Nógrád, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-13 / 190. szám

8

sroGRÄS

?9fff. augusztus IS. vaslmap

Bor 4mbru»s

Erik Zetterstrüm:

CINKOSOK

Idegen kutyák

ELÉMTOPPAN az utcán egy férfi, reggel nyolc és fél kilenc között, amikor mindenki siet, én is sietek. Nem tudom, hogy a mellékutcából kanyarodott-e ki hirtelen, vagy a kirakatok felől vágott elém két oldalazó lépéssel, mindenesetre előttem áll a járda szélén, kicsit széttárt karral, és mosolyog:

— Szevasz, öregem!

Nem különösebben jellegzetes arc. Hirtelenében teljesen idegennek látszik. Semmilyen. Azaz, mintha találkoztunk volna már, de hogy hol, mikor, arról fagalmam sincs. Nagyon régen találkozhattunk, évtizedekkel ezelőtt. Lehettünk hosszabb ideig is egymás közelében, lehetett közös munkánk, társaságunk, érdeklődésünk, talán gondolatunk is volt közös. De ha a közelség elmúlik, megszűnik a közösség is, és különböző életutakon nyilvánvalóan különböző emberekké váltunk: vadidegen emberrel állok szemben, s nekem olyan fonák, kicsit nevetséges az ilyen találkozás.

Csak udvariassági és óvatossági reflexem működik — ha ő felismert, nekem is illik őt felismerni —, azonos stílusban viszonzom az üdvözlést, gépiesen mosolygok hozzá:

— Szevasz, öregem.

Egy pillanatig néz, mintha kicsit zavart volna, mintha nem tudná, mivel folytassa. Csakugyan: mivel? A mosolya még kitart, a szó már suta:

— Nem is tudom, hány éve találkoztunk utóljára.

— Hát — mondom —, én se.

KÖZBEN szemügyre veszem az arcát Nem is olyan

jellegtelen. Velemkorú ember ez, és negyvenen túl egy arc se jellegtelen, csak alaposan meg kell nézni: az a jellege, hogy barázdált, gyű- rődőben van. Még nem gyűrött, az övé se az, de már gyúródik, az övé is. A haja ritkul.

— Megfogytál — mondja. — Kicsit kopaszodsz is.

ö is szemügyre vesz engem? Alkalmasint. De semmi értelme sincs, ahogy annak sincs, hogy régen eltűnt és váratlanul felbukkanó ismerőst megállítson az ember az utcán: mi közünk egymáshoz? Nem is hasonlítunk.

De folytatja:

— Mikor is végeztünk, öregem? Negyvenháromban? Néha eltévesztem az éveket.

— Negyvennégyben — — mondom. De rögtön átvillan rajtam, hogy nem akkor fejeztem be az egyetemet. Dehogy akkor. — Negyvenháromban, na. Világos. Negyvennégyben már katona voltam.

— Hű, de utáltuk a katonaságot— mondja. Én szerettem volna valahol meglapulni, de aztán nem mertem.

Én se mertem.

— Könnyen lelőtték az embert — mondom.

Bólint

— Az én zászlóaljamat aztán kitelepítették Németországba. Képzeld, mikor hazajöttem. hónapokig szimatolódnak rajtam mindenütt, hogy nem vagyok-e „nyugatos”.

Most én bólintok:

— Magam is nehezen helyezkedtem el. Szeptemberben szabadultam az amerikaiaktól, következő májusban kaptam csak éllást.

— De legalább milliomosok lettünk — nevet. Azonnal.

— Cifra idők voltak.

Jobban megnézem ezt az embert. Középtermetű, ösztövér. öltönye, inge jó, nem a legolcsóbb, nem a legdrágább. Aktatáskája kicsit kopott.

— Én aztán mindjárt megnősültem — mondja.

— Srácaid?

Így csúszik ki a számon.

— Két lány, egy öú. Tizennyolc, tizenhat, tizenhárom. Nagyok. A nagy lányom idén fog érettségizni.

— Az enyém is.

NÉZEM. Kétségtelenül ismerős az arca. Volt az én egyetemi évfolyamomba egy kisebb, eléggé izgága csoport: megszálltuk a kari segítőegylet klubszobáját, örökké politizáltunk, elégedetlenkedtünk, nagy Elképzeléseink voltak az életről) a társadalomról: mintha ott lett volna egy vékony fiú. Vagy a büntetőjogi szemináriumban?

— Jogi pályán vagy? — kérdem.

Fanyarul elhúzza a száját, legyint:

— Ugyan. Átképeztem magam. És te?

— Ki van ott, ahová készült? Mindenki mást csinál.

— Mást. Jól keresel?

— Voltak ronda éveim, lös állás, gyönge fizetés...

— Polgári származás, megbízhatatlanság... Tudom.

De nevet. Nevetve folytatja is:

— ötvenhatban majdnem kimentem. Már csomagoltunk.

— Aztán maradtál.

— Hja, öregem: az elvek! Az illúziók!

— A kölykök is magyarul tanultak az anyjuktól.

Néz. Bólogat, elgondolkozik.

— Hogy mi pénzbe kerül három kamasz — mondja aztán.

— Nekem mondod?

Nézem.

— De azért megvagy? Az

egészséged?

— A gyomrom— vonogatom a vállamat. — A fogaim. Különben megvagyok.

Nézzük egymást

— Kopik az ember.

— Kopik.

Hunyorog. Lehet, hogy én

is hunyorgok.

— Nem panaszkodom — mondja. — Most már nem. Lassan a három gyerek is sínen lesz.

— Sínen. És még marad is néhány év.

Milyen banális, amit mondani tudunk. De hunyorgunk egymásra. Vagy hunyorítunk? ő meg majdnem harsányan elneveti magát:

— Na hiszen! Ami marad! Majd ötvenen túl, az infarktusig...

Óriási elképzeléseink voltak, hadonásztunk, megváltottuk a világot Hogy hívták azt a vékony fiút? Mindegy. Ingerlékeny volt akárcsak én.

— Te — mondom —, azért így nézve a dolgot hosszabb távon, csak megmelózott az ember, és valahogy beléillik az egész mókába.»

— Uhüm. — Derűsen néz. — Képzeld, tavaly kaptam egy plecsnit is.

— Munka?

— Bronz. Igazán esak bronz.

Igen: cinkosán hunyorítottunk egymásra. És egyszerre nézzük az óránkat: Mindjárt fél kilenc, rohanni kelL Ahogy kezet szorítunk, kemény, csontos a keze, meleg és száraz, s egy pillanatig pontosan beleillik az enyémbe: méretre, csiszolatra, hajtásra ugyanaz a kéz.

MÉG a telefonszámunkat

se mondtuk meg egymásnak, de nem baj. összehunyorítottunk: ez elég

Csöndes, szép reggel. A költők szerint ilyenkor rezdül halkan a lomb és a kelő nap sugara játszik a függönyön.

Tom és én napozunk. Tom hat és fél hónapos, egyenes lába van és nagyon szép feje. ősszel részt vesz a kiállításon. . Ezzel tartozunk neki, bár igen terhes dolognak tartjuk az ilyen kiállításokat. Éppen erről csevegtünk, amikor a reggel békés nyugalmát megzavarta egy sétáló hölgy.

A szálloda felől jött és megállt Tom előtt. Fürkésző szemmel vizsgálta körülbelül úgy, mint ahogy az egyik hölgy mustrálja a másik kifakult ruháját, majd ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: „ennek a kutyának szopornyicája van!"

„Nincsen", mondtam, mert tudtam, hogy Tom nem szopornyicáé. Orvosa közölte velem a múltkor, amikor valami hurut miatt elhívtam.

„On állatorvosnő, asszonyom?" kérdeztem.

„Nem, de tudom, hogy szopornyicája wtn. Látszik a hátsó lábán. Az én kutyámnak is ilyenek voltak a lábai. Három hét alatt elpusztult. Pedig olyan aranyosak, amikor kicsinyek!”

Hm, gondolom, itt ülünk a napon Tom meg én, jól érezzük magunkat, s akkor jön egy vadidegen nő és kellemetlenségeket vág a fejünkhöz. Bár mind a ketten tudjuk, hogy nincsen igaza, szavainak fullánkja mégis bennünk marad. Felkeltette gyanúnkat, amelytől nem tudunk szabadulni. Hiába ismételgetjük magunkban, hogy nem lehet igaza. Ez mindig így van. Persze a hölgy nem cselekszik rosszakaratból. Csupa jóindulat, de ez a hiéna jósága. Legjobb szándékkal döf belénk. Azokhoz az emberekhez tartozik, akik csupa felebaráti

szeretetből így szólnak mátokhoz együttérzéstől remegő hangon: „Hogy lefogyott és milyen rosszul néz ki. Mondja, nincsen gyomorfekélye?”

Ha azok, akik igy beszélnek, sejtenék, mit tesznek! As ilyen „jó emberek” néha borzalmasak. Mark Twain mondja valahol: „sok” jó ember „él közöttünk, de akadnak, akiknek még ennél is nagyobb hibáfuk van”. Ez megnyugtató, noha vigasznak elég sovány.

„Mit válaszoljak ennek a hölgynek?” — elmélkedtem magamban. Ha beszélek a rosszul alkalmazott, jóságról, vagy a helytelen együttérzésről, ezt nyilván sértésnek veszi. A legjobb, ha visszavágok. De hogyan? Na, majd társalgók egy kicsit a kutyámmal.

„Kedves Tom”, kezdtem elég hangosan, hogy a hölgy is meghallja”, „látod most lelepleztek. Az idegen néni is tudja, hogy szopornyicád van, és igy nem szabad a többi kiskutyával játszanod”.

A hölgy sóbálvánnyá változott. Tágranyílt szemével, úgy festett mint egy filmdíva premier plánban. Fagyos tekintettel végigmért és azt kérdezte: „játszott ez a szopornyicáé kutya más helybeli kutyákkal?”

„Igen, persze".

„Az én kis skótommal tsf"

„Hogyan asszonyom? SkőI útitársa van?"

„Ostobaság, azt kérdeztem, hogy ez a beteg kutya játszott-e az én skót-terrieremmel?"

JVagy úgy, azzal a kis fi

hetével? Igen, egész délután együtt voltak Tómmal. Az volt a legmulatságosabb, amikor Tom végignyalta a pofi- káját"

A hölgy szó nélkül sarkon fordult és felsietett a szállodába. Csomagolt és kutyájával együtt még aznap hazautazott

Tom meg én újból ott ülünk a napon és élvezzük a békés csöndet. Felhőtlen az ég és az utakon sem sétálnak idegen „jóemberek“.

Boldog Balázs fordítása

BÉNVEI JÓZSEF:

Másoló barát

Szegény vagyok akár az isten még szegettszélü inge sincsen s ha a világba belefárad felhőkből vet magának ágyat.

Ébredek mint ő friss szelekkel megkoronáz a bíbor reggel s ha ujjammal rájuk találok felágaskodnak a virágok.

Fejem fölött csillag parázs tik

árnyékok futnak tiszta számig Hallom zokog a nyár mögöttem a megkővesült árva csöndben.

Akár az Isten oly szegényen

aranylegendák köntösében s oly szelíden mint vén barátok finomművű könyvekhez állok

és from, írom mfg a gyertyák parányi lángjuk mind eloltják s míg éj takar alázatába kapcsos könyvem a fényt vigyázza.

Ssolnoki Istvánt *

Atkozott szerencse

A keszeg kis emberke a telephely melletti ligetben állította fel az asztalát. Naphosszat rázogat- ta, s gyors mozdulatokkal az egyik tenyeréből a másikba dobta a két golyócskát. Tódultak hozzá a telepiek. Bűvöl- ten figyelték a gömböcskék ördöngős helyváltoztatását. Néha nyertek, de leginkább vesztettek. Ha azonban elszállt a mérgük, azt mondták: nincs annál jobb játék. Csak jó szem, közepes megfigyelőképesség, minimális türelem szükséges, s úgy dől a pénz az emberhez, számolni is alig győzi. A kíváncsiság végül bennünket is odavitt. Előbb csak néztük a játékmester kezét, ahogy játszadozott a golyócskákkal, aztán tettünk. Elsőnek Pete fohászkodott neki.

— Kék — törölte meg a homlokát, s ledobta a tízest az asztalkára.

— Az! — biccentett a fejével az ember, s jobb tenyerén Pete orra alá dugta az apró kék golyócskát, s azonnal fizetett.

— Piros — tétovázott elő hátulról Zabari s Pete válla felett nyújtotta át a tízest, mivel nem vált be a tippje.

A következő azonban sikerült, s attól kezdve különös szerencsével játszottunk. Nagy tömeg verődött össze körülöttünk. Nekünk szurkoltak. Mi meg izzadtunk, tettünk,

vettünk. Naplementre már száraz volt a torkunk. Végül a keszeg kis emberke sajnálkozva vonta fel a vállait.

— Sikta, uraim, sikta! Ugrott az aprópénz, mehetek gyalog, még vonatra sem maradt.

Pete megsajnálta, s a kezébe nyomott egy ötvenest, ne kelljen gyalogolnia, ha már leégett. ,

— Egyszeri bánat is elég az embernek, hogy mindentől elmenjen az étvágya — magyarázta, miután letelepedtünk a Vadászban, hogy legalább egy pohár sörrel enyhítsünk a szomjunkon. A Vadászban szoktunk találkozni a szakmabeliek legjavával. Sofőr, ha indult, vagy fáj- rontot csinált, a Vadászt soha el nem kerülte. Még akkor sem, ha ugyankkor ott találta a haragosát is. A Vadászban este ki-ki elmondta az imáját, ha aznap százas nélkül megúszta a szabálytalan kanyarodást. Reggel többnyire azért fohászkodott mindenki, hogy még csak messziről se lásson rendőrt, s a rakodók legalább délig bírják ki ivászat nélkül. Szóval csendes kis sziget volt a Vadász, ahol minden szakmabeli tisztelte a másikat. Veszekedés, lárma, verekedés jóformán sosem adódott. A kártya is csak akkor járta, ha egyszerre több kocsit vittek szemlére, vagy nagyjavításra,

és az unatkozó volánfiak nem tudtak mit kezdeni az idejükkel.

Azon az estén azonban felfordult a megszokott rend. Azt még csendben tudomásul vették, hogy Pete fizetett egy kört Ilyesmi mással is előfordult már, ha akadt egy kis potyafuvarja, s azt jóbékében lebonyolította. Arra azonban nem akadt még példa, hogy amint Pete csinálta, meg is repetázzák.

— ötezret vágtunk ki belőle egy piros, egy kéken, átkozott szerencsével — hencegett Pete, s a többiek úgy nézték, ahogy csak az ősember bámulhatta a tüzet amit először támasztott Sok veit már akkor bennünk. Lala, a pincér lihegett a fáradságtól, hiszen már vagy tízszer körbejárta az asztalokat a korsókkal. Temérdek mennyiségű sör fogyott. Többen nótáztak is, amikor Bán- fi megszólalt

— Akár ne is csinálj mást te Pete — kiáltott át a sarokból. — Szerezz két golyót aztán...

— Kevés volt neked mindig, de most még az a cseppnyi is elment — vélte Zabari. — Hova gondolsz? A szerencse hasonlít a kikapós asszonyhoz. Akkor hagyja el az embert, amikor azt hiszi, hogy jobban már nem is lehet vele összemelegedni.

— Főleg, ha hülye a káder,

és nem töri le előbb a derekát — vitatkozott reszelő» hangon Bánfi.

— Hülye volt a mamád, aki rászabadított az emberiség nyakára és nem tett párnát a fejedre, amikor először elbőgted magad.

C

send támadt a néhány

perccel előbbi zajongáshoz képest túlságosan is nagy csend. Mintha beleszorult volna a hang, úgy ült Pete is. Tudta: az asz- szony említése nagyon érzékeny pontja Zabarinak. S azzal is tisztában volt, hogy azért, ami köztük történt, csak a nő volt a hibás. Zabari megcsókolná a lábanyo- mát is, ha visszajönne hozzá. Az is átfutott azonban a fején, hogy az anyját senkinek sem szabad mocskolni, még akkor sem, ha már ki tudja mennyit ivott is valaki. Az anyatisztelet veleszületett tulajdonsága minden embernek. Hogy a hirtelen támadt feszültséget enyhítse, megemelte a korsót.

— Isten velünk — intett a

sarok felé, de nem kapott választ. Lala rosszat sejtett, s fejét lesunyva lopakodott az ajtó felé, a telefonhoz.

— Ha még egyet lépsz, utóljára mozdítottad a lábad — hallatszott a sarok felől, s nyugodt, tempós lépésekkel a terem közepére sétált Bánfi, az öttonnás sofőrje. Lala persze megállt, mintha lecövekelték volna. Ketten, hárman mozgolódtak csupán, de egyelőre nem lehetett tudni a szándékukat. Őket is megállította Bánfi. Nagy kört írt le a kezével, s amikor már biztos távolságban tudott magától mindenkit, Zabarihoz fordult.

— Tudod, fiú, én még nem öltem embert, se késsel, se másképp. Lusta voltam hozzá, mert az erőmből különben kitelne. Ha nem hiszed, kérdezd meg a rakodókat, mit és mennyit bírok. Az akkora legény mint'te, nekem csak egy sóhajtás. De nem akarok érted ülni, elpusztulsz te szépszerével Is. Ám előbb még megtanítom veled: engem piszkolhatsz, de ' az anyámról vagy jót mondasz, vagy befogod a szádat.

Megkövültén hallgattuk. Volt abban a fenyegetésben valami a régi szemet-szemért, fogat-fogért elv feltámadásából. Bánfi baromi erejét mindannyian ismertük. Azt is tudtuk róla: nemigen játszik a szavával. Ha egyszer valamit kimond, annak ura marad. A jó hangulatot már temethettük. Lala gyorsan megszámolta és zsebrevágta a pénzt. Közben úgy nézett Za- barira, ahogy a halálraítéltre nézhetnek azok, akik már tudják, hogy elutasították a kegyelmi kérvényét.

— Átkozott egy marha vagy te! — korholta másnap reggel indulás előtt Zabarit Pete. — De hiába. Ami megtörtént, megtörtént, ellene már semmit se tehetünk. Persze bocsánatot ne kérj. Arra azonban figyelmeztetnélek, jól nézd meg a kocsidat, s rie hagyd egy percig se vigyázatlanul.

Az utolsó szavakat már az aknából kiáltotta felfelé, mert Zabari kocsija alatt matatott. Mint kiderült, nem is hiába. Talált valamit, nem nagy dolgot, de mégis rosszat.