Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-26 / 227. szám

4 NÖOR Ä © 1987, szeptember 26.. kedd Híres földijeink A forradalmi harcosa A rendőrség 1933 legelején letartóztatta a Társadalmi Szemle szerkesztőjét. Az ille­gális kommunista párt alig két évet élt, legálisan meg­jelent közkedvelt tudományos kiadványa ezzel beszüntette működését. A baloldali mun­kásság körében népszerű fo­lyóirat helyére már február­iján másik lépett, az Üj Har­cos, mely alcímében szocialis­ta munkásszemlének vallotta magát. Az első lapszámot az ügyészség elkobozta, s erre „minden oka” megvolt, hisz a piros fejléccel kiadott új saj­tóorgánum „Egységes marxista frontot” című vezércikkében akkor, Sallai és Fürst sírja fölött a vérengző rendszer el­lenében a különösen idősze­rű munkásösszefogást sürget­te. Az új folyóirat szerkesztésé­re és kiadására egyszemély- ben Oravetz István, a balolda­li szociáldemokrata-mozgalom Nógrádból indult, kommunis­tává érett kiváló harcosa vál­lalkozott. A forradalmi sajtó és könyvkiadás jeles művelő­jét szülőföldjén alig ismerik, illő tehát, hogy születésének évfordulója táján megemlékez­zünk róla. Oravetz István 1898. szep­tember 12-én született Balas­sagyarmaton. Anyja házi cse­léd volt, az akkori szemfor­gató világban a megalázó férj- telenség szorításában élt, fiá­nak pedig, ahogy neki gyer­mekkorában, az apátlanság ke­serű kenyere jutott. A kétsze­res törvénytelenség bélyegét dacolva viselő, gyorsan -érő gyermek éveket töltött Salgó­tarján, lázongás hevében ön­tudatosodó munkásai között nagyanyja házánál. 1913-ban, Budapesten bádogos tanonc lett. A szerződés aláírása egy­úttal belépő volt számára a szociáldemokrata ifjúsági mozgalomba is. A népre sza­kadó háború terhét a maga lábára állt ifjú életében az tetézte, hogy elvesztette nagy­anyját. A Sóshartyánból Sal­gótarjánba sodródott asszony életét a nyomorúság, az éh­ség szabta rövidre. Oravetz Istvánt a háború harmadik évében, 1916-ban besorozták katonának. Kétévi' frontszolgálat után megszö­kött. Elsők között állt be a Tanácsköztársaság kikiáltása után a proletárdiktatúra hadse­regébe. A 32-es tengerészdan­dár egyik századában — a ké­sőbbi lapszerkesztő és könyv­kiadó — magára találva, láza­san intézte százada kulturális nevelésének ügyeit. A tiszai front összeomlása után a ro­mán burzsoá csapatok fogsá­gába került, ahonnan hamisí­tott igazolvánnyal csak 1920 januárjában szabadult. Szinte első útja a Vas- és Fémmun­kás Szövetségbe vezetett, ahol kezdetben műhely-, később üzemi bizalmiként erősítette a vasas ellenzék sorait. 1923- ban lépett be a szociáldemok­rata pártba. 1925-ben közel ke­rült az MSZMP központi ve­zető köreihez is, és mint a párt illegális és legális sajtó­jának fáradhatatlan terjesztő­je tett nagy szolgálatokat a mozgalomnak. Ekkoriban a „Vasas” című ellenzéki újság egyik munkatársa és terjesz- tőjeként szerezte első szerkesz­tőségi tapasztalatait. Ugyan­ekkor az „Üj Március” és a „100 %” egyik legötletesebb pesti terjesztője ő volt. Oravetz István Stromfeld Aurélnak, a Tanácsköztársaság kiváló katonai vezetőjének ha­lála után alapító és mindvé­gig hű tagja volt a baloldal harcos szervezetének, a „Stromfeld Kör”-nek. 1932- ben, a feloszlott kör helyébe ő szervezte meg a „Stromfeld Munkaközösség”-et. A 30-as évek elején az el­lenzék lassú kiszorulása a le­gális szervezetekből, de az erősödő fasiszta nyomás is szükségessé tette a sajtó fegy­verének hatékonyabb alkal­mazását. A közvélemény he­lyes irányításáért folyó küzde­lem egyik eszköze volt az Űj Harcos, melynek legolva­sottabb cikkei épp a szerkesz­tő és kiadó Oravetz István írásai voltak. A bátor hangú szerkesztő és kiadó 1933 júniusában a Tár­sadalmi Szemle íróinak sor­sában osztozott és lapja is megszűnt. A kétszer meghosz- szabbított vizsgálati fogság há­rom hónapja alatt ő és elv­társainak konspirációs ügyes­sége következtében nem sike­rült rábizonyítani az illegális KMP-vel való kapcsolatot. Szabadulása után börtönbeli elhatározását váltotta valóra, amikor könyvkiadói iparenge­délyt váltott. A Phönix kiadó néven Oravetz István által lé­tesített vállalkozás legnagyobb részt az illegális KMP hozzá eljuttatott kéziratait jelentet­te meg. Kiadványai között ilyen címek szerepeltek: Ehrenburg: Polgárháború Ausztriában, Vértes György: külföldi kommunista lapokból „Világgazdasági helyzet” cí­men készített füzete, Egon Ervin Kisch: Amerika, Kína, Oroszország című könyve és Molnár Erik bevezetésével je­lentette meg Mód Aladár „Ma­terialista lételmélet” című ta­nulmányát. A hazai könyv­kiadás történetében az első legálisan terjesztett szovjet szerző Litvinov volt, akinek „Világbékéért” című kéziratát Gereblyés László adta a Phönix kiadónak. Oravetz István az elindítója 1936-ban az Üj Magyar Könyvtár sorozatnak, melynek azonban a számára most már különösen növekvő kiadási költségek miatt csak egyetlen száma jelent meg, Veres Pé­ter: Az Alföld parasztsága cí­mű könyve. Ettől kezdve ál­neveken kezdett új sorozato­kat. Az 1937-ben megindult „Kronos Könyvek”-et Nagy­falusi Jenő szerkesztésében jelentette meg. Az Oravetz István kiadásában napvilágot látott könyvekre jellemző volt az alacsony ár és népszerűség. Ennek egyik legjobb példája az eddigi sorozatokon kívül a „Világkép könyvtár”. E sorozat nagy közkeletnek örvendő da­rabja volt a „Spanyolország múltja és jelene” című füzet, mely az akkor dúló spanyol polgárháború marxista érté­kelését adta. Az 1934 óta tartó rendőri felügyelet és később az 1939- ben bevezetett előzetes cen­zúra nehéz kiadási viszonyai ellenére „Klasszikus Írások címen ismét újabb sorozatot indított, melyben Voltaire, Tolsztoj, Erasmus és más nagy gondolkodók filozófiai tanul­mányai jelentek meg marxista magyarázatokkal. A német megszállás után Oravetz Ist­ván nem maradhatott tovább Budapesten, mert „így élnek a nők a Harmadik Birodalom­ban” című kiadványáért a Gestapo halálra kereste. Mi- hálcsa Józsefhez menekült Ba­latonalmádiba. Itt érte meg il­legalitásban, de már nagyon betegen, a felszabadulást. Az új világban, bár ereje fogy­tán volt már, új kiadást ké­szített elő korábbi sikeres kiadványaiból. így jelent meg második kiadásban a „Klasz- szikus írások” több darabja. Súlyos szívbaja miatt egyre kevesebbet dolgozhatott. 1949. október 17-én halt meg Bu­dapesten. Sírját a harcostársak százai vették körül, a szülő­föld most, közel húsz évvel halála után tisztelegjen úgy emléke előtt, hogy jövőre, születésének 70. évfordulóján, márványba vési nevét. Kerényi Ferenc Kovács János Friss hal Varrnak furcsa, bogaras embe­rek. Ezek, vagy derűt, vagy bosszúságot árasztanak maguk körül. A következő történetet egy kereskedő ismerősöm me­sélte el. Gyakran érkezik az üzletünk­be friss hal. Azon a héten va­lahogyan nem fogyott a ponty. Néhány megmaradt a követke­ző hétre. Gondot nem okozott, mert a jól felszerelt akvárium­ban kedvükre úszkálhatnak. Az­nap, amikor vártam a következő szállítmányt, betoppant egy ke­reskedő kollega. Mindjárt azzal kezdte, hogy halat venne. Mondtam, válogasson. Egy ideig nézegette, aztán megkérdezte: „Friss ez hal?” Néztem az akváriumot. Valamennyi hal vi­dáman fickándozik. Akkor miért kérdezi ezt! No, mindegy — gondoltam. Lásd, kivel van dol­god! Mondom neki, hogy egy óra múlva hozzák a következő szállítmányt. Erre tekergeti nyakát, s kiböki, majd vissza­jön, mert az frissebb lesz. Elment. Amire visszaérkezett tele volt a medence kövér pon­tyokkal. Gondoltam, ez már csak megfelel a kényes ízlésének. Csak attól tartottam, megkérde­zi, hová tettem r, maradék ha­lat. Mert azokat is benne hagy­tuk a vízben. Biztosan nem járt az eszében a korábbi látogatása, mert egy szóval sem emlegette. Kérdem tőle, mennyit óhajt. Azt mondta, csak egyet. Magam emeltem ki a gyönyörű példányt. Mutatom neki, mire azt mondja: „Ez a hal már lefogyott.” Erre elfu­tott a méreg. Mégis kifogtam egy másik potykát. Legyen ne­ki karácsonya. Ez már tetszett, mert nem szólt egy árva han­got sem rá. A mérlegre rátettem egy da­rab papírt. Szép fehér papír, harminc forint kilója. A húsnak a legjobb, mert nem nedvese- dik át könnyen. Szóval a pa­pírra ráteszem a halat, lemérem. Mondom az én kedves kollé­gámnak, ennyi meg ennyi. Adom a blokkot, becsomagolom a halat, ö azonban nem mozdul a pult elől. Ránézek, mire meg­szólal: „Mérje le azt a halat papír nélkül.” Kicsomagoltam a potykát, s rátettem a mérlegre. A hal ta- togott, a vevőm megjegyezte: „Lám tudtam, hogy kevesebb!” Visszavettem a blokkot, ráír­tam a másik számot. Pál fillér­rel rövidebb volt, mint az előbb, fizetett, s jött vissza a halért. „Mi az, be sem akarja csoma­golni?” — kérdezte. Ezután már nem győztem cérnával, s kitör­tem. Idefigyeljen, Ficek úr! — mondtam neki. — Maga is ke­reskedő, meg én Is. De ne néz­zen engem máriás huncutnak. Friss halat, akart, vihetett. A sovány helyett kapott másikat. Lemérette papír nélkül. Mit képzel maga? Itt van. vigye csupaszon. Csak nem képzeli, hogy ezután még grátisz be is csomagolom? Megragadtam a bánatos pon­tyot, beletettem a cekkerébe, s a eekkert a kezébe nyomtam. Nem szólt semmit, csak elsie­tett. .. P, A. „Áh, hinen ei Gramon»,,,’ Qflaftúieon Kedves magyar Barátaim! Most olyan újságíró szól önökhöz, akit nem ismernek. Jelenleg tapasztalatcserén tar­tózkodom Nógrád megyében. Már eddig sok remek ember­rel ismerkedtem meg; annyi­val, hogy hirtelen el sem tu­dom dönteni, melyikükről ír­jak. Bizonyos, hogy bármelyi­kük nagyobb lélegzetű cikk hőse lehetne. Írásomban még­is hazámat, Apóidét szeret­ném megismertetni önökkel. Ez a Német Demokratikus Köztársaság egyik körzeti vá­rosa. Körülbelül akkora, mint Salgótarján. A tavalyi nép- számlálás idején harmincezer' lakosa volt. Apolda történelmét, — hi­szen két év múlva éppen nyolcszázötven éves lesz —, nem is olyan könnyű elmon­dani. Ezért engedjék meg, hogy csak a legfontosabb ese­ményekre térjek ki. Esemé­nyekben gazdag századokat éltek át az apoldaiak, míg vé­gül 1945-ben igazi szabad em­berek lehettek; olyanok, akik szükség és szenvedés nélkül örülhetnek életüknek egy szo­cialista államban. Apolda me­zővároskaként nyerte el a vá­rosjogot 1119-ben; ám egé­szen a 17. századig nagyon ki­csiny maradt. A manufaktúra — a kézi kötőüzem — nyitotta meg Apolda előtt a növekedés, a gazdagodás útját. A história szerint Dávid, a kötőmester honosította meg a harisnya­kötést a városban, ö még ki­zárólag kézzel dolgozott. S amikor a szövőszéket felta­lálták, az apoldaiak nem kés­lekedtek, hogy az akkori idők új technikai vívmányát meg­vásárolják. Sokatmondó adat: Apóidéban 1714-ben egymil­lió-négyszázezer pár haris­nyát állítottak elő. Az akkori időkben ez óriási teljesítmény volt. A harisnyákat Lipcse és Frankfurt vásárain értékesí­tették. Hol is fekszik Apolda? . . . Weimar és Jéna között. Wei- mart a két német költőóriás­ról, Goethe-ről és Schillerről ismerjük. Jéna optikai ipará­nak köszönheti világhírét. Kari Zeiss neve a világon mindenütt — Magyarországon is — a legnagyobb pontossá­gú finommechanikát és opti­kát jelenti. 1750 körül Wei­mar már arra törekedett, hogy túlszárnyalja Apolda iparát. Az apoldaiak ez ellen úgy védekeztek, hogy többet és jobbat termeltek. Akkoriban alakultak ki a körzeti város iparának mai alapjai. Wei­mar, amely valamivel később Goethe és Schiller révén vi­lághírre tett szert, az iparban megadásra kényszerült. Apol­da lett a kötő-szövő ipar köz­pontja. Ma is az, az lesz a jö­vőben is . .. 1806-ban Napóleon, a fran­cia császár a porosz háború idején a jénai és az auers- taedti nagy csata után pillan­totta meg Apolda városát. A hagyomány szerint akkor így kiáltott fel: „Ah, hiszen ez Gramont,..” A hadvezér mintegy összetévesztette Apói­dat a francia Gramont város­kával, annyira hasonlítottak egymáshoz. A nép ajkán Apolda még ma is Gramont- ként cseng. Persze, nem ma­radt a kicsiny, jelentéktelen Gramont-nak, hanem har­mincezer lakosú várossá fej­lődött az emberek szorgalmá­ból, s megérdemelt világhír­névre tett szert. Nemrég zárult az 1967. évi Lipcsei őszi Vásár. Az apói­dat textilipari üzem nagysze­rű üzleteket kötött. Napja­inkban a Föld számos orszá­gába szállítanak onnan mo­dern ruhákat. Valamennyi kötöttáru! Ehhez a hagyo­mányhoz a város lakói több mint kétszázötven éve hűek maradtak. A Magyar Nép­köztársaság is rendelt ezek­Várja a Vörös lér... Micsoda kemény zimankó lehet az, amely Moszkva és Leningrád között 300 méter­rel „rövidíti” meg az utat. Ki­számították, hogy a két vá­ros között lefektetett sínek­nek a hideg és a fagy követ­keztében történő összehúzó­dása 300 métert tesz ki. Így „rövidíti” meg a Szovjetunió­ban a tél az utakat. A kép­zelet ereje még a szibériai zi­mankó erejénél is nagyobb. A képzelet szárnyán pillana­tok alatt jutunk el távoli or­szágokba, világrészekre. Így „utazott” a minap a salgó­tarjáni úttöröházban több ál­talános iskolás diák a Ki tud többet a Szovjetunióról váro­si döntőjén. Néhány óra alatt bejárták a „fél világot”. Kü­lönböző kérdéseket kaptak a Szovjetunióval kapcsolatban, s azokra válaszoltak. Az iz­galmas játék valóban felért egy utazással. Megjárták a szibériai tajgákat, a Kauká­zust, a Fekete-tenger üdülő­helyeit, Baku olajmezőit, a szovjet nagyvárosokat. Uta­zásukkal nemcsak az ország földrajzi és gazdasági isme­reteiből vizsgáztak, hanem az orosz—szovjet művészetből, zenéből, irodalomból is. Jól vizsgáztak! — Bizonyára nagyon nagy élmény lesz számomra no­vember 7-én bejárni Moszk­vában a Vörös teret — mond­ja kissé felnőttes komolyság­gal és fogalmazással Gérecz Erika, a Malinovszkij úti ál­talános iskola VII, osztályos tanulója. A Ki tud többet a Szovjet­unióról verseny döntőjének első díját — Express-utazást a Szovjetunióba — Gérecz Eri­ka nyerte. — Vonattal megyünk, még nem utaztam hálókocsiban. Egerben, Békés megyében, a Balatonnál és Budapesten már voltam, külföldön még nem. Jól fel kell készülnöm az utazásra, viszek majd té­likabátot, meleg ruhát. Még sok közlekedési eszközön nem ültem, sem repülőn, sem ha­jón, kompon viszont igen, Nagymaros és Visegrád kö­zött Gérecz Erika méltán nyer­te az első díjat a városi dön­tőn. A három fordulós verse­nyen kétségkívül ő tudta a legtöbbet, a Szovjetunióról. Mind a 20—25 kérdésre kitű­nően válaszolt, sikerrel jutott túl a „TOTO”-n, az írásbeli kérdéseken. — Egy perc alatt kilenc orosz szót tudtam írni, ez volt a legtöbb. A két verset is felismertem, Szimonov Várj reám és Majakovszkij Vers a szovjet útlevélről című költe­ményeit. A Várj reám címűt egyszer szünetben az iskola­udvaron hallottam, a magyar tanárnő magyarázta a lányok­nak, s amikor elmondta az első versszakot, megjegyez­tem, azóta tudom. Erika örömét nehéz elmon­dani, maga sem tudja. Állítja: nagy élmény lesz. Igen. Az­tán még egy öröm is érte, kö­zölték, ő viheti magával a salgótarjáni úttörök ajándé­kait a szovjet pajtásoknak. Erre nagyon büszke. Legalább annyira, mint némelyek a tyúk-istennek hívott taliz­mánra, amely nem más, mint egy lyukas tengeri kavics, de amelyről a krimi tatárok azt tartják, jobban tojnak tőle a tyúkok, s az embernek is sze­rencsét hoz. Legalábbis így írja J. Jevtusenko A talizmán című elbeszélésében. Eriká­nak nincs szüksége talizmán­ra, s ahogy beszélgetünk, ki­derül, ilyen „komoly” névre sem. — Engem mindenki Robi­nak hív, az jobban „illik” hozzám. Egyszer volt egy film a TV-ben, amelyben há­rom fiú szerepelt, s mi is hárman néztük, barátnők. Éva lett a Hugó, Ildi a Laci én meg a Robi. Barna a haja, szerény, csen­des kislány. Őrsvezető is. Ott­hon kávét, szalámit reggeli­zik, a lexikonból több orosz ételkülönlegesség nevét és összetételét megtanulta a dön­tőre. Erre nem volt szüksé­ge. Most viszont nagyon kí­váncsi, milyenek ezek a spe­cialitások a valóságban, Leg­alább annyira szeretné egyv- ket-másikat megkóstolni, mint amennyire várja a Vörös tér megpillantását. Ez utóbbi szá­mára is valószínűleg igéh- ígen nagynak tűnik majd. T. E, bői az árukból, a között a húsz állam között, amelyet Apolda ügyfelei között szá­mon tart. ★ A textilipar körülbelül tíz­ezer embert foglalkoztat. Az ötvenötezer lakosú Apolda körzetben más, szintén érde­kes ipart is űznek. A labor­kémiai gyár termékeit hu­szonkilenc. ország vásárolja Sok más cikk mellett alkohol- szondát is gyártanak ott. Em­lítésre méltó a tűzoltókészü­lék gyár is. Készülékei egy­aránt szolgálják a nagyüze­mek és a tengeri hajók biz­tonságát. A gyár Kubának is szállít, de éppúgy a messzi Indiának is. Az NDK egyetlen harang­gyára is Apolda körzetben dolgozik. Megrendelői nem­csak vallási közösségek. Ez a gyár készítette a buchenwal- di koncentrációs tábor helyén létesített emlékmű harangját, úgyszintén ez a lipcsei sport- fórumét. A világon egyedül­álló harangmúzeum is Apol- dában található. Erről írta a michigani egyetem profesz- szora, Price tanár, hogy „a legszebb a világon”. Nos, ez a professzor véleménye ... Ne higgyék, kedves magyar barátaim, hogy feldicsérni akarom Apóidat, amelyben születtem, és amelyben hu- szonkilencedik esztendeje élek. Akad nálunk is bőven, amin még lehet javítani. Magam csak azt szerettem volna ér­zékeltetni, hogy egy kis vá­ros, amelyet alig találni meg a térképén, mennyit nyújthat a szocialista építéshez. Szorosan összefügg ez azzal, hogy neves üzemeink élén ta­nult elvtársak állanak, akik bölcs emberhez méltón vezet­nek. Mindenütt ott vannak a kommunisták, akik azon dol­goznak, , hogy a Német De­mokratikus Köztársaság szo­cialista állammá fejlődjék. Körülbelül három hónapja választották meg az NDK Né­pi Kamaráját, — ami lénye­gében a magyar országgyű­léshez hasonló. Apolda lista­vezető jelöltje a mi barátunk: dr. Heinrich Homan n. dr. Walter Ulbrichtnak, az NDK Államtanácsa elnökének he­lyettese volt. Ö ott volt a Ma­gyar Népköztársaság és a Né­met Demokratikus Köztársa­ság között kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés alá­írásánál. Néhány nappal e nagyszerű budapesti élménye után Apoldában kijelentette, hogy ez a szerződés még job­ban megszilárdítja népeink szívélyes baráti kapcsolatát s hogy ez a kapcsolat a szocia­lizmushoz vezető közös úton mindinkább elmilyül és meg­szilárdul. Mélységes igazság­ról szólnak ezek a szavak, amelyeket mind Apoldában, mind az NDK-ban mindenütt igaz örömmel fogadtak. Er­ről az igazságról Nógrád me­gyei tartózkodásom napjaiban magam is meggyőződhettem. Újságom, a „Das Volk” ha­sábjain erről tájékoztatni ha­zám, az NDK polgárait, őszin­te, nagy öröm lesz részemre. Wilfried Schillig i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom