Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-02 / 154. szám

W67. július 2, vansámap NOCRÄO 5 Győztesek között Ismerik a kottái ••• Nemcsak tervez, szervez is A nógrádmarcali termelő- szövetkezet 1960-ban alakult, és Ubrankovics István azóta elnöke az Aranykalásznak. Valamikor cseléd volt a Sztra- nyavszky birtokon, majd ki­váló gazda lett a földosztás­kor kapott földjén. Mondják a faluban, mint szövetkezeti elnök sem adta alább. Az elmúlt hat év alatt az Arany­kalász másodszor nyerte a szövetkezetek megyei verse­nyét, s most legutóbb hatodik helyen végzett az országos ve­télkedőn. A kitüntető oklevele­ket, a vörös selyem vándor­zászlót, a győztesnek járó ti­zenötezer forint pénzjutalmat, nemrégiben vették át a szö­vetkezeti vezetők, a tagok. A rögtönzött ünnepség bensősé­ges, meghitt volt, mint az a kapcsolat, amely évek óta egymáshoz, a maguk válasz­totta szövetkezeti vezetőkhöz fűzi a szövetkezet tagságát. A zenekar és a karmester Ubrankovics István a ta­gokat dicséri, ha az a hétmil­lió kerül szóba, amelyet az alig valamivel több, mint nyolcszáz hold szántó „ter­mett”'. A szorgalmas férfiakat, az igyekvő asszonyokat. A traktorosokat, nyolc erőgép gazdáit. A fogatosokat, akik a traktorosok példájára szocia­lista munaversenyben dolgoz­nak. Az állattenyésztőket, a mezei munkásokat, a szövet­kezet „öregjeit”, az eperrel bajlódó asszonyokat. Azt mondja: — Nagy itt a nép szorgal­ma! A brigádvezetőknek nem kell házalniok reggelenként, hogy munkára szólítsák a ta­gokat. .. Nem is kellett so­ha!. .. Jöttek, jönnek maguk­tól. .. Mint Sebők Jánosné is, aki hatvanegyedik esztendőbe lé­pett az idén... — Kapálok, éppen úgy, mint a fiatalok. Tavaly is 120 mun­kaegységem volt... A terület mellé szamócát is vállaltam. Hatszáz négyszögöl van most is. Sok a munka vele, de meg­éri. Tavaly hétezer forintot kaptam. Ugye, aki többet dol­gozik, annak a pénze is több — mondja az asszony csontos, barna kezei az ölébe ejtve. Pedig nagyon nehezen szán­ták rá magukat a közös mun­kára. Leginkább Sebők József makacskodott. Amikor hosszú tanakodás után végre mégis aláírt, keserű ellenállás élt benne a közös iránt. Egyszer éppen a szőlőt dolgozta, ami­kor átszólt a szomszédja. — Ügy hírlik, a nyáron már magunknak aratunk, mint régen. — Az volna csak igazán jó — felelte. Azóta sok nyár szállt el fe­lettük. Sebők József is ara­tott. A közösben, magának. lYIezei munkás most is. A szövetkezettel elégedett. — Amikor még egyénileg dolgoztunk, volt olyan gazda, aki kiállít a kapuba ég a szom­szédját nézte, mikor, milyen szerszámot rak fel a szekér­re, mielőtt a határba indul... Ez vette el az idejét. Nálunk az elnök mindig tudja, mikor kell az eke, mikor a boro­na. — Fáradt, öreg szeme élénken csillog akkor is, ami­kor elhallgat. Hiszen őt erő­sítik Ubrankovics Mihály sza­vai is: — Olyan a mi szövetkeze­tünk, mint a jó zenekar. Az elnök a karmester, érti a di­rigálás módját. De mit érne a jó karmester tudatlan zené­szek nélkül? Szerencsére a ta­gok mind ismerik a kottát... Amiből élnek A sikerült hasonlaton mind­annyian jót nevetnek. Sivó Ottónak, a termelőszövetkezet főagronómusának is szélesre húzódik a szája, ahogy az idős embert hallgatja. Később amikor beszélni kezd, szavait át- meg átitatják a tervek, a szüntelen számítások. — A gyümölcs, az ipari növények, a dohány, a cukor­répa, a burgonya, meg az ál­lattenyésztés. Ezek hozzák a jövedelmünket. A terméskilá­tások jók. A szamóca 30 má­zsát ad holdanként. A burgo­nya 110 mázsát, a cukorrépa több, mint háromszáz mázsás termést hozott tavaly. Az idén sem számolunk keveseb­bel. Hogy mire fel ez a nagy bizodalom? Akkor szántottunk, vetettünk, kapáltunk, amikor kellett. Nem késlekedtünk a munkával, az időjárás is mel­lénk szegődött... Mert búzá­ból is 18—20 mázsás termést várunk. Az állattenyésztés eddig nagyrészt a sertésekre „épült”. Évente 250 hízót vitt el az Aranykalászból a felvásárló. A szarvasmarha-tenyésztés már gyengébb volt. — Az volna jó, ha minde­nütt egyformán haladhatnánk előre. De hát egyszerre nem megy minden — veszi védel­mébe az elnököt és az agro- nómust Ubrankovics Mihály. — Hanem a főagronómus most igencsak ott szorgoskodik a tehenészet körül... — Nem győzzük abrakkal a sok állatot. Kevesebb sertést tartunk, s többet gondolunk a szarvasmarha-tenyésztéssel. Már most, egy év alatt hait- száz literrel nőtt a tejterme­lés tehenenként... De még így is kevés tejet fejünk. Pe­dig a jövőben a szarvasmar­ha, a tej sok pénzt hoz. — Válla egészen előregörbül, úgy magyaráz Sivó Ottó. A haladás gondjai — Haladunk is... szép>en az idén — kezdi vontatottan Varga Sándor tehenész, az­tán egyre inkább rátalál a szavakra. — Ezzel a hónappal túljutunk a féléves terven. Hát... eddig ez nemigen volt így-.. — Mert takarmányunk sem volt soha elég. — Kertész Jó­zsef, az állattenyésztők bri­gádvezetője beszél, de előbb kivárja, míg Varga Sándor bevégzi a szót. — Most van abrak... S lám, a régi, öreg tehenek sem adják alább 14— 16 liter tejnél... — A gépesítés... a gépi fe- jés teszi — veti közbe vala­ki. A tréfának szánt meg­jegyzés nehezen csillapítható Hatszázötven éves a rubel Az első rubeleket Mihail Jaroszlawics tveri fejedelem udvarában bocsátották ki 1317- ben. (Tver régi orosz város volt, jelenlegi neve Kalinyin). Azelőtt a különböző orosz fe­jedelemségekben más érmék voltak forgalomban. A ru­bel szó a „rubity” (vágni) igé­ből származik. Eleinte a meg­határozott súlyú és vastagsá­gú ezüst öntecseket négy rész­re vágták. Egy-egy részt ru­belnek nevezték. Később a rubeleket pénzverdébe nyom­ták. A régi rubel súlya kö­rülbelül 28 gramm volt. háborgást vált ki a tehené­szek között. Leginkább Varga Sándor méltatlankodik: — Sokat segít a gép, az igaz... De fejtünk mi addig is tisztességesen... Az elnök, az agronómus a megmondha­tója, szeretjük mi a munkán­kat, a tehenészetet... — Bár lennénk fiatalabbak — jegyzi meg csendesen Ub­rankovics Mihály. Mert a szö­vetkezeti tagok nagyrésze Idős férfi, asszony. — Hozni kell... fiatalabba­kat Is... — Jönnének azok maguktól is, csak éppen szólni kellene nekik, hogy munkába állhat­nak. .. Tavaly 48 forint volt a munkaegység. Már az idén készpénzt kapnak a tagok. Ügy ötven forint körül álla­podtunk meg Azért már szí­vesen dolgoznak... Most is készen áll öt fiatalember, akik hazajönnének az ipar­ból. Jó munkaerő mind, há­rom idősebb ember helyett is dolgozna egy-egy. De hát — megáll egy pillanatra az el­nök, s szétnéz a várakozástól feszülő arcokon — mi legyen akkor az öregekkel? Hol adunk nekik munkát? Küld­jük őket haza, hogy rájuk tovább nincs szükség? — Nem lehet az — szól meg-megremegő hangon Se­bő János. — Mi hoztuk a földünket, maradék erőnket.. Dolgozunk, ahogy bírunk. A szövetkezet a mi támaszunk. Ezt nem lehet elvenni tő­lünk. .. — Hát ezért nem mehetünk csak úgy, a magunk feje után — mondja elgondolkod­va Ubrankovics István. — Ezért aztán nehezebben hala­dunk előre.., Nem szemrehányásképp>en mondja, hanem a közösség­ért, a tagokért érzett mélysé­ges felelősséggel. Nógrádmar- calon szorgalmas, sokat pró­bált emberek élnek. Legtöbb­jük tudja, milyen volt a cse­lédsors. De azt is látják: a szövetkezet dolga úgy halad előre, ha szüntelenül ^eresik a legjobban járható utat. Vincze Istvánná Igyekezzetek, vigyétek több­re mint én — így mondta gyerekeinek mindig Simon Kis Bálint mátranováki vájár. Ő harminc évig dolgozott a bányában. De a nyugdíjazást sem érte meg. Meghalt agy­vérzésben. Gyula volt a leg­idősebb gyerek. Szorgalmas, élénk eszű. Benne igazán meg­maradtak az apja szavai. Gim­náziumba járt. tandíjmente­sen, kedvezményes internátu- si díjjal. A fizika, az ábrázoló és a szabadkézi rajz volt a legerősebb oldala. Középisko­lás országos tanulmányi ver­senyt is nyert. Oklevelet és ötven pengő jutalmat kapott. Rajza párizsi nemzetközi di­ákversenyen is részt vett, ahol harmadik helyezést ért el. De akkor már a gép volt a min­dene. Tanárai is észrevették ezt, és javasolták menjen mű­szaki vonalra. Nem is volt ez olyan egysze­rű. Egyéves szakmai gyakorla­tot követelt a szegedi felső­ipari iskola. E nélkül felvéte­li vizsgát sem tehetett. Az államépítészeti hivatalnál fize­tés nélküli munkával szerezte meg a szükséges gyakorlatot, s azután sikeresen elvégezte a felsőipari iskolát. Műszaki raj­zolónak került vissza Nógrád- ba. a zagyvapálfalvi bányai műhelyhez. Háborús évek következtek. Simon Gyula legjobban talán attól tartott, hogy behívják ka­tonának. Kapóra jött egy ajánlat: mehet Győrbe a Va­gon- és Gépgyárhoz, ahol nem­csak többet fizetnek, hanem sok tapasztalatot is szerezhet, és ami a legfontosabb: men­tesítik a katonaságtól. Persze hogy elfogadta. A felszabadulás után ismét visszakerült Nógrádba, mű­szaki tisztviselőnek. Amikor 1949-ben, a bányai műhelyből gépgyár lett, őt bízták meg a főmérnöki teendők ellátásával. Azóta már volt több munka­köre. Sok nógrádi osztályozó és külszíni kötélpálya létesíté­sében vett részt. Rengeteg ta­pasztalatot szerzett Ma a Nógrádi Szénbányá­szati Tröszt tervező osztályán dolgozik. Munkatársai úgy vé­lekednek róla, hogy nemcsak jó előkészítő, hanem kiváló szervező is. Nem véletlen, hogy gyakran bízzák meg lé­tesítményi főmérnöki teendők­kel. amikor több vállalat koo­perációját kell megteremteni, és szakipari részlegek munká­ját irányítani. Tavaly, Tiribesen nagymére­tű rekonstrukciós munkákat végeztek. Miatta szüneteltetni kellett a bánya termelését. Át­építették a függőaknát, új aknatornyot szereltek fel, és erősebb aknagépre cserélték a régit. Simon Gyulát bízták meg a létesítményi főmérnö­ki teendőkkel. Először részle­tes ütemtervet dolgozott ki, menetrendet arra, kinek, mi­kor, mit kell elvégeznie. Szo­ros határidőt szabtak a kivi­telezésre. Ott volt azután ko­rán reggel és késő este, sőt még éjszaka is, amikor a leg­fontosabb munka, az aknato­rony cseréje folyt. Időközben jó néhány ötlete akadt, amit megvalósított. Végül is az ak­natorony és a gépcsere 30 szá­zalékos időmegtakarítással fe­jeződött be. A miezserfaj bánya szene a gyulai törőművön keresz­tül kerül vagonba, ahonnan a legnagyobb fogyasztóhoz a Tiszapalkonyai Erőműhöz szál* lítják. Az idén a törőmű gu- miszalag-hídjainak beemelé­séhez kértek tőle szakvéle­ményt. A tervező intézetben ugyanis eredetileg 140 ezer forintos költséget terveztek, viszont a Bányászati Építő Vállalat csak négyszázezer forintért akarta vállalni a ki­vitelezést. — Lehet arra jobb meg­oldást is találni — vélte Si­mon Gyula, bár még ponto­san ő maga sem tudta, ho­gyan. Másnap azután elmondta az elképzelését. Elfogadták a javaslatát azzal a kikötéssel, hogy valósítsa is meg. — Bíztam az emberekben. Több mint 20 éve ismerem némelyiket, és velük közösen nem egy problémát sikerült jól megoldani. Erre számítot­tam akkor is. Akadt aki két­ségbevonta az elképzelése­met, de nekiálltunk. Kispál Sándor ifjúsági szocialista bri­gádja, a Nagybátonyi Szol­gáltató Vállalattól, és az Or­szágos Bányagépgyártó Vál­lalat ott levő brigádjai csak­úgy, mint a mizserfai bányá­tól odavezényelt emberek iga­zán kiváló munkát végeztek. Ahogy a tervező intézetben elképzelték, úgy készült min­den, csak gyorsabban és nem négyszázezerért, nem ia is száznegyvenezerért, ha­nem kilencvenkétezer forintos költségből. * Simon Gyulában a mun­kások talán legjobban a szakembert tisztelik. Mert mit láttak tőle Tiribesen és a gyulai törőműnél? Azt, hogy a szükséges papírmunkát, le­velezést, telefonokat mindig igyekezett röviden elintézni, és a többi időt a munkahe­lyen, az emberek között töl­tötte. Mindig ott volt, ahol kellett, és nagyon hamar ész­revette a hibát. Előfordult gyakran, hogy kikérte a mun­kások véleményét mielőtt ha­tározott utasítást adott vol­na. Azt mondta róla valaki: valósággal együtt él a ké­szülő létesítménnyel. * Szerdán újítók tanácskoztak a Nógrádi Szénbányászati Trösztnél. Simon Gyulát is megjutalmazták. Az értekez­let végén a többiek még ott maradtak beszélgetni, de 6 gyorsan elköszönt. Késő dél­után, amikor már elcsendese­dett a tröszt épülete még min­dig az íróasztalnál ült, szám­oszlopokba mélyedt. — Költségvetést készítek. Nagyon sürgős munka. Hol­nap meg már Tiribesre kell mennen — újságolta tőmon­datokban. — A külszíni csil- -leforgalmat automatizáljuk. A kivitelezéssel engem bíz­tak meg. Az eredeti határidő év vége, de szeptember ele­jére szeretnénk elkészülni ve­le — mondotta. Ahogy isme­rem, a tervét meg is valósít, ják. Bodó János Miért volt a huzavona? Bosszantó történetek a nagybátonyi új rendelőintézetről A nagybátonyi új rendelőin­tézet végleges átadási határ­idejét tegnapra tűzték ki. Azt ígérték — kivitelező, beruhá­zó, üziemeltető, — hogy át­adják rendeltetésének ezt a rendkívül fontos és jelentős egészségügyi intézményt, s ha nem is valamennyi, de a nő- és gyermekgyógyászaton megkezdik a rendelést. A töb­bit folyamatosan adják át A hírre megtörtént az úgy­nevezett körzethatár megje­lölése, sőt a körzeti orvosok, már azt az értesítést is meg­kapták, hogy a betegeket ne Salgótarjánba, hanem Nagy- bátonyba utalják szakrende­lésre. Sajnálatos, de az üzembe helyezés ismét meghiúsult. Üjabb határidő? Ki tudja. Ta­lán egy hét, vagy több? Ki tudja. Vagy már minden mindegy?! Pedig már bizto­sított a rendelőintézet létszá­ma is. az indulást várják az orvosok, az ápolók, a teljes létszám. De várni kell. Meddig húzzák még? — ve­tődik fel önkéntelenül is az emberben. Különösen akkor, ha ismerjük a történetét is a rendélőintézetnek. örültünk, amikor hivatalos szervek azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy a salgótar­jáni rendelőintézet tehermen­tesítésére. a korszerűbb gyó­gyítás megteremtésére Nagy- bátonyban új rendelőintéze­tet hoznak létre. Az állam sem volt szűkmarkú, mintegy 1,6 millió forintot biztosított az átalakításra. Hiszen több- ezer, elsősorban bányászem­berről és hozzátartozójáról, termelőszövetkezeti parasztem­berek gyógyításáról van szó. Megkezdődött a találgatás. Hol, melyik épületbe he­lyezzék el a rendelőt. Az egyikre már elkészült a ki­viteli terv is. Később kide­rült: nem alkalmas. Üjabb épület, újabb tervkészítés. Teltek a hónapok, amíg meg­született a döntés. A jóváhagyott kiviteli terv szerint a munkát 1966. július 20-án kellett volna a Taná­csi Építőipari Vállalatnak el­kezdenie. Augusztus 3. lett be­lőle. Ez a késés talán még nem lett volna baj. De az már igen. hogy a szerződés szerinti átadásnak már 1966. november 7-én meg kellett volna kezdődnie. A tényleges befejezést ez év április 30- án jelentették. örülit mindenki. Az örömbe azonban üröm vegyült. Megérkeztek a mű­szaki átvevők. A hiánypótló jegyzékre 74 ezer forint ér­tékű elvégzésre váró munka került. Üjabb határidő: 1967. május 22. Az ellenőrzésnél azonban kiderült, hogy eb­ben az időpontban a hiányok, mintegy 30 százaléka még korrigálatlan. Pedig szakem­berek szerint megfelelő szak­munkásokkal három nap alatt mindent el lehetett yvolna vé­gezni. Bontottak, meszeltek, mindent újra festettek. Az­tán kiderült: nincs biztosítva az eneg;aforrás, márpedig ha a gépek nem működnek, tönk­remennek, nagyobb lehet a hibaszázalék. Az építési en­gedély kiadásakor a KÖJÁL 16 pontban foglalta össze ké­rését. Sajnos, semmit sem ve­zettek át a kiviteli tervre, semmit sem készítettek el, pedig szellőzés hiányában — hogy csak egyet említsék —, aligha lehet egy rendelő mű­ködtetését elképzelni. .. Bukfenc, bukfenc hátán! Már-már úgy látszott azon­ban, hogy július elsején azért megindulhat a gyógyí­tó munka Nagybátonyban is. De éppen az átadás előtt szin­te néhány órával derült ki: még mindig hiányzik az elek­tromos szolgáltatás. Most az ÉMÁSZ emelt kifogásokat. A földelés-ellenállás nem fe­lel meg a szabványnak, csak­úgy, mint az áramváltó be­rendezés. Még mindig folyik a veszekedés egy elveszett villanyóra körül. Keresik a felelősöket, s marad a mun­ka. Az elektromos hiánypót­lás értéke alig haladja meg a hatszáz forintot! A kórház már megrendelte a munkát, az ÉMÁSZ talán elvégzi. De addig! Továbbra is veszélye­sen játszanak a felelősséggel, ami a gyógyulást váró bete­geket egyáltalán nem érdek­li! Birtokba szeretnék ven­ni az új rendelőintézetet! Ismétlem. Veszélyesen ját­szanak a felelősséggel. Most már erről van szó. Az arra hivatott illetékes szervek döntsék majd el: A tanácsi építőipari vállalat, az ÉMÁSZ, vagy éppen a kórház ludas-e ebben huzavonában. De in­tézkedni kell sürgősen! Még mindig kihasználatlan az új rendelő, ahol pedig korszerű­en berendezett gyermekgyó­gyászat. nőgyógyászat, bel­gyógyászat. EKG-vizsgáló ké. szülékekkel felszerelve. fizi- kotherápiával, fogorvosi ren­delő, röntgen és laboratórium várja a betegeket. Illetve csak várná, ha valamennyi nyitott és vitás kérdésre most már végleg pontot tennének. En­nek hiányában nem tudni, hány napot kell még a nagy­bátonyi és a környező köz­ségek lakóinak várni arra! ne utazzanak fölösleges kilo­métereket Salgótarjánba ha­nem nyugodt, korszerű kö­rülmények között találgassák meg gyógyulásukat. A bete­gek rrjost már ezt várják Te­gyük hozzá, joggal. És ha ért mindenütt megértik, akkor aa átadás újabb határideje már nem várat magára. Somogyvári Lásalé

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom