Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-16 / 166. szám

4

ttönsnUD

WB7. fSFus W. vaslrnap

Végülis ki a bűnös...?

Aaról értesítettéit, hogy Egy- házasgergén tele panasszal, keserűséggel él egy pedagógus ember. Nem mai keletű életének megromlása. A községi, járási, megyei tanácsokon már néhány éve gyűlnek a vele foglalkozó akták, és ma már halommá tornyosulnak. Makacs kitartással küldi a leveleket az állami hatalom helyi szerveihez, a Minisztertanácshoz, az Elnöki Tanácshoz a sajtóhoz, rádióhoz: Mindenhová, ahol kötelesség az emberek panaszaival foglalkozni.

A levelek súlyos megállapításokat tartalmaznak. Néhány idézet az igazgatóra vonatkozó panaszlevélből: „Tanulókat,

szülőket ellenem hangoltak.. „Nem egy alkalommal verekedés!, emberölési szándékának ad kifejezést..„Nem tartottam és nem tartom pedagógushoz méltónak, a tanulók részéről való ajándékok elfogadását születésnapokra, névnapokra, amit az igazgató és hozzátartozód előszeretettel fogadnak ..

De nemcsak az igazgatóval gyűlt meg a baja, hanem a tanács vezetőiről azt vallja, hogy magániparosokkal ko- rumpálnak. Pénzt sikkasztottak és megjelöl egy jelentős összeget Hasonlóan sikkasztással gyanúsította az úttörő- vezető tanárt. Azt írja. hogy a sok szabálytalankodás láttán már idegkimerültségben szenved és igazságot követel. Felesége megerősíti a feljelentő állításait megtoldva néhány ténnyel.

Ha ez így van, ahogyan állítja, akkor ennek az embernek a legsürgősebben segítséget kell nyújtani. Ez emberi, társadalmi kötelesség.

Mi történik Egyházasgergém?

Miért gyűlt már több Mányira Kárpáti Ferenc pedagógus ügyével foglalkozó akták súlya? Miért kell tanácsi vezetőknek, ügyészségnek, döntőbizottságoknak hosszú időt igénybevevő vizsgálatokat folytatni? Miért kellett szülőknek beadványokat készítem?

Kárpáti Ferenc néhány esztendővel ezelőtt Borsod megyéből került megyénkbe. Egy- házasgergén nagy szeretettel fogadták. Szükségük volt jó pedagógusra. Lakást kapott,

testi fogyatékosságára való tekintettel kedvezményt jármű- vásárlásra. Felajánlották neki a művelődési otthon vezetését is, felesége pedig védőnő lett. A tanács vb-titkára mondta el, hogy vasárnapokat, ünnepnapokat. estéket töltött vele a falu kulturális igényeinek ismertetésére, a gergei emberek szokásainak feltárására. Kárpáti lelkesedett a munkáért, szívélyesen köszönte a támogatást Párttaggyűlésen is foglalkoztak vele. Megdicsérték lelkesedéséért

Egy alkalommal, — amikor a járási tanács dolgozói a faluban a félévi zárszámadást végezték — a község vezetői megdöbbenve hallották, hogy Kárpáti becsmérli őket. A községiek semmihez sem értenek, a támogatásától elzárkóznak. Ezek után az emberi kapcsolat megromlott közöttük. Miután a rágalom hallatán a segítség- adást is a legszűkebbre korlátozták, kiderült: Kárpáti Ferenc a művelődési otthon igazgatásához nem ért A könyvtárból eltűnt 51 kötet könyv.

Végrehajtó bizottsági ülésen felelősségre vonták. Előterjesztését is visszaadták átdolgozására. A tanács vezetői ezek után Kárpáti Ferenc szemében megbízhatatlanok lettek. Zúdultak a rágalmazó levelek a felső szervekhez. Mint már említettük, súlyos vádakkal.

Az iskolában is megromlott a munkatársi viszony.

Szóltunk az igazgatóra tett kijelentéseiről. Az úttörővezető tanár sikkasztással történt gyanúsításáról is. Valósággal özönlöttek az emberi becsületet szennyező feljelentések. A veszekedés napirenden volt Az igazgató kitért Elhelyeztette magát az ország másik részébe.

A feljelentésekre a vizsgálatot folytató emberek sokasága fordult meg a községben. Bármennyire elmélyültek a kutatásban. a jelzett hibákat szabálytalankodásokat nem találták. Ml is átnéztünk sok aktát Többnek nyomába is eredtünk — eredménytelenül. A feljelentőnek néhány jelentéktelen esettől eltekintve nincs igaza. Mikor Kárpáti küzdelmeiről hallottunk, szövetségeseként indultunk segítségére. Sajnos az igazságtalansága miatt ezt a szövetséget

ezennel felbontjuk.

A vádak sorban megdőltek. A bűnös, a feljelentő, mert sorozatosan megértette a társadalmi együttélés szabályait. A dolgozó emberek által választott vezetők becsületébe gázolt. Megzavarta munkatársait nevelő tevékenységükben, szétdúlta a tantestület egységét

Emlékeztessük Kárpáti Ferencet: Borsodból hasonló magatartása miatt kellett távoznia. Akkor fogacfkozott, hogy soha többé! Csak néhány esztendőt töltött békességben, folytatta, ahol abbahagyta.

Panaszkodik, hogy nem adnak neki igazat, mindenki elfordul tőle. Még az iskolán, ahol tanul, ott is hékétlenke- dik. nem fogadja meg tanárai tanácsait. Mindenkiben ellenséget, rosszat, kártevőt lát. Ilyen körülmények után kitől várhat megértést? A szülők tiltakoznaik, hogy gyerekeiket tanítsa.

őszintén mondtuk meg a véleményünket Egy pedagógusról van szó akire a jövő generációját bízták. Akinek a gyerekek, előtt példaként kell lennie. Tőle tanulják amit az életbe visznek. Lehet, az igazsággal fájdalmat okozunk. Segíteni akarunk, de azt a hibák elkendőzésével nem lehet. Kárpáti Ferenc hosszú gyötrelmes utat járt be míg a katedrára léphetett. Nagyrabecsült eredményét ferde érzéseire hallgatva ne rombolja le!

Egy levélre hivatkozunk, amely az egyik feljelentésére válaszol. „Helyzete kedvezőbb alakulásának elsőrendű feltétele, magatartásának alapvető megváltoztatása. A hibákat mondja el, kölcsönösen javítsák ki. A feltevéseken alapuló sorozatos feljelentéseket mellőzze. Akkor környezetével, munkatársaival jó kapcsolat alakul M .. .*

Fogadja meg ezeket Kárpáti Ferenc. Mi pedig adjunk neki segítséget. Egyszerű munkás- emberből lett pedagógus, köztünk van a helye. Csak most már döntse el véglegesen, ki a bűnös.—?

Bobál Gyula

Újra teltéi k*zctoni

Dobosy Imre regénye

36.

A szakaszvezető remeg. Fegyvereink kis halomban, a diófa alatt. A sebesült lábú határvadász leül, hányni kezd, annyi ereje sincs, hogy oldalt fordítsa fejét, összepiszkítja köpenyét Tartsd magad, mondja az őrvezető, nem tud segíteni, csak odaáll, szúr. tos tenyerét a sebesült fejére teszi, másik kezével a köpenyéra ragadt sarat kaparja. Egyenesen áll, majdnem vi- gyázzban, és tisztogatja magát hihetetlen, ez az elcsigázott kis ember mennyi méltósággal tudja befejezni katonai pályafutását Kétszáz lépésre vannak az oroszok. Azt mondják, utálják a fogoly- tiszteket. Azt mondják, le is durrogtatnak közülük. Vagy félszáz dobtáras géppisztoly néz ránk. hullámzó vonalban, föl s le süllyedve a lépések ütemére, Gallai előrántja piszkos zsebkendőjét, meglengeti, a fehér rongydarab idegesen cikázik a levegőben. Látniok kell, hogy fegyvertelenek vagyunk. A csendőrök! Deső, hát miért nem kiabálsz, lelőtted őket, ez számít, ez...

Fésűs Járónak folyik a könnye, elébük sietne, de nincs ereje, bőg csak, és megmeglíbbentí vézna karjait, hülyeség, ezt mindennek vélhetik, csak üdvözlő tisztelgésnek nem. Húsz lépésre vannak. Ólom a lábam, iszonyú fáradtság szivárog széjjel bennem, rossz álomból ébredek ilyen összetört állapotban, kivert a víz, menekülni akartam, valami szörny vagy gép elől, de a lábam nem engedelmeskedett, ütöttem-ver- tem volna dühömben, de hiába. Deső kilép, sapkájához emeli kezét, oroszul jelentkezik, a szakaszt vezénylő fiatal tiszt megáll, végignéz rajtunk, szeme kíváncsian tér vissza Desőre. Tolsztoj. Bu- nyin, Gorkij, Turgenyev, sorolom magamban, kétségbeejtő, hogy egyetlen szót sem értek, magamat se bírom megértetni velük, én nem vagyok bűnös, nézzetek rám, én nem ártottam senkinek. Fésűs Járó odamegy a tiszthez, sírva hadar, mellére mutogat, kezét kínálja, a tiszt zavartan elfogadja, a katonák figyelnek. Nem lőttek. Most már nem is fognak, a veszélyes pillanat elmúlt. Micsoda viharos, vad megkönnyebbülés, énekelni kellene, a reánk sze- geződő fegyverek fölött, s alatt most kezdem látni a sapkákat, arcokat, köpenyeket, csizmákat, a köpenyek felett terepmintás sátorlap, a

katonák velem egykorúak, s

még fiatalabbak. Tolsztoj, Bunyin, Gorkij, Turgenyev, mondom hangosan. A tiszt rám bámul, a katonák körülzárják a présházat, nagy zsongást csapnak odabent, aztán kitódulnak felvillanyozva, lármásan kérlelik a hadnagyot.

— Hát igen — mondja Deső

— német nincs, bor van.

A hadnagy tanácstalan, hátrafelé nézeget, ahonnan jöttek, végül odaszól Desőnek.

— Egy pohár bort adjunk fejenként — mondja Deső.

— Adjatok — mondja Géza.

— Én addig bekötözöm a határ-vadászt.

Futunk mindnyájan, Sorki az első, zuhatagnyi kortyot ereszt magába a lopóból, jelentem alássan ruszki urak, jó kis bor, nincs benne méreg, hát csak bátran, egészségükre. A hadnagyé az első pohár, felhajtja, aztán odaáll az asztal végéhez, eszébe ne jossan valakinek repetáim. Töltögetünk mint a csaposok, ahányan vagyunk, de minket nem biztatnak, nem akarnak koccintani velünk. Tíz percig se tart az egész, a hadnagy int, a szakasz nekivág a hegynek, legyezőformán szétterülve a szőlők között

CJiekéi nő

a zöld Ligetben

A nő felhúzott lábbal öl.

Egyik karja a térden pihen, másikkal lazán a földnek támaszkodik. Fejét kevéssé oldalt fordítja, szelíden figyel valamit. Az egész alak valami szép, meleg nyugalmat áraszt. Pedig hűs márványból való.

Idős mester műtermében szemlélődünk a Duna csöndes budai partján, az Ybl-tér művész birodalmában. Da- bóczi Mihály a mester s a márványalak nemsokára Salgótarján egyik dísze lesz. A Sztahanov úton állítják fel, a Technika Háza előtt, szelíd- zöld parkocskában a hószínű márványt, — nyersfaragá- sú fekete tömbön.

— Szeretem ezt a szobrom — mondja a művész — Egyszerűen megoldott, realisztikus munkámnak érzem. S mégis modem szelleműnek, éppen a megoldás nyugodtsága miatt. Az a kis zöld, intim tér önöknél, Salgótarjánban, feltétlenül semleges témát kíván meg, s a nő. mint téma: mindig szép.

E művészeti álláspont jegyeiben gyönyörködhetünk mindenfelé a tágas műteremben. Variánsok az örök nőről, a szerelemről, — kőben, bronzban, fában, ahogyan a téma leginkább igényli az anyagát.

Az egyik polcon szürrealista kisplasztikák, — nyilván egy korábbi korszakából alkotójuknak.

— A művésznek — magyarázza — vissza kell adnia kora szellemét amiben éL Én nem minden absztrakt dolgot ítélek el. De el sem mindent fogadok. Ha az absztrahált mű érthető, akkor létjogosultsága van. Absztraktnak lenni az alkotó folyamatban nem okvetlenül azonos az érthetetlenné válással, amik« a művész természetszerűen magára marad műveivel.

Ez a gondolat kristályosán tiszta Dabóczi Mihály alkotói megfogalmazásaiban. Elvonatkoztatásai mindig nyo- monkövethetők és világosan értelmezhetők. Egyik kisplasztikája, egy összefonódó szerelmespár szokatlan elnyúj- tottságában és csavarodottsá- gában a szétválaszthatatlan együvétartozás benső erejét hordozza. Az „egy test, egy lélek” művészi tükröződése.

A kifejezési formák bátor és mesterségileg nagy biztonságú kísérletezője Dabóczi, aki korát meghazudtoló

gyönyörködőt vonz majd közelébe a mű,

A mintázópadozaton lassan körbeforgatja az életnagyságú nőalakot. Bárhonnan nyugodtan fotózhatnánk, egyaránt kellemes az összhatás. Maga, alkotója így ad hangot gondolatainak a mozgás látványára:

— Szeretem ezt a saobClő oá. Dabóczi Mihály márványszobra. Salgótarjánban a Sztahanov út dísze lesz

frissességgel tart lépést az

igényekkel, a kor művészi áramlataival. Agárdon például rendkívül modern összhatású, különleges megfogalmazású művét állítják fel a nyáron. Viaskodó kakasokat mintázott meg eredeti látásmódján s bizonyosan sok

rom. Szinte nehezen válók

meg tőle, de alkotónak és alkotásnak ez a természetes viszonya. Elválnak egymástól többnyire, mint a szülő, meg a gyermek. A mű is alkotójától függetlenülő céllal jön létre, és Salgótarjánban kitűnő miliőbe kerül ez is. Örülök neki, hogy oda kerül, — ez lesz egyébként az első munkám önöknél.

— Velünk má lesz? — kérdi csalódottan Fésűs Járó.

— A fenébe is — bámul Gallai —, a fegyvereket is itt hagyták, ha kedvünk szottyanna. beléjük durranthatnánk.

Sorki kiáll az ajtó elé, tele lopó a kezében, lebugyogtatja az egészet, anélkül, hogy egyet is nyelne.

— Ez az egész? — Vigyorogva néz körüL — Kár volt betojni, főhadnagy úr alázatosan. Ha ez így megy, én máma még egypánszor fogságba esnék.

— Ez a szakasz — mondja Deső — valamelyik nagyobb gárdaegységhez tartozik. A visszavonulás közben elszakadt német—magyar szórványt vadássza, mással nem törődik.

— De rólunk mit mondtak?

— Várjunk itt, fegyver ne legyen nálunk. Egy töltény se. Majd jön a következő hullám, összeszednek bennünket. Vagy ha sürgős, mondta a hadnagy, menjünk be a városba, jelentkezzünk a parancsnokságon.

— Van már parancsnokság?

— Honnan tudjam?

— Nyavalyát sürgős — mondja Gallai. — Különben is, ha elszelélhetünk innen, nem ettem meszet jelentkezni.

— De ez a rohadt egyenruha!

— Sorki, mi van a kastélyban? Körülnéztél?

— Fülöncsíptek, mielőtt betettem volna a lábam.

— Gyerünk — mondja Fésűs Járó. — Látjátok, nem esznek meg benneteket. Az se baj, ha így találkozunk velük. Csak arra kérlek, Kálmán, rögtön mondd meg nekik, hogy én kommunista vagyok, és felelek értetek.

— Nos? — kérdem Desőtől, mert megint gondolkodik. — Erkölcsi aggályaid vannak ? Hagyj itt egy cédulát, írd fel címünket ne kelljen sokáig keresgélni bennünket.

Nem szól, csak a fejét biccenti, Géza még kötözi a határvadászt.

— Tudsz járni? — kérdi a katonától.

Az hálásan néz rá. Nem hagyjuk itt.

— Eddig is elvergődtem, főhadnagy úr. Vágok magamnak egy botot, nem lesz semmi hiba.

— Van itt apámnak egy kampósbotja — mondja Géza —, mindjárt megkeresem.

Felegyenesedik, derekát tapogatja.

— Izomlövés — mondja nyögve. — Átszaladt rajta a golyó, ez a szerencse. Ultra- septyles pakolást tettem rá, de ha baj lesz, injekcióm is van.

Deső felmarkol néhány fegyvert a halomból.

— Hordjuk be. Rázárjuk az ajtót ha kell. el tudjunk számolni vele.

— A hullákkal mi legyen?

— Valahol majd jelentjük, hogy el kell földelni őket.

— És most? Merre?

Gallai káromkodik.

— A kastélyba, az istenit. Már elfelejtettétek?

(Folytatjuk.)

— S talán nem az egyetlen.

— Ez legkevésbé múlik a szobrászon. Elsősoron a lektorátusunkon és az illetékes városvezetőkön. Vannak például városvezetők, akik szisz- tématikusan látogatják a különböző műtermeket, szemmel tartják a készülő alkotásokat, sőt esetleg valami témára inspirálják a művészeket, s ha megtetszik valami, nem egyszer igénnyel fordulnak a lektorátushoz a mű zsűrizéséért. Ilyen — hogy egyet említsek — a székesfehérvári tanácselnök is, aki csak innen az Ybl-téri művészsorról négy szobrot vitt így haza, a városának. Én nagyon örülnék, ha a salgótarjáni városvezetőkkel hasonló kapcsolatunk fejlődne es művészsorunkról minél több alkotással tehetnénk szebbé, gazdagabbá nagy iramban épülő, fejlődő városukat és megyéjüket. — És a „Pihenő nő”-t — mikor köszönthetjük nálunk?

— A szobor, mint láthatják, készen áll. Szállításra vár. Gondolom, a * tereprendezés, az alapkészítés nem múlik soká és művem mihamarabb végleges helyére kerül. Mindenesetre a leleplezésén szívesen résztvennék. Tudják: az alkotónak, ha szíve szerinti a mű, nem közömbös a fogadtatás. Az ülő nő-vel valahogy így vagyok.

B. X. ,