmából különösen szembetűnik az, hogy jelentős rétegek számára csak a táncdal. (s mellette, de még szintén az előbbi „csak”-ba beleértve a „magyar nóta” és az operett jelenti a zenei táplálékot), s ha a közönség (jobbára az ifjúság) szavazatait megnézzük, abban sem mindig a legjobb, sőt nem is mindig a legmodernebb. Ifjúságunk zenei igényéit nemcsak maga a zenei neveles alakítja, hanem a környezet is, amelybe beleszületett és amiben él. Ez a „művészetszociológiái” környezet nem csupán a már kialakultat, a már megszokottat tálalja a számára (például a magyar nótát és az operettet, vagy a hagyományos tánczenét), hanem nagyrészt meghatározza igényeit is. A zene társadalmunkban művészi funkciója mellett igen erős szórakoztató szerepet is játszik. Nemcsak magas fokú szellemi élvezetet nyújt, de szerves része, sőt kiváltója a szórakozásnak, a vidámságnak, a fiatalos jókedvnek, a táncnak, alkalmas kísérője a fiatalok együttlétének, az udvarlásnak és a szerelemnek. Nem találhatunk benne semmi meglepőt, hogy a fiatalság jelentős része elsősorban ilyennek tekinti a zenét, mivel szórakozásra, vidámságra és szerelemre vágyik. S ezt azok a zenei formák, amikkel a zenei nevelés során megismerkednek, nem nyújtják neki, legalábbis nem az ő igényei szerint. Az ifjúság zenei ízlésében ez a két hatás megütközik egymással, s a kialakult ízlés éppen kettőjük eredője lesz. Különösen éppen a serdülőkorban zajlik le ez az „ütközet”, hiszen akkor ébred fel az igény azokra a szórakozási formákra, amelyeknek a zene mintegy kísérő jelenségük. S ezt tudomásul kell vennünk, azoknak is, akik az igazi művészet iránti lelkesedésükben és népünk kulturális színvonalának emelésében a legmagasabbra szeretnék helyezni a mércét. A „könnyű” műfajokban nem csupa rosz- szat találunk, hanem Üléseset, művészit is, — például az „igazi” dzsesszben, vagy a beat-zene legjobb törekvéseiben. A problémát ezen a síkon éppen az jelenti, hogy a könnyű műfajokban sem mindig jut a legjobb a legszélesebb rétegekhez. Az ifjúság zenei nevelése ezért szélesebb összefüggésben egyáltalán nem azt jelenti, hogy megpróbáljuk minden erővel visszaszorítani például a tánczene iránti érdeklődést (ez úgyis lehetetlen lenne), hanem azt, hogy a két hatás „eredőjét” igyekezzünk módosítani. A módosítás lépésről lépésre haladva, az arányok módosítását jelenti. Azt tűzhetjük ki célul, hogy minél többet a zeneirodalom nagy értékeiből, s minél jobbat a „pupuláris” műfajokból. Ez a célkitűzés szerény, de reális. Lényegében úgy is fogalmazhatjuk: növelni akarjuk a választékot. Többet aka- . runk adni az igazi zeneművészetből, bízva abban, hogy akihez — megfelelő körülmények között, és előkészítéssel — eljut, az hívévé is szegődik. De nagyobb választékot kívánunk nyújtani a népszerű műfajokban. Az igénytelenség ugyanis, ami ifjúságunk egv részét ebben a tekintetben jellemzi, mindig visszavezethető a „kínálat” egyoldalúságára. Ha ilyen vonatkozásban is megkaphatja a legjobbat, akkor jobban fog szelektálni. Az ízlés igazi nevelője természetesen továbbra is csak a legjobb, legigényesebb zeneművészet lehet. A zenei nevelés legfontosabb célja mindig is a zenei ismeretek megalapozása, a zeneművészet nagy alkotásainak megismertetése és megszerettetése marad. Ez a záloga a zenei ízlés általános fejlődésének, ez vezethet oda, hogy a „könnyű” műfajokban is határozott igény ébredjen a zeneileg magasabb rendű iránt. Itt hosz- szú folyamatról, évtizedek munkájáról van szó, nem gyors rohamról és gyors sikerekről. Zenei nevelésünk eddigi eredményei azonban azzal biztatnak, hogy a jövő munkája is eredményes lesz. Vitányi Iván Szabad az út í. Aki járt már Balassagyarmaton, annak mintha hiányozna valami erről a képről. Igen, persze, az újságos pavilon. A helyén most éppen egy Fiat, egy Kadét, egy Moszkvics és egy lengyel Robogó áll. De kinek volt az útjában ez a palivon? Nő, hát eppen az ilyen Fiatoknak, Moszkvicsoknak. A palócváros idegenforgalma az utóbbi esztendőben igencsak megnőtt. A város vezetőinek főtt a feje, mit tegyenek: jön egy kocsi, megáll a város központjában, mert utasa meginna egy kávét. Megáll mögötte a másik, egy harmadik. Az útszélen vesztegelő autók akadályozták az átmenő forgalmat. Az újságos pavilon elbontásával megnőtt a, parkoló hely, most már zavartalan a közlekedés a főútvonalon. És azért újságot is lehet venni: megnyílt az új helyiség innen alig ötven méternyire (Koppány György felvétele)
