Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-09 / 160. szám

1967. július 9. vasárnap K0í?9*O 5 Hová? Merre? Nem eszközök — emberek Országos gond a fiatalok elhelyezése, munkába állítása. A fejlődéssel nem jár együtt a korlátlan számú munkahely, különösen nem az úgyneve­zett ,.jó munkahelyek” számá­nak növekedése. A jelenlegi helyzetet nehezíti a demog­ráfiai hullám is, s az, hogy a fiatalok egyéni elképzelései nem, mindig találkoznak a társadalmi lehetőségekkel. Él­ni, dolgozni azonban kell, s előbb-utóbb minden fiatal be­kerül valahová — lehet, hogy éppen olyan helyre, amilyen­re nem is gondolt. Válogatni nem válogathat. S vagy meg­szereti az elképzeléseivel nem találkozó munkát, vagy örök elégedetlen marad...? Mindez nem ilyen egyszerű. Sokszor igen. bonyolult úton jut el a fiatal az őt érdeklő, szívesen vállalt munkáig. ök hárman véletlenül ke­rültek egymás mellé. Talá­lomra választottuk ki a há­rom nevet a munkára jelent­kezettek névsorából. Miklós villanyszerelő lesz Egy barátságos udvar mé­lyén élnek Fábián Mikiék Balassagyarmaton, a Kossuth Lajos utcában. Meglepve tes­sékelnek beljebb. Miki arcán feszült kíváncsiság tükröződik. Ám az első kérdés után ki­derül minden. — Én már állásban vagyok — mondja önérzetesen Mik­lós. — A kórházban helyez­kedtem el. A fiú édesanyja teszi hozzá magyarázatként a többit: Mik­lós édesapja is a kórházban dolgozik, s évekkel ezelőtt ő maga is ott dolgozott, azon­ban most rokkant nyugdíjas­ként cipeli az élet terheit. Mikinek tetszik a személye iránti érdeklődés. Szívesen beszél magáról. — Nagyon szerettem volna pincér lenni, de így is jó. A villanyszerelés sem idégen — bizonygatja. — Itthon mar „megbütykölöm” a villanyva­salót, ha elromlik. A kórház­ban a mesterekkel járok együtt, sokat eltanultam. Édesanyja megmutatja a tanulószerződést. Elő­kerül Miki bizonyítványa is. A fiú lesüti a szemét. A bi­zonyítvány, hm! — de erről ne szóljunk. Hálásan nyug­tázza, mikor megígértem, s készséggel beismeri: többet kellett volna tanulni. Erőskö- dik, hogy az iparitanuló-is- kolában nem lesz baj a szor­galommal. Aki még nem jutott révbe Bérezi Erzsébet, a Szántó Kovács János Gimnáziumban érettségizett. Szerencsémre itthon találom. Nagyot só­hajt a kérdésre: sikerült-e már elhelyezkednie? — Egyelőre még nincs ál­lásom — mondja — s nem tudom mikor lesz. Régi vá­gyam. hogy óvónő legyek, azonban nem tudom hová forduljak a kérésemmel. A városi tanács művelődési osz­tályán érdeklődésemre nem adtak kielégítő választ. Hal­lottam, hogy a kórházban ta­lán el lehetne helyezkedni csecsemőgondozónak... Erzsikének ez is megfelel­ne — azt mondja nagyon szereti a gyerekeket — dol­gozhatna, s közben tanulna is. Ám mindig, mindig visszaka­nyarodik az eredeti tervéhez: hogyan lehetne óvónő. Töré­keny, örökké vidám kislány. Rajongással mesél a diák­évekről, a költészetről, Rad­nótiról, aki a legkedvesebb költője. Magával hozta a ze­ne, az irodalom szeretetét — s azt hiszem ez érthető, hi­szen irodalmi színpados volt. — Vigasztalhatatlannak éreztem magam, amikor ha­zajöttem a tanácsról — mond­ja, — Ügy éreztem, nekem semmi sem sikerül. Nem tudtam mi lesz? Azután hal­lottam a kórházi lehetőségek­ről. Talán sikerül. Nem mon­dom, szívesen leszek csecse­mőgondozó, de milyen jó lenne óvónőnek. Mindig azt terveztem, elmegyek valaho­vá falura. Pedig sokan nem szívesen „ássák el magukat”. Én olyan örömmel mennék — csak lehetne. — Vállalná a nehézségeket? — kérdem. — Edzett vagyok én! Tor­nász voltam — vágja rá büsz­kén. Erzsiké egyelőre itthon segít, s amikor jut rá idő, „fogyasztja” a könyveket. Ki­rándulásokat tervezget, mert imádja az erdőt, a természe­tet. Néhány nap múlva roko­ni látogatásra indul a Bükk- be. Dolgozom, elégedett vagyok... Gyurkó Máriát nem talá­lom a Bajcsy-Zsilinszky utca 9 alatt. „A finomkötöttbe dolgozik” — igazítanak el. Az üzem barátságos portásnénije pillanatokon belül „elővará­zsolja” a csinos, barna kis­lányt. Meglepve hallgatja miért keresem. — Néhány napja dolgozom — mondja. — Igaz, nem balassagyarmati, hanem pili- nyi vagyok, de itt kaptam helyet. Salgótarjánban vé­geztem a közgazdasági techni­kumban. . Számlázó lettem a könyvelésben... Máriának nem lesz köny- nyű dolga, hiszen autóbusszal jár be Pilinyből. De szívesen jött ide, ahol befogadták. Most minden annyira friss, új­szerű. Ismerkedik a munká­val, a munkatársakkal, jól érzi magát. Azután olyasmit mond, ami meglepő. — Mindig szerettem volna gyógyszertárban dolgozni... Mennyire érdekesek az em­berek! Vajon Máriának az el­képzelése honnan ered, miből fakad? Hosszadalmas lenne felderíteni. Lehet, hogy csak pillanatnyi indíték? Ki tudja? Annyi bizonyos, állása van, jól érzi magát, s később talán elfelejti a gyógyszertárat. Felismeri jelenlegi munkájá­nak szépségét. Három, találomra kiválasz­tott fiatal. Mindegyikük kü­lön, sajátos világ. Azonban közös vonásuk, hogy dolgoz­ni, alkotni szeretnének. Pénzt keresni, hogy egyéni céljai­kat is valóra válthassák. S ez nem könnyű, mert a terveik nem mindig esnek egybe a lehetőségekkel. Ezért __ is fon­tos számukra a felnőttek jó­szándékú segítsége, támoga­tása. Hiszen sokszor maguk sem tudják hogyan, merre is kellene menni? Nem ismerik fel magukat pontosan, hogy jól döntenek-e amikor vá­lasztanak. Segítsünk ebben nekik. De vigyázó kézzel, mert nem eszközök — embe­rek! Pádár András • • Ölvenöfszoros vidámság — Hoztak a bácsik kenye­ret? — kérdezi tőlünk egy szőke fiú, a nagymezőpusztai turistaház kapujánál. A ka­pura ezt a feliratot erősítet­ték: „Jubileumi tábor”. A szőke fiú őrtársával együtt, szélesre tárja a dróthálós ka­pu két szárnyát. — Nincs kenyeretek? — Miért ne volna? — Miből gondolod, hogy kenyeret hoztunk? — Nekünk kocsival hordják a kenyeret... Jó étvágyuk lehet. Szabad az út a tábor felé, indulnánk is már. de a szőke pajtás idejében észbekap, megragad­ja a kocsi kilincsét, és húzná vissza a Volgát. — Várjunk csak! Ha nem kenyér, akkor mi? Hova tet­szenek menni... György András, a budapes­ti ötödik kerületi, Irányi ut­cai általános iskola tanulója, az éberebb kapuügyeletesek közül való. Visszanézek. Az András gyerek, halálos ko­molyan felírja a kocsi rend­számát. Csépi Az egykori kastélyhoz veze­tő keskeny betonút mellett, a nagyra nőtt fák árnyékában, színes sátrakban pihennek a belváros kőrengetegéből, a tenyérnyi és poros terek vi­lágából a szelídhajlatú nóg­rádi dombok közé menekült gyerekek. A csendespihenő idején érkezünk, a tábor ki­haltnak látszik. — Jókor jöttek, most éppen csépi van, azaz csendespihe­nő. Nyugodtan beszélgethe­tünk. .. Mi, felnőttek ilyenkor fújjuk ki magunkat — mond­ja Bozzai Ottó táborvezető. Ötvenöt pesti pajtás tábo­roz Nagymező-pusztán. Az idén egy kicsit hazajöttek ide, hiszen tavaly nyáron ők ver­tek tábort elsőnek a túrista- ház környékén. A piros fede­lű vendégkönyv első. beírása, a kastély rajza is, a 1405-ös számú Kilán György úttörő- csapattól származik. Az öt­venöt pajtás közül harminc tava’fy is Nagymező-pusztán tötötte a vakáció egy részét, nagyon megkedvelték ezt a helyet. — A környék kiváló kirán­dulóhely, a nógrádiak szere­tettel fogadtak bennünket, és kellemes meglepetés volt szá­munkra, hogy tavaly óta meg­építették a konyhát, bevezet­ték a villanyt. Miért men­nénk máshová táborozni? — vélekedik Bozzai Ottó, aki egy kicsit maga is nógrádi, 1959-ig Salgóbányán tanított. „Gyógypocsolya’' — Ilyen lehet a paradi­csom, azzal a különbséggel, hogy ott biztosan van még egy fürdőmedence is, persze vízzel... A víz többfélekép­pen is hiányzik a gyerekek­nek. A vízellátás kapcsolat­ban van a szomszédos szövet­kezeti gazdasággal. Itatás idején, reggel, délben elapad­nak a turistaház vízcsapjai A strandolás sajnos nem tar­tozik a tábor vidámságai kö­zé. Tavaly egyetlen alkalom­mal vittük el a gyerekeket a pásztói strandra, az idén. nem tervezünk ilyen kirándulást. Fárasztó. A kényszerűség csökkenti az igényeket. Az épület előtt díszkőt áll. A mini-medence közepén angyalcsoport, kőbe- faragva. Kettőnek van feje, egynek nincs. Ez a „gyógypo- csolya”. ahogy tábornyelven tréfásan nevezik. A gúnyos elnevezés ellenére nagy becs­ben tartják. Külön tisztasági rendszabályok korlátozzák használatát. Mellette lavór, tele vízzel, és csak az léphet a cseppnyi medencébe, aki előzőleg ebbe dugja a lábát... Nem érte fel a mikrofont A táborba csak a legki­válóbb pajtásokat vették fel. Négy feltételnek kellett ele­get tenni. Jó úttörőmunka, négyesnél nem rosszabb ma­gaviselet, szorgalom, két ötven év emlékeiből Szibéria - a konyhában d ló energiaforrás a barna szén A viszonylag nagy kéntar­talmú barnaszén még hosz- szú ideig a csehszlovák vil­lamos áramtermelés fő erő­forrása marad. Még 1980 után is az áram több mint felét barnaszénből fogják nyer­ni. Ez a hányad jelen­leg 83 százalékot tesz ki. Tekintettel arra, hogy a nagy kéntartalmú barnaszén elége­tése erősen szennyezi a leve­gőt, és ezt nehéz megakadá­lyozni, a kormány lemon­dott arról, hogy Észak-Cseh- országban bővítsék a már működő erőművet és még egy újat is építsenek, noha itt gazdag barnaszénlelőhelyek vannak. Ehelyett a jóminősé­gű szovjet antracitot tüzelő kelet-szlovákiai erőművet fog­ják bővíteni. Csehszlovákia az egy főre jutó áramtermelés tekinteté­ben jelenleg világviszonylat­ban a 12. helyen áll, de a háztartási áramfogyasztás te­rén elmarad a világszínvo­naltól. A következő években javítani alkarnak ezen a hely­zeten. Hátán kis csomó rőzsével tér haza. Amikor a földre te­szi, megtörli mélyen barázdált arcát. Görcsbe merevedett, kidolgozott ujjait egyengeti, hogy kezet fogjunk. Régi isme­rősként üdvözöjük egymást, hiszen találkoztunk már számos esetben idős Szabó Istvánnal, Baglyasalja veteránjával. — Tessék. Hűvös a konyha — invitál befelé. Mozgásán látszik a hetvenhét év. Engem a fiatal Szabó István élete érdekel. Alig volt még 24 éves, amikor az első világháborúban az orosz front­ra került. — Az emlékekben vissza kell menni néhány esztendőt, — szól —, az is az életemhez tartozik. Először 1911-ben vo­nultam be katonának, s csak tizenháromban szereltem le. Egy évet pihenhettem. Újra jött a behívó. Alighogy bevo­nultam tizennégyben, két hét múlva már az orosz frontra kerültem. Szolgáltam a lovasságnál, tüzéreknél és a gya­logságnál. Nem sokáig, mert 1915-ben orosz fogságba kerül­tem. Idős kora miatt már nehéz az emlékezés. Azóta több, mint félévszázad telt el. Szabó István feje felett is elszállt az idő. — Havas eső esett. Fáztunk, Gondolatban mindig itthon voltunk. Nem akartunk mi harcolni. Egy éjszaka aztán... Szóval fogságba estünk. Az irány Szibéria volt. Először a berezavkai táborba kerültem. Egy évig voltam ott. Aztán munkára jelentkeztem Pamszki-Gubemába, Cseglova község­be. Egy vegyigyár építésénél dolgoztam én is. Szenet bá­nyásztak Kemerovó környékén, drótkötélpályán szállították a gyárba. 1917 szeptemberében aztán újabb parancs jött. Máshova irányítottak bennünket, ötszáz versztet gyalogol­tunk. három héten át. Nem volt vasút. Csomagjainkat szá­non vitték, mi gyalog a tajgán át. Azt mondjam, nem fél­tünk? Dehogynem! Hideg is volt, talán harminc foknál is hidegebb. Hallottunk a medvékről is. De azért mentünk... Belemelegszik Szabó bácsi. Most már összefüggően mesél a múltról. Szinte az egész Szibéria kitárul előttünk, ebben a kis konyhában. — Ügy október elején lehetett — folytatja az alacsony ember. — Akkor hallottuk, hogy Oroszországban kitört a forradalom ... — Fiúk. — szóltam a társaimhoz — menjünk be Kuz- nyeckába, jelentkezzünk a Vörös Hadseregbe. Nem tétováz­tunk. Nékem könnyű volt, mert beszéltem oroszxd. Csatla­koztak hozzám még húszán. Szánkóra pakoltunk, s elindul­tunk Kuznyeckába. A kaszárnyában a komisszárnál jelent­keztünk. — Komisszár elvtárs! Mi magyar hadifoglyok vagyunk. A Vörös Hadseregbe szeretnénk harcolni, a fehérek ellen — jelentettem én. A komisszár végignézett rajtunk, gondolko­dott egy kicsit, aztán így szólt. — Rendben van! De tudjátok, hogy itt harcolni is kell... — Másnap már felszereltek bennünket. Vörös katonák voltunk, és nem hadifoglyok. A kemerovói és a cseglovai harcokban Filatyinka, meg Metyolka százados volt a pa­rancsnokom ... Zsebkendőt vesz elő, megtörli a homlokát. Kis pihenőt tart. Rendezi gondolatait. Hosszú percek telnek el, amíg újra megszólal. — Kuznyeckán voltunk, most is pontosan emlékszem mindenre, 1918 júliusában jártunk már. A kis városka öt templomában egyszerre szólaltak meg a harangok. Tudtuk, baj van, támadnak a fehérek. Harcoltunk mi, kézzel, köröm­mel. A túlerő azonban nagy volt, szétvertek bennünket. A hideget se bírtuk úgy, mint orosz testvéreink. Menekültünk, mert Kolcsakék többen voltak, jobb volt a fegyverzetük. Én Bacsad községben kötöttem ki, ahol egy orvos, — úgy hi­szem dr. Fridri Arnyemannak hívták, — fogadott be. Mind­járt munkát is kaptam. Lóháton hordtam a postát. Alig tel­tek a napok, amikor megismerkedtem a partizánokkal. Be­jártak hozzánk a kórházba, segítettük őket. Mi láttuk a fe­hér tiszteket, s mindig beszámoltunk arról, hol járnak, há­nyán vannak, mit csinálnak. Ez sokat segített a partizánok­nak. — Ügy 1919 novemberében történi. Sziszikov komisszár volt a partizánok parancsnoka. Éjjel tizenegy óra körül ti­zenegyed magával megtámadta a fehéreket. Nagy volt a harc, menekültek a fehérek... Akkor aztán én is ott hagy­tam a kórházat, újból vörös katona lettem. Kalcsuginán, egy kis bányatelepen voltunk. Ott vártuk a parancsot. Nova- Nikulajba vezényeltek. Haladt, haladt előre a Vörös Hadse­reg. Mi a hátországban maradtunk. Temettük a halottakat, mert sok volt a harcok után... — Az igazi öröm az volt, amikor megtudtuk, hogy győ­zött a forradalom Oroszországban... Talán mi is részesei voltunk — teszi hozzá egészen halkan, mintha már csak ön­magának mondaná. Hosszú volt még az út. amelyik haza, Baglyasaljára ve­zetett. Nova-Nikulaj. majd Moszkva és 1920. augusztus 11-én ismét átlépte a magyar határt Szabó István, a vörös katona. A harc itthon folytatódott. Sztrájkok, cser^dőri, bányaigaz- gatói üldözések. Egyszer aztán itthon is felragyogott a vörös csillag. Olyan amilyet Szabó István Oroszországban, a fron­ton viselt a sapkáján. Somogyvári László kettes osztályzatnál több nem lehetett a bizonyítványban és végül: a raj vezető javaslata. A pajtások között sok a Ki­váló úttörő. Márton Ibolya, Engler Ágnes, Novák József, Sipos Károly, Fazekas Kati a KISZ-kongresszust köszöntő pajtások között voltak. Egy­más szavába vágva mesélik — milyen nagy élmény volt Az első hivatalos levél (érte­sítést kaptak az országos út- törőparancsnoktól), a kong­resszus köszöntésének próbái, a KISZ-esek vastapsa, amely őket jutalmazta, köszöntötte. — A legérdekesebb, a leg­édesebb az volt, amikor kül­döttségünk nevében az egyik kislány szólt a KISZ-esekhez. Nem érte fel a mikrofont odaszólt a kongresszusnak: — Várjátok egy kicsit, idehúzom a széket... Pindúr bajnoksága Pedagógustársaival együtt talán az ország legvidámabb táborát vezeti Bozzai Ottó. És ami a legnagyszerűbb az egészben: a vidámsággal jól megfér a fegyelem is. — Szigorúan kezdeni, azután en­gedni, és nem fordítva — ez a táborvezetés jelszava. Ezer­nyi saját ötlettel, látható és nem látható hatalmas ener­giával segítik a pedagógus táborvezetők a gyerekek já­tékát. „Csokievés — a Iá Gundel, a Iá Mohammed, távöltözés a betonon, krump­libajnokság ..” a délutáni vi­dámkodás programja. Pindúr a legkisebb táboro­zó. Mindenki kedvence, olyan mint egy kis barna mókus. Kecses és ügyes. A „csoki­evés Gundel módra” nagy kézügyességet kíván. Az egy­más mellé helyezett aszta­loknál ülnek a versenyzők, előttük tányérra téve a két­szeresen papírbacsomagolt csokoládé. Késsel és villával kell kibontani. — Hajrá, hajrá... — biz­tatják az öt versenyzőt a* őrs tagak. Pindúr keze mint a motol­la. Már a sztaniolt fejtegeti Néhányan még az első pa­pírrétegnél tartanak, hajrá, hajrá, az a kövér fiú bizto­san nem szereti a csokolá­dét. .. Pindúr szájában ott táncol már a csokiszelet, csak a szeme nevet, a többiek hur- . rát kiáltanak, az ötvenötszörös I vidámság zsivaja felcsap a magas fák fölé. Pataki László Üvegbetétes csövek A dnyepropetrovszki Cső­ipari Tudományos Kutató In­tézet egyik laboratóriumá­ban üvegbetétes csövek lát­hatók. Az intézet dolgozói so­kat fáradoztak azon, hogy az üvegbetét vegyileg jó ellená.1- lóképességű legyen, kibírja a magas hőmérsékletet, s ami a legfőbb, ellenálljon a nagy nyomásnak. A dnyepropetroszki tudósok által kidolgozott technoló­gia alapján 32, 57 és 76 milli­méter átmérőjű, 2—2,5 méter hosszú üvegbetétes csövek készültek. Ezek a csövek ki­állják a 200 C°-os hőmérsék­letet, s kipróbálásuk során nem törtek össze az 1 méter magasból rájuk ejtett 130 grammos vasgolyók súlya alatt. Sőt, akkor is épek maradtak, amikor nagy ma­gasságból betonalapzatra dob­ták őket. A kísérletek ered­ményeként megállapították, hogy a dnyepropetrovszki üvegbetétes csövek minősé­gükben felülmúlják a külföl­di gyártmányú hasonló csöve­ket.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom