Nógrád, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-20 / 196. szám
NŐGR A D 9 1967. augusztus 26. vasamat) Vincze György Tahi László A kis pogány |RAZ a vonatig gyorsan siklana, észre se lehetne venni, hogy haladunk, de így? Csak ezen az útvonalon ne kellene utazni. Sok az emelkedő. S az öreg gőzös úgy zihál, mint egy vén asztmás ember. Kapkod a levegő után, de sohasem elég. Mindig több kellene. És száll a korom. Mondtam is a feleségemnek, üljünk hátrább, az utolsó vagonba, mert itt, a közepe-táján csapódik le a pernye. Az ember végighúzza homlokán a tenyerét utána úgy néz ki, mintha kéményseprő jelmezben az álarcosbálba készülne. Pedig dehogy. ’ Csak egyszer már megérkezzünk, leszáll- hassunk erről a csühögőről. Rögtön fürdés lesz. A gyerek az ablaknál ágaskodik. Hiába mondom neki, hogy szemébe megy a korom, nem hallgat a szóra. Aztán tényleg a szemébe megy. Égeti neki. Rákezd a sírásra. Ütöm a fenekét, amiért nem hallgatott rám. Valahol a szívem mélyén ugyan részvétet érzek iránta, de mégis alaposan elpaskolom. A feleségem reálisabb. Kiveszi ölemből a gyereket és szúrós pillantásokkal szemrehányást tesz, amiért ilyen szívtelen voltam. Aztán a zsebkendő csücskével a koromdarabot próbálja kihalászni a gyerek szemesarká- ból. Véget ér ez a közjáték. Megint hallom a kerekek keserves, lomha kattogását. És zavar az öregasszony is, aki a 6zembenlevő pádon ül. Mind- hármónk minden mozdulatát figyeli. Mosollyal, vagy fintorral nyugtázza. Nem szeretem a vonaton történő ismerkedéseket, s különösen a véget néim érő dagályos közlé- kenységet. De most inkább szólalna meg az öregasszony, mintsem némán mustrálgas- son bennünket. Nem érek gondolatom végére, amikor a gyerekhez hajol. — Szemedbe ment a korom? — kérdi. — Ugye már nem is fáj ? Katonadolog. — És heherészik. A gyerek még nem hallotta ezt a kifejezést: katonadolog, tehát értetlenül nézi az öregasszonyt. Az tovább kérdezősködik: — Hogy hívnak? A gyerek bemutatkozik. — Hány éves vagy? — Három. Lassan összebarátkoznak. Hozzánk nem szól az öregasszony egy szót sem. Cukrot vesz elő, olcsó savanyú cukrot és kínálja a gyereket. Az elfogad egy szemet, ö azonban az egész zacskóval tukmálja. — Szoktál-e imádkozni? — kérdi ismét a gyereket. Ez számára legalább olyan ismeretlen fogalom, mint a „katonadolog”. — Érted? — ismétli meg. — Szoktál-e imádkozni? RAMTEKINT |a seg|^j rően. Ingatom a fejem. — Nem. — Mondja az öregasszonynak. — De templomba jársz, az istenkéhez... — Oviba járok! — feleli határozottan. — No, a templomba. Legalább vasárnap... — Vasárnap fagyizni megyek anyucival és apucival. — És a templomban ahol harangoznak, nem voltál? — A rádióban harangoznak. Délre, libapecsenyére! — ka- maszkodik és nevet. Az öregasszony zavarodottan figyel. Én belül mosolygok, hogy jól felelt a gyerek, és sajnálom amiért az előbbi intermezzónál elvertem a fenekét. — Pedig aki a keresztség szentségét magához fogadta, annak imádkozni is kell! — magyarázza az öregasszony. Mert ... — és beszél hosszan megszakítás nélkül, csakúgy röpködnek a szentek és az igék. Ezekből már semmit nem ért a gyerek, csak figyel. gr Sem a feleségem, sem én nem szólunk közbe. Legalább lefoglalja a gyereket. Időtöltésnek el lehet viselni. — Talán meg sincs keresztelve? — néz rám az öregasszony választ követelőén. — Nincs! — felelem mosolyogva, amikor látom kétség- be’esett arcát. Hiába, van ami az egyik embernek tragédia a másiknak komédia. Nekem mindenesetre komikus ez a szituáció. Nem akarom megbántani, különben legszívesebben nevetnék. Ül az öregasszony. A vonat rázza hatvanöt év körüli arcán a ráncokat. Maga elé mered, visszanéz a gyerekre, figyel, aztán ismét mereng. Látszik: Napóleon sem volt nagyobb dilemmában, ütközet előtt mint most ő. — Szóval nincs megkeresztelve? — kérdi, mintha attól tartana, hogy az imént rosz- szul értette amit mondtam. — Nincs — válaszolja most feleségem. Kinéz az ablakon. Arcát vörösség lepi el, de olyan vörösség, mint amikor a suszterinas a faszeg helyett az ajjára üt kalapácsával és azt latolgatja, miként tudna rendkívüli, nagyot káromkodni. — Hisz akkor pogány! — sápítozik —. Szegény kis pogány! Még egy rövid ideig sajnálkozik a gyereken, minket pedig megvetően méreget. Nem beszél többet. Mi sem szólunk. A mozdony ismét erőlködik. Egy r újabb kaptatóval birkózik. Nagyon zihál és kéményéből ömlik a korom. A kaptatára érve fékez. Aztán megáll, majd ismét, vánszorogva tovább indul a következő állomás felé. Az öregasszony szedelőzködik. Feláll, batyuját megfogja és indulna kifelé a kupéból. Ekkor mintha valami fontos jutott volna eszébe, a gyerek mellé nyúl a padra és megfogja a sava- nyúcukros tasakot. Elteszi. Arcán szigor és nem köszön, csak megy. nül dünnyög: „Elgyütt, elgyütt... Már megint az a maga ... Mondtam már, aki magázik, az fizet egy liter bort....” Jutka odasúgja Károlynak: „Figyeled, egy Colas Bregnon, irton élvezem az öreget”, aztán hangosan folytatja: „Na jól van, sógor bácsi, mit kíván a bendő-bácsi?” A sógorka a szerszámait készíti, dünnyög: „Előbb dolgozunk, aztán eszünk... Hol az az istenverte spingli? Bajba leszünk azzal a spingli- vel. Nem láttad, Karcsi?” E gy valahai lakatosinasnak igazán kellene tudni, hogy mi az a spingli. Károly hirtelen kimelegszik, rádöbben elfelejtette, mi az a spingli. A szituáció egyébként tökéletesen ugyanaz, mint inaskorában, Benő bácsi most is ugrasztja a harapófogóért, csőkulcsért, s morog, mi lesz már azzal az istenverte sping- livel, nem akar csempét is bontani. Munkához lát az öregúr. Jutka duruzsol körülötte, mit főzzön az ő kis sógorkájának? Hosszú csönd. „Mákostésztát” — közli végül Benő bácsi. Jutka nagy szemeket mereszt: „Mondta Karcsi, hogy az este is az volt maguknál...” „Már megint az a maga” — méltatlankodott a sógor.” Azzal te ne törődj, hogy az este is az volt. Én a mákostésztát éjjel-nappal megenném. Egyszer dolgoztam a Flammerék- nál, azt kérdi az asszony, mit főzzön? Mondom mákostésztát. Másnap megint kérdi. fnondom neki, mákostész- táí Két hét alatt megettem nála tizennégy kiló mákot. — Károlyhoz fordul: „Add miú ide a francia-kulcsot. Na. most a tizennégyes fogót, aztán a kócot. De élénkebben mozogjon a fiatalúr, most nem a katedrán süketöl a diákoknak...” Jutka gyúrja a tésztát, közben kaján szemvillanással odaszúrja: „Benő bátyám, ti mért nem tegeződtök a Károllyal?” Benő mosolyog: „Félpertuban vagyunk... Én már tegezem őt pólyáskora óta... „Jutka tovább forgatja a nyársot Károly szívében : „Dehát igazibul, só- gorkám... Velem tegeződsz.. Karcsikámmal miért nem?” Az öreg kőműves arca morcra zárul, még a kezefejét is meglengeti: „Azt nem lehet.” Károly dereka leszakad, 6 nem avatkozik a vitába. Tudja jól, elmentek az évtizedek, ő Benő bácsinak haláláig az a kisnadrágos kölyök marad, akit egyszer, hogy ne lábat- lankodjék körülötte, beleállította térdig a meszesgödörbe, ott ordíthatott, míg az anyja ki nem húzta belőle. Az öreg mellett ő mindig tudatlan inas marad, aki verejtékező homlokkal azt mondja, hogy „nem találom a spinglit”, mert igazában nem meri bevallani, hogy elfelejtette, mi is az a... Hát egy ilyen alkalmatlan inassal hogyan tegeződhetne össze a tudós mester?... Benő bácsi behajt egy kónuszos menetű, duplaméretű közcsavart a falba, arra tekeri a kócot, rá 'a vízcsapot — kész. Gyönyörű. Jön a víz a konyhában, nem kell vájling- ban cipelni a fürdőszobából. Az öreg berámolja a nagy lábas mákostésztát, Károly utálja a mákot, lekvárral eszi a maga tésztáját. Ezek ketten itt élnek, örülnek egymásnak. S ő arra gondol savanyúan: hiába a katedra, az Opel, az Alkotmány igazibul csak a nőket szabadította fel... sír, hogy a néni elvitte a az előbb neki Elhatározom — ha megérkezünk végre ezzel a vicinálissal —, veszek neki mogyoróscsokit. Azt nagyon szereti. A GYEREK | cukrot, pedig adta. Két hosszút húzott a korsóból, amelynek fülét né()y ujjal markolta meg, az ötödiket, a kisujját, rajta egy tompafényű barnaköves gyűrűvel, elegánsan oldalra meresztette ki. Tömött bajsza szélén vékony fehér ■csík képződött, a sör habja. Nem törölte le; néhány másodperc alatt elolvadtak a kis fehér gyöngyök, s a bajusz nedvesen csillogott a lámpa' fényében. — Én gourmet vagyok, fiam, azaz ínyenc — kezdte hosszú monológját —, s figyelmeztetlek, hogy ez nem azonos a gourmandal, azaz a falánkkal. Engem a minőség érdekel, amazt a mennyiség. Én, hallhattad az imént, pirított borjúmájat rendeltem, reszelt burgonyával és kovászos uborkával. Lehet, hogy megpróbálnak átejteni a konyhán, s disznómájból készítik el, vagy jobb esetben növendékmarha májból. De az nem ugyanaz, s én az első falatnál észreveszem, ha már nem az ártatlan zsengeség por hány ős odaadásával omlik el a szájban. — Én már ilyenkor készenlétben vagyok; gyomornedveim óvatosan, de céltudatoson kezdenek gyülekezni, a nyálmirigyeim is hozzáfognak a kiválasztáshoz, hogy mire az étel megérkezik, teljes készenlétben rohanják meg. Nagyon Lehetne üánciáif... Most a munkáról lesz szó. De ha azt mondom, hogy a munkáról lesz szó, azon nem értek holmi száraz bölcselkedést, a munkáról, mint a legősibb és legáltalánosabb emberi tevékenységről, még kevésbé értek rajta valamiféle lelkes buzdító szózatot, amellyel nagyobb szorgalomra szeretném ösztönözni :az olvasót — ó, nem. nem ilyesmivel előhozákodni nem is mernék. Önök velem együtt tökéletesen tisztában vannak a munka társadalmi jelentőségével, s legalább olyan jól tudják, mint én, hogy a jól végzett munka a szocialista építés alapja, hazánk fejlődésének, az életszínvonal emelkedésének egyetlen biztosítéka. Szóval, csak semmi nyugtalanság, egyetlen szóval sem kívánom nevelni, vagy pláne kioktatni önöket. Már csak azért sem, mert — mint az a továbbiakból napnál fényesebben ki fog derülni — erre semmi szükség. Közvélemény-kutatást rendeztem ugyanis a lakosság különböző rétegeiben, s ebből mérhetetlen örömömre az derült ki, hogy a tisztességes munka mindenkinek a szívügye, annak országépítő jelentőségével mindenki tisztában van. Nagyszerű dolog ez, nagyszerű és örvendetes dolog. De most már itt az ideje, hogy a nyilvánosság elé tárjam kutatásaim részleteit, s megosszam önökkel a szívmelengető örömet, amelyben azok nyomán részesültem. Körülbelül két héttel ezelőtt történt, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozom, felkeresett engem egy fiatal, és rokonszenves nő. Mint elmondta, a felháborodás és a bi2alom hozta hozzám: a bizalom, amellyel a közügyekben megharcolt kisebb-na- gyobb csatáimat már évek óta kíséri, s a felháborodás, melyet az keltett benne, hogy százhúsz forintért hasznavehetetlen selejtet vásárolt egy áruház gyermekjáték-osztályán. — Hát ne essék kétségbe az ember? — kiáltott fel elkeseredetten, majd így folytatta: — Itt nem pusztán arról van szó, hogy én kidobtam százhúsz forintot, bár egymagában ez is bosszantó. Hanem a szemlélet! Hogyan nézi a világot az az ember, aki ezt a használhatatlan árut gyártotta, továbbá az, aki minőségileg ellenőrizte? Hol van a fejük ezeknek, miközben a munkájukat végzik? Mi a véleményük a munkaerkölcsről? Hogyan akarnak szocializmust építeni selejtes, lelkiismeretlen munkával? Ide figyeljen, szerkesztő elvtárs... Néhány éven belül tejjel- mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha néni lennének olyan sokan, akik így dolgoznak... Ennek az asszonynak — gondoltam magamban, amikor elment — sajnos igaza van. Bevallom, imponált a felháborodása, melyből félreérthetetlenül csendült ki a szocializmus aggódó féltése. Elhatároztam, hogy közelebbről is igyekszem megismerni őt, s ezért felkerestem annak a vállalatnak az igazgatóját, melynél, adminisztrátorként dolgozik immár tizenkét esztendeje. A vállalat Igazgatója — egyébként jó ötvenes, szikár és komoly küllemű férfi — kérdésemre így felelt: — Hogy mi a véleményem Piroskáról? őszintén megvallva a véleményem meglehetősen vegyes. Jó is, rossz is. Mint ember, mindenesetre feltétlenül korrekt, gondolkodásmódja mindig progresszív. Ügy tudom, harmonikus házasságban él, és példás családanya. Ami azonban a munkához való viszonyát illeti, e tekintetben bajok vannak. Sajnos. Még egyszer sem tudtam belépni a szobájába úgy, - hogy éppen dolgozott volna. Hogy mit csinál? Sok mindent. Kávézik a büfében, cseveg a szomszéd szobában, telefonál a férjének, uzsonnázik. Persze, a vállalat kibírja ezt, hál’- istennek. Hanem a szemlélet! Hanem a szocializmus, elvtársam! A népgazdaság egyensúlya, felemelkedésünk záloga a jól végzett munka, ezt ugyebár ön is tudja. A munka, a munka, a munka! Tudja-e, gondolt-e már arra, hogy milyen tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik lélektelenül, fél kézzel dolgoznak? Megrendültem láttam, hogy az igazgató szemében könnycsepp csillog. Mit bizonyított számomra ez a piciny kis könnycsepp? Azt, hogy ez a rokonszenves ember nem fásult, nem közönyös lélek. Hogy egész szívével, egész leikével átérzi ama feladatok nagyszerűségét, amelyeket a szocialista építőmunka a ma emberére ró, hogy szívügye a szocializmus, hogy úgy óvja, úgy félti, mint a szeme világát. Boldog voltam, hogy megismerhettem. Namármóst. Van nekem egy ismerősöm abban a minisztériumban, mely felettes hatósága ai előbb említett vállalatnak. Találkoztam ezzel az ismerősömmel néhány nappal azután, hogy Piroska felől érdeklődtem az igazgatójánáL Nem tudtam legyőzni kíváncsiságomat, s megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e közelebbről iksz ipszilont, ennek és ennek a vállalatnak az igazgatóját. Legnagyobb örömömre ismerte. Kérdésemre, hogy mi a véleménye róla, elborult homlokkal így felelt: — Tudjisten. Alapjában véve kétségtelenül rendes ember, mint szakember is megfelelő volna, s úgy hallom, hogy hajlott kora ellenére elsőrendű hegymászó, de a vezetésre nem ideálisan alkalmas, mert puha, nem eléggé határozott, könnyen befolyásolható. Mindebből nem származik valami nagy katasztrófa, mert hiszen a vállalat így sem deficites, sőt a tervét is teljesíti. Hanem a szemlélet! Ezzel van baj! Mert ugyebár mi a szocializmus építésének alapvető feltétele? A jól végzett munka. Dolgozni, dolgozni, dolgozni! Dolgozni lelki- ismeretesen, dolgozni határozottan, dolgozni céltudatosan! Ö azonban enervált, tutyimu- tyi, lélektelen ember. Tudja-e ön, gondolt-e már ön arra. hogy milyen tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik így dolgoznak! Az illető, aki ezeket mondta, már nem fiatal ember. Mégis, amikor a Kánaánt említette, arca kipirult, ráncai kisimultak, szeme tűzben égett. Minden mozdulatán érezni lehetett, hogy félti a szocializmust, minden szava erről tanúskodott. Elég régen ismerem őt, s hogy miként dolgozik, véletlenül tudom. Tudom, de engedjék meg, hogy ne beszéljek róla. Nem tartozik ide, és tulajdonképpen nem is lényeges. A tanulság a fontos, az örvendetes tanulság, melyet bízvást levonhatunk valamennyien: hogy tudniillik nem vagyunk közömbösek. Volt idő. amikor azok voltunk. De ez az idő hál’istennek elmúlt. Ma már őszintén szeretjük azt a társadalmi rendet, amelyben élünk. Hiszen féltjük. S az ember csak azt félti, amit a szívéhez közel állónak érez. Igen, féltjük a szocializmust. Sajnos, ma még többnyire a másiktól féltjük, s nem önmagunktól — de ne legyünk telhetetlenek. Nem megy minden egyszerre. Vem es György A világévá szeretem a serclit, persze, csak az' igazit, a magasra nőtt házikenyér durcáját, nem az ilyen korcsot, amilyen itt is illegeti magát valamelyik sütőipari szövetkezet jóvoltából. De nem nyúlok hozzá; nem akarom becsapni borjúmájra felajzott belső szerkezetemet. A sör? Az más! Az csak könnyű permet a belső tűzre, s ettől a láng nem lohad, inkább magasra szökken, mintha olajjal öntöznék. — No, amíg ezt a borjúmájat hozzák, elmesélem neked, nehogy ilyennek, vagy olyannak tarts: jártam én jóné- hány helyén a világnak, s mondhatom, mindig sok szép élménnyel tértem meg. — Ma is a számban érzem — bár nem akarom megzavarni mostani felajzottságo- mat — annak a nyers uborkának készített tejföllevesnek az ízét, amelyet egyszer Szófiában fogyasztottam volt. Ami igaz, igaz: Bulgária remek ország. Tudod, csinálnak ott gyenge bárányból egy fajta pecsenyét, az apró hú's- daraboicat egy kis vasnyársra húzzák, s úgy tálalják — az valami nagyszerű! Sokat vitatkoztam a bulgárokkal, hogy a töltöttpaprika paradicsommártását mért nem cukrozzák meg, de csak szánakozva néztek rám, s rá kellett jönnöm, hogy elvi platformunkat mély szakadék választja el. — Feledhetetlen -élményeim voltak Lengyelországban is. Érdekes nép; a halelőételek készítésében páratlan fantáziát árulnak el. Csak a/zt a vörösszínű levesüket — olyan cibereféle ez — nem bírtam lenyelni, isten-bocsássa-meg- nekem! De sokat töprengtem azon a szokásukon, hogy az egyes fogások között le-lehaj- tanak egy pohárka pálinkát, visnyovkát vagy vodkát, és akkor könnyedén tovább lehet enni. Egy réteg étel. egy réteg pálinka — ügyes dolog. Te tudod, hogy én nem vagyok a mennyiség híve, de ez a módszer elgondolkoztató. — Meséljek neked Prágáról? Azt hiszem, olyan knédlit még sehol sem ettem, mint ott. A zaftokról, sűrűségükről, zamatuk sajátosságáról persze lehetne vitatkozni, dehát ahány ország, .annyi szokás... — De azért a legnagyobb meglepetés Berlinben ért. Ott- jártamkor véletlenül bemegyek egy étterembe, rendelek egy tojás-omlettet, hozzák, gyanútlanul belevágok a késsel, szájamba teszem az első falatot — hát képzeld: édes lekvárral van megtöltve. Gyomornedveim a tojás-ízre voltak beállítva — gondold el ezt a döbbenetes csalódás!... Ilyen szörnyű meglepetések érhetik a gyanútlan idegent Berlinben. — De már itt is van a pirított máj... Szerencse, hogy itthon nem érhet ilyen váratlan megrázkódtatás. Legfeljebb nem borjú, hanem növendékmarha, vagy legrosz- szabb esetben sertésmáj. D« nem lekvár a tojásban! Hallottál fhár ilyet? Lekvár tojáslepényben ... Sok országban jártam, Világlátott ember vagyok, nekem elhiheted: legjobb mégis csak itthon. — No, tegye csak le Ham, a tálat. Biztosan borjú? így görbüljön meg? Mindjári készíttethet nekem még egy adagot. Ilyen gourmet-vendé- gük úgy sincs maguknak...
