Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-02 / 154. szám

1967. július 2. vansámap

NÖGR A D

7

Vasárnapi levél

A kánikula ürügyén

Az elmúlt héten teljes üzemre kapcsolt a nyár. Panaszolja sok kedves olvasónk, megírta a Nógrád is, hogy a kánikula beálltával pípet kaphat az ember a szomjúságtól; a fél várost bekutyagolhatja, amíg egy pohár hideg sörhöz, egy adag fagylalthoz juthat.

Nem ériem, mire ez a méltatlankodás?!... Megszokhattuk az évek során, a humoristáknak elcsépelt téma immár, hogy télen nincs bundacipő, nyáron szandál, strandpapucs, sör és fagyi. Az élelmesebbek akklima- tizálódtak a feltételekhez — már amennyire tudtak: miáron vesznek téli holmit, télen strandcikkeket. Néha jobban is járnak; kedvezményezetten, leértékelve jutnak hozzájuk.

Ám a szomjúság az más. Télen általában nem szokás nyári kontingenst vételezni fagylaltból, a sör is más üdítő sem annyira kapós, mint amikor hét ágról tűz fejünk búbjára a Nap. Meg aztán — valljuk meg — elronthatatlanul hiszékeny lelkek vagyunk. Bízunk Illetékes ünnepélyes, január-körüli megnyilatkozásában, miszerint a korábbiaktól eltérőn most kellő időben lesz minden. (Rövid a memóriánk, s feledjük, hogy tavaly meg tavalyelőtt ugyanezt hallottuk. S halljuk jövőre is bizonnyal, de erről a továbbiakban ejtenék majd néhány szót. Egyelőre csak maradjunk a jelennél.)

Azt írja egyik panaszosunk:

„Hetek óta keresek valami csinosabb fazonú női szandálcipőt. Bejártam minden elérhető boltot, még Pestre is elmentem, de sehol nem lelek, holott télen és tavasszal garmadával kínálkoztak a kirakatokban. Sajnos. hittem a cipőipari Illetékes közlésének, s mostanra hagytam a vásárlást. Most pedig csak papucsszandál van, amiben sem sietni, sem járműre fel-, arról leszállni nem lehet úgy, hogy ki ne lépne belőle az ember.”

Egy másik levél a hűsítő hiányát teszi szóvá (a helyek sorolásának igénye nélkül, csupán egyetlen konkrétumra hivatkozva), a következőképpen:

„Megyei körúton lévén szomjas társaságunkkal a minap csillapulni betértünk a mátraverebélyi új presz- szóba. mely a hírének megfelelően valóban városi igényű. Külsőre. Jegelt gyümölcslét kértünk, s azt is ígért a kiszolgáló, de a kapott ital hőfokánál csak az egyhetes állott víz lehet valamivel langyosabb. Ugyanakkor a szomszéd asztalon valóban jegelt üvegek sorakoztak. Sörrel. Lehet, hogy az árdiferenciának köszönheti a megkülönböztetett kezelést? ... Kelletlenül ittuk meg a löttyöt, s hogy szomjunkat oltsuk, tovább haladva utunkon a kisterenyei új presszóba mentünk be. Na, vájjon ez „mit tud?” — kérdeztük egymástól és fagylaltot rendeltünk, — nagy adagokkal. Ám az óhaj teljesületlen maradt, mert a déli harmincegyné- hány fokos hőségben nem nagy, de egy picurka adaggal sem szolgálhattak. Eltanácsoltak bennünket a községi bisztróba. Ott csakugyan volt. Csak azt nem értettük végül: mért nincs az egyik, s mért van a másik helyütt? ... Egymástól háromszáz méterre.”

De ne legyünk igaztalanok az elmarasztalásban. Hasonló példákat nyújthatnánk napirenden bő számban Salgótarjánból, a megye, sőt az ország legtöbb pontjáról. Mert a probléma, ha nem is a legjelentősebbek közül való — mindenesetre országos jelenség. Budapesttől Salgótarjánig utazhat az ember vonattal, negyven fokot lehelő kupékban, anélkül, hogy a rosszullét határairól megmentené valaki. Egy élelmes maszek ezreseket kereshetne, ha már a MÁV Utasellátó nem elég élelmes, vagy mert túlontúl kényelmes a feladata betöltésére. Az utazók szinte olvadási ponton gyötrődnek, egy királyságot adnának egy lóért, azaz: minden pénzt egy üveg üdítőért, de úgy kell végcélig vergődni, hogy valósággal leszédülnek a szerelvényről.

„Egy élelmes maszek..." hallom vissza a vélekedést a legutóbbi „élményszerző” útból. És ehhez kapcsolódik a korábbi gondolat szála^is: változtathatatlan állapot-e a jelenlegi? A jelenlegi mechanizmus közelgő változásai jelenthetnek-e kedvező hatást ilyen „kis” dolgokra? Árra, hogy minden a maga idejében legyen, hogy akkor legyen kapható, amikor szükség van rá; a bundacipő, a síbakancs, a korcsolya télen, a fürdőruha, a strandpapucs, a sör, a fagylalt a maga szezonjában. Hogy az ígéretek után ne magyarázkodásokkal, kifogásokkal kelljen újra meg újra beérnünk —. mi, mért nincs mégsem.

Nem ágyúval akarok verébre lőni, azaz: minden apró-cseprőt az új gazdasági mechanizmussal leteríteni. A fegyver azonban bizonyosan hatékony lesz periférikus szórásában is. S bizonyára a közömbösségen üt majd legelőbb tágas rést. Az érdektelenségen, melynek kihatásait mai életünk számos apró bosszantó jelenségében is észleljük. A vállalati önállóság nagyobb érvényesülése, s a saját, jól felfogott anyagi érdekeltségre való gazdálkodás bizonyára megtermi az észszerűbb és tervszerűbb körültekintést, a termelő, szolgáltató, kereskedelmi vállalatok izgalmas versenyét. Ennek pedig a fogyasztó tömegek látják majd hasznát.

Az „eszi. nem eszi —, nem kap mást” elve lassan mindinkább korszerűtlen. Aki erőlteti, rossz szakács. Holnapra tálán senkinek nem kell a főztje. Olyan évek jönnek ránk, melyekben a kereslet és a kínálat egymásra ható, fejlesztő tényezői jutnak érvényre. Aki nem fogja fel, nem érzékeli idejében, majd a maga kárán tanulja meg a piaci törvényeket. Azt többek között, hogy a választékok versenyében és kínálkozásá- ban a vásárló az előnyösebb mellett dönt. A vállalati önállóság pedig olyan versenyt diktál, melynek iramán termelő kollektívák anyagi jólétének szintje is múlik.

Ezért nem szabad most már különösebben bosszankodnunk némely cikkek hiányán, piacra jutásának évszakos elcsúszásán. Hogy helyükre kerüljenek a dolgok, azt a kevés időt „guggolva” is kibírjuk.

Bizonyos, hogy helyükre kerülnek. Most már Illetékesek nyilatkozatai nélkül is.

Barna Tibor

Mint amikor a tíz hullámzik

Ihlet, hallani sokszor... Igen, az is kell, én mégis mindig úgy érzem, hogy a művész ésszel, ■ értelemmel, tudatosan dolgozik... Küzd az anyaggal, a gondolatokkal, a mondanivalóval. Bizonyára vannak nagy pillanatai, amikor feloldódik az alkotásban, de többnyire az örömmel együtt a kín, a szorongás, a munka jut neki... Bizony, a munka.

Azit is többször leírták már művészekről, hogy ars poétikája a szép keresése. A szép felfedezése fűben, fában, emberben, világban. A szép kizökkent a hétköznapokból ,A művész a szépség élményét szeretné az embereknek továbbadni.

Mi mindent takar ez az egyetlen szó: szép.

Mert hiszen szép a roppant tenger, akkor is, amikor nem látszik, de érezni lehet eleven lélegzését az éjszakában, a hullámok habtalanul szétterülnek a parton, s egy-egy kagylót hagynak a homokon, fövenyen.

Van, akinek a Balatonnál sem a víz, hanem a felvidék kúpalakú hegyeinek csoportja tetszik, amelyeket mintha csak a váraknak teremtettek volna a vulkánok. Mert szép a hegycsúcsokon történelmünk nagy harcának hirdetője, az emelkedő rom, az égbenyúló kőbástya, az omladozó, üszkös fal, a földbe sorvadt maradvány, amely untalan a múltat idézi.

De nemcsak a határtalan víz, az időtlen, komoly rom, a „klasszikus” látvány az, amely maradandó gondolatot ébreszt, vagy éppen alkotási

víz hullámzik.,. Nem volt nehéz arra gondolnom, hogy a halak nem is a mérleg tányérján, hanem a szüntelen hányódó hullámokban ringatóznak. .. Ez a piaci élmény adta az ötletet ahhoz, hogy ezt a mobil szobrot elkészítsem. ..

A „kis futó élmény” (ha ugyan ilyesfajta különbséget tehetünk élmény és élmény között) ezúttal valóban monumentális alkotás elkészítésére

halfigurát a legkisebb szélfuvallat is kimozdítja helyéből, így a kompozíciót talán így is hívhatnánk — „szélkakas” halból.

Kalló Viktor üti-veri kalapácsával a fémhalakat, cseng- bong a műterem és környéke. Mellette egy asztalon hegesztőpisztoly, a sarokban palack. Kemény munka a fémmegmunkálás, a domborítás, nem is hinné az ember, micsoda könyörtelen zajban. lármámékeim”, s remélem, majd a salgótarjániak is megszeretik, őket.

(A hatalmas figurái? •— horgászfantázia ismer talán ekkora halakat — ezüstfehér, szürkés-kékes, vöröses színűek lesznek, színük nem műszín, hanem az anyag természetes színe.)

A műterem ajtaja mellett kész alkotás hívja magara a figyelmet. Ugyancsak __ Salgótarjánba kerül kis idő múlva. Az új kórház udvarán ragyog- tatja majd a nap, amelynek sugarai itt a műteremben is megtörnek a ragyogó fehér kőalakban élő, guggoló nőn. A szoboralak testrészei által bezárt tér nem dekoratív üreg, hanem minősített belső tér. A guggolás mozdulata vé- gighullámzik az egész testen, s ez a mozgás kiterjeszti a téri irányokra is az ugyancsak ősi női, emberi mozdulatot. Talán éppen ennek hatására érezzük a szobor körüli teret is hullámzónak, vagyis a térfoglaló alak él, sugárzik.

További tervek? Kalló Vik- tor egyelőre szűkszavú, erről a kérdésről nem szívesen beszél. A nemzetközi hírű művész műterme azonban nem üres, egyik sarkában például Lenin-alak áll gipszből. Ebből arra következtethet a nézelődő, hogy a jövőben talán egy „közelebbi”, „emberibb’' Lenint ismerhetünk meg Kalló Viktor művéből. Természetesen, erről még korai beszélni.

Újra lesújt a kalapács a fémhal alakuló figurájára. Amikor a víz fölött himbálja

folyamatot indít eL

— Füreden voltam a piacon, ahol egy nő halat mért nyelves mérlegien — mondja Kalló Viktor szobrászművész budapesti Máglya-közi műtermében. — A síkos haltestek himbálóztak a mérlegtányérban föl-le... A látvány, a mérlegtányér ütemes, ritmikus mozgása egyfajta végtelen harmóniát tükrözött, amely az embert arra az egyik legidősebb élményére emlékeztette, melyet akkor él át, amikor a

Az ember és a hal... Készül a 1 mobil

ihlette a művészt. A Magyar Képző- és Iparművészeti Lektorátus jóváhagyta Kalló Viktornak a salgótarjáni Tóstrandra kerülő, idegenforgalmi érdekességnek is számító, elkészülése után Magyarországon egyedülálló mobil szobrát, amelyet nemsokára fel is állítanak majd. A víztükör fölé öt méter 40 centiméter magasra kifüggesztett, egyenként másfél méter nagyságú, különböző színű három

iarancs-aljai városba kerülő szobor

ban születik a fémhal. Talán

nem is egészen szobrászművésznek való tevékenység ez, inkább kovácsé.

— Magad uram, ha szolgád nincs — jegyzi meg Kalló Viktor. — Egyébként, kicsivel több támogatás sem ártott volna az illetékesek részéről e munkámmal kapcsolatban. Egyedül a Salgótarjáni Acélárugyár' segítségét köszönhetem meg. .7' A halak, úgy látszik, csupán az én édes „gyertnajd a szél a Karancs-aljai városban, hallom ezt a zajt is. Látom a füredi piaci asz- szony nyelvek mérlegét, tányérján a fényes, vízszagú haltestekkel. Arra gondolok, amit Kalló Viktor említett, az ember egyik legősibb élményére, a ritmusra, amelyet most is úgy érez ki dolgaiból, maga formálta világából, akár egy piaci mérleg mozgásából is, mint amikor a víz hullámzik.

Tóth Elemér

Karinthy Frigyes

SZAVAK

E

zt ideges emberek ismerik, ezt az idegességet, a szavakkal való játékot — nem is szójáték, az megint más, annak, ha rossz is, megvan a mentsége, hogy valami rejtett elmésséget akar mondani, célja van. mulattatni szeretne. Arra az ideges szóficamításra gondolok, ami hasonlít bizonyos ideges, szórakozott mozdulathoz, mikor el akarjuk terelni a figyelmünket, vagy koncentrálni — ujjropogtatás, dobolás az asztalon, fülcimparángatás, áll- húzogatás (mintha szakállat simogatnánk).

Az emberekkel, sokféle emberrel érintkező, folytonosan beszédre, szavakra utalt városi emberben — hát még ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgozik szegény! — vál- hatik ideges kényszerre ez a szavakkal való babrálás.

Közöttünk, szavakkal dolgozók, írók és beszélők között, ebből a szempontból kétféle fajtát különböztetek meg: éspedig olyant, aki szintén így van ezzel a dologgal, mint én. és olyant, aki letagadja, hogy így van vele. En most őszintén be fogom vallani, hogy vagyok vele.

Bevallom neked is, ifjú hívő. aki a villamosán, miközben tiszteletteljes pillantásod elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan halhatatlan remekművek alapját építem magamban, vagy verset komponálok —

nos hát, bevallom neked, hogy az elsiető cégtáblákat nézem, és mindegyikei elolvasom a feliratot, de fordítva, hogy mi jön ki belőle. Es százszor rájöttem már, hogy „takarék” az visszafelé „ké- rakat”, ami pontosan „kirakatának hangzik. És őrült öröm volt, mikor hetekig való visszafelé-olvasás után ilyen felfedezésekre bukkantam, hogy „szerda”, az visszafelé „adresz” és „szeretni” az visszafelé „imteresz”. és „kelet”, az visszafelé „telek”, és „ingovány”, az „nyávogni”, ki sem mondhatom mennyire irigyeltem költőtársamat, Babits Mihályt, aki rájött, hogy „erőszakos” az visszafelé „sok a szőre”, és „római fővezér”, az „rézevő fia. Mór”.

Én bevallom, hogy en minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom — játszom vele, mint a macska az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszongya: „egy telendő, két telendő, tisztelendő”. Én

bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni — hogy mikor a szónkereskedő feljön, és előadást tart nekem, komoly családapának a közelgő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismételgetem magamban görcsösen: „én kokok, te koksz, ő kok”. És mikor egy rezgő szakállú miniszterrel beszéltem egyszer, és, ő azt mondta: „mérvadó”, én magamban azt kérdeztem tőle: „mér ne volna vadó”, és mikor azt mondta: „ám, mérlegeljen”, azt felelte neki az én lelkem titokban: „ám jó, mér ne legeljek?”, valamint jó hitvesemnek, aki csitított, hogy ne mérgelődjek, annyit felelteim bensőmben: „mér ne gelődjek?”.

Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy „szelámlik”, akkor én villámlást látok, mert mennydörög és szelá- mik.

Én bevallom, sok évvel ezelőtt, mikor azzal a híres vezérrel, Prenk Bib Dudával azok a megrendítő dolgok voltak az újságban, én megálltam az utca közepéri, s mielőtt érdemben foglalkoztam volna a

tragédia európai jelentőségével, előbb gyorsan elmondtam magamban a következő verset:

Édes lányom, Bib Doda,

Én is úgy bibtem doda,

Még tizenhat éves koromba.

Én tudom például, hogy „naplemente”, ez egy szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is tetszik, hangsúly- lyal az utolsó előtti szótagon, így „naple-mente!”, vagy franciásan: „néplömant”. Nekem ez a szó, hogy „tanítani”, mindig négerül fog hangzani, és az a szó: „hajlam”, mindig zsidóul, így „chajlam”. Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyán fésűről van szó, pillanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így „eleven embercomb”. És „harisnya”, ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha ris- nya — de tjem ris.

Mert nekem a szó, azonkívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toronyiak — számomra nemcsak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horátiónak.

— Mit ólvas felséged?

— Szó, szó, szó...

S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értelmeznj. például, más kiejtéssel:

— Hogy van felséged?

— Na, szó, szó, szó.